Posted by : MoonlighTie 2015. október 29.

LIVE THE TIME
Éld az időt


Klaus Voorman rajza Paulról
Saden is feküdhetne ott. Bármikor, bárhol megtörténhet vele ugyanez. Az élet kíméletlen, amikor a véletlenekről van szó. Mondják, hogy néha, ha csak egy csuklás, vagy levegővétel is máshogy alakul, az máris változtatna a jövőn. Így volt ez ezzel is. Ha Elvira nem foglalkozik Paullal, ő nem mondja el neki hol laknak, és így a táncos lány sem indul éjjel a német alvilág sűrűjébe, egyedül. Bár ezek csak a felületesebb célok, nem esik szó a férfiról, akit ha a felesége nem rúg ki véglegesen a házból, nem is keveredik ismét a Reeperbahn közegébe. Nem iszik a kelleténél többet, és nem is vetődik a Kaiserkeller kerek színpada elé, ahol nem szeret bele első látásra Elvirába, majd nem követi őt az éjszaka sötétjében. Kár azon fáradozni, hogy mi lett volna, de a gondolat ott ült mindenkinek a fejében. Mi lett volna, ha…? Az életük túl egyenes úton siklott ahhoz, hogy helyet engedett volna magának az álmodozásra.

Már elmúlt az a sokkos állapot, amit Saden este érzett, de még így sem tudta felidézni, hogy mit is tett. Józan fejjel persze teljesen logikus, de így, hogy akkor még a lábán is alig bírt állni, elég lehetetlenül hangzott. Minden dolog, amit csinált vagy mondott, a feledésbe veszett a fejében, ellentétben Johnéval, akit csak elbűvöltek ezek a szavak.
”Semmi sem rémlik” – sóhajtotta, majd lassan felállt, Elvira mellé lépve. – ”Hogy vagy szépségem?” – kérdezte a lánytól kedvesen. Ő nem válaszolt, csak elmosolyodott. – ”Nyugodtan elmehetsz John, nem kell itt maradnod” – fordult vissza a sráchoz.
”Ne aggódj, megvárlak!” – motyogta a szék hátfájának dőlve.
”Menjetek csak! Én megleszek” - nyögte ki Elvira, aki kezdte sokkal jobban érezni magát. Már az is egy nagy vigyorra bírta, ha csak belegondolt, hogy Saden és John mennyit tettek érte.
A sok gyógyszer hatására már alig emlékezett az estére. Arra, hogy egy ismeretlen férfi a Kaiserkellertől követte, majd egyszer csak behúzta a sötét sikátorba, ahol Elvira nem hagyta magát leteperni, ezért az jól megverte. Miután már a lány teste eltorzult, már nem is akart tőle semmit, ezért ott is hagyta. A táncos régóta érezte, hogy egyszer el fog jönni ez a nap, de azt nem sejtette, hogy ennyire fájdalmas lesz. Az egymás után záporozó ütések, a férfi csontos ökle, a fejduzzadt ajkaiból előtörő vér, és az egymásnak koccanó fogai, egyetlen szóval leírhatóak: Kín. Ez mindent megmagyarázott.
Ugyan a kétségbeesést a gyógyszerek még távol tartották Elvirától, de ez nem jelentette azt, hogy az emléke nem fogja egy életen át kísérteni.
Végül csak addig győzködte Sadent, hogy nyugodt szívvel mehessenek el. Ez ugyan csak a látszat volt, de még így is őszinte.
Elvira persze nem tudta elégszer megköszönni a segítséget, ami természetesen nem zavart senkit. Főleg nem Johnt, aki eltekintve a lány torz látványától, még élvezte is az estét. Végre ő lehetett a hős, aki megmenti az óvatlan hölgyet, míg a másikba szépen bele is szeret. Igazi sikersztori lehetett volna.
”Nem akarlak most egyedül hagyni. Most nem” – súgta John Sadennek, mikor már kiléptek a kórházból, ami steril, szemérmetlen nyomot hagyott bennük.
”Jó” – felelte a lány egyszerűen. Egyből megértette a srácot, aki nem akart még egy félholtra vert nőt a kórházba cipelni. Mire párat léptek, már a Bambi Kino előtt is álltak, ami a Beatles szálláshelye volt, és egyértelműen Bruno Koschmider tulajdona. ”Tessék, nem elég, hogy apa bárjában dolgozom, még ebben a hülye moziban is kell aludnom…
John előrelépett, és a Saden számára már ismerős épületbe vezette. A jegyárus még csak rájuk sem hederített, mert éppen nagyban húzta a lóbőrt, így nyugodtan besétálhattak. Az ajtó mögötti feslett falakról néhány plakát lógott, de ahogy a vendégeknek kialakított teret elhagyták, máris látszott, mennyire lepukkant ez a hely. A fiúk szobája hátul volt, a nyilvános mosdó mellett, egy ferde ajtó mögött.  A dohos falak között hat ágy volt, penészes, tábori ágyak. Látszott rajtuk, hogy minden apró mozdulatra rögtön recsegni kezdenek. Mindent átjárt egy érces, nyirkos szag, és a szobát egyedül egy csupasz villanykörte világította meg, mert a nem létező ablakokból egy csepp fény sem jutott be.
Az egész éppen annyira volt mocskos, mint ahogy azt Saden elképzelte, ezért sem lepődött meg. Végignézett a szobán, ahol az összes srác aludt, széttárt lábakkal, hangosan szuszogva.
John beljebb lépett, és kimérten egy a sarokban lévő ágyra mutatott George mellett. Az arcán enyhe szégyenkezés látszott, hiszen cseppet kezdte megbánni, hogy egy ilyen mocskos helyre hozta a lányt. Ettől neki, csak nevetnie kellett. A tenyerét erősen a szájához szorította, nehogy egyetlen kéretlen hang is kiszivárogjon a kacajából.
”Hogyan akarod csinálni?” – sétált ő is közelebb elcsendesedve, az egyetlen szűk kis ágyat bámulva.
”Nem akarok lefeküdni veled, csak azt, hogy pihenj” – emelte John a kezét a vállára. – ”Nyugi!”
”De nem akarom elvenni a helyed” – hajtotta le a fejét a szőkeség, így a hatalmas hajkoronája a szemébe hullott. Erre John szótlanul az ágyra ült, majd egy elnyűtt párnát a falhoz támasztott. Ráfeküdt, majd kinyújtotta a karját, hogy Saden feküdjön az ölébe.
”Ahj, John…” – sóhajtotta a lány vigyorogva, és odabújt hozzá, megszorítva a beatle dzsekijét. Az arcát a srác mellkasához tette, ahol még érezni lehetett rajta Elvira drága parfümjét. Erős, rózsás, levendulás bukéja volt, ami hamar álomba ringatta a lányt.
A srác végre a nyeregben érezte magát, a szépséggel az ölében. Akármennyire is volt nyugtató a lány jelenléte, és hajának édes illata, egyszerűen nem tudott elaludni. Lehunyta szemeit, és csak élvezte Saden meleg, puha testét. A kezei akaratlanul is a szőkeség fenekére csúsztak. Érezve a kerek domborulatot kéjesen elmosolyodott. Mi sem jobb, mint egy gyönyörű lányt tartani a karjaidban, míg nézheted, ahogy alszik. ”A szex, te barom!” – vágta volna rá.
Nem maradt más választása, mint gondolkodni. Elmélkedni azon, mi is a történet. Rögtön felvillant előtte a kép, amint Saden, Elvirát látva teljesen összezuhan. Az egész olyan szívszaggató volt, még szerencse, hogy John meg tudta őrizni a hidegvérét. Aztán mindent elfelejteni, és bekanosodni, látva a szőkeséget, összeszedve magát. Így arra is kezdett rájönni, hogy nem is ő volt a hős. Így már csak másodhegedűsként, nem is annyira izgalmas a történet. De hát a főhősnek mindig kell egy támasz, nem? Már csak annyi a kérdés, ki a hős, és ki a támasz? Ezen merengve, végül John is elaludt. Egymás karjaiban álmodtak, akár egy pár, pedig erről szó sem volt.
Erre a meghitt látványra ébredhettek fel a többiek, akik egyszerűen nem tudták mire vélni. Persze, azt érezték, hogy John biztosan nem feküdt le a lánnyal, de azt már nem, hogyan is hozta ide.
”Most akkor leitatta, bedrogozta, vagy leütötte?” – suttogta Geo a többieknek, akik csak próbáltak minél halkabban nevetni, nehogy felébresszék a párocskát. George, Paul, és Stu csak ültek a szomszédos ágyon, és bámulták Saden fenekét, mert John álmában véletlenül a derekáig húzta a rajta lévő szoknyát, így teljesen nyitottá vált a felülete, betolakodók számára.
Pete csak feküdt szótlanul az ágyán, míg Tony egy távolibb emeletes ágy tetejéről figyelt. Tony Sheridan is itt lakott a többiekkel. Ő néhány évvel idősebb volt, és már régebb óta itt élt, így már jobban ismerte a terepet, no meg Sadent.
”Szerintem jobban jártok, ha minél messzebb tudjátok ezt a csajt magatoktól” – mormolta a magasból.
”Ugyan miért?” – förmedt rá Stuart, aki ha magát a szőkeséget nem is, a fenekeket kedvelte.
”Mert a végén még a vén Koschmider levágja a tökötöket” – felelte ridegen, mire Stu gúnyos mosolya rögtön lehervadt.
Tony egyszerre leugrott az ágy tetejéről, amivel egy kisebb zajt csapott.
”Te idióta!” – motyogta Paul, egyenesen a lányra koncentrálva, és azon gondolkozva, hogy neki még ezzel a kockázattal is megéri, maximum el fogja rabolni. Persze, csak ha ez a végső lehetőség.
A már eltűnt Tony zajára John -, bár kissé elkésve -, de felkapta a fejét. Erre az előtte ülő srácok gyorsan megfordultak, és próbáltak úgy tenni, mintha ügyet sem vetnének rá. Azonban, ahogy a ritmusgitáros felfedezte Saden csupasz fenekét, rögtön a többiekhez fordult.
”Ne higgyétek, hogy nem vettem észre, perverzek!” – suttogta, nehogy felébressze a lányt, míg gyorsan leigazgatta a ruháját.
Saden csak lassan mocorogni kezdett, de még nem ébredt fel teljesen. Mikor észbekapott, éppen szorosan Johnba kapaszkodott, úgy, ahogyan elaludt.
”Pihenj csak!” – súgta a fülébe halkan a gitáros, de a szépség csak igyekezett minél gyorsabban felállni.
”Én, én nem akarok zavarni!” – mentegetőzött, mikor is a szeme találkozott Paul aggódó tekintetével. A srác csak gyorsan felé fordult, és annyit nyögött ki, hogy:
”Mi történt?” – mondta vékony hangon. Látta a lányon, hogy nem olyan, mint amilyen szokott lenni. Nem ara gondolt, hogy lefeküdt Johnnal, ezt egyenesen kizárta. Olyan ötletek keveregtek a fejében, mint ”Az apja kidobta otthonról”, ”Sírva leitta magát” vagy csak ”Elaludt az utcán, és John idehozta.”
Saden csak lesújtotta a pillanatát, várva, hogy majd John válaszol.
”Az egyik táncos bigét félholtan találtuk egy sikátorban, aztán bevittük a kórházba” – mormolta a gitáros, mire Paul felkapta a fejét.
”Azt a bársonybarna csajt? Hogy is hívták, Elvira?” – kérdezett vissza, de erre Pete rögtön leesett az ágyról. Már ismerte ezt a nevet.
”Igen” – motyogta Saden, míg Peter csak gyorsan felállt, és sietve az ajtó felé indult, ahol viszont Paul megragadta a vállát, és a szőkeség is elé futott.
”Hagyjatok! Látni akarom!” – ordította, ami teljesen szokatlan volt tőle. Még azt is csodálták, ha megszólalt, de ezt…
”Megőrültél?” – húzta vissza John, aki szintén a srác elé állt.
”Figyelj, egy lány ilyenkor rohadtul nem kíváncsi egyetlen férfire sem! Nem tehetsz semmit!” – emelte fel a hangját a szépség. – ”Még az is csoda, hogy nem bőgte el magát, amikor Johnra nézett! Ha most odamész, csak örökre elundorodik tőled, mert te pár órával ezután máris rárontottál” – folytatta.
”Igaza van! Most nem mehetsz oda!” – helyeselt Paul, de a dobost megrántotta magát, félrelökte Sadent, és már el is tűnt.
Az egyetlen lány, akit első látásra kicsit is megszeretett, éppen a kórházban feküdt betegen, de ő nem tehetett semmit. Ugyan otthagyta a Bambi Kinot, de később nem ment el Elvirához.
Pete lelépett, és már csak öten maradtak a szobában. Miután a dobos kiviharzott, csend borította el a szobát. Saden volt az egyedüli lány, aki reggel, józanon tartózkodott itt anélkül, hogy bárkivel is lefeküdt volna. Ezt más nem is mondhatta el magáról.
Paul - baba tekintetével - a szőkeség smaragdzöld szemébe pillantott, mire ő csak gyorsan elkapta a tekintetét. John csak lassan visszasétált az ágyához, és beletúrt a zsebébe.
”A szarba, elhagytam a cigimet” – sóhajtott, mikor felfedezte, hogy az áldott szál, amibe a lánybeleszívott, elkeveredett. – ”Gyere Stu!” – szólt a basszusgitárosnak, akivel rögtön kiindultak. Nem szívesen hagyta ott Sadent, de nem akart semmit tenni a többiek előtt. A végén még lelepleződött volna a régóta, gondosan kiépített álcája. Már így is túl sokat tett a lányért, hogy kiderüljön róla a rút igazság, neki is van szíve.
Így már csak hárman voltak, és Paul is nyugodtabban sétált oda Sadenhez.
”Jól vagy?” – kérdezte nyájasan, míg a kezét a lány nyakához tette, és felemelte az állát, hogy tekintetük találkozzon.
”Azt hiszem” – erőltetett halvány mosolyt az arcára, mire Paul elvigyorodott, látva mennyire rosszul sikerült. – Csak annyira furcsa ez az egész. Én nem akartam ide jönni” – hajtotta le a fejét, de Pauly rögtön visszahúzta.
”Ugyan már, csak nem lehetett olyan rossz John mellett aludni” – nevetett, és erre már Saden is őszintén elsomolyogott.
”Na, jó srácok, én azt hiszem most lelépek, és szépen lefekszem a már cseppet sem szűz Adelkámmal” – jelentette ki George a srác mögé lépve, és megpaskolta a vállát. Erre a szőkeség szeme egyből elkerekedett. Geo és Adel lefeküdtek? Éjjel? Tegnap? Paul gyorsan a szológitáros felé fordult, és felé intett komoly ábrázattal.
”Megörültél idióta? Ne Saden előtt!” – förmedt rá, de Geo még reagálni sem tudott, a szőkeség tenyere már az arcán landolt. Egy hatalmas csattanás után, a lány arca elvörösödött. Nem mondott semmit, nem is tudott volna. Csak viharosan elindult volna kifelé, ha Paul nem ragadja meg a kezét.
”Nyugi már! Attól még hogy ez a kis pöcs nem tudja kifejezni magát, attól még nem fogja megcsalni” – húzta vissza magához, egészen közel. Saden szemei könnybe lábadtak, ezért arcát gyorsan a srác vállához szorította.
”De akkor is!” – motyogta. Úgy érezte a dolgok kezdenek egyre rosszabbra fordulni, pont úgy, ahogyan az előre megjósolt bűntudat is utat tört magának. Hivatalosan is ő tehet Adel megrontásáról. Sosem gondolta volna, hogy valaki képes lesz rávenni a kishúgát arra, amit ő még sosem tett meg. Az eddigi napok groteszk jelzője bőven túlnőtte az átlagost. Csalódott önmagában. Tönkretett mindet, ahelyett, hogy legalább életének legfontosabb darabját megvédte volna. Ott állt előtte a lehetőség, hogy Adelt elrángassa tegnap este, de túlságosan is lefoglalta Paul. Mindig, amikor ránéz, elönti az öröm, és már nem tud a jövőbeli problémákra koncentrálni. ”Még erről is te, és a hülye képed tehet!” – próbálta egy pillanatig levenni magáról a terhet, de az rögtön visszacsúszott rá. Ő tehetett mindenről.
”Figyelj!” – lépett közelebb George, de Saden csak erősebben magához húzta Pault. – ”Ezzel arra akartam célozni, hogy mostantól csak vele akarom csinálni” – szólt lágy, nyájas hangon, mire a lány egy kicsit megnyugodott.
”Ha már egyszer megtetted, nem is feküdhetsz le mással!” – jött a feldúlt, érces mondat Pauly vállától. – ”Ha Adel egyetlen egyszer is panaszkodik rád, mert megvárattad, vagy nem fogtad meg a kezét, én esküszöm, hogy a saját kezemmel foglak megfojtani!” – emelte a fenyegető, vörös tekintetét a srácra, aki csak elmosolyodott. Ennél jobb választ nem is adhatott volna.
Saden lassan visszahúzódott Paulhoz, és Geo lomhán kisétált. Már csak ők ketten maradtak ott. A fiú érintése menedék volt, a világ elől. A szőkeség nem is engedte el egy jó ideig, míg a gitáros csak nyugtató dolgokat suttogott neki. Meg sem próbálta megcsókolni, tudta, hogy ez nem az a pillanat, ahol azt megtehetné.
”Nyugodj meg! Minden rendben lesz. George hűségesebb típus” – motyogta, míg az állát a lány hajára fektette.
”Mint?” – kérdezett vissza komoran, pedig tudta a választ.
”Én, John, vagy Stu.” – Az utóbbi nem volt igaz, ugyanis Stuart már rég elkötelezte magát Astridhoz, amint először megérintette, és egy különös, meleg érzés rohant át a testén. – ”Felesleges ezen aggódnod, mindenkinek szüksége van szerelemre.”
Eközben a lánynak egyszerre eszébe ötlött, hogy mit is csinál. Miután megtudta, hogy Adel, aki számára a legfontosabb, lefeküdt Georgeal, ő Paulra támaszkodik. Tényleg képes lenne az egész világát felforgatni, azzal, hogy Adel után, ő maga is elgyengül? Nem.
Gyorsan ellökte magát a gitárostól, és hátat fordított neki.
”Ha valóban így van, mi a fenéért ölelsz meg, vagy hagyod, hogy beléd kapaszkodjak? Úgy is csak ki akarsz használni – motyogta összekulcsolt karokkal.
”Ez nem fordítva van?” – vágta rá Paul, mire Saden elszégyellte magát. Amióta csak találkozott a sráccal, az elegendő okot adott neki, hogy megbízzon benne. Ehhez képest, a lány csak folyton visszautasította, az erős vonzalma ellenére is.
”Nem úgy értettem. Csak nem értem, hogyha még te is kimondod, hogy nem vagy hűséges, akkor miért vársz rám? Felesleges. Folyton azt mondod, másért nem teszel semmit, akkor értem miért, ha közlöd velem, hogy úgy is megbántasz? – mormolta visszafordulva az angolhoz.
”Mert nem mondhatom magamat hűségesnek, ha eddig nem volt lány, akiért megérte volna. De érted megéri” – lépett közelebb pár centit.
A levegő kezdett felmelegedni, ezért a szoba sem volt már annyira nyirkos, bár ez nem számított. Saden testét megmagyarázhatatlan melegség járta át. Paul megint megmosolyogtatta, a kedves, angol szavaival. Bedőlt ezeknek a mondatoknak, és mégis tudta, hogy ez csak egy átverés.
A szőkeség most már kőbe is véshette volna, hogy ez a liverpooli fiú fogja elvenni tőle a féltve őrzött szüzességét.
Ekkor hirtelen John lépett be a szobába, magányosan.
”Remélem halkan csináltátok, és nem zavartátok meg a mozizó sznobokat!” – szólt oda hozzájuk, egy koszos cigivel a szájában. Erre Paul hirtelen a fejéhez kapott, és felcsattant:
”Tényleg, a mozi. Meg kell néznünk Brigitte Bardotot!” – ragadta meg a lány kezét.
”Nehogy itt hagyjatok, én is nézni akarom az istennőmet!” – csatlakozott John is, és mindhárman gyorsan befutottak az egyik vetítőterembe, ahol éppen nem is volt senki.
A falak itt kivételesen épek voltak, látszott, Koschmider ad a külsőre, egy kicsit. A vörös huzatú, előrehajtható székek közül csak néhány volt lyukas, vagy foltos, ami a Reeperbahnon kiváltságnak számított. Ők valahova középre ültek le, várva, hogy valaki berakjon egy tekercset. Felesleges lett volna bajlódni a műsorral, hiszen a filmek háromnegyedében szerepelt a francia színésznő. Ez az egyik apró előnye volt a Bambi Kinonak, ha más nem is.
Saden ült középen, a jobbján John, és bal oldalt Paul. Minkét srác felrakta a lábát az előttük lévő székek támlájára, míg a lány csak próbált minél jobban összehúzódni.
”Szóval Miss Koschmider még nem látta Brigitte Bardotot” – jegyezte meg félvállról a ritmusgitáros, aki még mindig füstölgött.
”Nem” – felelte a szőkeség egyhangúan.
”Ejj, Ejj!” – morogta John.
”Nélkülünk egy kulturális csődtömeg lennél”
”Nem inkább miattatok vagyok az?” – suttogta válaszul a szépség.
Mire a középméretű vásznon felvillantak a fények, Saden azt vette észre, hogy John a kezét az ő széke mögé fektette, és a vállát simogatta, míg Paul erősen a tenyerét markolászta.
”Srácok, komolyan rátok férne egy-egy barátnő!” – suttogta magának, így ők még csak meg sem hallották. Már rég a vásznat kémlelték.
Ugyan a film francia volt, többé-kevésbé lehetett érteni. Az első percekben máris több fiatal is csatlakozott a vetítéshez, de néhány banda srác szintén beült. – Nyilván ők is Brigitte Bardotra.
Majd, a tízedik perc környékén a fények középpontjában meg is jelent ő. Saden hasonmása. Mintha csak a tükröt bámulná. A nő hosszú, hullámosan szőke haja, és füstös szemsminkje éppen olyan volt, mint az övé. Ez megijesztette.
Ekkor döbbent rá, hogy a Beatles-fiúk miért is futnak utána.
Ahogy észbe kapott, John már a vállára fektette a fejét, míg Paul halkan ezt súgta a fülébe:
”Most vettem csak észre, hogy mennyivel szebb vagy nála” – elmélkedett. Saden nem tudott mit felelni, csak csendesen bólogatott. Éppen két srác akaszkodott rá, egy francia színésznőtől felajzva, akire kísértetiesen hasonlított. Nem gondolta volna, hogy ez valaha is megtörténhet. Eleve az is túlzás volt, hogy egyáltalán egy moziban ült. Máskor ideje sem lett volna rá. Mégis, a francia, dallamos szavak, és a két fiú puha, meleg érintése megnyugtatta. Még annak ellenére is, hogy ő tehetett Adel megrontásáról, és végig kellett néznie Elvira veréstől torzult testét. Az egész erre az egy órára teljesen elfelejtődött.
Ugyan nem tudta volna felidézni miről is szólt maga a film, az élmény sosem felejtődött el a szívében.
Mikorra már képkockák elfogytak, azon kapta magát, hogy mindkét srác elaludt. John a vállára dőlve, Paul meg a kezét szorítva. Elvigyorodott.
”Na, most mit csináljak veletek?” – mosolygott rájuk, mihelyst mindenki kiment a teremből. Úgy döntött nem tesz semmit. Csak hátra dőlt, és gondolkozott, meg kémlelte a két gitáros arcát. Mindketten levetették magukról a kemény, rocker külsőt, és inkább hasonlítottak aranyos iskolásra, így durmolva.
Egyszerre azonban, a tekercskezelő lépett a terem ajtajához, és mérgesen feléjük kiáltott:
”Na, gyerünk innen csirkefogók! Ne itt melegedjetek! – kajabálta, mire a két fiú egyből felriadt, és Saden vonszolására nevetve futottak ki az utcára. Már nem is tudták hol vannak, mégis szüntelenül röhögtek.
Az utcát már kezdték megtölteni az arra bóklászó emberek, és a nap is igyekezett nyugovóra térni. Egy hűvös szellő fújt át rajta, ami örömmel szállította tovább hármuk kuncogását.
”Tessék, egyszer vagyok moziban, és nektek akkor is el kell aludnotok, hogy én meg a nagylelkű szívem ne merjünk felébreszteni titeket…” – sóhajtotta a lány, míg a két angol csak szakadt a nevetéstől.
Mire lecsendesültek, Saden már fél lábbal el is indult hazafelé.
”Most meg hová mész?” – szólt utána John.
”Át kell öltöznöm” – jött a válasz a szőkeségtől, míg hátrafordult. A két liverpooli egymásra meredt, és megkezdődött a reflexek csatája. Aki hamarabb a lány után indul, az elkíséri, a második meg mehet a többi beatlel a ’kellerbe.
”Várj!” – vágta rá Paul, aki nemes egyszerűséggel nyerte az udvariasság küzdelmét, majd gyorsan a szépség után eredt. John meg csak csendben visszasétált a Bambi Kinoba.
Saden és a gitáros megint szótlanul lépkedtek egymás mellett, egészen, amíg ezt a lány meg nem elégelte.
”Ha már csak egy sötét moziban szorongatod a kezem, vehetem úgy, hogy Brigitte Bardot túlszárnyalt?” – mosolyodott el kimérten. Erre a srác közelebb lépkedett, majd át karolta.
”Nem kell amiatt aggódnod. Csak nem tudom, hogy percről perce mikor akarod” – mormolta közelebb húzva magához.
”Már én sem…” – sóhajtotta, míg ráhajtotta a fejét a fiú vállára.
”Ne törd a fejeden Georgeon és Adelon, felesleges. Akármi is történt, már nem csinálhatod vissza. Csak annyit tehetsz, hogy támogatod őket.”
”De ha egyszer egy halálra ítélt kapcsolatot nem lehet támogatni?” – egyenesedett ki a szőkeség, lesújtott tekintettel.
”Ugyan, Geo egy rendes gyerek, csak ne engedd cukor közelébe, mert attól megbolondul” – vágta rá a gitáros vigyorogva, és a lányból finom kacagás fakadt ki.
”Akkor csak én bonyolítom mindig túl a dolgokat?” – mormolta végül, mikor már elhalkult.
”Ez csak ezért van, mert nem hiszel a szerelemben…” – Valóban így lenne? Saden még sosem érezte. Jó, persze az egész testét átjárja az öröm, mikor láthatja Adelt mosolyogni, de az szeretet. Miben is tér el a kettő egymástól? Vagy nem is kell különbözniük? Paulra nézve inkább érez apró félelmet, és néha legszívesebben elfutna.
Saden igenis tud szeretni, nagyon is, csak a körülötte lévők közül, csak Adel viszonozta. Talán azért óvta ennyire a srácoktól, mert attól retteget, hogy azok elveszik tőle? Ennyire önző lenne? Még ő maga sem tudta a válaszokat, semmire. Abban viszont teljesen biztos, ha Paulba szeret, csak egyedül marad. Legalábbis meg van győződve róla. Kezdi megérteni, hogy nem a szerelemben nem hisz, csupán a viszonzottban. Egyszerűen nem tudja elképzelni. Egy férfi, aki mindenét odaadná egy nőért, aki szintén? Ez egyszerűen lehetetlennek tűnik, még akkor is, ha nem róla volt szó. Az meg csak még hihetetlenebbé teszi a gondolatot, hogy valaha ez vele történne. Egyszerűen lehetetlen, és kész. Ez lehet a baj.
”Meg is jöttünk” – jelentette ki hirtelen, mikor a nagybetűs otthonhoz értek.
Egy hatalmas, különálló emeletes ház volt, szürkére mázolva. A kormos, érdes fedés felett egy egyszerű tető volt, és az ablakok szegélye fehéren csillogott a napfényben. Az egész épület kilógott a Reeperbahn negyedéből. Szinte ez jelezte a végét.
Paulnak a szavai azonnal elálltak, és csak azon törte a fejét, hogy az a szemét Koschmider egy olyan szutykos gödörbe küldte őket, míg ő egy palotát tudhat magáénak.
Saden magabiztosan felsétált az ajtóhoz vezető apró lépcsősoron, majd megnyomott egy csengőnek tűnő gombot, amiből hamarosan egy vékonyka női hang hallatszott.
”Igen? Koscmider rezidencia” – dünnyögte unottan.
”Én vagyok az Frau Buchman!” – szólt bele a szőkeség, mire az ismeretlen hang gazdája egyből fellelkesedett.
”Jajj, hát te vagy az édesem? Gyorsan gyere, már két napja nem is láttalak. Siess!” – harsogta derűsen, és az ajtó rezegni kezdett.
Mikor beléptek, Paul a csodás bel teret is megszemlélhette, ami kifejezetten gyönyörű volt. Egy fehér, mályva szőnyeg feküdt az egész lakásban, és rózsaszín tulipános tapéta díszítette a falakat. A bútorok mind világos fenyőből lettek kifaragva, míg a lámpák virágos nyomatokkal voltak kinyomva. Az egész lakás lehetett volna egy normális családé is, köszönhetően Frau Margot Buchmannak.
”Kincsem, el sem tudod képzelni, mennyire hiányoltalak” – hallatszott a kiabálás a ház másik feléből, ami egyedül csak Sadennek szólt. – ”Gondold csak el, reggel dupla adag rántottát készítettem, és majdnem az egész rám maradt. Hát mit kezdhet az ember egy nagy rakás tojásrántottával délkörül?” – kiabálta, miközben az előszoba felé lépkedett. – ”De nem is érdekes, még vásárolni is elmentem aznap, és mivel nem kellett semmit vennem, szereztem neked egy szép kis ruhát. Most aztán nem mondhatod, hogy nem veszed fel, olyan csinos, szép kis sávos. Meglátod, tetszeni fog…” – folytatta volna, de elakadt a lélegzete, ahogy megpillantotta Pault szakadtan, a fekete bőrdzsekijében.
”Szia Margot!” – köszönt a lány mosolyogva.
”Üdv, asszonyom!” – tette hozzá Paul, a tőle szokott angol udvariassággal.
Erre a hölgy nem mondott semmit, csak tágra nyílt szemekkel bámult Sadenre, aki kezénél vonszolva, a gitárost a szobájáig húzta. Gyorsan becsapta az ajtót, és a srácot az ágya szélére ültette. Egy citromsárga szoba volt, hamuszürke szőnyeggel, és rozsdabarna bútorokkal, amik teljesen ki voltak pucolva. Látszott, hogy a lány nem tölt túl sok időt itt.
”Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar az ágyadba csábítasz” – jelentette ki a gitáros kacéran.
”Én a helyedben csendesebb lennék, mert Margot valószínűleg az ajtóban hallgatózik.”
A nő lassan, grimaszos arccal húzódott el a faltól, és komótosan a konyhába sétált. Vörös égbetornyozott haja volt, és a szája mindig rózsapirosan szikrázott. Egy folyton beszédes cseléd volt, akinek be nem állt a szája. Egyfolytában pletykált, és Sadent babusgatta, már évek óta.
Paul lassan hátradőlt az ágyon, míg csak arra tudott gondolni, hogy a szőkeség minden nap itt szokott aludni. Ez feltüzelte, nem is beszélve az édes illatról, ami átjárta az egész szobát.
Mire Sadenre nézet újból, ő már csak alsóneműt viselt, erre a srác természetesen rögtön megszeppent. A lány ruha nélküli alakja felülmúlt minden eddigi várakozást. Paul áldotta minden eddigi döntését, amiért most idejuthatott.
A pillanatot az szakította meg, hogy a lány hirtelen hátranézett rá. Próbált úgy tenni, mintha nem is veszett volna a látványba, sikertelenül.
”Nem hinném, hogy számodra túl nagy újdonságot nyújthatok” – mormolta savanyúan.
”Ha tudnád, mennyire hülyeségeket beszélsz néha…” – próbálta a liverpooli elterelni a figyelmét az utcára néző ablakkal. ismételten sikertelenül.
Saden lassan az ajtóhoz sétált, majd kikiáltott rajta:
”Margo, mutasd hol az a ruha!”
Ezt hallva a nő rögtön oda futott, egy barna, fehér sávos szoknyával. Ívelt nyakkivágása, és szűkített vége volt, amitől a lány cseppet megrémült. Mintha egy medvét kérnék meg, hogy balettozzon. Kitárta az ajtót, így Frau Buchman könnyedén meglátta hiányos öltözékét.
”Kincsem, ti ilyen jóban vagytok?” – nézett rá tágra nyílt szemekkel.
”Margot, ő egy reeperbahni zenész, többször látott már meztelen nőt, mint te magadat a tükörben.”
”De téged is?” – suttogta aggódó ábrázattal, de a szőkeség csak elmosolyodott.
”Nem, engem nem. Csak elkísért, és ennyi” – csukta be az ajtót, így már csak halványan halhatta, hogy a cseléd az aggódását fejezi ki.
Saden gyorsan felkapta magára a ruhát, és a kerek, fatalpú tükör elé sétált.
”Ilyen nincs” – kapta fel a tekintetét az ágyon heverésző Paul. A ruha azért lehetett a boltban olyan különleges, mikor Margot megvette, mert Brigitte Bardot ugyan ezt viselte az általuk megnézett filmben.  A bökkenő csupán annyi volt, hogy a szoknya Sadenen sokkal jobban állt. Feszesebb volt, és többet mutatott. Egy feltupírozott frizura, és már el is játszhatta volna a világsztár színésznőt.
Paul lassan felült, kiegyenesedett, majd felállva a lányhoz tipegett. Egyszerűen nem tudta megállni, hogy ne húzza végig az ujjait a szőkeség vékony combján, majd karcsú derekán. Saden beleremegett a gitáros érintésébe.
”Ajj…” – lehelte a szépség nyakára.
”Mi az?” – motyogta Saden, majd megfogta Paul kezét, hogy az ne csússzon óvatlanul el sehová.
”Csak egyszerűen olyan tökéletes vagy, hogy az már az agyamra megy” – suttogta, mire a lány elvigyorodott.
”Rossz vicc” – vágta rá.
”Mégis nevetsz” - mosolyodott el az angol is. – ”De, ha valami az agyamra megy, akkor általában elvesztem az eszem, és olyan dolgokat csinálok, amiket később meg is bánhatok” – folytatta, majd egy apró puszit nyomott a szépség nyakára.
”És én mégis mit tudok ez ellen tenni?” – felelte Saden gúnyosan.
”Kezdetnek kérhetnél tőlem valamit.”
A szőkeség elbizonytalanodott. Most mégis mit válaszoljon erre? Küldje el, vagy mi? Egyszerűen már késő volt azon tűnődni, hogy mi a helyes út, beleszeretett Paulba. Nem volt menekvés, a csapdájába esett. Elkezdődött az általa megjósolt vég. A srác teljesen az ujja köré csavarta. Az érintései perzselték a bőrét, és a lehelete édesen simogatta. Késő bármit is tenni, akár önállóan, akár egy francia színésznő árnyékában, de meg fog minden történni. Minden, amitől eddig a napig rettegett. Már nem félt. Egyszerűen akarta, és ennyi. Már nem gátolta a saját akaratát.
”Kérlek, mutasd meg nekem a szerelmet!” – súgta Paul fülébe, aki nem mondott semmit. Nem jöttek ki szavak a száján, és nem is dünnyögött. Lassan, érzékien magával szembe fordította lányt, úgy, hogy közben a szája egy pillanatra sem vált el a szépség nyakától. Saden belekapaszkodott a fekete, kopott bőrdzsekibe, szorosan összeszorította a szemeit, míg a gitáros kezeivel a derekát simogatta finoman. Hirtelen a szája édes puszikat kezdett nyomni a nyakától egészen a szája széléig, amikor már csak pár centi választotta el az ajkaikat. A szőkeség közben egész testével remegett, és a vér felforrósodott az ereiben. A srác mozdulatai mind villámcsapásként érték a bőrét, míg hirtelen meg nem csókolta.
Az idő egyszerre elvesztette jelentőségét, úgy, ahogy minden más is. Már nem számított semmi, sem a padló a lábuk alatt, sem a kulcslyukon nézegető Margot, sem a mai dátum az újságon, csak ők.
Saden legvadabb álmaiban sem tudta volna elképzelni, hogy ennyire jó lehet megcsókolni azt, akiért a szíve dobod. Mert ezt érezte most. Ha Paul csak egy pillanatra is megfeledkezett volna róla, ő máris megszűnt volna létezni. De a srác ugyanígy érzett. Soha, semmi pénzért el nem cserélte volna ezt a pillanatot. Olyan őszinte, édes, és finom volt. Nem érhetett véget, egyszerűen nem.
Paul sokszor csókolt már meg lányt, de így még soha. Ritkán várt egy lányra ennyit, és a végére már könnyen rá is unt, de Sadenre nem. Érte akár hónapokat is rostokolt volna. Főleg így, hogy ilyen csókot váltottak. Ez mindent világossá tett. A szőkeség hamar felcsúszott a bizonyos lista első helyére. Olyan gyönyörű volt, és csak arra várt, hogy egy srác végre birtokba vegye a szívét. Ez Paul, nem más.
Nem is John, aki már kezdte megbánni, hogy nem lett harmadik zavaró tényező.
A lány hirtelen megszorította Paul vállát, és elvállt tőle, levegőért kapkodva. Erre a srác csak elnevette magát.
”Komolyan, ennyire új ez neked, hogy képes lennél megfulladni?” – vigyorgott a szépségre, aki csak alig bírta feldolgozni mi történt. Ahogy kinyitotta a szemeit, ismét a valóságban találta magát. Ott, ahol Paul még mindig egy szakadt, angol zenész volt, és ő is Koschmider lánya. Nem mintha ezek az apróságok számítottak volna. Saden erősen megölelte a gitárost, és csak vigyorgott.
”Olyan gonosz vagy” – próbált a szőkeség morcos ábrázatot magára erőltetni, de csak mosolyogni tudott.
”Miért is?” – vágta rá Paul, míg az ujja hegyével, a lány szőke tincseit tekergette.
”Mert te elloptad a szívemet, mikor én szépen kértem a tiédet” – felelte sóhajtva, és csak még jobban magához húzta.
”Ó, nem kell aggódnod, nem csak azt fogom ellopni. Hamarosan jön a szemed, az orrod” – nyomott egy puszit rájuk – ” és a szád.” – Újra megcsókolta a lány ajkait, és Saden megint egy párhuzamos világba került, ahol nem volt más az egész földön, csak ők. Csend, és forró levegő járt át mindent. Nem számítottak a nevek, vagy a nyelvek. Ott volt egy lány, és egy fiú, akik egymásnál jobban semmire sem vágytak. Persze ez a pillanat is véget ért, mint minden.
Paul lassan elhúzódott, majd egy kacér mosollyal az arcán ennyit nyögött ki:
”Akarod, hogy mást is megmutassak?” – vigyorgott, mire a lány egyszerűen nem tudta visszafogni a nevetését. Hangosan kezdett kacagni, míg a srác csak értetlenül, de vidáman figyelte.

”Nagyon sokan próbáltak már az ágyba csábítani, de az összes szöveg közül, ez volt a legbénább” – kuncogott a lány. – ”Őszintén, te még ilyenkor is csak vigyorogni tudsz?” – nyögte ki. A gitáros nem válaszolt semmit, csak csendesen bazsalygott. Sadent hirtelen az zavarta meg, hogy felpillantott az órára. A mutatók már fél háromnál ketyegtek. – ”Mennünk kellene. Már így is késésben vagyok” – mormolta elszontyolodva. 

{ 2 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Mikor jön a következő?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hamarosan :D Pontos dátumot nem tudok mondani, ahhoz azt hiszem túl szeszélyes vagyok. Ez a rész most kicsit csúszott, szóval most a következő hamarabbra várható valószínűleg. De szerintem még beékelődik elé egy slash, de naná, hogy ez sem biztos.

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t