Archive for október 2015

Cím:
Lolly

Alcím:
-
Korhatár:
PG
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Romkom
Szavak száma:
1672 db
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
George Harrison, Paul McCartney
Slash/Nonslash
NA:
George hazalátogat, és találkozik gyerekkori szerelmével.
1963, Liverpool
Kellemes olvasást!


 - Már ezerszer mondtam, hogy ne hívj Lollynak! Utálom, amikor ezt csinálod. Kicsit sem vicces.

George már harmadszorra indul ki a hídhoz, amióta visszautazott Liverpoolba. Minden alkalommal gondosan megfürdött, megfésülködött, és felvette a legszebb, legfeszesebb bőrdzsekijét. Magához kapta a gitárját, majd lassan elhagyta a házukat. Persze előtte még mindig meg kellett nyugtatnia Mrs. Harrisont, hogy csak sétálni megy, és nem, nem kér szendvicset. Most is ugyan ezt teszi.
A kitárt ajtóban áll, hátán Alberttel, az első akusztikus gitárjával.
 - Anya, hagyj már! Nem vagyok éhes – kiabálja be. Még nem indulhat el.
 - De kincsem, mindjárt ebédelünk, és még nem is reggeliztél! – szól a vékonyka, rekedtes hang a lakásból.
 - Elmentem! – mondja hangosan, majd becsapja az ajtót. Már kezd az agyára menni, hogy mikor itthon van, csecsemőnek nézik. Mintha két világ között cikázna, és csak egy ember viselkedik vele időről, időre ugyanúgy. Ő. Most is miatta kell a hídhoz mennie, harmadszorra is. Sőt, még százszor is elmenne, ha tudná, hogy a végén találkoznak, még ha kicsi is rá az esély.
Nem akarja felhívni telefonon a házukat, vagy elmenni hozzájuk, azt akarja, hogy Ő is a hídnál várjon.
Régen mindig itt találkoztak, aztán együtt elsétáltak a mező végéig. Ilyenkor George mindig vitte a gitárját, és zenélt Neki. Kettőjük közül Georgie volt csendesebb, és visszafogottabb, Ő meg csak úgy viselkedett, mint egy múzsa.
Átsétál Chester Groveon, el Murphy kávézója mellet, át a High Streeten, egészen magányos hídig, ami egy kis névtelen patakon ível keresztül. Lehet, hogy nem is patak, csak egy árok, amit a mindig zuhogó eső tölt meg folyamatosan. A rozsdás vasdarab már évek óta ott állt, de nem hasonlít másra, mint egy hatalmas acél szeletre, amit csak hanyagul odadobtak.
George leül a szokásos helyére, és előkapja Albertet. Először csak lassan, szinte simogatni kezdi a húrokat, aztán már egyre erőteljesebben kezdi őket pengetni. A gitár szinte énekel neki. Olyan ez, mint egy társalgás, a fiú, és a hangszer között. Ilyenkor Geo nem is tud másra figyelni, észre sem veszi, hogy Ő már rég ott áll vele szemben. Csak csendben, mosolyogva figyeli.
George egyszerre sokkal gyorsabb iramot vesz fel, szinte látni sem lehet a kezét. Majd idegesen megüti a gitár oldalát. Rádől, és az arcát a kezeibe temeti. Azt hiszi, megint nem jött el. Pedig fél tizenkettő. Már itt kellene lennie. Itt is van, csak Georgie ezt még nem tudja. Egy nagyot sóhajt, majd leengedi a kezeit, és a cipőjét kezdi bámulni.
Ő nem szól semmit, csak közelebb lép. Amint George meglátja a cipőit, riadtan felnéz rá.
 - Szép cipő, de az enyém csinosabb – motyogja kifejezéstelen arccal, mire Geo szó nélkül elvigyorodik. Tehát mégis eljött. Itt van. Itt áll előtte. Ő is ugyan arra gondolt, amire George, hogy ide jöjjön.
Sebesen felegyenesedik, majd a nyakába ugrik, ügyet sem vetve a közéjük szoruló gitárra.
 - Hé, hé! Vigyázz, a végén még összetörjük Albertet! – fogja meg óvatosan Geot.
 - Bocsi Albert! – suttogja. A srác lassan eltávolodik, majd a hátára csapja a hangszert, de nem öleli meg Őt még egyszer. Mindketten elindulnak a híd másik oldalára. Ki, a mező felé. Még csak normális út sincsen, csupán valami kitaposott ösvény, amit a búzaföldek tulajdonosai jártak le.
Egymás mellett mennek szorosan, de nem tesznek semmit. Még csak nem is szólalnak meg. Nincs is sok minden, amiről beszélhetnének. Nem is azért vannak itt.
 - Ugye tudod, hogy hiányoztál? – kérdezi Ő, nyájas, meleg hangon.
 - Azt hiszem – válaszolja George kissé halkan.
 -Ó, ezt Albertnek mondtam – feleli mosolyogva, mire Geo elneveti magát. Pedig igenis tudja, hogy ez neki szólt.
 - Szerintem ne akarj kikezdeni Alberttel, mert már van egy nagyon csinos barátnője – mormolja válaszul.
 - Ki mondta, hogy én nem a szeretője vagyok? – mondja, és George megint kuncogni kezd.
Az ég a reggeli eső után már teljesen kitisztult, és süt a nap. Elég egy póló, vagy egy ing. Ő nincs is túlságosan felöltözve. Csak egy fehér, feszes felső van rajta, míg Geo majd’ besül a bőrdzsekijébe.
Meleg a levegő, de a szél mégis néha ad egy kis hűvös érzést a bőrükön. Fújja a hajukat jobbra-balra, míg a búzaszálak is táncolnak.
Már mindjárt odaérnek a diófához. A búzaföld közepén, egy magányos, ferde kis diófa. A tulajdonos nem vágta ki, mert egy apróbb dombocskára nőtt, ahol kellemesen le lehet dőlni, és csak nézni a gyönyörű termést. Kellemes árnyékot ad, ezért is jártak ők ketten is ide.
A fa alacsony, és az ezüstszürke törzse fölött szinte rögtön szerteágaz. A levelei kerekdedek, és édes illatuk van.
 - Na és hogy hívják Albert barátnőjét? – kérdezi Ő bájosan, az apró kezeit a zsebébe mélyesztve.
 - Úgy, mint téged, Lollynak – válaszolja George, mikor már csak pár lépés választja el őket a régóta áhított diófától.
 - Én nem vagyok Lolly – vág morcos képet, míg az arca kicsit felpuffad. – Hihetetlen, hogy nem voltál képes megjegyezni a nevem, és így hívni.
 - De hát, ha az igazi neved is pont olyan? Ennyi év után megbékélhetnél már vele – motyogja Geo.
Ő sosem szerette ezt a nevet, pedig George jobban szerette így hívni, ha csak ketten voltak. Ilyenkor minden teljesen más volt. Lolly, ez sokkal jobban illik hozzá. Éppen annyira vidám, édes, és imádnivaló, mint ez a dallamos két szótag. Olyan könnyen meg lehet szeretni.
George rengeteg dolgot szeretett a világon. Albertet, a diófát, a rozsdás hidat, Mrs. Harrisont, de a legjobban Lollyt, aki éppen a fát ölelte. Ő imád megölelni dolgokat. Néha csak odamegy néhány ismeretlenhez, és a nyakukba ugrik. Ezen persze mindenki nevet, de George suttyomban rámosolyog, és ettől Lolly csak még jobban vigyorog. Titokban azért csinálja ezeket, hogy megnevetesse Geot.
 - Hajj, de szeretlek! – súgja oda a fának, majd egy csókot ad neki. Ezt látva George megremeg. Ezt ő is kaphatta volna. Már nagyon régóta, egy puszit sem adhatott neki. Már nagyon hiányzik neki Lolly érintése, az illata, és az ajkai. Mások ennyi idő után egyből egymásnak esnének, de ők ezt most nem tehetik meg. Egy szó nélkül váltak el jó pár hónapra. Se búcsú, se köszönet. Az érzelmet mégsem változtak, ezt mindketten tudják. Annyit nem tudnak, hogy mit kellene mondani, vagy tenni. Mitől lehetne minden ugyanolyan, mint régen?
 - Még mindig gyönyörű – jelenti ki lágy hangon Lolly, majd lassan hátradől, és elterül a diófa árnyékában.
 - Az. Semmit sem változott – feleli George mosolyogva, míg lefekszik mellé, a gitárt maga mellé rakva.
 - Én is szeretnék egy táj lenni. Gondold csak el! – emeli fel a kezeit. – Nem kell sehová mennem, örökké itt vagyok, egyhelyben. Nem választhatnak el a talajtól. Mindig, mindenki, aki csak meglát, bennem gyönyörködik – mosolyodik el, és ledobja a karjait maga mellé.
 - Így is mindenki benned gyönyörködik – súgja oda Geo édes hangon, erre Lolly elvigyorodik. – Ó, bocsi, ezt Albertnek mondtam – folytatja Geo, és Ő megint csak nevet.
Lollynak különleges mosolya van. Olyan pletykák terjengnek róla, hogy a megtört szívek, és csontok gyógyítója. Ez is azóta, hogy egyszer egy délutánon kedvesen nézett Mr. Portondra, aki aznap délelőtt leesett egy szilvafáról, de míg a baleset után azt hitték négy csontja is törött, estére már egyről sem. Persze ez csak az első alkalom volt. Utána egyszer a kórházba ment meglátogatni az édesanyját, aki ápoló volt, és ott rávigyorgott egy influenzás kisgyerekre, akinek azután kutya baja sem volt. Ezután már kőbe is vésték a tényt, Lollynak gyógyító mosolya van. Georgenak mégsem ezért annyira különleges.
Ő az a fajta, aki tud örülni a világ legapróbb örömeinek is. Ezért vigyorog mindenkire, ezért ölel meg ismeretleneket, ezért vidám állandóan, ezért szereti ennyire Geot.
 - Miért kell a dolgoknak változniuk? Miért nem maradhatunk örökké itt, mi ketten? – mormolja Lolly kissé bánatosan. Lehunyja a szemeit, és kitárja a karját. Most arra gondol, hogy ő egy madár, akinek a hasát édesen cirógatja a szél. – Te nem szoktál ezen gondolkozni?
 - De, én is szeretek ám éhen halni – feleli Geo, erre Ő már megint csak nevet. Miután kicsit elcsendesedik, oldalra fordul, egyenesen George szemébe nézve.
 - Te meghalnál velem? – kérdezi, miközben megfogja a kezét. Az érintése szinte perzseli Georgie bőrét. Már olyan régóta nem érezte ezt, meg Lolly, és a diófa leveleinek édes illatát. Ez kínzás.
 - Biztos, hogy újra akarod kezdeni ezt? Ha most nem fejezed be, én… - próbálja folytatni, de nem tudja. A hangja elcsuklik, és nem bírja tovább nézni, ahogy Lolly mosolya lassan elhervad. A szemei kezdenek vörösödni, de Ő gyorsan felugrik, és szó nélkül belerúg Georgeba.
 - Ha így gondolod, nem kellett volna eljönnöd a hülye hídhoz! – emeli fel a hangját, majd zsebre tett kézzel, nagyokat szipogva el indul.
Geo nem mozdul. Csak fekszik a földön, míg az oldalában éles fájdalmat érez.
Lolly egyre gyorsabban sétál, szinte már rohan. Nem akarja többé látni ezt a hülye diófát, vagy a búzamezőt. Soha többé.
Egyszerre azonban George megragadja a kezét, és visszarántja. Nem szól semmit, csak olyan erősen megöleli, ahogyan csak tudja. Lolly hiába próbál kiszabadulni a gitáros szorításából, képtelen rá. Elgyengült. Túl sok érzelem futott már át rajta az előző fél órában.
 - Igen! – mondja Geo hangosan. – Igen!
 - Mit akarsz ezzel? – kérdezi búsan, remegő hangon.
 - Igen, most itt, azonnal meghalnék, és igen, azt akarom, hogy örökké így érezzem. – George nem hazudik. Igazat mond. Sosem szerette még ennél jobban Lollyt. Hiába nem érhetett hozzá hónapokon át, ez nem változtatott az érzésein, sőt csak még erősebbé tette azokat.
 - Nem csinálhatod ezt velem, nem vagyok a játékod! – feleli zaklatottan, majd a fejét Geo vállára támasztja gyengéden.
 - Hát persze, hogy nem, hiszen én vagyok a tiéd – mondja George, és Lolly megint őszintén nevetni kezd. – Mit is tehetnék? – mosolyog Geo, miközben megfogja Lolly állát. Felemeli, hogy a pillantásuk találkozzon. George lassan közelebb húzza magához, és az ajkaik találkoznak.
Mindig is Lolly csókja volt a legédesebb. Nem azért, mert folyjon rágózott volna, vagy nyolc cukorral itta volna a teát, hanem egész egyszerűen Őt volt a legjobb érezni. Georgie tudta, hogy ki az, nem is tudta volna mással összekeverni.
A levegő minden pillanattal kezdett forrósodni körülöttük, mintha felégették volna az összes búzát. De már nem volt idő visszasétálni a diófa árnyékába. Hirtelen azon kapták magukat, hogy a búzamező szélénél fekszenek.
 - Szeretlek, Lolly! – nyögte ki George, miközben Ő a nyakát csókolta.

 - Már ezerszer mondtam, hogy ne hívj Lollynak! Utálom, amikor ezt csinálod. Kicsit sem vicces. Te is tudod, a nevem Paul.

Lolly

Posted by : MoonlighTie
2015. október 31.
0 Comments
LIVE THE TIME
Éld az időt


Klaus Voorman rajza Paulról
Saden is feküdhetne ott. Bármikor, bárhol megtörténhet vele ugyanez. Az élet kíméletlen, amikor a véletlenekről van szó. Mondják, hogy néha, ha csak egy csuklás, vagy levegővétel is máshogy alakul, az máris változtatna a jövőn. Így volt ez ezzel is. Ha Elvira nem foglalkozik Paullal, ő nem mondja el neki hol laknak, és így a táncos lány sem indul éjjel a német alvilág sűrűjébe, egyedül. Bár ezek csak a felületesebb célok, nem esik szó a férfiról, akit ha a felesége nem rúg ki véglegesen a házból, nem is keveredik ismét a Reeperbahn közegébe. Nem iszik a kelleténél többet, és nem is vetődik a Kaiserkeller kerek színpada elé, ahol nem szeret bele első látásra Elvirába, majd nem követi őt az éjszaka sötétjében. Kár azon fáradozni, hogy mi lett volna, de a gondolat ott ült mindenkinek a fejében. Mi lett volna, ha…? Az életük túl egyenes úton siklott ahhoz, hogy helyet engedett volna magának az álmodozásra.

Sex&Shout 6/8

Posted by : MoonlighTie
2015. október 29.
2 Comments

Sziasztok! Már a címből is láthatjátok, hogy most egy rendhagyó bejegyzéssel jöttem. A barátnőm unszolására, úgy döntöttem, megosztom veletek a füzetgyűjteményem. 

Azt hiszem nem kell bemutatnom a problémát: Olcsó füzet = Béna kinézet. És itt jönnek a fantasztikus DIY hercegnők, akik a sima füzetecskékből csodát alkotnak. Hát, öhhm, igen. Én nem az az ember vagyok. Nem vagyok született DIY-guru, de mivel a Beatles füzetek kizárólag Angliában, no meg igen borsos áron kaphatóak, kénytelen voltam beletörődni, hogy sajna nem engedhetem meg magamnak. ebből következik, hogy én álltam nekik ragasztgatni. Ne várjatok tőlem túl nagy csodát, mert csak bevonót, és filcet használtam. Ennek ellenére az osztályomnak kimondottan tetszett, érthetetlen módon. Minden esetre jó görgetést!

Íme, ez lenne a biológia, amibe eddig kb. 4 mondatot véstem, nem többet. Hát, öhm igen.

Back To Scool with The Beatles

Posted by : MoonlighTie
2015. október 12.
4 Comments

Üdv néktek emberek! Igen, most egy újabb bevezetővel érkeztem, amiket a hosszabb írások elé szoktam írni. Ebből már nyilván mindenkinek leesett, hogy mibe kezdtem. Mibe, na, de milyen mibe?

Szerintem már ti is érzitek, én legalábbis biztosan, hogy a S&S már a végéhez közeledik szépen komótosan. Ezt nem tudom, hogy ki bánja, ki nem, minden estre én örömmel fogadom a végét. Ritkán szoktam nagyobb kaliberű írásokat befejezni, szóval ez nálam mindenképp király.
De nem kell búsulni, nehogy azt higgyétek megállok, nem dehogy. Már erősen készülődök az új kisregényre, ami valószínűleg cseppet rövidebb lesz elődjénél, és a hangvétele is teljesen más lesz.

A címe nem más, mint:

Marzipan Simphony
- Marcipán Szimfónia  




Martha Meadows egy törtető, akaratos, nagyszájú lány, aki harmadik évét tölti a gimnáziumban, egészen 2017 tavaszáig. Akkor is, a szülei elküldik a walesi Bishopston-ba a nagyapjához, miután a rengeteg tanulás, és stressz miatt egyszer annyira kimerül, hogy az iskola közepén elájul. A megerőltető magolásnak pedig, nem csak ez az egy mellékhatása van. Martha már két éve képzeletbeli embereket lát, legalábbis ő ezt hiszi. Az eldugott kis faluba való látogatás során azonban, a híres John Lennon alakja kezd cseverészni vele, akinek a jelek szerint, esze ágában sincs békén hagyni a lányt.



Igen, ez egy jóval vidámabbnak tűnő alapsztori, szóval itt indokoltabbak lesznek a vidám jelenetek, már amennyire nem fullasztom ezt a történetet is a teljes groteszkség határára. Anyway... Minden esetre remélem tetszeni fog majd, és igyekszem fejlődni, meg ilyen tunyaságok. (Nem tunyacsápok.)

További kellemes görgetést!

Marzipan Symphony - Bevezető

Posted by : MoonlighTie
2015. október 11.
2 Comments
BROKEN LIFE
Törött élet

Már régóta korom sötét volt az utcákon, de ez tette a Reeperbahnt igazi piroslámpás negyeddé. A fekete ég, a víz nyirkos illata, a dohos falak, a cigifüst, és a Rock ’n’ Roll.
”Ezek után, muszáj lesz elhívnom Rosemariet!” – folytatta a vihogást Adel, mire mindenki újra csak nevetni kezdett.
”Lemaradtam valami fontosról?” – csatlakozott John, még mindig Sadennel szemezve.
”Semmi fontosról” – tátogta neki a lány, mosolyogva.
”Na, de mégis ki ez a Rosemarie?” – faggatta Stu, Adelt.
”Rory Storm barátnője. Abban a fodrász szalonban dolgozik, ahová járni szoktam, és… Na, tippeljetek, ki a dobos Rory bandájában?” – kuncogott tovább a bongyorka. – ”Hát, Ringo” – vágta rá.
”Látod angyalom, milyen viccesek ezek a liverpudlik?” – kortyolt egy nagyot az előtte lévő sörbe Stuart.
”Hallod ezt Saden? Egyszer mindenképpen el kell mennünk oda!” – kiáltotta Adel, mire az eddig csak a saját cigarettájából szálingózó füstöt bámuló Paul is felkapta a fejét. Eljátszadozott a gondolattal, milyen is lenne, ha csak ugyan eljönne. Eldugná hátul a sufniban, és fogva tartaná.
 ”Biztos tetszene, bár nem annyira izgalmas” – mondta a basszusgitáros.
”Ez attól függ, ki vezetne titeket körbe” – vágott közbe John. – ”Mellettem biztos nem unatkoznátok.”
”Melletted ki lenne képes unatkozni?” – vigyorgott Saden, egyenesen a gitáros szemébe nézve, akiben megfordult a gondolat: ”Te most el akarsz csábítani engem?” Persze nem szólt semmit, csak fapofával bámulta tovább.

Sex&Shout 5/8

Posted by : MoonlighTie
2015. október 10.
0 Comments
Cím:
Szóval te így hívod a szerelmet...

Alcím:
-
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Hurt/Comfort
Szavak száma:
2039 db
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
John Lennon, Paul McCartney
Slash/Nonslash
NA:
Paul először látogatja meg Johnt új lakásában.
1973, New York
Kellemes olvasást!


Az ajtó lassan, komótosan kitárul, ahogyan azt John lomhán nyitja, és Paul már nem futhat sehová. Ott kell állnia, szótlanul, tettetve nyugodtságát, míg a szíve zavarosan zihál. Most a világ láthatja, hogy az ő egyetlen Paul McCartneyja összetörve, lesújtott tekintettel a fehér fenyőajtónak támaszkodik, még mindig leplezve félelmét.
Már idejött, nincs visszaút. Pedig pár pillanattal ezelőtt még reménykedett, hogy John nem fogja beengedni. Hogy azt gondolja, csak egy újabb örült rajongó szórakozik vele, de legbelül jól tudta, hogy merészebb ő annál. – Még akkor is, ha tudta ki is jött hozzá. Ugyan pár percig elgondolkodott a dolgon, hogy érdemes-e kinyitni az ajtót, végül mégis így döntött, egy jókora görccsel a gyomrában.
Paul lassan felemeli a tekintetét, ami találkozik John élénk, zöld szemeivel, amik csak érdektelenül bámulnak rá. Minden eltelt másodpercet egy örökkévalóságnak érez.
A ritmusgitáros haja rövid, és egy bugyuta kerek szemüveg pihen az orrán, - olyan, amit még régen Paultól kapott. Szűk fekete hosszú ujjút visel, egy kopott farmerral, mint ahogy bármelyik lemezborítóján. Akár ez egyikből ki is mászhatott volna. Paul magában elmosolyodik, elképzelve őt, amint a szabadidejét a lemezen tölti, a polcon.
Már jó pár éve nem látta, de így is könnyedén felismerné az utcán. Bármikor. John az John, ő meg ő. Ez azon is látszik, hogy a szokásos, fekete öltönyét vette fel. Ha előbb eszébe jutott volna ez a helyzet, biztos jobban kiöltözik. Így csak annyit tudott tenni, hogy a sálát gyorsan eldugta, és szélesen kigombolta az ingjét.
John bambán végignéz rajta, majd gúnyosan felfortyan:
 - Egy csésze teára, mi? – A hanglejtése semmit sem változott. Még mindig az a szarkasztikus semmirekellő, mint régen. Paul halványan elmosolyodik, mire a házigazda jobbra bólintja a fejét, ezzel hivatalosan is beinvitálja. Miután belépnek, gyorsan becsukja az ajtót, nehogy a beszélgetésből bármi is kiszivárogjon, az egyre gyanúsabbnak tűnő liftes fiúhoz.
A lakás hófehér. Ez a minimalista, szemégetés teljesen jellemzi Yokot, Paul nem is várt mást. Sebesen lehúzza a cipőjét, ahogy eszébe jut a nő, és a japán szokásai, amik éveken keresztül tönkretették a kedvét.
Eközben John lomhán a konyhába sétál, elkészíteni a teát. Ahogy kilép szótlanul az előszobából, elveszti minden tartását, amit eddig magára erőltetett. Mi a szart keresel itt, te idióta? Neked ez ilyen könnyen megy, hogy csak úgy képes vagy beugrani? Mintha mi sem történt volna? Ennyi, kibaszott év után? – ismétlődnek a mondatok a fejében. A homlokát lassan a szekrény tetejének szorítja, míg erősen összeszorítja az öklét. De rögtön felegyenesedik, mihelyst meghallja Paul lépteit. Megjátssza magát. Minden apró mozdulatával hazudik. Egyszerűen nem hagyhatja, hogy meglássa a basszusgitáros, menyire is ideges. Az nem történhet meg.
 - Hol van Yoko, és a kicsi Sean? – kérdezi Paul higgadt hangon, ahogy ledobja magát a nappaliban lévő kanapéra. Ez a szoba is fehér. Még a zongora is. Mégis mi baja van ennek az ostoba japán nőcinek? – gondolja magában, mikor megakad a szeme a hangszeren.
 - Elmentek L. A.-be – kiabálja John a konyhából, míg reszkető kezekkel próbálja kiönteni a kész, tűzforró teát.
 - Akkor csak ketten vagyunk – feleli félhangosan. Kezdi megbánni, hogy idejött. Ennyi év után, ez az első alkalom, hogy egy városban voltak, és ahogy Paul meghallotta John egyik dalát a rádióban, összeszedte minden bátorságát, és eljött. Nem gondolt előre, csak úgy idekocsikázott. Hülyeség volt.
 - Micsoda? – huppan le szembe John, miután egy fehér csészét nyom Paul kezébe.
 - Mi van L. A.-ben? – motyogja a friss teát szürcsölve. Majdnem összeragadnak tőle az ajkai, annyira cukros. Mint mindig, amikor John csinálja.
 - Tényleg azért jöttél, hogy erről beszélgessünk? – szólal meg John érces hangon. Még csak nem is tud Paul szemébe nézni, csak oldalra pislog.
 - Mégis mit kellene mondanom? – válaszolja mereven, rezzenéstelen arccal. Erre a ritmusgitáros megrezzen. Nem tud válaszolni. Egy nyamvadt szó sem akar kibújni a száján.
Az egész lakást rideg, száraz hangulat járja át. Mindketten egy keményszívű álarcot erőltetnek magukra, de így is látják egymáson a félelmet. Reszketnek attól, hogy mi lesz a másik következő mondata, mozdulata. Az egész helyzet olyan megmagyarázhatatlanul kényelmetlen, és feszült.
John még zoknit sem visel, de Paul lábai majd csak lefagynak, ezért felhúzza őket, és rájuk ül. Erre John elvigyorodik, míg a basszusgitáros arcába még mindig belelóg a csésze.
A kacér mosoly mögül előtörnek a régi emlékek. Paul, amikor csak ül kacarászva törökülésben a padlón, ahogy hülyeségeket beszél, egy koszos cigivel a szája szélén.
 - Te semmit sem változtál – sóhajtja, majd lehajtja a fejét a térdére. – Még mindig képes vagy szó nélkül ideállítani, és csak vigyorogni, mintha csak egy hétköznapi bájcsevej lenne – mormolja fülig érő szájjal.
 - Még lehet az.
 - Már hogy a francba lehetne? – vágja rá John, és egy mély levegőt szív magába. Cigit akar. Csak ha egyetlen egyszer is rágyújt idebenn, Yoko már leüvölti a fenébe, mert a gyereknek nem tesz jót. Mellesleg még ez a kicseszett Paul is itt van. – Azt akarod, hogy beszélgessünk a gyerekeinkről, és nagyra legyél vele, hogy milyen rohadt jó apa vagy, én meg nem? – tör ki belőle a válasz.
 - Ha éppen veszekedni van kedved, felőlem mondhatod. Nekem az is mindegy, ha éppen a tegnapi időjárást akarod kitárgyalni, én csak látni akarlak – mondja ki Paul, és tényleg képes rá. John erre teljesen megremeg. Az egész testét átjárják ezek ez édes szavak, mintha csak 1964 lenne. Megint képtelen  válaszolni. Erre hogyan is tudna?
 - Akkor miért csak most jöttél? – nyögi végül ki, kissé reszkető hangon, míg elfekszik a kanapén, és a fallal kezd szemezni.
 - Mert eddig menekültél előlem. Mikor visszautaztam Liverpoolba, te már rég eltűntél. – Ez igaz. John semmiképpen sem akart Paul szemébe nézni, azok után… De mostanában nem számított rá, hogy a beatle meglátogatja, egészen, amíg a portáról egy régi barátot be nem jelentettek.
Ahogy meghallotta Billy mély hangján a szavakat, a telefon rögtön kiesett a kezéből, és csak dadogva tudott rá válaszolni, amint gyorsan felkaparta a földről a kagylót.
Most meg csak ott ül, és nézeget jobbra-balra, orcáján egy aranyos vigyorral. Olyan, mint régen. Mr. Paul McCartney gyémántmosolya nem tud elkopni, egyszerűen nem hat rá az idő, és kész.
 - Most is el kellene futnom – motyogja John gúnyos hangon, de most nem jön nevetés válaszol.
 - Még megteheted – feleli kimérten, és ő is hátradől. Már nem mosolyog. A régmúlt sérelmei, akármennyire is szeretné, még a jelen gondtalansága felett állnak. Most nem kell a miatt aggódni, hogy egy nagyobb veszekedés, akár az egész életüket tönkreteheti, hiszen ez már megtörtént. Nem lesz könnyes búcsú, mikor Paul kilép az ajtón, és nem is kell rettegni a jövőtől. Ez a pillanat annál jóval rémisztőbb. Vajon John mit tesz az elkövetkezendő pillanatban? Mit fog mondani? Merre mozdul? Paul nem is mer odanézni.
 - Nem akarok – válaszolja félvállról.
 - Pedig te nem akarsz látni engem – leheli egy cseppnyi csalódottsággal a basszusgitáros, és elhatározza magát, hogyha John igent mond, már indul is.
 - Azt akartam, hogy te keress meg engem. Hogy átutazz az egész világon, csak miattam, de nem jöttél. – Őszinte. Látva Paul lehorgasztott száját, már nem akarja megjátszani magát előtte. Ha már ő is kezdi elveszteni azt a mérhetetlenül nagy hitét, ő sem akar hazudni. Vár pár másodpercet, majd hevesen felül. – Baszd meg McCartney! Már rohadtul feladtam. Azt hittem már rég elfelejtettél, de pont most kellett idevonszolnod magad, mikor már pont kezdtelek elfelejteni. – harsogja, majd lendületesen feláll, az erkély felé indulva. Kinyitja a hatalmas üvegajtót, és remegő kezével előhalászik egy cigit a zsebéből. Amint az öngyújtóhoz ér, az csak nem akar meggyulladni. Erre Paul lép mögé, és nagyzolva odanyújtja a vadító, új gyújtóját, amit John csak gyorsan kikap a markából.
 - Tudod -, sóhajtja, míg ő is elővesz egy ferde szálat -, féltem, hogy elküldesz a francba, vagy ilyesmi.
 - Eleinte azt csináltam volna, csak aztán… - a ritmusgitáros elhalkul, és nem tudja folytatni. Inkább csak megtölti a tüdejét az édes füsttel, míg próbálja takargatni a cigi logóját. Ugyan az, mint amit Paul régen szívott.
Az őszi szellő finoman simogatja a basszusgitáros hosszú haját, és a csálé nyakkendőjét. Fekete, az ingjén kívül mindene. – Mi vagy te, gyászhuszár? – jegyzi meg szarkasztikusan John, mire Paul elneveti magát.       
 - Nem tehetek róla, Linda csomagolja a cuccaimat – vigyorog.
A ritmusgitáros ismét úgy érzi, mintha egy hétköznapi beszélgetés lenne. Pedig ők ketten ezt már nem engedhetik meg maguknak. Paul úgy is pár percen belül ráun a savanyú csendre, és elmegy. John meg, ismét magányosan fog itthon ülni, munkára kényszerülve, mikor semmi kedve hozzá. Ez a pillanat is véget fog érni, pont úgy, mint a többi. Semmi sem tart örökké.
 - Egyébként te sem nézel ki túlvonzóan. Bizonyára megcsappant az őrült rajongólányok száma az utóbbi években – motyogja Paul mosolyogva.
 - Meglepődnél – ül egy apró vigyor a szája szélére.
 - Néha én is ilyen beteges fannak érzem magam – dől előre a basszusgitáros, míg egy nagy adag füstöt fúj ki.
 - Hát, akkor nagy mázlid van, amiért beengedtelek – folytatja John, mire Paul kacagni kezd. Abban a pár pillanatban, mikor egymás mosolyát kémlelik, majd gyorsan elfordulnak, minden réginek tűnik. Ugyan csak szemernyi ideig, de minden tökéletes.
 - Te még nem szoktál le róluk? – kérdezi Paul, míg még jobban előre hajol.
 - Nem hinném, hogy lehetséges.
 - És Yoko tudja?
 - Pont annyira, amennyire Linda – sóhajtja John, míg a szájából áramló füsttel játszadozik. – Tud róla, de nem foglalkozik vele. Nem beszél róla. Megadja a szabadságot, mert úgy is ismer, hogy a végén mellette fogok kikötni, újra, és újra – húzza fel kényesen a vállát. - Gondolom Lin is ilyen, nem?
 - De – vágja rá sebesen, majd lassan visszasétál a lakásba. Az egyik polchoz sétál, és a családi fotókat kezdi vizsgálgatni. Yoko és Sean. Sean. John és Sean. Yoko. Mintha csak egy szokásos, polgári lakás képei lennének. Paul hallja, ahogy az üvegajtó becsukódik, majd John ráveti magát a kanapéra.
 - Szerinted hasonlít rám? – szól oda a ritmusgitáros hetykén.
 - Kicsi rá az esély, hogy ne a te fiad legyen – feleli Paul felvont szemöldökkel, és lassan ő is visszasétál a díványhoz. – Esküdni mernék, hogyha lenne egy macskátok, fehér lenne, és Hópihének hívnák – vonja fel a szemöldökét, mire Johnból kifakad a nevetés, most először.
 - Bevallom, néha kicsit már nekem is sok – kacarászik. – Gondold csak el, milyen fárasztó, amikor Yoko azzal zaklat, hogy a város másik végébe kell elmenni, csak hogy kapjunk egy kibaszott fehér széket. – Erre Paul is röhög, végre. Ez már mindkettőjüknek hiányzott.
 - Néha csak azt kívánom, bárcsak végre lelőne az egyik ostoba rajongóm, és csinálnának az életem romantizált változatából egy rakás filmet – mormolja ismét a plafont bámulva.
 - Ha a romantizálást kihagynák belőlük, akár pornónak is eladhatnák – vágja rá Paul, és megint csak nevetnek.
 - John Lennon, a hatvanas évek szex-istene – kuncog, és már a bordái kezdenek remegni a nevetéstől, de Paul elhalkul. Arra gondol, ha John esetleg meghalna, vele mi történne. Véglegesen egyedül maradna, örökre. Ez csak elkeseríti, amiért külön ostorozza magát, mert már olyan jó kedve volt. Már csak a nevetéséért is megérte eljönnie. Igen. Ennyi elég is volt. Ennél jobb már nem lehet, mégsem akarja elrontani a pillanatot. Megvárja, amíg John elhalkul, majd sietve feláll, és sebesen az ajtó felé indul. John csak pár másodperccel később veszi észre, de rögtön utána rohan.
Paul már félig belebújt a kabátjába, és már a cipő is a lábán. John hirtelen megragadja a karját, és feszesen a falhoz szorítja.
 - Azt hiszed hagyom, hogy így elmenj? Lenne képed, ilyenkor lelépni? Elhúzni. Igen, abban már bőven van tapasztalatod – mondja a szemébe hangosan, hogy az arcukat csak pár centi választja el.
 - Mégis mit akarsz tenni, hm? Megint játszod a jófiút? Mit akarsz, mit tegyek? Ennyi idő után, mit tudnék csinálni? – jön a válasz Paultól, aki próbál kiszabadulni a ritmusgitáros karjai közül, sikertelenül.
 - Nem az én hibám, hogy ennyi éven át nem vetted a fáradtságot, hogy megkeress.
 - Hogyan tudtalak volna, ha egyszerűen mindenkivel elhitetted, hogy én vagyok a legnagyobb riválisod?
 - Jobb lett volna, ha mindenki megtudja az igazat? – kérdi gúnyosan John, mire Paul már nem próbálkozik. A karjai elgyengülnek, és csak bánatos tekintettel néz a padlóra. A ritmusgitáros erősen a falra csap, majd egész testével a másikra nehezedik. - Miért ennyire baszottul bonyolult minden? – suttogja. Erre a basszusgitáros gyorsan felemeli a kezeit, és John felsőjébe kapaszkodik, erősen megszorítva azt.
 - Sajnálom! – mormolja Paul.
 - Mégis mit, te idióta? – kérdez vissza John, remegő hangon.
 - Hogy ma ide jöttem. Nem kellett volna, hogy felzaklassalak. Se téged, se magamat. Már mindkettőnknek családja van. Csak a gyerekes kíváncsiság vonzott ide. Tudni akartam, mi lesz, ha eljövök – súgja a John fülébe.
 - Szóval te így hívod a szerelmet…


Szóval te így hívod a szerelmet...

Posted by : MoonlighTie
2015. október 2.
2 Comments

Copyright © S e x & S h o u t