Posted by : MoonlighTie 2015. november 4.

IN WHAT YOU TRY TO BELIVE
Amiben hinni próbálsz

Pár perccel később, már el is köszöntek Margottól, és az utcán sétáltak. Elég furcsán festettek egymás mellett, tekintve Saden nagyúri ruháját, és Paul szakadt farmerjét, meg kopott bőrdzsekijét. Mikor egy férfi szembe ment velük, álcázva, de jól megbámulta azt a sávos szoknyát, és Paul próbált úgy tenni, mintha büszke lenne, de legbelül minden ilyen fószert jól pofon vágott volna. Saden most már az övé. Csak az övé. Ezen már maga Fortuna sem változtathat. Már megcsókolta, és nincs visszaút. Neki kell a szőke herceg sötétebb változatát játszania. Még úgy is, hogy ők nem egy pár, még így sem. Sehogy sem.
A következő percben, a srác máris a szőkeség hátára terítette a bőrdzsekijét.
”Köszönöm” – felelte a lány gyengéd hangon, de Paul csak egy apró csókot adott a fülére. Lassan, érzelmesen, hogy ne fulladjon minden érintése a végtelen érdektelenségbe.  – ”Akkor, mostantól mindig ez lesz?”
”Mire célzol?” – kérdezte a gitáros.
”Te kísérgetsz mindenhová, meg odaadod a dzsekid, és puszit adsz, akárhányszor csak a közelemben vagy?” – halkult el Saden, kissé reszketve.
”Csak ha akarod” – vágta rá a liverpooli, míg - hosszas idő után - végre rágyújthatott.
”És ha nem tudom, mit akarok?” – Paul elmosolyodott. Nem válaszolt ezzel semmire, de ennyi is elég volt hozzá, hogy Saden visszanézzen rá. Ez egy volt, a boldog pillanatok közül. Egy. Nem több, nem kevesebb.
Mire észbe kaptak, már a ’keller előtt álltak, kettesben. Paul lassan magához húzta a szépséget, és szorosan megölelte. A hosszú karjai körbeérték a lány karcsú derekát. Ki akarta élvezni a percet, és annak minden másodpercét.
”Ja, ennyi volt” – mormolta a lány szarkasztikusan.
”Ajj, nem fogom tudni visszafogni magam, előre érzem” – sóhajtozott a liverpooli.
”Pedig ha nem teszed, el leszel fenekelve” – kuncogott Saden.
”Hagynád?” – nézett Paul Saden smaragdszemeibe búsan. – ”Bár amilyen kacér a tekinteted, inkább csak végignéznéd, egy doboz pop-cornnal a kezedben” – a lány gyorsan a kacagó szája elé kapott. – ”Látom én ám, hogy legbelül egy kis perverz vagy” – nevette el magát a srác is, majd egy csókot nyomott a homlokkára. Az apró, íves szája finom volt. Még sosem látott a német ilyen ajkakat. Azt akarta, hogy az övé legyen, de ezt nem lehetett pénzzel megvenni. Még annyival sem, amennyi a rendelkezésére állt, pedig az nem egy kis összeg volt.
Egymásba karolva sétáltak le a bárba vezető szűk kis lépcsősoron, majd beléptek. Abban a minutumban minden tekintet rájuk szegeződött. Főleg Sadenre, akit először látott a közönség valaki mással. A levegőben lehetett érezni a feszültséget, ami Koschmider eljövendő haragját jelezte. De ezt persze ők ketten nem vették észre. Nem is tudtak semmire figyelni, csak egymásra. A másik mosolyára, szemére, pillantására, kezére, és ajkaira.
Saden tisztában volt vele, hogy minden perccel egyre csak a vesztébe rohan, de mégsem tolta el magától az ilyen perceket. Ez előbb utóbb úgyis megtörtént volna.
Már fel volt töltve az egész klub, és amint a szőkeség észbe kapott, rohant is volna pulthoz. Ott azonban, egy kétméteres kigyúrt, hatalmas férfi törölgetett egy poharat. A lány gyorsan kibújt Paul karjai közül -, aki inkább lelépett a többiekhez -, és odatipegett. Ám, mielőtt megszólalhatott volna, a férfi mély, dörgős hanggal köszöntötte.
”Biztos te vagy a kis hercegnő” – mondta unottan, míg felmérte Sadent. – ”Pont, ahogy leírtak.” – A lány elvigyorodott.
”Valahogy úgy. A drága édesapám végre felvett egy hivatalos pultost?” – kérdezte, és a férfi csak bólintott. – ”Jobban is mutatsz odaát. Hogy hívnak?”
”A nevem Gregor” – felelte, és felhúzta a vállát. – ”Herr Bruno üzeni, hogy mára pihenőt kapsz.”
”Nagylelkű tőle” – vágta rá a lány gúnyosan, és már a többiek felé is sétált. Érezte, hogy jól ki fog jönni a mamlasszal, mert van egy közös hobbi, aminek mindketten hódolnak. Az apja szidása. Ez már rengeteg embert összehozott a Reeperbahnon.
Gregor Stüber, egy sima matróz volt hajdanán, aki néha Angliába is tévedt. Ott aztán hebegve, de megtanult pár szót a nyelven, ezért aztán szinte futottak utána a bártulajdonosok. Nagytermetű, erős, és még beszéli is az angolt? Már csak egy kérdés maradt: De vajon, tud-e bánni a poharakkal?  Ha a válasz nem lett volna, nem állt volna most is a Kaiserkeller pultja mögött. Koschmidernek eltartott egy ideig, mire idecsábította egy kisebb nevű bárból, de végül sikerült. Ezzel nem elég, hogy egy kidobót, egy profi pultost is bezsebelt magának. Erre csak annyit mondanak, jó üzlet.
A többiek már mind egy bokszban ültek, George Adellal, Stu – már – Astriddal, Paul és John. Petet azóta sem találta meg senki, ezért az éppen színpadon lévő Rory bandájának dobosát fűzték meg, hogy helyettesítse a srácot. Nem volt más, mint a híres Ringo, akinek az igazi nevét csupán páran ismerték.
A névtelen dobos alacsony volt, ami a hangszer mögött ülve nem látszott, ezért senkit sem érdekelt különösebben. Szokásos Elvis haja volt, oldalt egy ősz tinccsel, szokásos szakadt ruhákat viselt, de szokatlanul sok gyűrűt is. Kitűnt a többiek közül, nem is csak ezek miatt. Világítottak a szürkéskék szemei, és –átlagosnál nagyobb – orra. Ennek elenére ugyanúgy vonzó volt. A banda csodabogaraként ismerte mindenki. Akárhányszor valami lehetőséget látott a baromkodásra, ki is használta.
Saden lassan megállt a boksz szélén, belekapaszkodva az egyik fatámlába. Erre az eddig kissé magányos John rögtön felhörrent.
”Mi a szar?” – nyögte ki meglátva a lány ruháját. Érezni lehetett a hangján, hogy már kellőképpen be van állva. Mindenki elcsendesedett, és a szőkeséget kezdte bámulni, míg a gitáros csak próbált kikászálódni belülről. – ”Bocs srácok, tudom, hogy csak az én drága társaságomért vagytok itt, de most kurvára el kell csábítanom a hölgyet” – folytatta, és erre Sadenből kifakadt a kacagás. John kiugrott, és udvariasan a kezét nyújtotta felé. – ”Madame!”
A lány belékarolt, majd előre sétáltak. Eközben Paul nem féltékenykedett, vagy kezdte játszani az agyát, csak büszkén elmosolyodott, arra gondolva: ”Ő már az enyém.
A székek meg az asztalok el voltak tolva, mert Koschmider végre megértette, hogy a Beatles táncteret igényel. Ugyan most még csak Roryék játszottak, mégis tömve volt fiatalokkal, akik megállás nélkül twisteltek, még akkor is, ha lassú szám ment. Ez most szintén egy olyan volt. John gyengéden a kezét Saden derekára csúsztatta, és átkarolta. Utoljára Cynnel táncolt így, de az más volt. Teljesen. A búcsútáncok túl komorak voltak Johnhoz.
A zene ritmusos hangja beleégett az emlékezetükbe. Mintha csak egy sokkoló fénykép lett volna. Egy olyan fajta, aminek a látványa halálodig elkísér. Egy „b” hang. Mikor álmatlanul felébredsz az éjszaka közepén, ezt hallod. Mikor elájulsz az utca közepén ezt hallod. És akkor is, amikor a szíved olyan hevesen dobog, hogy már nem kapsz levegőt, nem látsz, nem érzed a lábaidat, és nem is hallasz mást, ezen a „b” hangon kívül. Olyan, mint egy vírus, ami egyszerre beléd hatol, átjárja minden porcikádat, de többé nem megy el, akármennyire is próbálod eltűntetni.
Pedig, nem volt más, mint egy egyszerű tánc, a nyoma mégis végleges volt. Egy kimondatlan dolog, ami csak száll a levegőben, de így is van épp elég létjogosultsága. Nem twist volt, az túl egyszerű lett volna, no meg nem is érhettek volna egymáshoz. Inkább csak afféle totyogás, hogy lássák egymás mosolyát, és halják a szavaikat.
”Az idegeimre mész” – hortyogott John. Azt gondolta, hogy ezzel a dumával majd Cynhez hasonlóan, Sadent is felhergelheti, hogy aztán a lány belészeressen, de ő csak nevetett. Szinte mindenen, amit a liverpooli srác mondott. Ettől meg csak még jobban érezte magát. Megtalálta magának az új drogot, a szőkeség kacagását.
”Olyan hülye tudsz lenni” – vigyorgott, mire a ritmusgitáros is ráfakadt.
”Ennél sokkal jobban.”
”Ez az egyik legjobb tulajdonságod” – mosolygott Saden édesen, az angol vállát szorongatva.
”Ezzel arra akarsz utalni, hogy több is van?” – Már megint csak kuncogtak mindketten. A többi pár a parketten csak furcsán nézett rájuk, hogy még itt sem bírják abbahagyni. Mintha egész nap, egész éjjel be lennének drogozva. – ”Ilyenkor kezdem megérteni, hogy a férfiak miért kezdetek el vicceket mesélni.” – A nevetésnek rengeteg hasznos oldala volt, de minden mosollyal, amit a német lány Johnhoz intézett, arra emlékeztette, hogy ez nem egészen a valóság. Nem lehet teljesen boldog, amíg ki nem rántja ki őt onnan, és magával nem cipeli.
”Kár, hogy nem csak a nevetés van a világon.”
”Ezt csak azért mondod, mert még nem feküdtél le velem” – vágta rá John azonnal, és a lány megint csak vihogni kezdett. Imádta, amikor a gitáros ezzel viccelődött. Annak ellenére, hogy észrevette volna, hogy ez nem egészen csak kitaláció, hanem igazság. – ”De persze, az igazán jó nőket nem lehet csak úgy lefektetni, ezért jó nők” – sóhajtotta.
”Ezzel arra akarsz utalni, hogy…” – ismételte a lány John szavait. Mielőtt befejezhette volna, a zene elhallgatott. Rory nem énekelt tovább, és már Ringo sem püfölte a dobokat. A pillanat véget ért, és a következő szám, a „Shout” már csak közönség zene volt.
Lassan, John elengedte a lány csípejét, majd kézen fogva visszavezette az asztalhoz. A helyét azonban, már elfoglalta egy lány, Adel mellett szorosan.
”Rosemarie McGinnity, hát téged is sodor még erre a víz?” – mosolygott rá Saden elevenen, majd bebújt mellé. A ritmusgitáros meg csak állt ott egyedül, és inkább rágyújtott egy cigire. Eközben a szőkeség, a barna frufrus lányt vizslatta, akinek a hasa kimondottan gömbölyű volt. Egy jobb szemű ember könnyedén észrevehette, ez a hölgy bizony áldott állapotban van. Persze Saden egy szót sem szólt. Ismerte Roset, és tudta, hogy már pár hónapja be sem tette a lábát a ’kellerbe, még Adel unszolására sem. Amíg gyakran jár Roryhoz, gyakran találkoztak, beszélgettek, mint lány a lánnyal. Persze azután az énekessel csak nappal találkoztak. Már ebből is sejteni lehetett a babát, hogy Marie nem akar pia, vagy drog közelébe keveredni -, vagy éppen egy rossz sikátorba. Egy egyszerű fodrász lány volt Angliából, akit még régebben cipelt magával a zenész apja, azóta itt élnek. Mr. McGinnity ugyan már csak eladó az egyik sarkon, a kis Rose azóta is szereti a zenét, ezért lejárt mindenféle klubbokba, ahol rendszerint már ismerték. Egészen mostanáig.  Mióta megismerte Roryt, már nem.
Valamiért azonban, a vér is megállt benne, mikor meglátta Johnt. Elsápadt, kifehéredett. Persze a ritmusgitáros észre sem vette.
Mire bárki szólhatott volna egy szót, Roryék már a hátukat ütögették, hogy csere van. A Baetles-fiúk fel sem tudtak eszmélni, szinte felrugdosták őket a színpadra, ahonnan valaki hiányzott. Pete, és a helyére várt Ringo. A srác ugyanis, éppen a három bokszban üldögélő lányhoz sietett.
”Hát ez a Beetles vagy mi elég ütős, de amit maguk után hagynak az még ütősebb” – kedveskedett, miközben gyorsan lehuppant melléjük. Nem szeretett állni, már az alacsonysága miatt sem.
”Vegyük sorra…” – ült le Rose melléjük szorosan Rory, míg Rose kezét szorongatta. – ”Az egyikőjük az enyém, a másiklyuk a Koschmider lánya, és ezt a kis göndört az előbb még a kis George ölelgette, szóval jobb lesz, ha szépen visszamész a színpadra!” – Ringo csak ennyi utasítást kapott, semmi többet. Megrázta a vállát, majd már ugrott is a dobjai mögé.
Míg a dobos felvánszorgott a porondra, Adel és Saden inkább csak odébb mentek a boksztól, ahol Rory és Marie végre nyugodtan beszélgethettek. A két lány beosont a raktárba, ahol leültek a kis székecskékre. Oda, ahová olyankor vonultak, amikor már senki sem volt a ’kellerben.
Most azonban Saden szorosan megfogta Adel kezeit, és egyenesen a szemébe nézett. Nem kellett feltennie a kérdést, a bongyorka tudta a szavakat. Milyen volt?
”Fantasztikus.” – Ennyit tudott csak kinyögni. Egyetlen szót.
”Mégis, mi?” – mondta a szőkeség, mintha nem tudta volna, miről van szó.
”George” – sóhajtotta mosolyogva. – ”Ki fogsz nevetni, de úgy érzem, mintha minden porcikám vigyorogna. Boldog vagyok. Olyan, mint egy álom. De az egészben az a legjobb, hogy látom, mikor ő is boldog. Szeretném örökké boldoggá tenni, ha kell még meg is halnék érte. Nem tudom elégszer kimondani ezt a nyamvadt szót. Boldogság. Körbevesz mindenhol, ahová csak megyek. Hirtelen nincsen semmi, amire ne tudnám ezt a jelzőt ráaggatni” – szavalta, és érezni lehetett az őszinteséget minden mondatából. Mintha az eddig rejtőző boldogsága, most kiszabadult volna.
Erre Saden nem tudott mit mondani, csak magára erőltetett egy szokásos mosolyt. Egyszerűen képtelen volt a lánnyal együtt örülni. Irigy volt, amiért ő nem tudta ezt érezni. Nem volt képes ránézni Adelra, és visszavigyorogni vidáman. Folyamatosan az járt a fejében, hogy ő miért nem képes ugyanígy isteníteni ezt a szót. – ”Először csak mosolygott rám, és csak halkan beszélt, én meg vissza hozzá. Direkt, miattad vigyáztam, hogy ne legyek hozzá túl kedves, mert te azt mondtad” – vakarta meg a haját vihogva. – ”De tudod milyen tudok lenni néha. Egyszerre azon kaptam magam, hogy mellette a cigi füstje parfümpára, a Reeperbahn maga Párizs, és a részegek is inkább hasonlítanak lovagokra. Tudom, olyan buta vagyok, de akkor is. Nem akarok várni, élni akarok! Kit érdekel, hogy ma, holnap, vagy holnapután?”
Egy ismeretlen azt láthatta csak Adelon, hogy egy naiv kis fruska, de a felszín alatt ez nem így volt. Míg nővére megértett minden viccet, utalást, vagy csábítgatást, kettőjük közül a húgocska tudta csak igazán az érzelmeket. És ha az élet egy motor volna, biztos az érzelmek olaja hajtaná. Hiába ért valaki az acélhoz, a motor nem fog beindulni olaj nélkül.
A bongyorka ezek után már nem volt gyerek. Már nem a megélt évei tették azzá, ami, hanem az, hogy tudti miből áll az a bizonyos olaj. Az életének motorja beindult.
Mégis, George előbb utóbb meg fogja unni a lányt, és elhagyja. Paul előbb utóbb meg fogja unni Sadent, és elhagyja. A Beatles előbb utóbb meg fogja unni Hamburgot, és elhagyja. Végül úgyis minden véget ér. Ennek tudatában pedig, a szőkeség képtelen volt örülni.  Már semmi sem tűnt ugyanolyannak, mint amikor belépett az ajtón. Amennyira most Adelt elöntötte a derű, őt annyira lehangolta a valóság.
Furcsa, hogy két ember, aki ilyen közel állt egymáshoz, ilyen fordítottan érzett, pillanatról pillanatra. Talán ezért is szerették egymás ennyire. Mindennél jobban. Ugyan most még meg voltak zavarodva, és kezdték felfedezni a szerelem dolgait, volt, ami nem változott. A kavargó érzelmek már így is mindent összezavartak. Szavak, amik egymást követték érdektelenül, semmisen. Jelentéktelenül.
Mindketten tudták, mit érez a másik, felesleges volt beszélni hozzá.
Saden mégis képtelen volt bármi jót is kinyögni. Egyszerűen nem tudott együtt érezni. Számára elképzelhetetlen volt csak azért örülni, mert egy szakadt angolt végre kielégített. Inkább csak szorosan átölelte a bongyorkát, hogy addig se kelljen a szemébe néznie, de ezt kishúga tudta.
”Tudom, hogy ez az érzés is elmúlik majd, de kérlek…” – suttogta Adel, és megragadta a szőkeség vállait, hátrahúzva magától. – ”Kérlek, ne magadat hibáztasd ezért! Mindig annyira magadra veszed az én hibáimat, pedig nem tehetsz semmiről. Én csak egy buta kislány vagyok még, aki hülyeségeket csinál, magától.”
Saden erre sem felelt semmit. Egyszerűen a fejében motoszkáló hangok elhallgattak. Eddig minden annyira sebesen rohant végig rajta, most meg minden teljesen lelassult. A gondolatok, amik eddig csak pár pillanatig keringtek benne, most végérvényesen is nyomot hagytak. A vég, a felesleges érzelmek. Tényleg akarja ezt az egészet? Tényleg ezzel akar foglalkozni? Élete végéig itt akar csapos lenni? Nem. Élete végéig csak egy szakadt angol fiút akar szeretni? Igen. Minden megfordult. Ami eddig nem volt, az igenné változott.
Saden már tudja mi az igazi szerelem. Elég ránéznie Adelra, és látja. Ezt akarja érezni. Egészen, amíg meg nem hal. Hallani akarja az élet rozsdás motorjának robogó zaját.
Már nem érdekelte, hogy hamarosan úgyis elhagyják, már nem. Igenis tenni akart érte, hogy ne csak egy legyen a sok közül. Már nem akart többé csapos lenni, várni a nagy halálra, és sajnáltatni magát. Nem, ennyi bőven elég volt belőle. Már soha többé nem fog semmit feláldozni.
”Igazad van. Eddig én is csináltam, pedig senki nem kért rá. Elég volt a folytonos munkából. Csináljunk valami igazit!” – most először őszintén elmosolyodott, és elhatározta, hogy ez a vigyor ma biztosan nem fog eltűnni az arcáról.
A szőkeség fülelni kezdett. Könnyen kivehető volt a dal, amit éppen John énekelt. Twist and Shout. Saden elnevette magát, majd énekelni kezdte:
You know you twist your little girl. You know you twist so fine!” – dalolta magabiztosan. Már ismerte a dalt, hiszen a fiúk már vagy százszor játszották Ez volt az egyik kedvence, az összes közül.
Come on and twist a little closer, now and let me know that you're mine!” – szállt be Adel is kissé hamiskásan, de most nem ez volt a lényeg.  Karon ragadták egymást és kisétáltak. Együtt. Mint olyan sok mindent, a szerelmet is most tapasztalták meg, kéz a kézben. Ha már másra nem számíthattak, csak egymásra. Bár Saden így sem volt teljesen őszinte kishúgával. Nem akarta azt a halvány képet összetörni benne, ami Herr Bergerről kialakult benne. Így most sem beszélt arról, hogy milyen körülmények között vallotta be George, hogy mis történt köztük.
Ezután Adel sosem beszélt arról a bizonyos alkalomról, amit Geo olyan ”angolosan” jelentett ki. Ha Saden mégis rákérdezett, csak annyit mondott, hogy „Majd meglátod.” Nem is kellett többet mondani.
Mire kiértek a raktárból, a szám már pont véget ért, annak ellenére is, hogy a fiúk még a szokásosnál is jobban elhúzták. Persze amikor John meglátta Sadent, ezután a pár dal után, amit most játszottak, le is ugrott a színpadról. Az ilyen kirohanásokkor mindig Stu kezdte énekelni a Love Me Tender-t, ami az egyik legnépszerűbb számaik közé tartozott. Elég volt hozzá egy gitár, no meg ki nem olvadna el egy lassú Elvis számtól.
A két lány csak ült a bárpult előtt, nem is sejtve, hogy John miattuk hagyta ott a többieket. Pontosabban Saden miatt.
A srác csak lomhán odasétált hozzájuk, és lehuppant melléjük, intve Gregornak. Ő persze nem ismerte a járást, ezért csak lassan unott arccal fordult hozzá.
”Édes, adnál hármunknak valami finomat?” – szólt közbe ezt látva Saden, ezzel egy ingyen piát szerezve a gitárosnak.
”Úgy tudtam te nem szennyezed magad” – mondta a mellette ülő szőkeségnek.
”Én nem is, de az a balfék, aki csak úgy leugrál a színpadról, amúgy is kikapná a kezemből” – motyogta, majd amint Gregor kiosztotta a sört, már oda is tolta a gitáros elé. Erre ő csak nevetett. Mielőtt még bármit válaszolhatott volna, már arra kellett figyelnie, ahogy a háta mögül, a most megérkezett Klaus beszél hozzá.
”Öreg, mégis miért nem vagy a színpadon?” – kérdezte a német vidáman, látszott rajta, hogy nem ez volt az első bár, ahol ma este járt, sőt…
”És te mit keresel itt? Nem úgy volt, hogy miután eladtad Stunak a nődet, elmész hivatalosan is csajozni?” – felelte John, megfogva a srác vállait, mert alig állt a lábán.
”De, csa-csak senki nem jött el velem.”
 ”MI?” – vágott közbe Saden. – ”Ti képesek voltatok árucikként bánni Astriddal?” – nézett a lányra, aki éppen magányosan üldögélt Rory és Marie mellet, de cseppet sem unatkozott, hiszen Stu éppen neki énekelte a Love Me Tendert.
Persze a két fiú egy szóval sem válaszolt, ezért Saden gyorsan felpattant, és Klaushoz lépett. Elé állt, majd a srác zsebében kezdett matatni.
”Ó, szóval te akarsz lecsapni rám. De ne itt mindenki előtt, mert a végén még a kedves papa kiteszi a szűröm” – mormolta a német, míg a lány elővette a nadrágból az összes gyűrött pénzt, amit csak talált. A pulthoz lépett, a pénzt erősen az asztalra csapva, mire Gregor rögtön odanézett.
”A fiatalember fizeti a nyolcas asztalt” – jelentette ki, majd visszaült.  A többiek egy szót sem tudtak kinyögni, csupán John röhögött magában. Egyszerre megcsapdosta Klaus vállát egy „Ezt megszívtad”-ot motyogva, majd visszament a színpadra. Mikor felment, már véget ért Stuart száma, aki már rég le is lépett Astridal. Nem is csoda, egy Elvis számmal nem nehéz meghódítani a női szíveket. Rögtön a mikrofonhoz lépett, míg a többiek már várták, hogy miféle baromságot fog mondani.
”Ez neked szól drága, el ne menj!” – kiáltotta, majd rákezdtek a That”ll Be The Day-be. Persze a többiek sem maradhattak le John mögött, ők is jó hangosan játszottak. Főleg Paul.
A srácok még sokáig zenéltek, nagyon sokáig. Bármi pihenés nélkül énekeltek, pengettek, míg hátul Ringo dobolt. Ez mindenkinek elment, főleg, hogy jobban is csinálta, mint Pete. Georgenak tetszett a legjobban, ezért folyton csak azt nézte, hogy az új srác mit csinál, hogy sokkal jobban hangzik. Persze nem jött rá.
A bár most kimondottan üres volt a tegnapihoz képest. A fiúknak pedig, azért kellett végig zenélniük, mert a táncosok közül ma senki sem jött el. Nem is csoda, azok után, ami Elvirával történt. Az sincs kizárva, hogy egy hétig színét sem látják a lányoknak. Persze ezt csak a kanos matrózok bánták, a fiatalabbak biztos nem.
Pár óra múlva jött csak le a Beatles a színpadról, mikor is Roryék már megunták a srácokat. Szegény Ringo járt a legrosszabbul, akinek egész éjszaka dobolnia kellett.
George és Adel szinte rögtön meglógtak, és kirohantak. Ezen nem is csodálkozott senki, még Saden sem. Csak mosolyogva nézett utánuk, miközben Gregorral beszélgetett az italokról, amíg Paul meg John oda nem ért. A két srác szorosan a lány két oldalára állt, míg az új csaposnak intett.
”Angyalka szólj ám, ha az agyadra mennek ezek az angolok” – morogta Gregor, két üveget nyomva a fiúk kezébe.
”Azt már az első percben is tudtam” – vigyorgott.
”Ez nem igaz. A mi kis hercegnőnk akar a mi agyunkra járni, de akkor túl nagy tömeg lenne odafent, ezért mi megyünk hozzá” – vágta rá John, amiből a csapos természetesen egy mukkot sem értett. Saden meg csak nevetett.
Hirtelen viszont, Paul puha ajkai a füléhez tapadtak, de mire odafordult volna, a gitáros már az ajtó felé sétált. A szőkeség nem ment utána. Ő aztán nem fog senki után futni. Még Paul után sem, akinek könnyelműen odadobta első szerelmét.
Persze ezt a helyzetet John önzőn ki is használta. Tulajdonképpen végig arra várt, hogy végre beszélhessen a lánnyal. Bár azt még nem gondolta mit is mondjon neki. Annyit tudott, hogy vágyik a szépség szeretetére, amit szeretne viszonozni. Még senki sem szerette soha igazán, szívből.
”A mai vadászat elmarad, uram?” – kérdezte végül Saden, mert John képtelen volt bármit is mondani.
”Hát, a csodaszarvas itt ül mellettem, de nincs szívem lelőni.”
”Ez esetben éhesen fekszel majd le” – válaszolta mosollyal az arcán, míg a gitáros csak bólintott, majd nagyot kortyolt a sörből.
”Ezt csak nem hagyhatom” – vágta rá, majd felállt, egy lány társasághoz indulva, miközben egyre csak magát ostorozta belül. ”Na tessék, már megint valami ronda tyúkkal kell beérned, amíg ki nem találsz valami normális dumát, vagy valamit. Áh, nem mehet ez így tovább. Le kell feküdnöd vele öreg!” – ostorozta magát. Rengeteg dolog volt, amiért ezt tehette. Az élet csúnyán elbánt vele, eddig, de ezt sosem reklámozta. Ő volt a nagyszájú, semmirekellő srác, aki sosem beszél az érzelmeiről. Ennyi karakterrajz egyenesen rámutat, miért is nem híreskedett a múltjával. Ki értené ugyan meg? – ezzel védte az igazát a legtöbbek elől. Paul nem tartozott közéjük, mert egyedüli ként tényleg ismerte Johnt. Ő, egyedül.
Hiába igyekezett mindennél jobban utálni, nem sikerült. John szerette. Inkább nem is törte magát tovább az önsajnálattal, inkább vadászott.
Erre pedig, már Paul is beért egy hatalmas vigyorral az arcán, látva, hogy Saden egyedül van. Odalépett hozzá, majd a lábait kifelé fordította, hogy a lány felé nézzen.
”Hölgyem!” – monda mézédes hangon.
”Talán szeretne tőlem valamit, Uram?” – válaszolta a lány derűsen.
”Ó, rengeteg dolgot. Kezdetnek közelebb hajolhatna. Aztán megfoghatná a kezem” – motyogta, majd megszorította a szőkeség ujjait. Paul keze puha volt, nem kemény és érdes, mint Johné, aki éppen nem is figyelt feléjük, amíg…
”Na de, Uram! Nem fél, hogy a végén még lebukunk?” – súgta oda Saden a srácnak, akinek a válasz amúgy sem számított. A lehető legközelebb hajolt, de mielőtt megcsókolhatta volna a lányt, valaki erősen megszorította a vállát. Majd teljes erőből az öklét az arcába eresztette. Paul fel sem fogta, hogy ki volt. Csak azt érezte, hogy a jobb szemével semmit sem lát, és zsibbad az arca, mintha odaszorítottak volna hozzá egy nagydarab jeget.
Bruno Koschmider állt előtte, aki készséggel folytatta volna, ha lánya nem ugrik rögtön elé, és addigra már John is odatápászkodott.
Persze Paul rögtön azon volt, hogy ellökje onnan a lányt.
”Menj innen, engem nem kell egy hölgynek megvédenie!” – motyogta a kezével az arcát szorítva. Még most is angolos udvariasággal.
”Idióta, most kell, és kész!” – suttogta mérgesen neki Saden, majd apja felé fordult. – ”Teljesen megvesztél? Nem volt elég a tegnapi? Neked ma is tönkre kell tenned valakit?”
”Itt senki sem érhet hozzád!” – monda halkan a lánylak, majd a csendben kuksoló emberekre nézett. – ”SENKI SEM ÉRHET A LÁNYOMHOZ!” – ordította, majd elviharzott a zugába, ahová John rögtön követte. Persze Paul is ment volna, ha Saden nem rángatja be a raktárba. Leültette egy kisszékre, amíg ő egy tálkát friss vízzel töltött, majd egy rongyot ragadott.
”Már kapizsgálom, miért fél tőled mindenki” – mosolygott a srác.
”Ez volt az első alkalom. Sosem gondoltam volna, hogy a saját kezével teszi ezt, de ne aggódj! Vedd ezt kitüntetésnek” – ment oda a gitároshoz, és a hideg rongyot az arcára tapasztotta. – ”Mellesleg, a sérülések nagyon vonzóak.”
”Ó, ne tagadd, hogy csak ezért csináltad” – vigyorgott Paul. - ”Csak még helyesebbé akartál tenni, én tudom.”
”Lebuktam” – kacagott a szőkeség, mire Paul hirtelen megragadta, és az ölébe ültette. Erre ő csak egy csókot nyomott a bal szemére.
Mindeközben John már bent álldogált Koscmider apró irodájában. A szoba bűzlött a cigi füsttől, meg egyéb drogok illatától. A téglafalon lógott néhány poszter, Elvis, Little Richard, Buddy Holly, Ray Charles. A legismertebb zenészek. Néhány polc tele lemezekkel, és az asztal szélén a lemezjátszó. Semmi újdonság, főleg, hogy Bruno már rá is gyújtott.
”Mit akarsz kölyök? Talán neked is be kell húzzak, mert tapogattad a lányom?” – mormolta, egy papírkupacot nézegetve.
”Emelést kérek. Az egész banda” – felelte higgadtan, a falat nézegetve.
”Szórakozol velem? Most vertem be a képét az egyik kis taknyosnak?!” – vágta rá felháborodottan.
”Láttam, ahogy tegnap este elverték az egyik táncosát, csúnyán. Erre ma egy se jött be. Kellünk magának. Nem mellesleg a vendégek fele, csak miattunk jár ide.” – a férfi lassan megtörölte a homlokát. Szégyellte, hogy egy angol suhancnak igaza volt. Nem szerette, ha zsarolják, de ez üzlet, az üzlet. És mint ahogy az első és legfontosabb kifejezés a „jó üzlet”, úgy tárgyalni kell.
”Na jó, mennyi kell?” – sóhajtotta.
”22 font, és a lánya” – vágta rá John, mire Koschmider szeme elkerekedett.
”Kaptok 20 fontot. Legyen elég!” – emelte fel a hangját.
”Magának nagyobb szüksége van ránk, mint nekünk magára. Én hozom a szabályokat, és én azt mondtam kell Saden, ezért maga szépen megmondja neki, hogy mostantól csak az enyém.” – felelte higgadtan.
”Mégis kinek képzeled te magadat, hm? Bejössz ide, és azt hiszed minden a tiéd?” – torpant fel.
”Én vagyok a Beatles alapítója, és az a szakadt kis taknyos, aki 22 fontot kap, és egy szép német lányt!”
Koscmider leült, és bólintott. Nem szólt semmit.
Mihelyst a szűk büdös szobát átjárta a csend, az ajtó kinyílt, és Saden lépett be rajta, Johnra meredve kedvesen.
”Minden oké?” – kérdezte nyájasan, mire a ritmusgitáros csak elvigyorodott. Mondott valamit, hogy „Persze” vagy „Igen”, de semmi fontosat, majd kilépett.
”VÁRJ!” – kiáltott neki az idősebb Koscmider, mire visszasétált a szobába, becsukva az ajtót. Erre Saden értetlenül nézett apjára. Fogalma sem volt róla, mi folyik éppen körülötte. Eladták, mint egy darab húst. Még csak meg sem kérdezték róla, de ezt ő még nem tudhatta.
Az apa intett neki, így ő közelebb lépett.
”Többet nem találkozhatsz azzal a fekete hajú fiúval. Mostantól ezzel leszel. Megteszel neki mindent, amit csak kér. Az övé vagy.” – súgta oda neki. Ezek a szavak, olyan jelentéktelennek tűnhetnek, ha nem tudjuk, mi búvik meg mögötte. Enyém, tied, övé.
Sadenen egyszerre káosz uralkodott el, anélkül, hogy ez játszott volna rajta. Kifejezéstelen maradt az arca, pedig több ezer dologra gondolt egyszerre. A pár perccel ezelőtti elhatározása szinte semmissé vált. Eddig is az apja tulajdona, szolgája volt, de ezután már nem elégszik meg ennyivel. Ahogy felvett egy csapost, már csak fogyasztott volna, de nem hoz haszont. Így viszont, itt tarthatja a Beatlest.
Már megint bizonyossá vált, hogy amikor a legkisebb esélyt láthatta volna a szabad, normális életre, az elfordult tőle. Paul, és a lehetséges szerelem máris véget ért. Nem tartott túl sokáig, és nem is fog a srác emlékezni rá. Pont, ahogyan ezt Saden előre látta. Bele kell törődnie, hogy ez a sorsa. Reménytelen, monoton élet, amit már a fogantatásának pillanatában elrendeltek. Nincs változás, nincs szabadság, nincs szeretet. Ezen még maga a Beatles sem változtathat, sőt. Ez a banda taszította le igazán mély árokba, ahonnan lehetetlen feljutni. A feledés gödréből nincs menekvés. Már késő elfutni, a dolgok már megtörténtek. Ha esetleg Saden mégis nemet mondana az apja talán őt is megütné, de a végén úgy is ugyanaz lenne a történet vége. Ez.
”Értem.” – Ennyi jött csak ki a száján, míg a szemei elvörösödtek. Nem sírt, hiszen minden erejével próbálta elfojtania könnyeit. Felegyenesedett, de képtelen volt megfordulni, és csupán az angolra nézni. Még nem. Még fel kellet dolgoznia.
Eközben Herr Koscmider lomhán felállt, és kisétált. Ott hagyta. Még a legkisebb jelét sem adta annak, hogy sajnálná. A lánya csak ugyanolyan árucikk, mint a Beatles, amit el kell adnia, és pénzt csinálni belőle.
Hallani lehetett, ahogy az ajtó becsukódott, és már csak ketten voltak. Saden elkezdett reszketni. A tagjai remegtek, és elhidegedtek. Még mindig nem mozdult, csak állt egyenesen, előre nézve.
Hirtelen John kemény kezét érezte, ahogy az a vállát fogja. Az a kéz, amire tegnap este még nyugodtan számíthatott, legalábbis ezt hitte.
”Túl naiv vagyok” – súgta magának. Arra várt, hogy John valami olyasmit mondjon, hogy „Nem kell, ha nem akarod”, de nem szólt semmit. A gitáros keze lassan lecsúszott a karjától az ujjaiig.
”Csak egy kicsit” – motyogta oda neki a srác.
Már egyáltalán nem tudta visszafogni magát. Annak ellenére sem, hogy belülről marta a bűntudat. Hős lovagként akarta elcsábítani Sadent, de nem hagyhatta elúszni az alkalmat, mikor végre a markában tarthatta Herr Koscmidert. Most még a hős hű segédjének járó szerepet sem kaphatta meg. Ő lett a főgonosz, aki megfosztja a hercegnőt a szabadságától.
Ez a titkolt érzés a lányban is ugyanúgy bujkált. A nagy szerelem hatalmas bukásához az hiányzott, hogy ő sírva essen össze az élet súlya alatt. Nem. Ennél ő jóval szeszélyesebb.
Pedig egyszer, pár évvel ezelőtt már elképzelte az egész életét. Azzal kezdődött, hogy a ’kellerben dolgozik csaposként, egy ideig, amíg egy csinos matrózba nem szeret, aki megszökteti egy hajóval. Ezután ketten egy iparvárosba utaznak, ahová az apja követi, és megvereti a matrózfiút. Hazahurcolja, ahol választ neki egy gazdag, sötét múltú férjet, akit ő ki nem állhat, ezért leugrik egy hídról.
Ez a történet akkor, és most is valóságosabbnak tűnt, mint ami az igazság. Ki gondolta volna, hogy pár napon belül az addig monotonnak mondható élete egyszerre felborul? Így a matróz helyét átvette a szakadt, angol gitáros, és az apja nem azzal bűntette, hogy elvette tőle a fiút, hanem eladta neki. Melyik a siralmasabb befejezés?
Ha Saden egy átlagos lány képzelőerejével lett volna megáldva, már megíródott volna a mostani helyzet folytatása is.
Paul fellázadt volna a zord atya ellen, és kirántotta volna John szorításából. A dolgok nem így történnek. Erre lett volna a legkevesebb esély, ezért is képzelődik erről mindenki, leszámítva ezt a lányt. Ő nem festi rózsaszínre a falat, mikor az bűzölög a penésztől. Bele kellett törődnie abba, amije van.
Adelnak igaza volt ezzel kapcsolatban. Saden tényleg erre várt, hogy végre történjen vele valami. Már csak az a kérdés állt fenn, hogy a Beatles megmentette, vagy a szakadék szélére lökte az életét.
A szőkeség elnevette magát, majd elismételte John szavait.
”Csak egy kicsit” – suttogta, majd gyorsan megfordult. – ”Ha azt várod, hogy bánatosan hagyjam, hogy azt csinálj, amit akarsz, nagyon tévedsz. Az élet túl hosszú ahhoz, hogy minden percében keseregjek, de túl rövid, hogy minden nap csak vigyorogjak” – mondta elszántan, mire John csak elmosolyodott. Ezért kell neki ez a lány. Nem elég, hogy jobban néz ki, mint Brigitte Bardot, még okosabb is, mindenki másnál. Ő az az egy a tömegből, akit az ember vagy irigyen figyel, és nem érhet fel hozzá soha, vagy annyira kedveli, hogy soha többé nem bírja elhagyni.
Elpattant az ér, ami eddig John visszafogottságáért volt felelős. A teste lángolni kezdett, és már nem tarthatta semmi egyben. Többé már nem kell beérnie egy unalmas, hideg, gyors sikátorbeli afférral. Itt van neki Saden, aki felér Brigitte Bardottal. Egy istennő, akinek minden érintése oltalom. Ezt hitte az angol.
Gyorsan, egy pillanat alatt a lányhoz simult, és olyan nagy lendülettel, hogy a szőkeség már a háta mögötti asztalon ült, míg John egyik kezével a derekát szorította, a másikkal a nyakát. Egyszerre megcsókolta, keményen, és gyorsan. Nem tudott betelni az érzéssel, amit a szépség érintése okozott, nem hogy az ajkai… Mintha csak belécsapott volna a villám.
Más féle csók volt ez, mint Paullal, vagy Georgeal. Saden erei megdagadtak, a teste lángolni kezdett, és a teste akaratlanul is zihált.
Fel sem fogta, hogy mi történik. John olyan erősen szorította, hogy még csak meg sem tudott mozdulni, nem hogy ellenkezni. Az élet kíméletlenül leterítette. Nem törődött azzal mit akar, vagy ki is ő. Nem válogat. Arra csap le, akire csak akar. Neki mindent szabad. Senki sem mondja neki, hogy ez nem helyes, vagy csak egyszerűen szívtelen.
Ebben a világban nincsenek válaszok, csak kérdések. ”Miért én? Miért most? Miért így?” A hogyanra az ember tudja a választ, hiszen a szeme előtt van. A mikorra emlékszik, a holt látta, a mit megtartotta. A miérthez való tudás nem kézzelfogható. Nincs rá magyarázat, amit az ember láthat, hallhat, vagy kézbe foghat. Csak egyedül az van neki, amit hisz. Amiben megpróbál hinni.

{ 4 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Úristen. Itt ülök a képernyő előtt lesápadva. Most mégis mi a frász történt? Te most tuti csak szivatsz. Én ezt nem tudom elhinni. John most komolyan, kizsarolta magának Sadent? És hogy lehet itt abbahagyni? Most mi történik? >3< Tudni akarooooooooooom! Nagyon siess a következő résszel, mert meghalok, ha nem olvashatom el!!!!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igenis! Nagyon fogok sietni vele :D Nyugi, minden ki fog derülni.

      Törlés
    2. Remélem is. >.< Egyébként az kihagytam, hogy szokás szerint fantasztikus az új design, csak ámulni tudok rajta. Egyszerűen lenyűgözőek a munkáid! Imádom őket, Csak így tovább!

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t