Posted by : MoonlighTie 2015. november 28.


Igen, elérkezett ez a nap is, a Sex and Shout befejezésének napja. Vége a történetnek, és vége annak az álomnak is, amit az írása közben éltem át. Azonban új nap, új hajnal, jön a következő. ☺
Köszönöm, hogy velem tartottatok!


WITH DEMONS OF PAIN
A fájdalom démonaival

Saden azon kapta magát, hogy a srác már a vállairól le is hámozta a ruhát. Ez így nem történhetett meg. Meg kellett állítania. Ez így csak zagyvaság. Mégis, mi a frász folyik itt?
”Jo-john!” – próbált volna valamit kinyögni, de a teste már régóta teljesen elgyengült. – ”John!” – próbálkozott újra, de ebből is csak valami apró dünnyögést lehetett hallani, a srác mégis észrevette. Nem válaszolt rá semmit, csak a lány nyakát kezdte csókolni.
A szőkeségnek hatalmas erőt kellett venni magán ahhoz, hogy kimondja a mondatot. Ez volt az egyetlen lehetőség rá, hogy megmeneküljön a gitáros forró szorításából. Egy halvány remény volt az alagút végén, ami csak gyengéden pislákolt.
”Én szűz vagyok.” – Ezelőtt még soha, senkinek nem mondta ezt. A liverpooli rögtön megtorpant, és lemerevedett, majd hirtelen elfordult a lánytól annyit mondva, hogy:
”Ahhj, elég szüzességet vettem már ugyanígy el, a tiédet nem így fogom.”
Bruno Koscmidernek volt egy Hamburgban elhíresült mondása, miszerint az, ami egy arany rolexhez fűződik. Még ötvenben, meglátott egy Gisell névre keresztelt órát, az egyik zálogház kirakatában, de nem volt elég pénze rá. Annyira megtetszett neki, hogy mindenkinek elmondta, ezért már az egész negyed azt mondogatta, hogy Bruno élhetetlen az ő Giselle nélkül. Aztán négy évre rá megvette, az addigi óráját is beszámítva, de Gisell nem járt. Ezért persze mindenki kiröhögte, de ő már csak lázadásból, azóta is hordja, már csak a híres mondat miatt is. ,,Amit nem kaphatsz meg, annyira kell, hogy már nem érdekel az, ami megvan.”
Ezzel a mondattal együtt, Saden is hirtelen másképp nézett Johnra, aki már ki is viharzott az ajtón. Bár még mindig ugyanúgy a tulajdona volt. Viszont így, hogy a pillanat véget ért szembe kellett nézni azzal, ami kint várta. Paul. Mégis hogyan tudná neki ezt elmondani? ”Bocs idióta, de mostantól egy másik, hozzád hasonló gitároshoz tartozom.” – gondolta el az abszurd beszélgetést.
A reménytelenség annyira beborított mindent, pedig még csak ő tudta, hogy mi is történt. Birtokba vették.
”Nem Saden! Nincs idő sajnálkozásra! Adel is megmondta, hogy ezt akartad magadnak, akkor örülj neki!” – feleslegesen mondta ezeket a szavakat, nem jelentettek semmit. Akármennyire is tudta, hogy ilyen jövőt szánt magának, attól még ugyanúgy fájt. Igen, érezte a kín minden jelét magán. A gyomra görcsben állt, a szíve majd meghasadt, és még a feje is sípolt a fájdalomtól. Ez mégsem volt indok arra, hogy feladja. Bár, most mégis miért tudna küzdeni? Paulért? Minek, ha úgysem lehetnek együtt többé. A szabadságért felesleges. Hiába mondana ellent, az apja úgyis hatalmasabb nála. Már csak egyetlen dolog maradt meg neki, a kötelességtudat. Ezt egész életében a magáénak mondhatta. Mindig megtette azt, ami a kötelessége volt. A családját, Adelt, és az apját szolgálta egész életében. – ”Ha már másra nem vagyok jó, legalább nekik ne okozzak csalódást.” – Igen, ez a cél. Igenis van miért küzdenie, mindig van. Ez esetben ez a két, általa legjobban szeretett, ember boldogsága. Mégis, kimaradt valaki. Pault is szereti, de neki nem tud semmit adni. Érte már nem tud semmit tenni, csak Johnért.
Ha Saden rá gondol, nem tölti el a gyűlölet, pedig az lenne a logikus. Még nem tudja miért, de nem utálja. Inkább csak meglepte a döntése. Sosem gondolt úgy a srácra, mint valakire, akinek tetszik. Inkább csak egy kivételesen vicces gitáros volt a tömegből, aki kedves is volt hozzá. ”Tényleg nagyon naiv vagyok.” Honnan is tudhatta volna? John soha nem fejezte ki az érzelmeit. Semmit sem mondott ki komolyan. Talán ezért sem tud rá Saden haragudni. Ráadásul még nem is erőltetett még semmit túlzottan, pedig ilyenkor az ember azt várja. A lány úgy érezte, soha sem fogja tudni igazán megérteni Johnt. Az a hátul bujkáló érzés viszont, megmutatta a jelenlétét. Saden nem szerelmes Johnba. Ez a tény valószínűleg romba döntötte mindkettejük boldog életre törő terveit. Végül is, ha valaki belegondol, csak annyi történt, hogy eltiltották Paultól. Ő ezt próbálta megtenni a saját érzelmeinek elfojtásával, egészen idáig. Pont, amikor már teljesen beleszeretett.
Mielőtt jobban elgondolkodhatott volna, hirtelen Paul lépett be az ajtón, zaklatott, ijedt arccal. A szőkeség rögtön meghökkent. Nem tudott levegőt venni, fuldoklott.
”Itt van egy férfi, aki Adelt keresi, és nagyon dühösnek tűnik. Azt hiszem az apja” – hadarta zaklatottan, mire a lány szemei elkerekedtek. Herr Berger lenne az? Még egy ok, amiért nem akar ki menni a szobából, de legalább John nem mondta el a gitárosnak mi történt. Bár, soha ne tudná meg.
Paul megragadta a szőkeség kezét, és gyorsan kivonszolta.
Valóban Herr Berger volt az, és az arca teljesen el volt vörösödve. Látszott rajta, hogy fűti a düh. Ő sosem bírt az indulataival, a szépség mégsem látta még ilyennek ezelőtt.
”MÉGIS HOL A CAFKA LÁNYOM?” – ordította, és körbe nézegetett. Ekkor Saden sebesen Paulra nézett, aki az egyik sarok felé mutatott. Adel és George ott ölelkeztek vidáman, mit sem sejtve a mérges apáról.
A szőkeség mindenről megfeledkezve a sarok felé rohant, de abban a pillanatban Herr Berger is arra ment. A lány szerencsére előbb ért oda pár másodperccel hamarabb mellettük állt. Szétválasztotta őket, és hangosan kiabált nekik.
”Menjetek ki a hátsó ajtón! MOST!” – dadogta, és akkorra már Adel is felismerte az apját, ezért rohanni kezdett, húzva maga után Geot. – ”Menjetek hozzánk, Margot otthon van!” – futott velük, de tudta, hogy az utánuk igyekvő apa őt kapja majd el először. Ez pont az ajtóban történt meg. A párocska még éppen kijutott rajta, de Saden gyorsan elfordította a kulcsot, és a kezébe szorította, az ajtónak dőlve szorosan. Erre Herr Berger hirtelen megfordította, és akkor fel is ismerte.
Az arca hirtelen teljesen elváltozott. Már alig látszott haragosnak, inkább csak bánatosnak, hiszen élete szerelme állt előtte, gyönyörűbben, mint valaha. Ő meg a legrosszabb formáját mutatta neki. Pár pillanat alatt átjárta az összes érzés, ami az elmúl pár év alatt. Szégyen, bánat, csalódottság.
A szőkeség komoly arcot vágott, és semmi kedve nem volt odaadni a kulcsot. Az egész teste remegett, tudva, hogy ki áll előtte. Sosem akarta többé látni ezt a férfit, aki most a nevét suttogta.
”Saden” – motyogta, majd a kezével meg akarta érinteni a lány arcát. Azt az arcot, ami után évek óta fohászkodott. Mielőtt megtehette volna, hirtelen John és Paul egy szempillantás alatt megragadták, és a téglafalas folyosó oldalához szorították ketten.
”Talán akar valamit a lánytól öregúr?” – kiáltotta hangosan Paul, de Herr Berger nem ellenkezett. Csak nyugodtan, szótlanul tűrt.
”Ugyan, néz rá öreg ez már ahhoz. Szerintem már fel sem áll neki” – folytatta haragosan John, de Saden hirtelen odébb lökte őket.
”Fiúk! Álljatok le! Ő csak egy apa, aki kereste a lányát, de nem találta. Engedjétek el!” – mondta higgadtan, majd a férfiba karolt, és kivezette. Herr Berger nem tudott semmit mondani. Minden ereje, és haragja elszállt, amikor megpillantotta a szerelmét. Már több éve nem látta, ezek után maga volt a megváltás, még annak ellenére is, hogy Adelért jött. Sejtette, hogy a szőkeség itt lesz, de nem készült fel rá. Felfogta már rég a célzást, hogy Saden nem akarja látni, ezért is lepte meg, hogy most megfogta, melléállt, és belékarolt.
Paul és John csak tátott szájjal nézték, ahogy a szőkeség karon fogva csendben, szótlanul kivezeti a férfit a főbejáraton.
”Miért nem hagyod, hogy a két srác jól elverjen?” – kérdezte a lépcsőre érve Herr Berger.
”Nem akarok bajt, sem azt, hogy feldúlja a ’kellert Adel után” – felelte, mikor már kiértek, de nem engedte el, hanem mentek ketten tovább.
”Mit tudsz arról az angol zenész gyerekről?” – mormolta a férfi.
”Jó gyerek. Nem kellett volna ennyire megharagudnia rá. Kedves fiú, és Adel nagyon szereti. Ilyen egyszerű. Gondoltam ezt elmondom” – fejezte be a mondatot, és egy pillanat alatt elengedte pótapját, és visszaindult.
”Várj, Saden!” – kiáltotta utána, de ő nem állt meg, nem akarta hallani a folytatást. – ”Én még mindig ugyanúgy szeretlek!”
A szavak másodszorra is beleégtek a szívébe. Furcsa lehet, de Sadennek még csak Herr Berger mondta ki, hogy szereti. Ez élete egyik nagy csalódása. Nem elég, hogy először, másodjára is a saját mostohaapja mondja ki.
Nem is nézett vissza, inkább csak befutott a bárba, ahol már csak páran voltak. A klub szinte teljesen kiürült, hiszen már kezdett virradni. A szőkeség egy roncs volt. Remegett, és borzongott. Legszívesebben befeküdt volna az ágyába egyedül, és egy hétig fel sem kelt volna. Tomboltak benne az érzelmek, a gondolatok. Akármerre nézett, mintha egy szó lebegett volna a szemei előtt. Mindig más. Élet, szabadság, harc, szerelem, kiábrándultság. Megfáradt teste lassan összeomlott a rajta pihenő hatalmas súly alatt. Talán ezt hívják letaglózásnak. Kell valaki, aki felemeli. Aki megvédi. De nem szerelemből. Már éppen elege volt belőle. A sok üres szó, nem marad utánuk, csak fájdalom.
A szőkeség beérve a ’kellerbe először Johnt pillantotta meg. Odafutott hozzá, és lendületesen a nyakába ugrott. Ő éppen a pult szélén állt, mellette Paullal, aki nem tudta mire vélni a dolgot.
Saden sírt. Potyogtak a könnyei, mint a liverpooli eső, de ő nem a szerelme vállára borult. Hogyan is borult volna, mikor más tulajdona volt? Elárulta. A bűntudat éppen elég erősen izott benne, hogy szégyenében még rá se tudjon pillantani. Mégis a testével csak annyit akart üzenni Paulnak. „Sajnálom.” A ritmusgitáros a kezét a derekára tette, és finoman simogatta. Ez kellet most a lánynak. Azok a kemény, érdes kezek, amik ha csak pár másodpercig, de megvédik a külvilágtól. Attól, hogy Paul szemébe kelljen nézni azt mondva „Másé vagyok”, vagy Herr Bergertől újra azt hallani, hogy „Szeretlek.
Jó pár percig nem történt semmi, de ez sem tartott örökké. A levegő még teljesen nyugodt, és a gitáros még csak nem is sejt semmit. Saden fél. Mégis mi fog most történni? Mit kellene tennie? Mi következik?
A fejében kavargó kérdések káosza összeállt, és lassan átjárta minden porcikáját. A végtagjai elvesztették erejüket, úgy ahogy maga Saden is. Elájult. John pedig, ezt látva gyorsan fel is emelte, a mellkasára fektetve.
”Ennyire kikészült szegény?” – mormolta Paul, majd fel is állt, hogy átvegye a lányt. Az övé, neki kell hazavinnie.
”Figyi, mi most lelépünk” – mondta a ritmusgitáros Paulnak. Erre ő csak kitágult szemekkel nézett vissza rá.
”Várj, mi?” – kérdezett rá értetlenül, vigyorogva, míg nagyot kortyolt az előtte lévő italból. Ezt John akkor szokta mondani, ha egy lánnyal a sarokra megy.
”Saden mostantól az enyém.” – Már nem volt visszalépés. John kimondta a szavakat, és a lány nem tudott ellenkezni. Eszméletlen volt.
”Ebbe talán neki is van beleszólása nem?” – förmedt rá mosolyogva Paul. Nem igazán értette, hogy mi is történik. Még most is csak vigyorgott.
John válaszul a szőkeségre nézett, aki meg sem mozdult. – ”Saden, mondj valamit!” – folytatta.
”Nem várhatod tőle, hogy beszéljen, mikor elájult!” – förmedt rá Paul.
”Melyikünkhöz jött sírva, hm? Idióta! Most már nem csak te kapod meg mindig azt, amit akarsz!” – ordította John, majd sarkon fordult.
Paul mereven állt, szó nélkül. ”Mi a franc?” Alap esetben senkit sem zavart, hogyha egyszer-egyszer cserélgették a lányokat maguk között, de Saden nem ilyen volt. Nem csak egy sima lány. De akkor miért nem hozzá futott oda? Tényleg jobban szereti Johnt? Vagy csak nem látta, hogy ő is ott van? Tanácstalan volt.
Talán csak vicc az egész. Nem, a valóságban nem léteznek tündérmesék, vagy boldog befejezések. A világ túl kegyetlen hozzá, hogy azokat megengedje. Gyökerestül kiírt minden reményt, ami a létezésüket feltételezhetné. A világ nem ilyen. Itt a lány elhagyja az igaz szerelmét valaki másért, akihez hozzákényszerítették, és még meg sem próbálja megmagyarázni, hogy ő nem ezt akarja. Inkább csak hagyja, hogy a fiú megtörjön. Ez történ Paullal.
A jelenet véget ért. Saden és John kisétáltak a ’kellerből. Paul volt már ott csak, Gregorral. Szerelem, és remény nélkül.
Rádőlt a pultra, majd erősen ökölbe szorította a kezét. Nem akar többé megmozdulni. Elég volt az életből. Fáj bármilyen boldog pillanatot felidéznie, mert akkor csak még jobban görcsöl a hasa. Nem akar csinálni bármit is.
”Mégis mi a szart rontottam el?” – kérdezte magától, mire csapos egy nagy korsó sört vágott le mellé.
”Öreg, ezt én állom neked” – mondta mellé, míg pár koszos poharat törölgetett. Erre a srác nyögött valami „Kösz”-t és egy huzamra lenyelte az egészet. Talán segít.
”Pedig én így is örülnék a helyedben. Most majdnem dupla béretek van” – folytatta, míg a gitáros egy cigi gyújtott meg.
”Micsoda?” – nézett értetlenkedve.
”Hát miután Bruno kiütött téged, John kártérítésképpen kialkudta, hogy emeljen a béreteken, és Sadent is nekiadta. Szegény kislány jól be van fenyítve, úgyhogy nem tehet mást” – mormolta Gregor, mire Paul kiejtette a kezéből a cigit. – ”Várj, te ezt nem tudtad?” – folytatta volna, de akkorra a srác már futni kezdett. Futni, a szerelemért.
A mérhetetlen harag, ami tombolt benne John iránt, megfékezhetetlenné tette. Kirohant a klub ajtaján, majd el a Bambi Kino irányába. Át a Reeperbahnon, aminek a végén megpillantotta őket.
Saden még mindig eszméletlen volt, míg a ritmusgitáros a hátát simogatta.
Paul sosem volt nagyon agresszív, nem is szeretett annyira verekedni, de amikor kellett ő is kivette a részét az ilyen dolgokból. Most hirtelen megragadta John vállát, az öklét a nyakához illesztette, és a falhoz szorította.
”Te rohadék! Mégis mit gondolsz magadról? Hogy csak úgy kialkudod Sadent magadnak? Mi ő, egy kutya, amit pórázon vezethetsz? Vedd már észre, hogy nem mindenki olyan kibaszottul erős, és érzelmetlen, mint te!” – üvöltötte John arcába, majd kikapta a kezeiből a lányt, és a hátára fektette.
”Felőlem te is megdughatod, ha már én végeztem vele” – vigyorgott a ritmusgitáros, mire Paul egy hatalmas ütést mért az arcára, amitől a földre terült. Hagyta magát. Élesben nem tudták volna ilyen könnyen kiütni. Most viszont bűntudata volt. Életében először, úgy igazán. Ennek nem így kellett volna történnie.
Paul még egyszer egy marha nagyot belerúgott, hogy az orrából ömöljön a vér, majd Sadennel a hátán már el is indult.
”Mostantól meg védelek. Soha többé nem árthat neked senki, mert én itt leszek. Megígérem, hogy örökké vigyázni fogok rád!” – súgta Paul édes hangon, a lánynak, aki nem hallotta, csak érezte. Ilyenkor az ember nem lát semmit, nem hall, nem tapint. Nem vesz tudomást a teste létezéséről, de a lelkét ugyan ki tudná megtagadni?
A szívünkkel sokat érzünk. Összetörhetjük, megragaszthatjuk. A lelkünk mégis mást. Abba csak beleégnek a dolgok, pont úgy, ahogy ez a pár mondat most Sadenébe is.
Az eddigi kínzó gyötrődést most átvette egyfajta nyugalom. Az ég elcsendesedett, és Paul nyugodt léptekkel sétált előre.
”Szeretlek” – mondta ki életében először így, tisztán. Jól esett neki, mert valamiért megkönnyebbült. Még ő sem értette ennek az okát, de az érzés így sem változott. Még akkor sem, ha a szőkeség ezt nem hallotta.
A játék véget ért, és ő nyert. Bár ez kevésbé volt annyira diadalmas érzés, mint remélte, egy dologban mégis teljesen biztos volt. Ez szerelem.
Sadent ezen a napon annyi érzelem érte, hogy az is csoda, nem robbant még szét a szíve. Elgyengült a sírástól, és a fájdalomtól. Csak tovább aludt a fiú karjaiban.
Paul sóhajtott egy nagyot, de nem ébresztette fel. Olyan volt a szőkeség a karjaiban, mint egy csecsemő, amit megóvhatott a világ minden bajától. Ezt akarta tenni. Gondoskodni, és szeretni. Már gyerek kora óta ez volt az egyetlen kívánsága. Ezért is szerette annyira az állatokat. Most azonban, egy lányt védelmezhetett. Egy lányt, akinek szerette mindenét. A mosolyát, a smaragd tekintetét, az ajkait, a szuszogását, és minden testrészét.
Még mindig szikrázott benne a düh John iránt, de még ez sem utáltatta teljesen meg vele. Tudta, hogy Johnnak igenis meg van az oka, amiért néha ilyen hülyeségeket csináljon. Őt is szerette. A barátja volt, sőt több annál. Ha lány lett volna, bizonyára mindennél jobban szerette volna, de nem volt az.
Lassan odaért a házhoz, ahol aztán gondosan nyomta meg a csengőt, nehogy Saden véletlenül is felébredjen.
”Te vagy az kincsem?” – jött az aggódó hang Margottól.
”Jó reggelt! Haza hoztam” – súgta oda Paul, mire az ajtó egyből kinyílt, és Adel állt mögötte. Lesápadva látta meg, ahogy nővére mozdulatlan.
”Mi történt? Mi a baj?” – hadarta, majd közelebb lépett.
”Csak alszik. Nagyon kimerült. Had fektessem le!” – felelte higgadtan, míg belépett az ajtón, majd be Saden szobájába. Ott óvatosan lefektette az ágyra, és gondosan betakarta. Utána kiment a konyhába, ahol Margot és Adel kíváncsian várták a magyarázatot.
”Gyerünk fiatalember! Ki vele, miért nem tudott az én Sadenem a saját lábán hazajönni!” – vágott a közepébe cseléd.
”Nyugodjon meg Frua Buchman, biztos csak nagyon elfáradt” – szólt közbe a bongyorka, a haját tekergetve. Idegességében mindig ezt tette.
”Valahogy úgy” – sóhajtott a srác, majd a lánykához fordult. ”Egyébként lenyugtatta az édesapádat, szóval nyugodtan mehetsz haza, nem lesz semmi baj.”
Látszott Adelon a megkönnyebbülés, és egy nagy sóhajtás után, Margottal az oldalán, vigyorogva az ajtóhoz is indult.
”Köszönöm Paul!” – mosolygott, és már ki is léptek.
”Várj, és George?” – kiabált utánuk a srác a küszöbről.
”Ó, ő már rég a Bambi Kinoban van” – válaszolt, de már el is tűntek az utca sarkán. Felelőtlenek.
Paul vette egy mély levegőt, becsukva az ajtót. Neki is mennie kellene, de nem hagyhatja egyedül Sadent.
Lassan a szobája elé lépett, és csendesen belépett rajta. A lány éppen hangosan szuszogott, de forgolódott. Közelebb lépett hozzá, majd egy édes csókot nyomott a homlokára. A szőkeség erre rögtön felriadt.
”Te vagy az Paul?” – kérdezte zavarodottan, míg a gitáros szorosan fölé hajolt.
”Igen” – súgta mosolyogva. Saden az ő nevét mondta, nem Johnét. A lány kitárta a karjait, és a srác, ledobva cipőjét, oda feküdt mellé. Szorosan átölelték egymást, és Saden a fejét Paul mellkasára tette.
Az egész testét átjárta egy meleg, borzongató érzés. Semmihez nem volt hasonlítható. A szőkeség félálomban volt, még a szemét sem nyitotta ki, mégis felismerte a fiút. A puha érintését, és finom, nyirkos illatát. Hirtelen megfogta a srác bőrdzsekijét, és megpróbálta lehúzni róla.
”Hé, mit csinálsz?” – kérdezte a liverpooli.
”Érezni akarlak” – motyogta a lány, erre Paul elmosolyodott. Ledobta magáról a dzsekit, és hagyta, hogy Saden lehúzza róla a pólóját. Miután az is odébb rakta, szorosan magához simította lányt, míg a kezét szorította.
A szőkeség most már érezte. A bőrét, a levegővételét, a szíve dobogását.
Minden nyugodt volt. A szél csak csendesen fújdogálta az ablakot, és az esti bárok is rég elhallgattak. Ketten voltak csak, és nem tettek mást, csupán érezték egymást.
Mire felébredtek, már hat óra is lehetett, és a nap is rég elbújt a felhők között. Zuhogott az eső. A vízcseppek csapkodták az ablakot, és a szél is erőteljesen fújdogált. Semmi sem volt már ugyanolyan. Saden csak annyira emlékezett, hogy az egyik pillanatban még Johnt öleli, a másikban pedig már Paul fekszik az ágyában. Ebből arra következtetett, hogy a fiúk magukhoz hűen jól összeverekedtek. Aztán Johnnak nem ért annyit, hogy túlontúl megerőltesse magát.
Már mindketten felébredtek, de nem beszéltek. Ki akarták élvezni a pillanatot. Ha valamelyikük megszólal, utána beszélniük kell, és előbb utóbb elmenniük.
Paul mégis hirtelen megcsókolta a szőkeség feje búbját. Erre ő csak kuncogott. Ez meg csak ara bíztatta srácot, hogy megcsikizze a derekát. Ez ujjai egyszerre táncolni kezdtek Saden bőrén, aki csak hangosan kacagott, és próbálta eltolni magától az angol kezeit, sikertelenül.
”Ne, ne!” – ellenkezett nevetve, és inkább felült Paul hasára, aki egyből befejezte.
”Ugye tudod, hogy ez milyen póz?” – kérdezte kéjesen, mire lány pirulva elvigyorodott. Nem válaszolt semmit, csak inkább visszafeküdt srác mellkasára.
”Bárcsak örökké így kővé dermedhetnénk.…” – sóhajtotta, majd egy apró puszit nyomott Paul ajkaira. Mielőtt még a gitáros viszonozhatta volna, hirtelen az ajtó kinyílt, és Margot lépett be rajta. Ügyet sem vetve mi történik az ágyban, néhány frissen vasalt ruhát hozott be, és hajtotta őket össze.
”Apád itt járt, azt üzeni, ha felébredtél menj le a Kaiserkellerbe, mondani akar valamit” – szavalta, míg Saden legördült Paulról, és bebújt a takaró alá.
”Még alszom. Nem látod?” – mondta alulról.
”Kisasszony! Szedd össze magad, és öltözz át! Már rég elmúlt hat óra. Tíz óra alvás bőven elég!” – folytatta, miközben a ruhákat igazgatta.
”Frau Buchmann, miből gondolja, hogy aludtunk?” – vágta rá a srác, mire a lány hangosan nevetni kezdett, míg Margot szemei elkerekedtek. Megszeppenve csak annyit tudott kinyögni, hogy:
”Fiatalúr, nem ártana igyekezni, a fellépésre is oda kell ám érni!”
”Ugyan asszonyom, inkább csatlakozzon hozzánk egy-két órára” – mondta vigyorogva, de erre Margot hirtelen felállt, és inkább csak sértetten kiment. Ettől Sadennek csak még jobban kacagnia kellett.
Ezután a lány elcsendesedve falállt, és a ruhásszekrényéhez lépett. Gyorsan kikapott egy átlagos szoknyát, hevesen magára húzta, míg Paul is felvette a földről eldobált ruháit.
Pár perccel később már kint is sétáltak az utcán. A meghitt pillanat véget ért, és már kézen fogva lépkedtek egymás mellett. Már nem kellett hozzá indok, vagy magyarázat. Ez már magától jött, kéretlenül. Sadennek nem kellett feltennie a kérdést, hogy biztos-e ez, vagy van-e értelme. Már tudta, hogy ez több üres kérdéseknél.
Eddig azt hitte az emberek csupán kötelességből sétálnak kézen fogva, hogy jelezzék a világnak, már szeretnek valamit, de most már tudta, nincsen más dolog a földön, ami jobban felmelegítené a szívét, mint megfogni annak a kezét, akiért dobog a szíve.
”Mi történt, miután elájultam?” – kérdezte kissé remegő hangon.
”John rám sózott téged, mikor elvileg az övé vagy.” – Saden arca kicsit elsápadt.
”Szóval tudod… - motyogta a lány, lebiggyesztett ajkakkal.
”Nem azért, de az apád egy ritka nagy barom. Meg igazából John is, de ha lehet, ne utáld ezért meg. Tudom, hogy egy idióta, és mindenen átgázol, de meg van rá az oka. Bár, furcsa, hogy pont én védem…”
”Nem haragszom rá, csak meglepett. Sosem láttam rajta, hogy akarna tőlem valamit” – dünnyögte, erre Paul elröhögte magát.
”Szóval te csak viccnek hitted, mikor elüvöltötte magát, hogy le akar veled feküdni? – nevetett, mire Saden jól oldalba csapta.
”Mondja ezt az, aki hagyta, hogy a szerelmét eladják az egyik haverjának.”
”Jól van na, de én vissza is szereztelek” – jelentette ki a srác büszkén, majd még jobban megszorította a lány kezét. – ”Aztán elmondtam neked, hogy szeretlek.” – A szőkeség erre felkapta a fejét, és enyhén elvörösödött.
”De miért pont akkor, mikor nem tudtam válaszolni?” – kérdezte halkan.
”Mert úgy is tudom mit mondtál volna. Igazából nekem is felesleges kimondani. Hiszen tu-” – folytatta volna, de a lány közbevágott.
”Szeretlek!” – hadarta, mire Paul gyengéden elmosolyodott, majd meg állt. Maga felé fordította, és szorosan magához ölelte. Nem csókolta meg, csak erősen szorította.
Ez a pár ostoba szótag olyan sokat tud jelenteni az embereknek, mikor talán még meg sem értették. Mit jelent? Erre a kérdésre senki sem tudja igazán a választ. Szeretni ugyanúgy lehet kutyát, és embert is. Nem ugyan úgy, de a szó azonos. Akkor mégis melyik az igazi jelentése? Jelentősége?
Mire Saden észbekapott, már be is értek a Kaiserkellerbe, ami már szinte teljesen tömve volt emberekkel. Mindenki csak a Beatlesre várt, ahonnan már csak az egyik szólógitáros hiányzott. A többiek a pultnak dőlve vártak, míg Roryék elő-zenekarként játszottak.
Paul hirtelen átkarolta a lányt, hogy még közelebb legyenek egymáshoz, és így mentek oda a többiekhez. Stuarton kívül mindenki ott volt, még Pete is elkerült. George is ott üldögélt, John mellett, akinek csak a háta látszott.
Saden hirtelen elengedte a gitárost, és odalépett hozzá. Az arcára húzott egy huszonnégy karátos mosolyt, és ahogy a tekintetük találkozott csak annyit mondott:
”Hivatalosan még mindig te vagy a gazdám” – nevette el magát, és John elvigyorodott. Megnyugodott a szíve. A lány ugyan olyan, mint azelőtt. Tudta, hogy ezt csak Paulnak köszönhette, aki nem az igazat mondta. Még eggyel tartozik neki.
”Ó, tudom én, hogy csak is értem élsz, csak Paul meg ne tudja” – válaszolta, majd gyorsan a szája elé tette a kezét, mikor meglátta Pauly kacér mosolyát. A srác kettőjükhöz lépett, majd átkarolta a lányt, jelezve: ”Ő már az enyém.
Sadennek nem is kellett több unszolás, gyorsan egy csókot nyomott az arcára.
”Öregem, menjetek szobára, csináljunk orgiát, vagy valamit!” – szólt közbe John, és ismét nevetni kezdtek, de Paul megcsókolta a lányt. Ekkor azonban a ritmusgitáros már ijedtebb hangon folytatta. – ”Khm, srácok!”
Mire felnéztek Bruno Koschmider nézett velük farkasszemet. Drogtól eltorzult arccal, és mérhetetlen haraggal. Ezt látva persze mindenki elcsöndesedett. Ilyenkor kimondottan rémisztő tud lenni ez a hely. Mintha a falak elsötétednének, minden hang elhalna, és az egész teret elárasztaná a nyomott, vérfagyasztó hangulat.
Megragadta hirtelen lány kezét, odébb húzta, és a keze máris az arcán csattant. Olyan erővel sújtott le, hogy Saden a földre terült. Az eddig is forró arca, most még jobban égett a fájdalomtól. Már ezerszer megpofozta az apja, de ez most különösen erős volt.
Az egész klub egy emberként elhallgatott. Érezni lehetett, hogy az apa haragja perceken belül szétrobbantja az egész kócerájt.
”Ha egyszer azt mondtam, hogy az övé vagy, akkor az övé vagy! MEGÉRTETTED?” – ordította a lánynak.
Ezt látva a két fiú rögtön a dühöngő apának estek. John megbökte a vállát, majd egy hatalmas ütést mért Bruno arcára, de ez meg sem kottyant neki. Eddig Paul baloldalról próbálta ugyan ezt, de őt könnyedén odébb lökte Herr Koschmider, Johnt meg utána. Erre a gitáros gyorsan megragadta a földön lévő lány kezét, és hirtelen felhúzta.
”Jól vagy?” – kérdezte higgadt hangon.
”Igen” – válaszolta a lány, remegő testtel. Ekkor ért oda Horst, és Gregor, akik ugyan nem akarták bántani a fiúkat, mégis csak borzolták a szemöldöküket.
”Eredjetek, és kereshettek is egy másik klubbot, ahol felléphettek! Úgysem mehettek sehova, hiszen az egyik kis taknyos még tizennyolc sincs!” – kiáltotta Bruno, de akkorra már mindannyian kimentek a bárból. Sétáltak, egyenesen a Bambi Kinoba. George meg Pete is mentek utánuk, sértetten. Paul fogta a szőkeség kezét, és előttük ment John.
”Hölgyeim és Uraim, íme, ez a története annak, hogyan cseszte el a Beatles a hamburgi útját. A lehetőségét a nagyságra” – szavalta hangosan Geo, széttárt karokkal, mire mindenki nevetni kezdett.
”Sajnálom fiúk, az én hibám” – hajtotta le Saden a fejét.
”Dehogyis, hiszen már megtudta, hogy George még csak tizenhét. Előbb utóbb úgy is kirúgott volna minket.” – Ezzel nyugtathatta magát a lány is. Megint olyan gyorsan történt minden, mint az előző éjszakán. A föld olyan gyorsan forgott, hogy a leghatalmasabb hegyek teteje biztosan megkopott kissé.
Sebesen bementek a moziba, majd át a folyosókon, be a szobába. Legnagyobb csodálatukra Stu és Astrid már ott pakolták a cuccaikat.
”Ma fene? Fellépés van, mit csináltok itt?” – förmedt rájuk Stu.
”És te mit csinálsz?” – vágta rá John, majd hátra lépett az ágyához, és rádobta magát.
”Holnaptól a Top Tenben zenélünk, 30 fontért, és új lakást is kaptunk, Klaus elintézte.”
”Akkor rohadt nagy mázlink van, mert Koschmider kirúgott” – mondta George, mire Stuart elröhögte magát.
”Tényleg mázli. Gyertek, csomagoljatok össze, mert már most átmegyünk.”
”Ki a franc akarna ezen a lepratelepen maradni?” – motyogta John az ágynak feszülve, mikor már mindenki más pakolni kezdett. – ”Már ne is haragudj Saden, de az apád egy pöcs.”
”Az inkább nem is szóljon semmit, aki ettől a vénembertől kialkudta volna lányát” – emelte fel a hangját Paul. Erre Stu már megint csak kacagott.
”John, hogy te mekkora egy szemétláda vagy” – motyogta neki a basszusgitáros nevetve.
”Jól van, na, akkor még nem tudtam, hogy Saden magától is széttenné a lábát” – dünnyögte.
”Hahó, én is itt vagyok” – szólt közbe a lány, de senki sem vette figyelembe, csak Paul mosolygott rá.
”De túl bonyolult, úgyhogy inkább maradhatsz te a szeretőm” – mormolta John Stunak címezve, aki csak vigyorgott. Astrid meg alig értette, hogy mégis miről beszélnek. Ő is, mint a másik szőkeség, csak nézte, ahogy a fiúk tesznek-vesznek.
Egyszerre azonban megszólalt, és Sadenhez lépett.
”Gyere, mi inkább menjünk előre, oké?” – kérdezte nyájasan, mire a lány csak bólogatott, és megpróbált elindulni, de Paul még mindig szorította a kezét.
”A-a! Te már ez enyém vagy. Velem jössz” – jelentette ki, de a lány csak kacéran mosolygott.
”Csak segítek Astridnak előkészülni. Ti amint beléptek valahova, ott máris minden romokban hever” – dünnyögte, majd egy gyors puszit nyomott Paul orrára, és már ki is ment. Gitáros csak sóhajtott egyet, miközben ő is elkezdett csomagolni. A dolog el fog tartani egy ideig, mert mindannyian a szoba legeldugottabb helyeire szórták a cuccaikat.
Eközben a két gyönyörű szőke lány egymás mellett sétáltak, a koraesti utcán. Aki nem ismerte őket, biztosan azt hitte testvérek. Mindketten nyugodt léptűek, és közepesen magasak voltak, nem is beszélve a hajuk színéről. Kinek kellett volna ennél több bizonyíték. Senkinek.
Az eső már rég elállt, de az utcákat még ellepte a víz, és az összes út nedves volt. Nem is nagyon volt kint ember, féltek hogy megint esni fog.
”Már alig várom, hogy a Top Tenben lássam a fiúkat” – mosolygott Astrid édesen. Tényleg szép volt.
”Aham, én is hallani akarom már a Twist and Shout-ot” – felelte derűsen.
”Ó, az az, amire John mindig csak annyit mond, hogy Sex and Shout?” – kuncogott, a tenyerét a szája elé emelve, mint egy úri hölgy. Ehhez képest Saden hatalmas vigyorral a száján ment mellette.
”Hát az biztos, hogy ő kevésbé szeret twistelni.”
Eztután már nem is nagyon beszéltek semmiről, csak sétáltak. Át az egész Reeperbahnon, mert a szállás kimondottan messze volt.
Rengeteg autó elment már mellettük, mikor az egyik hirtelen lelassított, és közelebb gurult hozzájuk. Egy fekete mercédesz volt, fényesre sikált felnikkel. Letekerték az ablakot, és két óriás termetű ismeretlen férfi ült a kocsiban. Az egyik kopasz volt, a másik meg sima Elvis hajú. A negyed tipikus lakói.
”Hé, kiscicák! Ne vigyünk el titeket?” – kiáltotta oda az egyik. Érződött a hangján, hogy részeg. – ”Késő van már itt egyedül sétálgatni.”
A két lány, megszeppenve rázta a fejét, de az autó lassan gurult tovább utánuk az út szélén.
”Ugyan már, gyertek! Pattanjatok be!” – szólalt meg a másik is mély, dörgős hangon.
”Köszönjük, de csak ide megyünk, nem messze!” – válaszolta Astrid, és erősen megragadta Saden karját, miközben egyre gyorsabb léptekre váltott. A kocsi már nem is ment mellettük. A motor zaja elhallgatott. Két ajtócsapás. És Saden erős markot érzett a vállán. A kopasz férfi megragadta, elhúzta Astridtól, aki rögtön futni kezdett azt kiáltozva, hogy:
”Hozok segítséget! Hozok segítséget!” – persze egyik férfi sem indult utána, ő nem számított. A szőkeség egyből tudta, ezek az apja kezei, amik mindenhová elérnek hozzá. Saden nem is ellenkezett, ilyenkor soha.
”Na most, vagy visszajössz velünk Brunohoz, vagy…” – mondta az egyik férfi hangosan.
”Akár el is kezdhettek megverni” – suttogta halkan, amivel kellőképpen magára haragította őket. Nem is finomkodtak. A csontos ökleik újból, és újból a lány testén landoltak. Ő már rég összeesett volna, de a két férfi fogva egy-egy karját tartotta. Fájdalmat akartak okozni neki, nem lefegyverezni, csak látni akarták rajta a kínt, de Saden még csak nem is sírt. Ezzel csak rontott a helyzeten. A kopasz hirtelen megragadta, és mint egy zsákot, az egyik sikátorba lökte. Vége az ízelítőnek. Saden elterült az ázott, vizes földön, amíg utána nem jöttek. Az arca már eltorzult, és a szájából ömlött a vér. A csontjai sajogtak, míg a gyomra görcsölt a fájdalomtól. Az egyik megragadta a haját, felemelte, és a lány úgy lógott a levegőben, mint egy élettelen baba. Bokszzsákként használták, pedig egyikkőjükre sem fért volna gyakorlás. Épp elég erősek voltak. Bár, nem kell sok erő, egy soványka lány leterítéséhez.
”Na mi lesz? Nem sikoltozol? Nem bőgsz?” – ordította a kopasz.
”Értetek nem érdemes könnyeket hullatnom.” – Ennyit súgott csak válaszul, remegő, erőtlen hangon. Erre a másik annyira felkapta a vizet, hogy egy zsebkést húzott elő, majd mélyen Sadenbe szúrta. Szinte lyukat ütött a vékony derekán.
Érezte azt, amikor a kés hegye csupán megböki, majd átvágja a húst, és egyre több izmot szel ketté. A fájdalom elviselhetetlenné vált. A seb égett a kíntól, miközben ő csak összeszorította a szemét.
”IDIÓTA! NORMÁLIS VAGY?” – üvöltötte a kopasz a másikra, majd elengedte Saden haját, aki így a földre zuhant.
”Azt mondta, ha rosszul viselkedik, akár meg is ölhetjük!” – vágta rá a másik, miközben jól oldalba lökte. Mindketten őrültek voltak. Már a szemükön is látszott, főleg miután közel hajoltak megnézni, Saden él-e még. Nem mozdult. Ők meg erre azt hitték halott, és gyorsan el is futottak.
A lány ott feküdt mereven, a hideg, nedves aszfalton, körülötte démonaival, amik folyamatosan kínozták. A teste bedagadt, ellilult, és elsápadt. Ha akart volna sem tudott volna felállni. A haját vörösre festette a vér. Már nem volt olyan, mint Astrid. Már nem volt ő az érinthetetlen gyönyörű szőkeség, aki mindenkit magába bolondít. Csak egy haldokló lány, a fájdalom démonaival.
Nem volt ott John érdes, vagy Paul puha keze. Nincs ott senki, mikor az ember meghal, csak a fájdalom, a kín, és a magány. Csend van. Halk hangja hallatszik csak a gyorsan elhúzó autóknak. Senki nem néz be a sikátorba, minek is tenné? Most csak hideg, és kormos hangulatot áraszt. Mozdulatlanság, merevség.
”Hát így fogok kővé dermedni” – nyöszörögte magának. Ki akarta mondani. Ezt ki. Mást már nem is nagyon tudott volna. A bőrét átjárta a nedves esővíz és vér keveréke. Az egész teste a kín tüzében égett. Meg sem bírt moccanni. Pontosan tudta, hogy Astrid nem tud olyan gyorsan futni, de ennek inkább örült, mint bánta volna. Az apja kezei végül tényleg mindig elértek hozzá.
Szégyellte magát, amiért nem mondott mindenkinek valami szépet, mikor eljött, nem csókolta meg Pault, nem sírt John vállán, és nem szorította magához Adelt. Ezeket mind meg akarta tenni, de már késő volt. Már mindenhez késő volt. Vérzett a szíve. A szakadt kis papírlap átázott. – ”A te szívedet is tönkretettem.”
Akármennyire is erősen döfködték belé a démonok a fájdalom nyilait, Saden mégsem sírt. Már ahhoz sem volt ereje, inkább csak nyugodtan szuszogott. Ha becsukta a szemét úgy érezte, mintha csak álmodna. Képzelet az egész. Az autó, a két férfi, és a kés is. Nem léteznek. Hazugságok árnyképei csupán. Felesleges velük törődni. Viszont a halál álarca mögül elő bújik a végtelen sötét üresség. A fekete homály, ami nem rejt magában semmit.
Saden nem fél. Szárnyait kitárja, lerázza róluk a kormot. Valahol mélyen fehérek. Valaha repültek is, csak mára belepte őket a por, az, ami mindent beterít. Rászáll mindenre, és tönkre teszi.
Johnnak megint igaza volt. Sex and Shout. Szex, üvöltés, és minden, ami közte van. Ennyi az élet. Mindenkinek ugyanúgy kezdődik, és ugyanúgy zárul. Kéjvággyal kezdődik, és sikoltozó lelkekkel zárul.
Ő többé már nem létezik. Nincs a földön, sőt már sehol. Elbukott a mocsaras úton, ami magába szippantotta. A nád befedte, és a tüdejét megtöltötte a sár. Ha kinyitja a szemét nem lát. Ha kinyújtja a kezét, nem érez, és a mocsár morajló hangján kívül nem is hall semmit. A madarak elrepültek. – Az ő szárnyuk még nem poros.
Érzelem van csupán a mocsár fenekén. Olyan, ami szívből jön. Félelem, szégyen, csalódottság, izgalom, rettegés. Akár az összes. De a legnagyobbat nem lehet egy szóval összefoglalni. Az túl nagy hozzá. Mindenkiben ott van, megbúvik valahol a bőr alatt. Ő az, aki fáj, ha valaki belerúg az emberbe, vagy eltöri a csontját. Ő az, aki azt a görcsös, ingert okozza a hasban, mikor valaki szívtelen. Mindenben ott van. Az esküvői meghívóban is, meg a gyászlevélben is. De senki sem ismeri, vagy fogadja el a létezését. Magányos.
Egyedül fekszik a koszos aszfalton, és a lelkébe beleég az érzés. Az, ami elkíséri a korommal teli homályba, a fájdalom kegyetlen démonaival együtt.



{ 4 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Te most eskü szórakozol velem. Nem, ezt a befejezést nem fogom elfogadni. Mi ez? :(((((((
    Ha csak az utolsó mondatot olvasom, már rohadt szarul érzem magam.

    Viszont mégis, tényleg így volt a reális. A drogos apa megvereti két istentelenül hülye férfival, akik vannak olyan ügyesek, és hagyják elvérezni egy sikátorban :((((((((((((((( Tudom, hogy ez a realizmus, de akkor is aaaaaaaaaaaaa...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, ez az egész sztori sajna a dark truth elméleten alapszik, szóval eléggé illik a szomi vég. Plusz van egy idézet a sztoriból, ami kb utal ere a befejezésre, de direkt nem raktam ki, hogy ne lőjem le a csavart. Minden esetre köszönöm, hogy elolvastad, igazán cukor vagy! ☺

      Törlés
  2. *Mély levegőt vesz, majd felkészül az írónő leordítására*
    Nem. Teheted. Ezt. :((((((((( Úgy bírtam ezt a sztorit, erre a csaj megmurdál egy sikátorban, az utolsó bekezdés alatt. Hát, szégyelld magad. :(((((( Most tiszta szomorú lett ez az este... :P Nem lehetne egy pozitív befejezést írni utólag? Inkább legyen nyál mint, hogy Saden elvérzik. AAAAAAhhhh, kivagyok. A kedvenc sorozatom (DW) és kedvenc ff-em (vajon?) női főszereplője meghal egy délután leforgása alatt.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sajnálom, de én már az első szónál tudtam, hogy ez lesz. Minden esetre rettenetesen örülök, hogy elolvastad, és ahw kedvenc? *-* (Amúgy imádom a doktort. Főleg 9.-et)
      Remélem a következő azért tetszeni fog, és ígérem, ott nem ölöm meg a főszereplőt! Legalábbis megpróbálom :D

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t