Posted by : MoonlighTie 2015. december 7.

Cím:
Isten


Alcím:
-
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Spiritual
Szavak száma:
1379
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
John Lennon, Paul McCartney
Slash/Nonslash
NA:
Egy hamburgi szerelmes éjszaka.
1960, Hamburg
Kellemes olvasást!


 - Talán túl sokat reménykedem. Túl hiszékenyen fogadom be az agyamba az összes, véletlenül elejtett szavadat – suttogja halkan, hogy egy apró neszt se lehessen belőle érteni.
 - Hm? Mondtál valamit? – kérdezi John az ércesen rekedt hangján, miközben a cigijét szívja.  Nem fordul oldalra az ágyon, vagy néz a szemébe. Ő egy kőszikla, amit még a híres északi szél sem hasíthat el. Törhetetlen. Ki is lenne Paulon kívül olyan ostoba, hogy mégis megpróbálja? Senki.
 - Semmi fontosat. – Ránéz az órára, ami pont éjfélt mutat. Kíván valamit. Nem mondja ki, csak mindennél erősebben arra az egy mondatra koncentrál. Szép, gyönyörű szavak, amiket mégis nehéz elképzelni. A valóságban testbeönthetetlen fogalmak. Összeszorítja a szemeit, és megfeszíti az öklét. Ritkán akart valamit ennyire ez idáig. Nem, ez hazugság. Már rengeteg dolgot akart már rettentően.
John ránéz, és kifejezéstelenül megjegyzi:
 - Már megint valami hülyeséget kívánsz? – dünnyögi, majd lassan odahajol hozzá. Mellémászik a nyikorgó ágyon, eldobva a hasztalan kis görbe csikkjét.
 - És ha igen? – nyitja ki Paul a szemeit, és morcos arccal néz vissza a ritmusgitárosra, aki viszont csak benyúl a testét fedő lepedő alá, és ujjait végighúzza a törzsén. Nem törődve vele, mit is mondott neki a basszusgitáros. Paul nyög egyet, míg a keze egészen a gerince végéig ér.
 - Na és mit? – kérdi gúnyosan, majd egyszerre keményen megmarkolja Paul fenekét. Egész testét átjárja a borzongás, de közben igyekszik ezt letagadni.
 - Tudod, hogy úgysem fogom elmondani – suttogja Paul halkan, és hirtelen feláll az ágyból, a lepedőt egyenesen a ritmusgitáros fejére dobva. Nem visel semmilyen ruhát, mégsem fázik. Még az ablakból áradó hideg levegő sem tudja semlegesíteni a benne lobogó fáklyák lángjait, amik John jelenlétét jelzik. Odalép az ablakhoz, miközben a ritmusgitáros öltözködésének zajától hangos az egész szoba. Akárhová lép be, azt érezni lehet már messziről. A hangulat, amit maga mellett hordoz, egyszerre rémisztő, és vonzó. A rövidkés barnás tincsei, és íves álkapcsa ugyan nem árulkodnak túl sok egyediségről, a szemeiben látni lehetett, hogy más tűz ég benne. Más, mint egy átlagos huszonévesben. Hozzá képest Paul csak egy gyámoltalan kis fekete, szép szemű kisfiúnak érezi magát. Könnyelműen gondol a maga és John közti hasadék gyilkos szikláira. Bármikor képes lenne levetni magát közéjük, akár magányosan is, csak hogy a kettejük közti kontraszt veszítsen éles fényéből. Hiába, az arcába nyomott tükör egyre csak mást mutat.
A ritmusgitáros már magán viselte a szokásos öltözékét. A szűk bőrnadrág, és bőrdzseki. Utóbbit valószínűleg összecserélte Pauléval, de ennek ő inkább csak örült, mint bánta volna. Nem is szólt egy szót se, csak bámult ki az ablakon. A keskeny kis zsanérok miatt alig lehetett mást látni, mint a város kopott falait, és a távolban egy magasba ívelő templomot. Mégis boldogabban bámulta azt, mint ahogy John felöltözik, és elmegy. A fene szereti nézni a nem létező búcsút. Bár, ez megint csak hazugság. Igenis volt búcsú, de az csak arra emlékeztette Pault, hogy a ritmusgitáros szégyelli őt. Persze ő sem akart volna az utcán sétálgatni kézen fogva, de az ilyen moteles találkozások már igazán az agyára mentek. Pedig pont John volt az, aki aztán az utca közepén is könnyedén pucérkodott. Ezért is eseik nehezére ezt megérteni. Így az utolsó percekben mindig csak csendesen a sarokba ült, vagy hasonló.
 - Ó, vége az éjféli misének! – jegyzi meg John hirtelen, majd gyorsan a mosdóba fut.
 - Ne már! – kiáltja utána a basszusgitáros. – Most komolyan? Megint?
 - Ugyan már! Rohadt vicces! – ordítja ki, majd egyszerre két vízzel töltött óvszerrel fut ki egészen az ablakhoz, végig szakadva a röhögéstől. Erre már Paulnak is muszáj mosolyognia. Figyelmesen nézi, ahogy John kibújik félig a parányi kis ablakon, és megvárja, míg egy ártatlan lélek óvatlanul alásétál. Az áldozat most egy háromfős kis család, egy apa, anya, és kislány; úgy ötéves féle. Mind a hárman kiöltözve, ünneplő ruhába. Egy szokásos adventi vasárnap.
 - Figyi! – súgja John egyszerre, majd hirtelen lehajítja az egyik óvszert, ami párcentire az apától, az aszfalton durran szét, és a víz egészen a hajukig csapódik. A ritmusgitáros nevetés közepette, egy pillanat alatt visszahúzódik, így az ablak üresen marad.
 - HÉ! IDIÓTA! HA AKARSZ VALAMIT, GYERE LE! NEM LÁTOD, HOGY GYEREKKEL VAGYUNK?! – hallatszik az apa indulatos válasza. Olyan hangosan üvölt, hogy az egész város könnyedén hallhatja. Persze a két tettestárs csak fent röhög a kis szobában. John az ágyra feküdve köhécsel, míg Paul csak csendesen, vigyorogva nézi a fal mellől.
 - Látod? – kérdezi a ritmusgitáros, miután már kissé elapadt az ingere. – Ezért utálom ennyire ezeket az álszent keresztény csőcseléket! – hadarja az ablakba lépve.
 - Mert szép ruhában járnak templomba? – kérdi Paul édes hangon, de csak annyit vesz észre, hogy John a másik óvszert is utánuk dobja.  Persze már a közelükbe se ér, mert szedik a lábukat. Minél hamarabb el akarnak menni, itt hagyni ezt a mocskos környéket. Ki ne tenné? Le is fordulnak a sarkon, és már nem is látni őket.
 - Mi? – néz vissza John egy gúnyos mosollyal az arcán.
 - Miért utálod őket ennyire? – kérdi Paul naivan. Nem gondol a ritmusgitáros elkomorodó arcára.
John kihajol az ablakon, miközben egy cigit halász ki a zsebe mélyéről. Rágyújt, és közben nagy levegőkért kapkod.
 - Ezek a legálszentebb emberek a világon. Eleve, a vallásuk a legálszentebb az egész földön. Az előbb is láthattad. Amíg a hatalmas kőfalakkal zárt szarban ülnek, hallgatnak, mint a sír, de ahogy kilépnek rajta, ordítanak. Ennyit arról a bizonyos emberi kedvességről. És nem azért kiabál, mert megdobtam, csak egyszerűen azt akarja csinálni. Üvölteni, és ordítani. Olyan, mint mi, csak felsőbb rendűnek képzeli magát. Ő az Istene kegyeltje. Rá vigyáz valaki odafent. Francokat. Senkinek sem lett még szebb az élete azért, mert egy hideg fal mellet, két keskeny fadarab előtt mormolt valami betanult versikét, három palival. Nem lett tőle milliomos, nem támadt fel a kutyája, és nem is dughatta meg az utca legjobb nőjét. Az a bizonyos Isten szart se csinál. Nem létezik. Ezért is megy az agyamra, ahogy átverik az embereket. Elhitetik velük, hogy létezik valami, ami hatalmasabb mindennél. A „teremtő”, aki megóv, és figyeli minden tettedet. Kibaszott mikulás – hadarja érces hangon. – A franc se akarja ilyen szarságra pazarolni az idejét. Inkább öreg menj el, feküdj le egy rakás csajjal, minthogy egy hűvös, rém unalmas éjjeli misén ülj, és hallgasd, ahogy egy alacsony csúnya, pedofil görcs a szeretetről dumál neked, mikor most buktatott meg nyolc bérmáló iskolást. Megalázzák a híveiket, és még saját magukat is. Szánalmasan próbálják velünk elhitetni, hogy az igazságról rizsáznak, mikor mindent csak egy felsőbb hatalommal akarnak magyarázni. Valami megfogalmazhatatlanról akarnak beszélni, és éppen a kézzel foghatatlansága miatt aduász. Nincs rá se bizonyíték, se tagadás. Ha létezik is az a bizonyos mindenható, biztosan nem arra vágyik, hogy egy dohos, penészes templom, omladozó falai között pár vénember róla magyarázzon hamisan. Arra kérje az embereket a nevében, hogy legyenek álszentek. Elhitetik velük, hogyha minden vasárnap eljárnak fagyoskodni, majd a menybe jutnak. Nem számít hány embert aláznak meg, vagy vernek át. Öreg, ha ott vagy a misén, a menybe kerülsz. Fenéket. Ez nem jelent semmit. Csak az számít, hogy éled a saját életedet, ilyen idióta befolyások nélkül – mormogja a végét, és a csikket kihajítja az utcára. – Egyébként meg, nem értem miért várod, hogy tudjak koncentrálni a mondandómra, ha pucér vagy – jegyzi meg, majd vigyorodik el, amint látja Paul szégyenlős tekintetét. – Én is kérdezhetek valamit?
A basszusgitáros inkább nem is törődik John megjegyzésével, csak mellé dől az ablakba.
 - Persze – feleli nyugodt hangvétellel.
 - Ennyire bánod, hogy ilyenkor lefekszel velem? – mondja remegő, vékony hangon. Paul gyorsan felé fordul, és az arcán egy magányos könnycseppet pillant meg. Legördül a szempillájáról egészen a szája széléig. John próbál tudomást sem venni róla, míg a basszusgitárost őrlő bűntudat nyilai sújtják. Hát még ő is fájdalmat okozott? Hirtelen megragadja John nyakát, és a fejét maga felé fordítja. Egyenesen a szemébe néz, míg az arca fokozatosan kezd pirosodni.
 - John! – mondja határozottan, de ő csak elhúzza a fejét. Erre Paul még erősebben megragadja. – Én igenis hiszek egy Istenben! – kiáltja, mire a ritmusgitáros csak szisszen egyet megvetően.
 - Akkor nagyon hiszékeny vagy… - nyögi ki John erőtlenül.
 - Igen, tényleg. Nagyon is naiv vagyok, mert én egyedül benned hiszek! – A mondat hóviharként siklik át mindkettőjük testén, mintha csak az ablakon befújó jeges szél volna. A kettő együtt pedig, a fagyhalál kósza, vonzó gondolatával áldja meg a pillanatot.
A ritmusgitáros átkarolja Pault, és szorosan magához öleli, miközben a vállával becsapja az ablakot.  A hidegnek vége.
 - Most már valóra vált a kívánságod, papom?

Ask me why

Subscribe to Posts | Subscribe to Comments

Copyright © S e x & S h o u t