Posted by : MoonlighTie 2015. november 3.

Cím:
Megmondtam

Alcím:
-
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot, AT
Hangulat:
Fluff
Szavak száma:
2827
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
Paul McCartney, George Harrison
Slash/Nonslash
NA:
Paul elkésik az iskolából, és összezárják egy idegennel.
1956, Liverpool
Kellemes olvasást!


Testnevelés óra, a Fiúkra szakosodott Liverpooli Intézetben. Röviden F.L.I., hosszan a zsarnokok fészke. A diákok meglepő módon csak fiatal úriemberek, akik mind utálnak ide járni, és a legtöbbjük ezt nem is titkolja. Szívtelen iskola ez, az átlagos gyerekeknek, nem egy fellegvár. Nincsen külön büfé, színterem, tudományos terem, vagy futballpálya. Ez egy olcsó iskola, a szegény emberek gyerekeinek. A képzés egészen közömbös, éppen annyira, mint az itt tanuló fiúk.
Az egyetlen, amivel ők rendelkeznek a magániskolákkal szemben, az a humorérzék. Rengeteget nevetnek, főleg magukon, és a szegénységükön.
Ez a harmadik óra, de csupán a második, amire az 1/B-nek be kellett jönnie ezen a keddi reggelen. Az első fizikaóra elmaradt, mert Kinberly professzor már vagy egy hónapja betegeskedik. A rák már régóta megkezdte bekebelezni belülről, de ezt persze senki sem tudja. A fiúk csak áldják a nevét, amiért ennyi órájuk elmarad. Ha néhányan sejtenék, hogy mi a baja, egy szót sem szólnának. Főleg a kis McCartney, akinek az édesanyja mellrákban halt meg pár éve. Ő igazán nem nevetne ezen, ha tudná, de nem tudja. Sejtelme sincs, hogy mi az oka annak, hogy reggel egy órával és öt perccel később kellett felébrednie.
Ő a leglustább diák, aki valaha élt Liverpoolban, az apja mindig ezt mondja neki, ahogy a legtöbb tanára, vagy barátja is, sőt igazából mindenki. Képtelen időben felkelni, ezért is áldja ő a legserényebben Kinberly professzor nevét. Bár ebben a másodpercben a sajátját nagyon is átkozza. Elfelejtette este felhúzni az ébresztőórát, ami éppen háromnegyed tízet mutat.
 - Bassza meg, elkéstem! – korholja magát, és sietve a fürdőszobába rohan. Most nincs idő fogmosásra, se fésülködésre. Sebtében megnyitja a csapot, majd kiöblíti a száját egy kis vízzel. Bele néz a tükörbe, és elmosolyodik. – Na, mire vártok csajok? Egy csók? – kacérkodik saját magával, de már fut is tovább, vissza a szobájába, egyenesen a ruhásszekrényéhez. Minden felesleges ruha, ing, póló oda van feltornyozva, mint mindig. Egy lusta disznótól senki ne várja, hogy rendet tartson maga körül – szokta ismételni az idősebb McCartney, mikor meg kell védenie a kicsi fiát a panaszkodó rokonoktól.
Most ez a kisfiú csak magára kap egy kissé gyűrött fehér inget, és egy sima fekete nadrágot. Nincs idő másra. Se reggelire, se mosakodásra, se pakolásra. Még szerencse, ha már az ébresztőórára nem, az iskolapakkjára gondolt. Sietve magára kapja, és már ki is rohan az ajtón.
Mindig ez történik, amikor nincs a házban senki, aki felébresztené. Elalvás. Paul már mestere a késés leplezésének, megoldásának. Még egyszer sem bukott le.
Sebesen felpattan az öccse biciklijére, aki még elérte a buszt kora reggel. A felelőtlen bátynak már nem volt ekkora mázlija. Végigteker a Baltik körúton, fel a Sefton Streetre. Olyan gyorsan megy, ahogyan csak tud. Még szerencse, hogy testnevelés lesz, így nem furcsa, hogy csurom víz. Nem elég, hogy beborítja az izzadtság, még a reggeli idő is párás. Meg kicsit ködös, de még éppen lehet látni. Jön a Blackburne Street, utána pedig, a Hale Road. Nincs baj, már csak pár perc, és oda is ér.
Az egyetlen megnyugvást az nyújtja, hogy tudja, a többiek még átöltöznek. Ez öt percet mindenképpen elvesz az órából, a többit meg még be tudja hozni. Intenzívebben kezdi tekerni a szürke vázas bicikli kopott pedáljait. Mike még karácsonyra kapta, de három hónap alatt máris agyonhasználtnak tűnik.
 - Ez az! – mormolja vigyorogva, mikor megpillantja az iskola hatalmas márványoszlopait. A pár métert másodpercek alatt megteszi, és már le is dobja a biciklit a többi közé. Megérkezett.
A késés elsikálásának biztos taktikája abban rejlik, hogy a tettes minél természetesebben viselkedik. Úgy teszi-veszi magát, mintha minden napja így telne. Hozzá kell tenni, hogy ez Paulnak nem is okoz kihívást, hiszen tényleg gyakran alszik el. Nincs itt semmi turpisság. Lassan, egy száznyolcvan fokos mosollyal az arcán sétál be a főbejáraton, majd nyájasan bólint Mrs. Higgnesnek a kerek portásnőnek, aki egyszerűen bolondul az aranyos kis arcáért. Legalábbis így szokta emlegetni, amit mások csak fura pofának hívnak.
Igazság szerint, minden nő az iskolában szerette az idősebbik kis McCartneyt. A konyhások, takarítók, és az a néhány tanárnő, aki volt. Ezért a kis Paulie tanulás nélkül is borítékolhatta a legjobb jegyet a női tanárok által oktatott tantárgyakban.
Mrs. Higgnes nagyban hozzá járult ahhoz, hogy soha ne bukjon le. Amint kiesik a portás látóköréből, újra rohanni kezd, hátra, az öltözőkhöz. Minden erejét beleadva lohol, amíg oda nem ér a nagyszobába, ami telve van a többi fiúval. Mindenki ott forog körülötte, hangzavar közepette a padokon, már rég átöltözve, míg ő csak talpig ruhában álldogál az ajtóban.
 - Ó, McCartney, hát már megint? – szól oda neki Cooper, a vörösen izzó göndör hajával.
 - Hagyj békén Piroska, csak elaludtam – vágja rá, miközben már a saját padjára igyekszik, Nathan mellé. A fiú éppen póló nélkül áll egyenesen, míg a szemben ülő Gearnek mesél. Persze rögtön elhallgat, mikor Paul odaül mellé.
 - Csá Paul! – köszönti beképzelt vigyorral, míg jobban megfeszíti magát.
 - Srácok! Nath! – feleli derűsen, és ledobja magát a padra. Kimerült.
 - Hihetetlen, hogy az a tehén Mrs. Higgines téged most is beengedett. Én öt percet kések, és máris a tanáriba küld – csacsogja, majd kerek szemekkel Paulra mered. – Te vagy a szeretője? – kérdi komoly arccal, mire mindenki nevetni kezd. – Pofa be! Ti is tudjátok, hogy az egyik végzős látta valami fiatal pasival. Az akárki lehet – védi lelkesen az igazát, de ettől csak jobban röhögnek a többiek. Egyszerre azonban mindenki elhallgat, mert Mr. Hawkins lép az öltözőbe. Az összes fiú vigyázzba ugrik. Borzolja a szemöldökét, ez nem jelent jót. Gondosan körülnéz, és egyszerre elkomorodik, mikor meglátja, a kis McCartney még át sem öltözött.
 - Fiam, mégis mi akadályozta meg abban, hogy eddig magára öltse, ezen csodás ruhakölteményt? – mutat Cooperre, és a szűk fehér nadrágjára, meg a hosszú ujjú pólójára, ami kétszer akkora, mint ő maga, mire megint mindenki egyhangúan kacagni kezd.
 - Elnézést kérek tanár úr, de Mrs. Lewisszel beszéltem meg a környezettudományi verseny részleteit! – válaszolja higgadtan, mire a férfi elismerő bólogatásba kezd.
 - Helyes! A tudományok fontosak, hát még a versenyek. Drukkolok neked fiam! Nyugodtan öltözz csak át! – mormolja Mr. Hawkins, és lassan kisétál az öltözőből, míg a többiek menetelnek utána, be a tornaterembe.
 - Rohadj meg Paul! Mi ez, hogy még meg is dicsérnek azért, amiért elkéstél? – üti vállon az egyik fiú, míg Nathan csak jól nyakon vágja a pólójával.

Már mindenki kisétált, így csak ő maradt ott egyedül. Nyugodtan, lassan átöltözhet. Most is megúszta egyetlen igazolatlan órával, amit könnyedén kimagyarázhat magának, hogy csak tévedés. Ez nem sikerülne, ha egynél több óráról hiányozott volna.
Ilyenkor mindig elönti némi büszkeség. Ha már másban nem, ebben jó. Bár, ez megint csak azt bizonyítja, hogy mennyire lusta. Csak azt szereti csinálni, ami érdekli. Amit unalmasnak tart, abban sosem volt jó. Nos, mi lenne izgalmasabb, mint probléma nélkül megúszni két óra édes álmot?
Felveszi a rövidnadrágját, meg a fehér pólót, ami olyan gyűrött, mintha a vasaló legnagyobb ellenfele lenne.
Már csak a fránya cipő van hátra, mikor hirtelen hangos lépteket hall a folyosóról. Egyszerre egyik csendes osztálytársa fut be, akinek még a nevét sem tudja. Csak bólint Paul felé, és a kis szertárba lohol.
Sötétbarna égbetornyozott haja van, és dús szemöldöke, egy felejthetetlen rozsdabarna szempár kíséretében. Vékonyka, ezért az ember egyből megmondaná, hogy ide jár.
 - Csak visszaküldtek a szalagokért – hadarja bentről halkan.
 - Ó, ne segítsek? – végez a cipőjével Paul, és ő is befut a szertárba.
 - Csak nem látom, hogy merre vannak – dadogja a fiú, mire a másik már le is kapta a felső polcról őket.
 - Gyere, vigyük őket oda a morcos Mr. Hawkinsnak! – mosolyog Paulie, amibe szegény kisfiú bele is pirul. Szerencsére a szűk, sötét kis szertárban ez nem látszik.
Egyszerre indulnak meg ki a kisszertárból, majd az öltöző ajtajához lépnek. Paul megmarkolja a kilincset, de nem mozdul. Akármennyire feszegeti, meg sem moccan. Az ajtó zárva van.
 - Mi a franc? Ezek bezártak minket ide? – dünnyögi, míg csapkodni kezdi az ajtót. Semmi reakció.
A másik fiú csak szótlanul áll lebiggyesztett szájjal, majd motyog valamit:
 - Most mit csináljunk? – kérdi babaarccal, ledobva magát.
 - Hát, nyertünk magunknak egy szabadidőt – neveti el magát, majd leül az ajtóval szembeli padra, a fiú mellé. – Ne haragudj, de nem tudom a nevedet. Hogy hívnak?
 - George. George Harrison – feleli félénken.
 - Örvendek! – nyújtja oda a tenyerét – James Paul McCartney – fognak kezet mosolyogva. A kis Paulie mindenkire képes ráragasztani a vidám természetét, még erre a csendes kis fiúcskára is, akit valószínűleg direkt zártak be a többiek, de azzal nem számoltak, hogy pont ő ragad bent mellette.
 - Helló, James! – folytatja.
 - Ó, nem, csak Paul – javítja ki bájosan.
 - Ne haragudj. Azt hittem téged is csak azért szólítanak a második neveden, mert utálod.
 - Hát, azt is hiszik, hogy ki nem állhatom, pedig sokkal jobban tetszik, mint a James – feleli, mire George elkacagja magát. – James az apám, nem én. Mellesleg Jamesből három van az osztályban, hat az évfolyamban. Paul csak én vagyok – magyarázza vidáman, de egyszer csak felpattan. – Hát, ha már úgy is bezártak, én inkább lezuhanyozom, ha már reggel nem volt rá időm. Nem jössz te is? – fordul Geo felé édes hangon.
 - Nem, inkább átnézem a fizikát. Mrs. Lewis azt mondta feleltet – mormolja a táskájában kotorászva.
 - Ugyan, nála egy ép mondat megkapni az ötöst – legyint egyet.
 - Csak neked adja meg, mert te vagy a kedvence.
 - Neki bárki lehet a kedvence, csak egy dolog kell hozzá – lép vissza Georgehoz. Fölé hajol, majd a két mutató ujját a szája széleire illeszti, és lassan felhúzza őket. – Mosoly.
A fiú már megint elpirul, de most már a fényes öltözőben, így teljesen kivehető. Paul elkacagja magát.
A táskájához lép, és matatni kezd benne. Valami hiányzik.
 - A fenébe, nem hoztam törölközőt! – sóhajtja csalódottan.
 - Odaadjam az enyémet? – szól közbe George.
 - Á, hagyd csak! Majd használom Cooperét. Úgy is annyira kicsi, elég lesz neki az egyik fele – dünnyögi, mire a fiú nevetni kezd. Paul kiveszi a törölközőt, és a tusolóhoz megy. Belép, de nem csukja be az ajtót. Valahogy ma nincsen kibékülve a bezártság gondolatával.
Megnyitja lomhán a csapot, amiből rögtön záporozni kezd a forró víz. A szobát szinte azonnal átjárja a meleg víz párája, ami hamar felmelegíti. Kellemes érzés ez a nyirkos bőrének. Belép a tusba, és az egész testét átjárja a finom, puha víz. A kis McCartney mindig is szeretett órákon át a zuhany alatt állni, és közben dúdolni valamit. Most mégsem tehette ezt. Gyorsan leöblíti mindenét, és már ki is száll. Át töröli a bőrét, majd felhúzza a gatyáját, miközben próbál minél csendesebb lenni. Azt gondolja George biztosan elaludt, hiszen a helyében most ő is azt tenné.
Felkapja a cuccait, és kilép, de a fiú a könyvét böngészi.
 - Te sosem szoktál mozgolódni olvasás közben? – kérdi mosolyogva.
 - Nem nagyon… - mormolja halkan. Még csak fel sem néz.
 - Ugyan már, tedd le! Kit érdekel a hülye fizika, most őszintén?
 - Téged igazán érdekelhetne, ha már elhiteted, hogy versenyre is mész – emeli el a tekintetét George a könyvről.
 - Ne is mond! Ha Mrs. Lewis fülébe jut, a végén még tényleg elküld – feleli, és mindketten nevetnek. Közben Paul felveszi a rendes ruháját, az inget meg a nadrágot. – Te nem akarsz átöltözni? Szerintem mindjárt kicsengetnek.
 - Igen, de tudhatnád, hogy ez dupla óra. Ezért mentek ki a parkba rögbizni – mondja hidegen.
 - Micsoda? Ah, ez szívás. Akkor tényleg nem hülyeség tanulni – gombolja be az ingjét, majd a George melletti padra fekszik. – Nem is vagy te olyan csendes, mint amilyennek tűnsz – motyogja, mire a fiú csak elmosolyodik. – Pedig ezért szívatnak, ugye tudod?
 - Nem nagyon érdekel, amíg gitározhatok – válaszolja a könyve mögé bújva, mire Paulie rögtön felkapja a fejét.
 - Te szereted a zenét? – fordult felé féloldalasan.
 - Csak a Rock ’n’ Rollt, meg a talán Bluest. Bár mostanság a legtöbben nem is nagyon szeretnek mást – mondja halkan, mire Paul gyorsan, lelkesen felül.
 - Kiket szoktál hallgatni? – támasztja a fejét a kezeire.
 - Jerry Lee, Elvis, Little Richard, Buddy Holly. Ilyeneket.
 - Akkor ugyanazokat. Pedig az ember nem nézné ki belőled, hogy beat arc vagy. Miket titkolsz még az emberek elől? – kérdezi nevetve, miközben egyenesen a szemébe néz. Ő a boci-szem technika koronázatlan királya. Ettől George megint csak elvörösödik, ezen Paul ismételten csak nevet. – Meg kellene tanulnod nem elpirulni, nem túl előnyös – jegyzi meg vigyorogva.
 - Ez nem miattad van… - próbál védekezni, de inkább nem is néz vissza, nehogy még egyszer elpirosodjon.
 - Hát persze, hogy nem – folytatta Paul szarkasztikusan.
 - Úgy sem tudnád megcsinálni még újra! – feleli sértődötten, és a könyvet az arca elé emeli. Erre Paul hirtelen feláll, amitől szegény George szíve már így is duplán ver. A srác egy magabiztos mozdulattal megragadja a könyvet, a padra fektetve, és egy kéjes mosollyal olyan közel hajol, hogy már csak pár centi választja el őket. George így is próbál egy komoly ábrázatot magára erőltetni, de az egész teste remeg, ezt már nem tudta elfojtani magában.
 - Nem jött be! – vágja rá kissé morcosan.
 - Dehogynem! – vigyorodik el Paul még jobban, majd gyorsan odatapasztja a száját Geo ajkaira. A fiúnak még a szemei is tárva nyitva maradnak, de az arcát természetesen egy nem mindennapi bíbor szín borítja be. Mikor Paul elhúzódik, csak annyit nyög ki, hogy: Megmondtam.
Ezek után szegény fiú egy árva szót sem mer szólni. Csak csendben, szótlanul ül mozdulatlanul, meg a könyvéért sem képes odanyúlni.
Eközben ő maga csak visszasétál a táskájához, amiből a kémia cuccát halássza ki.
 - Érted a kovalens kötést? – töri meg a csendet Georgera meredve, aki csak félénken bólint. – Elmagyaráznád, mert nem voltam az előző órán, és tudnom kellene az anyagot, ha el akarom hitetni Mr. Jojennel, hogy nem hiányoztam? – mosolyog, de legbelül még mindig azon nevetett, hogy a fiú mennyire aranyosan ártatlan.
Szorosan leül mellé, és a könyvét George keze alá biggyeszti, akinek még mindig kissé remegnek az ujjai.
 - Annyi a lényeg, hogy egy molekula képződése általában energia felszabadulásával jár. A molekulákban pedig, az atomok elektronpárral kapcsolódnak össze. Ezt nevezzük kovalens kötésnek. Ezekben vannak kötő, és nem kötő elektronpárok - próbálja magyarázni, de rögtön elveszik Paul kerek barna szemeiben, amik csak őt bámulják. – Ha le-legalább két, két atomtörzs… - folytatná, de a srác félbeszakítja.
-Ó, bocsi, de én leragadtam ott, hogy mole”kula” – vág közbe, mire George kacagni kezd. – Mindig is tudtam valahol, hogy a hülye kémikusoknak van humorérzékük, csak jól titkolják – folytatja vigyorogva, és a fiú csak még hangosabb lesz.
 - Nehéz elképzelni, hogy Mr. Jojennek lenne – kuncogja.
 - Meglepődnél – sóhajtja Paul, míg feláll, és inkább elpakolja a kémia felszerelését. – Ismered Kobrát? Az igazi neve Louis, de mindenki csak Kobrának hívja. Egyszer Mr. Jojen részegen jött be az órára, és Kobra, meg a többi srác végig dumálták az egészet, erre az öreg hangosan megszólal, hogy „Pofa be ott hátul, vagy kígyót bűvölök!” – meséli, és csak még jobban kezdenek nevetni.
 - Ez inkább csak azt bizonyítja, hogy nincs neki – köhögi Geo.
 - Igazad lehet – sóhajtja mosolyogva, miközben újra lefekszik az előző padra. Mikor mindketten elcsendesednek, Paul megint odafordul hozzá. – Nem értem miért nincsenek barátaid. Aranyos vagy.
 - Te meg öntelt – vágja rá kissé morcos ábrázattal, de ő csak szüntelenül mosolyog.
 - Ne akard, hogy megint megcsókoljalak – feleli vigyorogva, visszadőlve a hátára, miközben George tágra nyílt szemekkel újra lemerevedik. – Nyugi nem foglak – neveti el magát megint.
Ismét csend van. Nem szólnak semmit. Paul csak szétterülve fekszik, lehunyt szemekkel, és egyre csak szuszog.
 - Dehogynem – suttogja George halkan, de a srác semmit sem hall belőle.
 - Mi? Mondtál valamit? – néz fel rá ismét az óvatlan boci-szemeivel.
Geo egyszerre felegyenesedik, míg Paul is értetlenül felül. A fiú közelebb hajol, és ugyanazt csinálja, mint amit Paulie az előbb, aki most csak mosolyog, de cseppet sem vörös arccal.
 - Téged is könnyen zavarba lehet ám hozni – motyogja fapofával.
 - Rajta, próbáld csak meg! – vigyorodik el Paul.
 - Amióta megláttalak itt a suliban, nem tudom levenni a szemem rólad, és a gyönyörű pofidról. Mindig is arról álmodoztam titokban, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök veled, és te majd megkérdezed a nevemet. Én megmondom. Csak beszélgetünk. Ennyit akartam. Megismerni téged. De mint kiderült, ez nem elég. Nem bírom ki, hogy ne vetkőztesselek le minden percben a szememmel, és ne remegjek minden pillanatban, amikor hozzám érsz – suttogja higgadt, nyugodt hangon, és minden mondata után Paul arca egyre pirosabbá válik. – Most azonnal meghalnék, ha nem láthatnálak soha többé. Eddig is csak az adta az erőt, hogy reggel felkeljek, felüljek a buszra, és beüljek az órára, hogy láthatlak téged, meg az angyali mosolyodat. Minden pillanatban, mikor vigyorogsz, a szívem egy hatalmasat dobban, és olyankor képtelen vagyok nem rád gondolni. Mindenről te jutsz eszembe. A fákról, az égről, az esőről, meg a szivárványról. Egyszerűen nélküled üres lenne az életem, és meghalnék. – Paul arca ennél vörösebb már nem is lehetne, ezért George befejezi. Nem mond többet, csak gyorsan elfordul, hogy a fiú ne láthassa a könnybe lábadt szemeit. Alig kap levegőt, a teste remeg a feje búbjától egészen a hüvelykujjáig. Csak annyit hall, hogy Paul hirtelen feláll, majd utána lép. Megragadja a vállát, és sebesen maga felé fordítja. Finoman a kezét a nyakára teszi, majd az ajkait lassan az övéhez érinti, miközben szorosan átkarolja.
George már nem remeg. Már nem fél. A testét elönti egy meleg, ismeretlen érzés, ami erősen nyomja belülről.
Mikor Paul mosolyogva elhúzódik tőle, csak annyit mond: Megmondtam.

{ 2 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Válaszok
    1. Hogy őszinte legyek, ez a kedvenc történetem a mai napig. :) Örülök, hogy végre kapott valaki csendet. :3

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t