Posted by : MoonlighTie 2015. szeptember 3.



Sziasztok! Amint látjátok, felkerült az első fejezet. Aki korábban idekattintott, egy kevésbé tömör formáját láthatta a fejezeteknek, de rájöttem, hogy teljesen felesleges, így egészben megkapjátok a fejezetek mind az 5000 szavát. Kellemes olvasást hozzájuk! ☺

THE TROPHY AND WANT GOOD THINGS
A trófea, és vágyni jó dolgokra


A Kaiserkeller nem volt túl ismert, de mégis feltöltötték az emberek, akárhányszor csak a nap a hamburgi kikötő vize alá bukott.  Természetesen a Reeperbahn kellős közepén volt, nem messze az éppen szórakozásra vágyó matrózoktól. Ez persze nem azt jelentette, hogy a hétköznapi emberek ne ismerték volna a környék csehóit kívülről, belülről.
Bruno Koschmider szórakozóhelyére részeg matrózok, és motoros bandák tagjai jártak, akiket nem egyszer kellett kordában tartania a pincéreknek -, akik kidobó ként is funkcionáltak.
Maga az épület pontosan beleékelődött a körülötte fekvő bárok közzé, egyedül a hatalmas köztéri lámpa, és egy festett vászon jelezte, hogy a Beatles jó helyen jár. Az öttagú bandának ugyanis eddig az Indrában volt a ’telephelye’ egészen, amíg tegnap be nem zárták, köszönhetően a harmadikon lakó Schmidt asszonyságnak. ”A vénasszony csak addig panaszkodott, míg Bruno bának le kellett húznia a rolót” – közölte aznap reggel John (Lennon), félvállról. Ez volt az ő stílusa. Ugyan mindenki tudta róla, hogy egy meg nem értett zseni, mégis csak egy volt, a bandából -, még úgy is, hogy ő alapította.
Ő volt a nagyszájú felbujtó, a legnagyobb bajkeverő, hitvány semmirekellő, haszontalan lókötő, és minden negatív, amit csak egy reeperbahni zenészről el lehetett mondani. Egyedül Stu (Sutcliffe) tudta néha visszafogni, aki a legjobb barátja volt. Látva a két szívtipró gitárost, amint bizalmasan sutyorognak, a többiek fejében jó párszor megfordult, hogy szeretők. Ám, ha igaz lett volna is, egyikőjüket sem tartotta volna vissza a fékezhetetlen szextől. – Bár ez egy kivételével, mindnyájukról elmondható volt. – George (Harrison) ellentétben a hozzá hasonlóan tizenhét évesekkel, könnyen vissza tudta fogni magát, sőt. Számtalan alkalommal, míg a banda szórakozott, ő inkább csak sétált egyet, vagy hasonló. Jobban szerette megválogatni azokat, akikkel ágyba bújik. Nem is kérdéses, ő volt az önjelölt zöldfülű, már a korából adódóan is. Míg ő a tizennyolcat sem töltötte be, John és Stuart már húszévesek voltak. Ebből az is következhetne, hogy ő volt a legcsendesebb, ám ez nem így volt. Peteből (Best), a dobosból egy szót is alig lehetett kihúzni. Magától nem mondott semmit, a kérdésekre is csak egy-két szóban válaszolt. Egyedül Paul (McCartney) tudta néha beszédre bírni, de akkor is le kellett gurulnia pár sörnek, vagy tablettának. Paul volt a banda - mondhatni - dívája. Mindig vidám volt, és a mosolyt az arcáról, még egy sörétes puskával sem lehetett volna lelőni.
Ezek mellett pedig, ő is, akár álmában is eljátszotta volna a „Long Tall Sally”-t. A csapatból mégis George volt a legtehetségesebb, ha húrok pengetéséről volt szó, ellentétben Stuval, aki viszont, kimondottan ügyetlen volt.  Rengetegszer előfordult, hogy valamelyikük odalépett, és szó nélkül kihúzta az erősítőjét. Ennek ellenére, a fiúk fergetegesnek bizonyultak, a német bandákhoz képest, pedig még nekik is bőven volt hova fejlődniük. Nem is véletlen, hogy Koschmider minden áron a saját klubjában akarta tartani őket, annyit dolgoztatva a fiúkat, amennyit csak lehet.
Mind az öten magukra húzták a szokásos, koromfekete, bőr fellépő ruhájukat, és sötét hegyes cipőjüket -, a frissen lopott zoknikra. - Végigsétáltak a Reeperbahnon, majd hirtelen Horstba (Fascher) botlottak, aki fenyegetően közelegett feléjük.
”Hol a pokolban kóvályogtatok eddig? Herr Koschmider már egy órával hamarabbra hívott titeket” – mutogatott az ujjával a srácokra, akik John kivételével lazán elsétáltak ’védelmezőjük’ mellett. Horst volt ugyanis, az az öreg bokszos, akiket az angol bandák pesztrálásával bíztak meg. – Annak idején könnyen megkapta az állást, hatalmas termetének köszönhetően.
John megállt előtte, majd az égbemeredő ujjával nézett farkasszemet.
”Akár egy kisebb banán” – jelentette ki megfontoltan, és megsimogatta a német mutatóujját. ”Ti is láttátok?” – veregette meg az öreg bokszost, majd a többiek után indult. ”Mit meg nem adnék, ha ekkora kezeim lennének…” – sóhajtott, mire Stu is a gitáros kezét kezdte vizslatni.
”Tudtad, hogy a kezed mérete arányos azzal, hogy mennyire vagy férfi?” – tette a sajátját Johnéhoz, mire ő csak ijedt szemekkel tekintett vissza az utánuk sétáló Horstra. A bokszos pedig csak borzolta a szemöldökét, és mélyen magában elöntötte a férfibüszkeség.
”Ez kamu!” – szólt közbe Paul. ”Csak a hüvelykujjat kell nézni.” Erre John arcára egy apró mosoly ült, ugyanis Stu ujja pár centivel rövidebb volt. Amint ezt ő is észrevette, gyorsan elhúzta a mancsát.
”Az én kezeimnek pontosan ekkorának kell lenniük. Ezek egy festő kacsói!” - John erre nem mondott semmit, így a srácok csendben kullogtak tovább, amíg meg nem pillantották a hatalmas lámpát, ami csak gyengéden pislákolt a kormos éjszakában.
”Ez lenne az?” – kérdezte Paul, Mire Horst csak bólintott egyet.
”Na, tűzés befelé! Aztán, ha megint valami baj lesz veletek, tudjátok, ki védi majd meg a seggeteket” – hortyogott, majd szabályosan belökte a fiúkat a csehóba. Még idejük sem volt megnézni a Kaiserkeller feliratot, a fehér vásznon.
Ahogy mindannyian lesétáltak a klubba vezető meredek lépcsőn, eléjük tárult a Große Freiheit 36 idilli látványa. A színpad inkább egy földre fektetett szekrényre hajazott, ami mögött egy ronda függöny lógott, oldalt egy halászhálóval, amivel nyílván a matrózoknak akarták otthonosabbá tenni a terepet. Ehhez képest a bárpult teljesen újnak tűnt, akár egy igazi, menő klubban -, ami mellesleg nem is volt túl messze tőlük.
Azonban a falakon lógó furcsa képek, és kerek, fenylő asztalok ellenére sem volt a csehó túlvonzó, egyetlen darabját kivéve. A bárpult mögött ugyanis egy fiatal lány állt. Szőke, hullámos fürtjei cseppet belelógtak az arcába, míg smaragdzöld szeme egyből az öt srácra vetődött.
Nem is kellett a Beatles lókötőinek több noszogatás, rögtön a bárpult felé mentek. John a két kezét a pultra fektette, majd a fejét rátámasztotta, így zavarba ejtően a szőkeséget kezdte bámulni.
Eközben Stuart és Pete a szemüket a színpadon forgó táncoson legeltették, akin már csak egyetlen apró bugyi feszült. Nem is csoda, hiszen a vendégek többsége a táncosokra figyelt, nem a pultosra. – Bár ezen a lány könnyen változtathatott volna, ha ő is levetkőzik. – Minden esetre, így is bőven megkapta az őt illető figyelmet, mert minden harmadik részeg férfi szerelmet vallott neki. Ezért sem zavarta cseppet sem, hogy John a pultra dőlve nézte őt, akár egy kisiskolás a tanár nénijét.
”Mit adhatok?” – kérdezte egy apró mosollyal a szája szélén.
”A nevét, Kedves!” – szólt oda Stu, de már vissza is fordult, ezért Paul folytatta, aki John mellé ült, és a kezét a hátára rakta.
”Tudja Drága, a barátom egy súlyos betegségben szenved” – sóhajtott. - ”Ha szerelembe esik, nem tud megszólalni, amíg nem csókolhat…” Erre egy fiatal, barna, bongyor hajú lány felkapta a fejét, majd együtt érzően Johnra nézett.
”Ó, szegényke… biztos ő a dobos” – mosolygott Johnra, miután ő a lányra szegezte szomorú szemeit.
”Sajnos nem. Mi egy kórus vagyunk” – halkult el Paul, míg George azon küszködött, hogy ne nevesse el magát.
”Hallod ezt Saden? Szegény pára addig nem tud énekelni…” – simogatta meg a hiszékeny lány John vállát. Eközben a pultos lány csak magában vigyorgott, míg igyekezett egy hatalmas korsót színűltig megtölteni sörrel. Egyszer csak felemelte, és a pult másik oldalára csúsztatta, az egyik három méteres motorosnak. Hirtelen az őt bámuló gitároshoz lépett, majd közelhajolt hozzá, hogy egy centi se legyen köztük. John meg sem rezzent, míg a lány a kezét az arcához érintette.
”Ezek a Beatles-fiúk” – egyenesedett fel, mire a srácok mind rá néztek. - ”MEGJÖTTEK!” – kiáltotta el magát olyan hangosan, hogy azt bármelyik énekes megirigyelte volna.
Paul és John szinkronban megfordultak, és Bruno állt mögöttük, aki éppen intett a kezével. Lennon sebesen megfordult, és a mellette ülő hiszékeny lánynak egy csókot nyomott a kezére.
”Madame!” – súgta oda neki, majd a pultoshoz fordult. - ”Hamarosan visszatérek hozzád, Drága!” – kacsintott, majd Koschmiderhez indult. Ehhez képest a köszönést Paul megoldotta egy mosollyal, és egy bólintással, ami éppen elég volt, hogy a barnahajú szépséget kicsit megába is bolondítsa.
”Mégis mi a fene, az a Szádn?” – néztek a fiúk egymásra értetlenül.
Míg a Beatles-fiúkat Koschmider rögtön a színpadra parancsolta, a bárban lévő lányok rögtön összesúgtak, és maguk között a srácokat tárgyalták. Egy fellépés alatt, ami akár hat óráig is tarthatott, kisebb szünetekkel, akár több menet is belefért, ezért már az elején fel kellett mérni a terepet.
A fiúk vonzó, fekete, bőr megjelenése miatt senki nem is csodálkozott, hogy ennyi lány döglik értük. Na meg nem is a legszűziesebb hölgyekkel volt tele a Reeperbahn.
”Ó, Saden! Én szerelmes vagyok” – jelentette ki a bongyor lány, majd a kezébe dőlt.
”Jajj, Adel. Na és melyikük hódította meg a szíved?” – kérdezett vissza a pultos, ironikus hanggal.
”Mindegyikükbe! Még jó, hogy apukád hallgatott rád, és idehozta őket” – vigyorgott, míg a fiúk lassan a színpadra léptek.
Saden ugyanis már hallotta a Beatlest zenélni teljes valójában, de teljesen meg volt róla győződve -, ha tévesen is -, hogy nem emlékeztek rá. Kétszer ment el az Indrába, hogy helyettesítse az egyik csapost, harmadjára már csak a srácok zenéjét akarta hallgatni. A dalok ugyan nem voltak saját szerzemények, mégis egy egyedi hangzást adott nekik az az öt srác, a bőrszerkójukkal. Nem is beszélve arról a fékezhetetlen energiáról, amivel előadták őket -, bár erről részben a tabletták és az alkohol tehetett.
Bruno Koschmidernek egyetlen gyermeke volt, Saden, aki kellőképpen ki vette a részét a munkából. Már tizenkét éves kora óta tisztán látta apja munkáját, és ebben a mocsokkal teli világban nőtt fel. Nem telt túl sok időbe, hogy felfogja, neki nem lehet hétköznapi, normális élete. Körülvették a drogok, alkoholisták, sztriptíz táncosok, prostituáltak. Rá kellet jönnie, hogy akárhogy küzdene a kiszabadulásért, ő már ebbe a világba van száműzve, ezért is próbálta kihozni belőle a legjobbat -, már amennyire ez lehetséges volt.
Már két éve dolgozott a Kaiserkellerben, és ez alatt több százan akarták elcsábítani, ő mégsem mondott igent senkinek.  Persze ez az apját nem érdekelte különösebben. Csak úgy tekintett lányára, mint egy olcsó munkaerőre, különösebb érzelmek nem fűzték hozzá, ahogy az édesanyához sem, aki már rég lelépett. Egyedül azt tartotta számon, hogy hányan próbálják komolyan behálózni Sadent, mert őket aztán kegyetlenül megverette.
”Szerintem neked is nagyon tetszenek, valld be!” – villantott egy huncut mosolyt Adel.
”Még az is lehet…” – válaszolt a szőkeség sejtelmesen.
Mikor mind az öten a színpadra léptek, hirtelen a klub eddigi zsivaja elcsendesedett, és minden tekintet a mikrofon mögött álló Johnra szegeződött, aki nem is hagyta szó nélkül a dolgot.
”Köszönjük! Bemutatom a mi kedves gyászkórusunkat!” – kiáltotta, mire a legtöbb lány vigyorogva a szájához kapott, míg az egyik matróz csak annyit kiáltott ”Halljuk!” Erre John egy baljós ”Ó”-t kezdett hallatni, mire Paul jó erősen vállon vágta, és abban a pillanatban mindannyian egyszerre kezdték pengetni a gitárokat, míg hátul Pete a dobot nyúzta. John pedig a mikrofonhoz szegeződve kezdte: Oh, Carol!
A zene átjárta a termet, és senki sem tudta visszafogni magát, hogy legalább ne kopogja a ritmust a lábával, vagy az ujja hegyével. – Hamar rá kellett jönnie Koschmidernek, hogy amikor a Beatles-fiúk játszanak, szükség van tánctérre. Legszívesebben a két pultnál gubbasztó lány is már rég twistelt volna, úgy, ahogy a többi az egész klubban.
”Ezek a srácok fantasztikusak!” – örvendezett Adel, majd beletúrt rövid, göndör fürtjeibe, míg egyre csak Paulra mosolygott. – ”Legközelebb el kell hívnom Roset is” – jegyezte meg.
”Mondtam is apának, hogy jól vigyázzon rájuk. Sok pénzt hozhatnak még a konyhára.”
”Nem őket imádja annyira Klaus?” – kérdezte Adel, és a bal kezére támaszkodott.
”Ne is mond, folyton utánuk koslat. Nem is tudom, hogy van rá ideje.”
”Én inkább az csodálom, hogy Astridot nem rángatta el ide” – vigyorodott el Adel, miközben még mindig csak Pault bámulta.
”Szerintem csak félti, hogy valamelyik Beatles-fiú elcsábítaná” – nevette el magát a pultos, majd kiosztott pár korsót.
Adel a héten kétszer, vagy háromszor járt el a Kaiserkellerbe. A magyarázat az volt, hogy csak gyerekkori barátnőjét látogatja meg, aki megszánja őt pár pohár ingyen koktéllal, pedig az igazi ok a szerelem volt. Adel szent meggyőződése volt, hogy tudva a már-már beteges zeneszeretetéről, az ő egyetlen igaz párja csakis gitáros lehet. – Vagy dobos, zongorista, szaxofonos, igazából ez a része teljesen mindegy volt. – Nem is véletlen, a Beatles bármelyik tagját elfogadta volna. Persze Saden akárhányszor figyelmeztette rá, hogy a Reeperbahnon dolgozók közül senki sem elégszik meg egyetlen nővel, a hamburgi szemét túlságosan is eltakarta a lila felhő.
A két lány nem sokban hasonlított egymásra. Saden szőke, hosszú, míg Adel barna, rövid hajú volt. A csapos lány inkább a csokit, míg ellentéte a vaníliát szerette. Az őket összekötő kapocs mégis jóval erősebb volt, minthogy ilyen apró ellentétek elválasszák egymástól őket.
Adel édesapja, Herr Berger volt az, aki mindkettőjüket felnevelte. Annak ellenére, hogy a szőke szépség két évvel idősebb volt vérszerinti gyermekénél, ő testvérként nevelte a két -, akkor csupán hároméves kislányt.
A Koschmider kislányként ismert Saden, hétköznapjainak szerves részét, tizenhat éven át Adel mellett töltötte, aki a mai napig egy rejtély számára. Sosem tudta megérteni, hogyan lehet egy ember ennyire vidám, és közvetlen. Ezért is próbálta megóvni ’kishúgát’ az ő világa elől, de végül bele kellet törődnie, annyira van szüksége a lányra, mint neki rá. Adel ugyanis egy hősként tekintett rá, aki mindig megvédte, és bárkivel képes volt verekedésbe keveredni, annak ellenére, hogy tudta, semmi esélye a győzelemre. Ez az elszántság tartotta a lelket benne, akárhányszor is nehéz helyzetbe keveredett.
Így amennyire eleinte Saden eltiltotta magától, ő annyira erősködött, hogy itt lehessen. Ezután az indok, amivel Adel estéji többségét a Kaiserkellerben töltötte, nem is tűnt annyira nagy ámításnak.
Mégis, bármennyire tűnik a két lány története boldog befejezésnek, egyrészt még közel sincs vége, másrészt meg mégsem annyira vidám. Saden ugyanis a mai napig nem tért vissza a Berger-lakásba. Hogyan is térhetett volna, miután „nevelőapja” szerelmet vallott neki?
Herr Berger ugyanis, akármennyi időt töltött az aranyos kis Sadennel, míg gyermek volt, még ez sem fojthatta el gyengéd érzelmeit.  Amint fogadott lánya betöltötte a tizennyolcat, idejét érezte közölnie vele a több éven át való sóvárgását.
Persze a lány ezután már egyáltalán nem tudott Herr Berger szemébe nézni. Az a világ, amiben addig hitt, teljesen összetört, így egyértelművé válik, miért került vissza a nekiszánt életbe. Megértette, hogy akármennyire is próbálná keresni a boldog család illúzióját, ő sosem lehet a tagja. Ennek fényében nyugodt szívvel választotta azt az utat, ami csak a drog addikcióba, pénzéhességbe, vagy a testárusításba vezetett. Ez persze csupán ördög volt a falon, hiszen Saden tisztán látta a dolgokat, és igyekezett nem beleesni a buktatókba.
A fiúk még mindig megállás nélkül játszottak, annak ellenére, hogy már egy teljes óra eltelt. John néha-néha beékelt egy-két viccet, amin a részegek mind elröhögték magukat. Eközben a vendégek egyre csak többen lettek, köztük jóval több hölgynézővel, ami csak kedvezet mind az ötüknek. – Kár tagadni, mind kivették a részüket a nőzésből.
Míg a Beatles megkapó zenéje az egész klubbot elvarázsolta, addig Sadennek csak egyre több tennivalója akadt. Hirtelen kinyílt egy ajtó, és egy ismerős arc lépett a bárpulthoz, egészen a fiatal csapos lány elé.
”Saden, egyetlen tündérem!” – szólította meg mosolyogva a kopasz, öltönyös férfi, aki öltözetével teljesen kitűnt a tömegből.
”Jürgen! Mit adhatok?” – vetett a lány egy szánó vigyort rá.
”Magadat Kincsem, magadat! Ha igent mondasz nekem, te leszel a legdrágább lánykám, ígérem!”
”Nyugi Jürgi, tudod, hogy Saden csak egy álom marad számodra” – nevette el magát Adel.
”Pedig esküszöm, hercegnőt varázsolnék belőled” – folytatta, míg a csapos lány egy korsó sört adott neki, majd a kezét nyújtotta. Jürgen a zsebébe nyúlt, majd egy köteg gyűrött fecnit nyomott Saden kezébe. - ”Tölts valamit az én Adelomnak is!” – mosolygott, majd kezében a korsóval Koschmider irodája felé indult.
Jürgen Bobby volt a Reeperbahn egyik legjobban fizetett stricije. A legszebb lányok mind neki dolgoztak, így egyik fő céljául tűzte ki Saden megszerzését, de ez a terve már egy évvel ezelőtt is megbukott, ő mégsem adta fel. Igaz a szépségnek minden adottsága megvolt hozzá, sőt…
Mikor az óramutató a tízes számhoz ért, Saden bizalmasan Adelra intett, aki gyorsan átugrott a pult másik oldalára, míg a csapos lány a táncosok öltözőjébe vette az irányt.
A színpad mögötti, téglafalas folyosón át egészen egy apró szobáig sétált, ami mögött a készülődő lányok sorakoztak.
Ezen az estén csupán négyen voltak munkába állítva, és Saden természetesen mindnyájukat ismerte.
Lara volt közülük a legidősebb, mégis ő volt az egyik legnépszerűbb. Akár taposta már a harmincat, az izmai akár lehettek volna gumiból is, nem is beszélve a dús kebleiről, amik ebben a szakmában nagy előnyt jelentettek. A több évnyi tapasztalatát pedig, készséggel adta át a nála fiatalabbaknak, főleg Sonjának. Ő volt a legfiatalabb, és a legújabb. Az esetlen kislány még csupán tizennyolc éves volt, árván, egy erős drogfüggőséggel a vállán. Hol máshol is kötött volna ki? Még egy éve sem volt, amikor a hiperaktív gimnazista először találkozott a pirulával, máris beleszeretett, és nem tudott tőle szabadulni. Vele szöges ellentétben Gabrielle ritkán fogyasztott ilyen dolgokat, nem mintha ne birtokolt volna függőséget. Már évek óta a testi élvezetek rabja volt, így neki csak plusz volt, hogy ezért még pénzt is kapott, táncolni meg szeretett, így felváltva hódolhatott kedvenc tevékenységeinek.
A negyedik lány hasonlított talán a legjobban Sadenre, akit Elvirának hívtak. Senki sem tudta, hogy ez az igazi neve-e, mégis mindenki boldogan szólította így. Ő csendesebb volt, mint a többiek, és csak azért volt itt, hogy táncolhasson. A pletykák szerint ugyanis, kirúgták a tánciskolából, és megelégelve a családja nincstelenségét, úgy döntött saját áron tölti fel a családi kasszát. Kétség kívül, ő mozgott messze a legjobban, így rengeteg rajongója is akadt, amik ebben az esetben nem voltak túl hálásak. Persze a pincérek mind megvédték volna, ez mégis veszélyes játék volt.
”Melyikőtök jön?” – kérdezte a szőkeség az éppen púderező lányoktól.
”Én az előbb voltam” – motyogta Gabi, míg a céklavörös rúzst próbálta eloszlatni formás, csókolnivaló száján.
”Majd én!” – állt fel Sonja vidáman.
”Túlóráért nem jár több bogyó” – jelentette ki hűvösen Saden, és Sonja abban a pillanatban újra a székén ült.
”Akkor megyek én. Már úgy is régen voltam, de még ki kell sminkelnem magam” – válaszolta Elvira.
”Megvárlak, most úgy is itt van Adel” – ült le az asztal sarkára a pultos lány.
”Látom sikerült meggyőznöd Brunot, hogy ide hozza át a Beatles-fiúkat” – jegyezte meg Lara, mire Sonja arcára ismét mosoly ült.
”Ó, ők azok, akikről meséltél?” – kérdezte vigyorogva.
”Bizony ám! De az még semmi, hogy jól zenélnek, láttad már őket? Szívdöglesztőek!” – fordult a lány felé Gabi, majd egy mély levegőt vett. Erre a kis Sonja csak egy ”Muti!”-t nyögött és az ajtó felé indult.
”Na, azt már nem!” – állt fel hirtelen Saden, és eltakarta a táncos útját.
”Ne már!” – kezdett el ugrálva toporzékolni. - ”Nekem látnom kell őket!”
”Majd úgy is látni fogod őket!” – szólt közbe Elvira, és az ajtó felé indult, de mielőtt kilépett volna, egyet Sonjára kacsintott, ezzel még jobban hergelve őt.
Mindketten kisétáltak, és a táncos hullámos, bársonybarna haja ugrált a léptei után, egy apró ívet leírva. - Erre Saden rendkívül irigy volt. – A színpad mellé érve a csapos lány egyet a fiúkra bólintott, és ők befejezték a zenélést. Egyesével lesétáltak, míg Saden a saját helyére ment.
Elvira eközben mindnyájukat egyesével felmérte, kezdve a folyton napszemüveget viselő Stuval, és égnek álló hajával.  Mind bólintottak egyet a táncosnak, aki csak elmosolyodott rá, azonban a vér is megállt benne, amikor Pete állt előtte. Ugyan is a többiekhez hasonlóan csak bólintott, Elvira mégis látott benne valamit, ami különbbé tette a másik négy fiúnál. Az érzés pedig kölcsönös volt, hiszen a dobos gyorsan visszafordult, és a lány szemébe nézett, de semmi sem csúszott ki a száján.
”I-igen?” – dadogta a táncos egy hatalmas vigyorral a vörösre mázolt szája szélén.
”Szeretném elmondani költőien, hogy mennyire gyönyörű vagy, de nem vagyok költő, szóval azt hiszem, inkább nem mondok semmit” – nyögte ki végül, majd hátat fordított a lánynak.
”Köszönöm!” – válaszolta elpirulva.
Petetől ez a mondat szinte lánykérésnek számított, bár ezt Elvira akkor még nem tudta. A dobos soha nem szólított meg senkit, főleg nem szépelt meg egy lányt sem, nem is csoda, hogy nem tudta, mit is mondjon.
A lány mámor ittasan ment fel a színpadra, és élete egyik legjobb formáját hozva, az eddigi legtöbb füttyszót kapta a közönségtől. Neki mégis a dobos tekintete jelentette a legtöbbet, ami egyszer sem csúszott le a lány formás testéről.
Míg Pete folyamatosan Elvira szenvedélyes táncát nézte, John azonnal Sadenhez indult, aki már a pult mögött volt, ismét.
”Nem is olyan rossz ez az oldal” – vigyorodott el Adel, majd megsimogatta a fenyőpultot.
„Nem bánom, ha itt maradsz, legalább senki sem fog nyúlkálni” – mondta Saden teljes komolysággal, amitől a barna bongyor lánynak csak még jobban nevetnie kellett.
John pár pillanat alatt ismét Saden előtt termett, és ismét csak bámulta, míg Stu már le is lépett egy ismeretlen hölgyeménnyel.
”Ó! Hát visszajöttél? De drága vagy” – mosolyodott el Adel, majd megsimogatta a fiú arcát.
”Ilyen, ha szerelmes” – ült le mellé Paul, viszont ő a fiatalabb lány elé ült. - ”Én is ilyen romantikus vagyok ám, csak félénkebb” – hajtotta le a fejét, mire a lány egy együtt érző ”Ó”-t hallatott, majd a kezét a szájához tapasztotta.
”És hogy hívnak, Drága?” – kérdezte Adel.
”Paul, ő meg…”
”John!” – vágott közbe Saden, mire a gitáros lassan felemelkedett, de a szeme még mindig a pultos lányra volt szegezve. A zsebébe nyúlt, és egy doboz cigarettát húzott elő belőle, amit Paul felé nyújtott.
”A hölgyek is dohányoznak?” – kérdezte, mire Adel nyúlt volna, de Saden vállon ütötte.
”A hölgyek nem mocskolják össze tüdejüket” – emelte kissé fel a hangját a csapos lány, és egy rongyot kapott elő, amivel törölgetni kezdett.
”Ugyan, ez a modern világ” – gyújtotta meg John a két szálat. - ”Miért vonnánk meg az élvezeteket a nőktől?”
”A nők számára nem a cigaretta a legnagyobb élvezet, hanem a szerelem” – vigyorodott el a bongyor lányka, miközben a nővértől tanult mondatot ismételte.
”Nem lehet mindkettő?” – kérdezte Paul, mintha csak egy romantikus férj lenne, persze Adel erre is csak kuncogott.
John ugyan nem szokta túl sokáig egy lánnyal beérni, úgy érezte, ha most a pultos lány igent mond neki, talán még szerelmet is vall neki. Persze akkor még nem tudhatta sem azt, hogy ő Koschmider, sem hogy még érintetlen. Ez utóbbi mondjuk érthető. Ki gondolná egy reeperbahni csapos lányról, hogy szűz?
”Mindenem! Miért nem pattansz ide az ölembe, és hallgatod, hogy milyen malacságokat súgok a füledbe?” – szegezte a lányra a kérdést, majd egy nagy adag füstöt fújt oldalra.
”Attól félek, ha disznóságot akarnál mondani, azt hangosan üvöltenéd” – válaszolt Saden frappánsan, mire Paul a röhögéstől túlságosan is mélyre szívta a cigarettafüstöt. John csak elvigyorodott, és hirtelen felfogta, hogy a pultos lány jobban ismeri, mint hogy pár szép szóra széttárja a lábait. Ez azonban, csak még jobban vonzotta.
”Igazad van!” – jelentette ki, majd felállt, és megfordult.
”LE AKAROK FEKÜDNI, EZZEL A CSODASZÉP LÁNNYAL!” – kiáltotta el magát széttárt karokkal, bár csak páran hallották meg. Mikor visszafordult, a Beatles tagjai először láthatták meg Saden önfeledt nevetését. Más lány jobb esetben megsértődött volna, rosszabban felpofozta volna az énekest, de a pultosnak kivételesen tetszett az őszinteség, amit olyan ritkán hallhatott. Ez pedig, a legjobban Johnt lepte meg. Karizmatikus kisugárzása mindenkit magával ragadott, de sosem az, amit igazából gondolt -, bár nem mintha a fejében túl értelmes dolgok tekeregtek volna.
Mielőtt még bármit mondhattak volna egymásnak, John hátára egy ismerős kéz tapadt; Klaus Voormann lepte meg, aki már pár hete a fiúk körül nyüzsgött. A Beatles tagjait nem zavarta a festő közeledése, inkább örültek neki, hogy valaki bevezette őket Hamburg éjszakai életébe.
”Srácok!” – szólalt meg a német akcentusával. - ”Sétálok az utcán, erre hallom, hogy valaki kefélni akar… John. De, hogy pont Koschmider lányával, hűha! Bátor!” – csapkodta meg a gitáros vállát, aki megilletődve felé fordult, míg Paul ismét köhögni kezdett Sadenhez fordulva.
”Te vagy Koschmider lánya?” – nyögte ki nagy nehezen, prüszkölés közepette, mire ő csak bólintott.
”Hát, úgy látszik ez a vágyad sosem fog teljesülni” – tette George is a kezét John hátára, aki még mindig mereven egyhelyben állt.
”Ez igaz?” – súgta Paul Adelnak. - ”Mármint, hogy lehet ilyen szép lánya annak a vén iszákosnak?”
Erre a bongyor lány csak egy szerelmes pillantást vetett, az ismét törölgető Sadenre.
Most, hogy az összes Beatles-fiú – leszámítva az éppen ’szórakozó’ Stuartot, és Petert – tudta az igazságot a pultosról, egy ösztönös versengési kényszer indult el bennük. Hát mi is lenne nagyobb trófea, és lázadás, a nagyfőnök lányának kegyeinél, és ez esetben ártatlanságának elrablásánál? Ebből viszont ő semmit sem vett észre, még mindig úgy tekintet a neki szerelmet valló Johnra, a széken őt bámuló Paulra, és a fiatal Georgera, mint akik csak egy újabb gyors menetet akarnak tőle, pedig itt már közel sem erről volt szó.
”És te? Csak nem a Star-club örököse vagy?” – szólt George először Adelhoz, akit egy pillantásával levett a lábáról. Külsőre teljesen különbözött Paultól, hiszen vastag, dús szemöldöke volt, és jóval hosszabb haja. Látszott, hogy ő a legfiatalabb, de a viselkedésével csak érettebbnek tűnt a többieknél, amikor pedig a színpadra lépett, ő is hirtelen a világ legmenőbb, legvonzóbb gitárosává vált.
”Nem, dehogy” – kuncogott a lány válaszul, majd előre hajolt, és megigazította a gitáros bőrdzsekijének cipzárját, ami befelé lógott. – Ez az átkos cipzár jelentette a legnagyobb gondot a megjelenésében.
”Arnold! Már megint?” – nézett bosszúsan ruhadarabra, amin Adel nagyot nevetett.
”Így hívod a ruhádat?” – vihorászott a pult mögül.
Eközben Klaus megbökte John vállát, aki eddig szüntelenül csak az előtte törölgető szőke szépséget bámulta. Mindketten lehajtották a fejüket, és a festő egy papírdobozt húzott elő, megtömve fűvel.
”Gyertek srácok!” – szólt oda a többieknek John. Ez volt a jel, hogy most bizony gyorsan ki kell menni, egy eldugott sikátorba.
Míg a srácok Klaus vezetésével kisétáltak, addig Paul még mindig a bárpultnál ült, és már a második cigarettát szívta.
”Nem jössz?” – förmedt rá John, mire ő csak megrázta a sötét, bolyhos haját, ami szinte rögtön elvesztette eddigi alakját.
”Most nem, menj csak” – válaszolta. John felhúzta a vállát, majd a többiek után igyekezett. - ”Még mindig nem értem, hogy lehetsz te is Koschmider” – nyomta el a második csikket, és a zsebében kezdett matatni.
”Mindenki ezt mondja… Bár Ringo reakciója volt a legviccesebb” – kezdett bele Adel vidáman, miközben utánozni próbálta Saden kecses pulttörölgetését. - ”Herr Koschmider itt állt, míg ő éppen arról beszélt, hogy csak magasságban apró, máshol nem. Erre megkérdezte Saden nevét, és ő a teljeset mondta. Ringo abban a pillanatban Brunora nézett, majd kifutott a bárból” – kacagta a lány el magát, Paullal szinkronban.
”De mégis milyen név, ez a Ringo?” – kérdezte a gitáros, majd a harmadik szálat is meggyújtotta.
”Ez csak egy művésznév, az igazit senki sem tudja” – súgta oda Adel, és egy nagyot sóhajtott. - ”Bár, volt még egy-két mókás reakció, hiszen Saden annyi fiút bolondít magába.”
”Ugyan, az én szívem csak is érted dobog” – próbálta vigasztalni a lányt, aki viszont Paul minden szavát elhitte, ezért kipirosodva mosolyodott el.
”Te Adel, kihoznál a raktárból néhány zacskó mogyorót, kezdek megéhezni!” – fordult a csapos a bongyorka felé, aki már futott is. Mikor a lány már eltűnt, ő a gitároshoz hajolt, és már bele is kezdett volna a szentbeszédbe, hogy az ő húgához aztán senki sem érhet, de Paul megelőzte.
”Nem kell aggódnod, egy ujjal sem fogok hozzányúlni. Látszik rajta, hogy alig lehet tizenhét éves” – mondta, mire a pultos kellőképpen megszeppent ahhoz, hogy a beatle folytassa. - ”Minek is érnék hozzá, ha téged akarlak boldoggá tenni” – suttogta a lány fülébe, majd egy puszit nyomott az elvörösödött orcájára, és már ki is ment a többiek után.
Saden ledermedve állt egyhelyben, mert még sosem történt vele hasonló, soha. Elsőre a gitáros mondata úgy hangozhatott, mintha Adel a pultos lány mellet nem lett volna érdekfeszítő, de Paul arra utalt, hogy Saden nem venné tőle jó néven, ha kihasználná kishúgát.
Hirtelen úgy érezte, mintha a gitáros már régóta ismerné, de ez mégis lehetetlennek tűnt tekintve, hogy pár órája lépett csak be az ajtón. Akármennyire is próbált értelmet adni Paulnak, nem fogott fel semmit. Így egyre fájdalmasabbá vált a tény, hogy akármit csinál a beatle, ő még mindig csak egy elnyerendő trófea marad a számára.
Még akkor sem tudott megszólalni, amikor Adel elszomorodott látva, hogy Paul már nincs ott. Hirtelen megrázta magát, és oldalra fordult.
”Gyorsan szólok Sonjának, hogy leválthatja Elvirát.” - Bongyorka csak bólintott, és Saden átugorva a pulton, az öltöző felé indult.
Átcaflatott a tömegen, ami a színpad előtt tolongott, majd át a téglafolyosón, be az öltözőbe, ahol a táncosok helyzete semmit sem változott, kivéve Sonját.
”Hol van a dilinyós?” – kérdezte, mire Lara a mosdó felé mutatott.
Az apró öltöző még apróbb része volt a WC, amihez két ajtón át lehetett bejutni. Az első csak szimplán be volt hajtva, ezért Saden gyorsan átlépett rajta. A második azonban a szokással ellentétben csukva volt. Mivel mind lányok voltak, és már többször kézzel kellett a bogyóst kirángatni, Saden sebesen kitárta, de azonnal vissza is csukta, mert Sonja éppen Stu kezei között volt, széttárt lábakkal.
”SONJA!” – kiáltotta el magát mérgesen, mire kintről kuncogás hangja szűrődött be.
”Megtaláltam az egyik Beatles-fiút!” – kiabálta vidáman. - ”Tényleg rohadt jóképű!”
”Valahogy észrevettem, hogy tetszik…” – vette elő szarkasztikus hangját, majd kisétált. ”Lara, gyere!” A táncos felpattant, és már sétáltak is a klub középpontja felé, pont olyan léptekkel, amilyenekkel Paul is a többiekhez ért.
A srácok szorosan körbeállták Klaust, és két cigarettát adogattak körbe egymásnak, a Reeperbahn fagyos utcáján. Amint ő is odaért, George rögtön a kezébe nyomott egyet. A drog nem volt ismeretlen számára, így magabiztosan szívta be, majd fújta ki az ezüstszürke füstöt.
”Stu?” - kérdezte Klaus, mikor észrevette, hogy a basszusgitáros nincs köztük -, akivel mellesleg a legjobb kapcsolatot ápolta.
”Kefél” – vágta rá John. - ”Mint mindig.”
”Bánhatja, hogy minden jóról lemarad” – mondta Paul, és kezében a – már félig elszívott - szállal visszaindult. John egy szempillantás alatt mellette termett, és megragadta a vállát, majd erősen megszorította.
”Mert ugye, te semmi jóból nem akarsz kimaradni, Paul” – suttogta, hogy csak ketten hallják a szavait.
Ő volt a fiúk közül az egyetlen, aki könnyen agresszívvá vált, bár ez már a megjelenéséből is látszott. Az indulatai csak akkor erősödtek fel igazán, ha egymásra halmozta a pirulákat, füvet és alkoholt. Ilyenkor viszont tornádóként tombolt mindenen keresztül.
”Nem. Éppen annyira szeretem a jó dolgokat, mint te” – válaszolta egy – kissé – kárörvendő vigyorral az arcán.
John akárhányszor próbálta meg egy átlagos, jóképű ficsúrnak látni, mindig rá kellett döbbennie, hogy Paul is olyan furcsa, és őrült, akár ő. – Annak ellenére, hogy mindketten másban látták bolondságuk okozóját, pedig jelenleg ugyan az a lány keltette fel az érdeklődésüket.
A beatle kikapta a gitáros kezéből a cigit, majd egy utolsó, mély tüdőzés után elhajította. Kitárta a karjait, és forogni kezdett, miközben ezt a pár sort énekelte:
Oh, Carol, don't let him steal your heart away
I'm gonna learn to dance if it takes me all night and day!

Erre szokás szerint mindenki elröhögte magát, és látva, hogy Johnnak megjött a kedve a zenéléshez, visszafelé vették az irányt.
Amint beléptek a Kaiserkeller szűk ajtaján, rögtön látták, hogy Saden -, akinek csupán Paul tudta az igazi nevét -, már morcosan hessegeti őket a porond felé.
Elsőnek John lépett a pulthoz, aki első szavait rögtön hozzá intézte.
”Te is tudod, hogy minden dal neked szól, de kérlek, csak akkor figyelj, amikor az ágyról van szó! Ezek a bolond zenészek telepakolták a szövegeket egy rakás másik, érdektelen szóval” – mosolyodott el, mire a lány kacagni kezdett.
”John, ne hoz zavarba pont a legjobb barátaim előtt… - nézett a körülötte részegedő, díszes társaságra. Mire a szavak elhagyták a lány rózsaszín ajkait, az énekes, elveszve a smaragdzöld tekintetében, már nem tudta, miért is próbálja megnevettetni őt. Összekeveredett benne a drog, a szex és Saden gondolata, ami egy egészen különös érzést váltott ki belőle. Nem közönséges vágy volt, valami annál sokkal több. John úgy érezte, ha most rögtön nem válthatja meg a világot, nem juthat éltető levegőhöz. Sebesen felpattant a bárpulttól, és felmászott a színpadra, ahol Lara vidáman fogadta. 
”Táncolj nekem, édesem!” – súgta oda neki, mire a nő egyre elevenebbé vált. A dologból persze a többiek sem maradhattak ki, így gyorsan követték Johnt és rögtön a hangszereikhez nyúltak. Pete beült a dobok mögé, míg a többiek gitárt ragadtak, és belekezdtek a ”Good Golly Miss Molly”-ba, ami az eddigieknél jóval hangosabban szólt.
Saden megfeledkezve magáról kilépett a pult mögül, mert most az egyszer teljes valójában akarta látni a Beatlest, a Kaiserkeller színpadán.
John erős hangja bejárta az egész klubbot, de ő mégis úgy érezte, mindenki hallja őt, az egész világ.
A közönség tagjai nem nagyon értették mi folyik éppen a Beatles és a pultos lány között, csupán annyit fogtak fel, hogy az aranyos Adel osztja nekik a sört.
Egy valaki azonban észrevette a fiúk hirtelen, fékezhetetlen lelkesedését. Saden azt érezte, hogy apja átkarolva őt áll szótlanul mellette.
”Megmondtam” – aratott a lány diadalt, egyetlen szóval.
”Nem hiába, az én lányom vagy” – válaszolta, miközben egy pirulát tömött a szájába. – ”Ezek az ángliusok egyre jobbak lesznek, minden alkalommal.”
”Akkor el ne engedd őket!” – csapott apja hátára, majd visszavándorolt a helyére, ahol Adel már vidáman várta.
”Valamiért most jobbak, mint az előbb. Biztos ihletet kaptak” – kuncogott.
”Tetszik, bongyorka?” – simította meg mostohahúga pirospozsgás arcát, mire ő csak kacagni kezdett.
Saden most már a szokott, szűk ívből láthatta csak a fiúkat zenélni, de John hangja úgy szólt ezen a fagyos hamburgi éjszakán, mintha csak mindenkinek szánná. Ő maga csak úgy fogalmazna, ”Nesze világ! Itt vagyok, és énekelek neked!”
De ez mind egyszerre eltűnt, mikor Saden és Paul tekintete egy villámcsapás erejével találkozott. A lány gyorsan elfordult, és bement a raktárba, mintha ott lenne dolga.
”Most meg mégis mi a fenéért. viselkedek úgy, mint egy hiszékeny tizenéves? Már nem vagyok kislány, és ez nem csodaország!” – motyogta magában, miután elfutott a gitáros puszta tekintete elől. Jól tudta, hogy aki csak ebbe a klubba bekeveredik, az csupán egy menetet lát benne, de valahogy a Beatles-fiúk mások voltak. Valami megmagyarázhatatlan hangulat vette őket körül, és már ahogy megszólaltak, mindenki tudta, jöhettek volna akár holdról is.
Ez viszont még mindig nem volt elegendő magyarázat Saden számára. Életében először, eltiltott magától valamit, amit igazán akart. Nem zavarta, hogy rajta kívül mindenki dohányos, pirulát szed, vagy folyton vedel. Ezeket a dolgokat nem volt nehéz megtagadnia magától, de annál inkább, lebeszélnie önmagát minden apró szikra vonzalomról, amit ezen az éjszakán érzett. Hirtelen minden olyan furcsának tűnt. A szűk raktár polcai mintha forogtak volna. A számára ismeretlen érzelmek annyira mélyen belemásztak a lány fejébe, és minden tagjába, hogy ő lassan a földre huppant.
Úgy érezte magát, akár egy csecsemő, aki a szoptatás után először kóstolhat igazi ételt. Egyszerre furcsa, és rémisztő, de egyben mámorító is. Saden most már kezdte megérteni, mi is történik. Fél. Retteg a gondolattól, hogy az eddigi ’nyugodt’, szerelem nélküli életének vége szakad. Eddig a férfiakkal való kapcsolata annyiban lezárult, hogy kiosztotta nekik az italt, és visszautasította változatos megfogalmazású kéréseiket. Most viszont -, ha csak egy este erejéig is -, Néhány angol srác komolyabban vette a kihívást. Az egyik őszintén megnevettette, csavaros hóbortjával, míg a másik túljárt az eszén, és kihasználta a kislányos zavarát, ráadásul ez még csak kettő Beatles-fiú volt az ötből. Saden belegondolva kuncogni kezdett. Kinevette saját magát, a gondolatait, és a srácokat.

{ 2 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Aww amióta kitetted a csoportba azóta vártam ere :'D Személy szerint imádom, hogy a párbeszédekre az idézőjeles formát használod, sokkal esztétikusabb, és angolosabb hatása van. Tetszik ahogy felvázoltad a srácok személyiségét, amit megtudtunk rólunk az elég... valóságos. :D A vége felé jutott eszembe, hogy John ekkoriban nem volt totál szerelmes és boldog kapcsolatban Cyn-nel? Bár a fanfic-eknél ez annyira nem szokott számítani.
    Mindenesetre nagyon várom a folytatást :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen a hozzászólást! Nagyon édi vagy! ^^ Igazából ez teljes mértékben csak egy szösszenet az egészből, közel egyenlő a nullával... Minden esetre köszönöm, hogy elolvastad! :) Egyébként szerintem ott nem nagyon számított, hogy John éppen jár elvileg Cynel.. :"D Valahogy nem tudom kinézni belőle a hűséget...

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t