Archive for január 2016

Kik képesek egy dalban megszólaltatni Amerika Kapitányt? Melyik szerző ír vállaltan egy transzvesztitához szerelmes dalt? Melyik banda neve ered egy Avengers karakterből? 

   The Kinks

Sziasztok! Ezen az estén egy igazán karakteridegen bejegyzést hoztam nektek, amiben valami igazán egyedit mutatok be. A Kinks-t. 

Ha nem ismerős a név, az cseppet sem meglepő, ugyanis ez a londoni banda - kivételessége ellenére - mélyen el van ásva egy mély fiók aljára. Azon kívül, hogy egyetlen számukat néha megszólaltatják a rádiók, szinte semmilyen elismerést nem kapnak. Vajon ezt érdemlik? Nem.

Why do you like The Kinks?

Posted by : MoonlighTie
2016. január 31.
0 Comments
Cím:
A szavaim egyenlőek velem


Alcím:
-
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Angst
Szavak száma:
723 db
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
Paul McCartney, George Harrison
Slash/Nonslash
NA:
Paul megcsalja George-ot.
1965, London
Kellemes olvasást!


Az eső olyan szaporán esett, hogy nekem is szednem kellett a lábam. Ugyan a nedves idő egy csinos, kékes ruhába öltöztette a londoni tájat, az embereknek nem volt elég idejük élvezni. Nekem sem. Bár, ha tisztán láttam volna mi is fog történni, bizonyára meg állok a borongó felhők alatt, csodálva az általuk varázsolt látványt, és talán nem is megyek tovább.
Persze ez nem jutott eszembe, elhaladva a fák eső áztatta, sötétbarnává lett ágai alatt, vagy éppen a pocsolyák által képzett csillogó vízre lépve. Bolondul siettem hozzád. Nem érdekeltek az apró örömök, mohón csakis rád vártam.
Végigvágtattam az utcákon, egészen a közös lakásunkig, ahová sebesen futottam be, én, meg a kócos fejem.
 - Megjöttem Macca! – szólt belőlem a gyermeteg lelkesedésem. – Remélem éhes vagy! – kiáltottam, és sietve a szobádba lépkedtem. Ott aztán megálltam, és egyenesen a szemedbe néztem, ahogy te egy meztelen, barna szépséggel a lábad között néztél vissza rám, annyit tátogva hangtalanul:
 - Majd később!
Némáságot fogadtam abban a percben, mikor megláttalak, valaki más karjaiban. Megfogadtam, hogy soha többé, egy árva szó sem csendül fel ajkaimból hozzád, neked címezve, nem. Fogadom. Annyiszor döntöm el, ahányszor csak akarom, tőlem még egy mondatot nem fogsz hallani. Örökké hallgatni fogok, a saját magányomban. Egyes egyedül, nélküled.
El sem köszöntem, csak hirtelen sarkon fordultam, és kifutottam a házból. A kettőnkéből.
Álldogáltam anyátlanul az épület előtt, és hagytam, hogy a jéghideg esőcseppek végigcikázzanak a hátamon. Nem mozdultam, meg sem rezzentem. Hagytam, hogy átjárjon a világ, vele mindennel, amit érezhetek. Víz, levegő, föld, gázszag, cigi füst, csalódás, keser, fájdalom. A testem elveszett önálló lenni, csak egy háló volt, amin minden átcsúszott. Élettelen, mozdulatlan, merev tárgy, London közepén, egyedül.
Erre most, egy jó félóra után kilépsz az ajtón, karodon a barna lánykával. Lassan elköszönsz tőle, megcsókolod, és ide jössz hozzám. Várod, hogy hozzád szóljak.
Úgy szeretném azt hinni, hogy minden a régi. Te őszintén, szívvel, szerelemmel rám mosolyogsz, és én vissza rád. A szívem majd’ szétrobban, dübörög. Azt érzem minden rendben. Annyira boldog vagyok, hogy a világomban beállt egyensúly biztonságában meg is halnék. Igen, véget vetnék az életemnek, abban a percben. Ez akarom. Újra élni azt a pillanatot, és eltűnni. Hagyni, hogy elfelejts, és még meleg szívvel emlékezz rám -, ne eltörölendő hibaként. Ez a kívánságom.
Pedig, még mindig csak nézel, bámulsz rám egyenesen. Egy kacér vigyor ül a szád szélén, de látom rajtad, hogy nem éppen a kielégüléstől. Neked soha, semmi sem elég.
Egy mély, éles fájdalom üti meg hirtelen a gyomromat. Újra élek, és eleven görcs kínoz, a szemedtől, a szádtól, még a huncut mosolyodtól is. Melletted nem tudok semleges maradni. Éreznem kell, kénytelen vagyok rá. Nem tudok egyetlen fűszál lenni az univerzumban, ha ilyen érzéseket váltasz ki belőlem. Fáj.
 - Bocsi, de a csaj mesés az ágyban, és fel akart szedni – súgtad oda kissé megbánó tekintettel, amit legutóbb akkor láttam tőled, mikor véletlenül szivar illatú szájjal csókoltál meg. Ettől az emléktől megint mardos a gyomrom émelyítő mozgása. – Ne haragudj! – folytatod, majd közelebb hajolsz hozzám. Körül se nézel, de egy édes csókot nyomsz az ajkamra, az érintésed már nem a régi. Már nem érzek tőle meleg bizsergést a bőrömön, mégis… mintha enyhülne a fájdalom. – Haragszol? – kérdezed édes, kéjjel teli hangodon, és én válaszolni akarok. El akarom mondani, hogy igen. Játszol velem, mintha csak egy gumilabda lennék. Egy beképzelt tuskó vagy. Egyik nap még őszinte szerelmet vallasz, ma meg egy ismeretlen lánnyal kefélsz.
Olyan könnyen jönnek a szavak, amiket mondhatnék, de mégsem fogom elengedni őket. Egyenesen kitartok, keményen.  Hajlíthatatlan sziklaként ölelem őket a mellkasomhoz. Nem veszhetnek el a semmibe. Nem repülhetnek az univerzum végéig árván, egyedül. Még csekély érték ugyan, de lakozik bennük. Nem sok, bevallom, mégis… Ők az enyémek, nem adhatom még őket is neked. Csak ezeket, kérlek, ezeket hagyd meg nekem. Törd össze még a szívemet. Semmiz ki, és hazudj, ahányszor csak azt akarod. De kérlek, a szavaimat hagyd meg nekem. Mindenemet elengedem. Csillogó aranytálcán nyújtom át könnyeimtől nedves szívemet, mellette a befőttesüvegbe zárt halványan pislákoló lelkemmel, vidd őket, tessék! Csak a szavaimat ne. Könyörgöm, hagyd meg őket nekem! Az egyetlen társaim, ők nem futnak el. Nem teszik ezt velem, amit te. A szavaim egyenlők velem.
 - Nem, Macca. Nem haragszom – felelem egy kudarcba fulladt vesztes hangján, majd oldalra fordítom a fejem. Gyönyörködök London esővel borított épületeiben, miközben te erősen megszorítod a kezem, és ahogy a napok, hetek, évek múlnak, én egyre jobban szeretlek.

A szavaim egyenlőek velem

Posted by : MoonlighTie
2016. január 26.
2 Comments
Cím:
Oda


Alcím:
-
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Hurt/Comfort
Szavak száma:
1040 db
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
George Harrison, OC
Slash/Nonslash
NA:
George Annának énekel.
1962, Hamburg
Kellemes olvasást!


Vettem lassan egy mély, levegőt, és próbáltam bejáratni a már megszokott rutint. Lecsukom a szemem, belemarkolok a lepedőbe, majd azt képzelem, hogy az ággyal együtt zuhanok egy véget nem érő szakadékba. Ez volt a rutin, ami ez esetben nem vált be. Képtelen voltam elaludni. Egyre csak forgolódtam, mocorogtam, és remegtem. Bennem élt az eltűntehetetlen félelem. A rettegés, ami folyamatosan a gondolataimmal csatázott. Átkoztam minden percét ennek az esztelen vívódásnak, de akaratlanul is a részese voltam.
Az emberek életében rengeteg dolog vált ki félelmet. Egy hirtelen egyensúlyvesztés, egy meggondolatlan tett, egy cseppet sem megfontolt mondat, vagy akár egy állásinterjú. Felmerülnek a szokásos kérdések, akihez a negatív válasz társul automatikusan.
Én is effélét éltem át, csak a lehető legrosszabb percben.
Hajnali negyed három, egy kollégiumi szobában, egy idegen országban, egy ismeretlen emberrel a másik ágyon.
Mielőtt még kétségek merülnének fel, elmagyarázom miként kerültem ide.
A nevem Anna Johnson, és egy aprócska kis ír faluban születtem, PLochilban. A családom teljesen normális volt, az ottani tekintetben, de az európai átlagtól kellőképpen eltért. Birkafarmon éltünk öten. Persze a szüleim azt várták volna, hogy ott maradjak örökre, azért a kezembe adták a választást, hogy szeretnék-e tanulni. Kevés dolgot tettem volna szívesebben, mint elszabadulni onnan. Ezért a közeli iskolába írattak, ahol kitűnő voltam végig, reménykedve egy szebb jövőben.
Az eltávolodás a plochili birkafarmtól nem csak ebben valósult meg, hanem utazásokban. Minden évben egy hónapot idegen európai országban töltöttem, egy cserediák program szellemében, aminek köszönhetően sikerült -, ha csak néhány napra is, de -, elszabadulnom otthonról.
Tehát minden lehetőséget megragadtam rá, hogy legyen némi szabadságom.
Egyébként egy átlagos ír lány voltam, szteppeltem, a kedvenc színem a zöld volt, és természetesen a hajam olyan vörös volt, mint a naplemente. A szeplőket szerencsére megúsztam, nem úgy, mint a két bátyám, Todd, és Laurence.
Szerettem utazni, és világot látni, nem is beszélve a nyelvekről. Elképesztett a tudat, hogy valaki nem úgy mondja ki ugyanazt a mondatot, mint én. Szeretlek. I love you. Ego amo tu. Ich liebe dich. Ez utóbbi rengetegszer elhangzott az idei utazásomon, ugyanis Hamburgba mentünk, immár másodjára. Fel is voltam rajta háborodva, hogy mégis miért, de Németország még mindig sokkal távolabb volt Plochiltől.
Először 1960 szeptemberében érkeztem a kikötővárosba, ahol rengeteg dolog történt velem. Elsősorban kiábrándító dolgok -, kezdve a világ legmocskosabb kollégiumával. Először részegedtem le, vetkőztem bugyira közterületen, és egyéb, igazán kínos dolgok, amiket a kötelező naplóba természetesen nem említettem meg. – Itt sem fogom. – Igen, itt vezetném be az 1961-es utazónaplómat Hamburgba.
Hajóval érkeztünk ezúttal a városba, én Írországból, ketten Skóciából, és öten Angliából. Szerencsére közülük Lilit, a londoni lányt már évek óta ismertem, így nem is éreztem magányosnak magam.  A kollégiumot is többször bejártam tavaly, ezért nem is maradt ismeretlen terület. Ebből adódóan, míg a többiek a nevezetességeket nézegették, mi Lilivel szabadon járkálhattunk jobbra-balra. Egészen, amíg el nem érkezett az a bizonyos nap, amikor is a félelmem leterített, és kínzó álmatlanságot kényszerített rám.
Egy idő után meguntam a forgolódást, ezért inkább felálltam, és hasonló mozgást végeztem, sétálva. Körbe, körbe.
 - Du! – kiáltott fel hirtelen a szobatársam, aki természetesen német volt, és én egy szavát sem értettem a névmáson kívül, ami engem szólított fel. – Arschloch! (seggfej)
 - Hiába dumálsz itt nekem nem értem! Inkább fordulj vissza a hájas hátadra, és aludj! – válaszoltam neki nyugodt hangon, tudván, úgysem értjük meg egymást. Aztán kinyitottam az ablakot, ami miatt megint elkezdett egy sort nyivákolni, de oda se figyeltem, ezért abbahagyta. Rá akartam gyújtani, ezért kellett is a levegő. Előkaptam egy dobozzal, mire hirtelen felpattant, kitépte a kezemből, és ennyit ordított a képembe:
 - NICHT RAUCHEN! NUTTE MUTTI! (Nincs dohányzás! Kurva anyád!) – kiáltotta, és én az utolsó két szóból tökéletesen értettem, hogy mit akar. Hirtelen megragadtam a zsíros, dagadt kezét, és teljes erőből az ablaknak vágtam. Az üveg természetesen kitörött, és a keze is elkezdett vérezni. Ezt látva sikoltozni kezdett, és az egész teste bevörösödött.
 - Így szidd az anyámat, hájpacni! – súgtam oda neki, és gyorsan kirohantam az ajtón, egyenesen a portáig. Ott aztán elkezdtem magyarázni, hogy a szobatársam kitörte az ablakot, és a férfi - esküszöm - elhitte. Ez a baj a felnőttekkel, azt veszik igaznak, amit először hallanak. Kicsit bűntudatom is lett tőle, hogy ilyen könnyen elintéztem, de így jár az, aki elveszi a kajám, és a cigim. Németország nulla, Írország egy.
Miután a portás megnézte az üveget egy hatalmas pofont adott a dagadt szobatársamnak, aki azután befejezte a hisztizést. Elmentek a védőnőhöz, és én egyedül maradtam. Nem is volt kérdés, hogy a portásmentes kollégiumból Lilivel hová fogunk elindulni.
Fogtuk a legszebb ruhánkat, és elmentünk a Reeperbahnra. Oda, ahol életem legmocskosabb dolgait elkövettem tavaly. Oda, ahol a világ legmocskosabb emberei zenéltek. Oda, ahol életemben először szerelmes lettem. Oda, ahol a világon mindennél jobban féltem.
Vajon ott lesz ő? Látni fogom? Emlékszik még rám? Megint lerészegedem? Mi a fene lesz? – kérdezgettem magamtól, miközben Lili egyre csak az egyik tavalyi liverpooli dobosról áradozott. Valami fura figuráról, aki vagy nyolc gyűrűt is képes volt magára húzni. Emellé már nem is tűnt furcsának a művészneve, Ringo. Elvileg Lili meg is látogatta egyszer Liverpoolban, és persze leveleztek is. Azt viszont nem tudta kihúzni belőle, hogy ő is itt lesz-e.
Mikor odaértünk a Top Ten elé, még a lábam is remegni kezdett, míg a tenyeremet ki is lehetett volna csavarni. Beléptünk, és a klub semmit sem változott. Ugyanazok a kopott székek, a karcos bárpulttal, és a rozoga színpaddal, amin kivételesen nem ő gitározott. Sehol sem volt. Tudhattam volna, hogy hülyeség reménykedni. Persze Lili egyből megtalálta azt az alacsony kis dobost, és engem egyedül is hagyott. Életem legszörnyűbb éjszakájának éreztem ezt. Ültem magányosan egy faszéken, míg a sok részeges idióta rám se hederített. Megalázó volt az egész. Már el is határoztam, hogy inkább visszamegyek a kollégiumba, mikor…

 - Anna! Ó, én édes szerelmem, első mindenem, Fordítsd felém arcodat, és had halljam hangodat, míg a harmatos levelek, mind csak rád nevetnek. A fű is csak érted nő, mint minden fenyő. Almafa, tulipán, barka, vagy virág, mi tarka. Azóta csak rólad álmodnak, hogy végre nyomodra akadnak! – szólt egy édes hang, lassú, ritmusos ütemben, a színpad felől, és George állt a mikrofon előtt. Az én George-om. Persze nem vett észre engem, de én tudtam, hogy ezzel a bugyuta dallal engem hív. Így már sokkal boldogabban sétáltam haza.

Oda

Posted by : MoonlighTie
2016. január 18.
0 Comments
Cím:
Hot-dog


Alcím:
Aranysárga Cadilac
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Hurt/Comfort
Szavak száma:
1038 db
Fandom:
John Lennon
Szereplők:
John Lennon, OC
Slash/Nonslash
NA:
Egy lány nagyon szerelmes.
1964, San Fransisco
Kellemes olvasást!


Kezembe fogtam a két gőzölgő hot-dogot, és még mindig alig bírtam hinni a szememnek. Egy street-food stand az országút mellett a tengerparton. Értetlenül szorítottam meg a két kis kiflit, majd a part felé indultam, hátat fordítva az eladónak. Mentem is volna tovább, de egyszerűen földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam lépni, meg sem bírtam mozdulni. Az selyembarna homok, és az égkék tenger horizontját elválasztó fehéren habzó hullámok olyan csodálatosan kanyarogtak. Az eget néhány kósza sirály lepte el, míg az egész látványt az aranysárga cadilac koronázta meg, aminek a gyémántja John volt a világos kis farmeringjében, és rövid sortjában.
Bűntudatom volt, amiért megvárattam, de így is képtelen voltam elindulni. Olyan gyönyörűen festett az egész, és én csak elrontottam volna a jelenlétemmel.

Minden annyira tökéletes, nélkülem. A madarak sikolya, a tenger sós illata, és ő. John, ahogy ott áll a világ legtökéletesebb kocsijának dőlve, és a fejében isten tudja, mi kevereg. Olyan dolgok, amiket én sosem tudnék megfogalmazni -, nem hogy papírra vetni, vagy énekelni.
Olyan, mintha ő lenne a világ középpontja. Az a pólus, ami mindent magához vonz, és amit én soha nem érhetek el. Nem érinthetem meg, nem nézhetek meggondolatlanul a szemébe, még hozzászólni is alig merek. Nem tudom elképzelni, hogy a világom része legyen. Ő az ellentétem. Én semmi vagyok, ő minden. Irányít, vezet, óv. Csak próbálom nézni. Látni a mosolyát, mindent, ami örömet okoz neki. Azokat a dolgokat, amiket én képtelen vagyok értékelni. Hogy tud nevetni egy kagylón?
Végtelenül szeretem. A látványát, a hangját, a lelkét. Mintha már évek óta ismerném, már amennyire őt lehet. Mintha már évek óta ő lenne a szerelmem. Akiket eddig szerettem, és a jövőbeliek is mind értéktelenek hozzá képest. Tudom.
Egyszerre hátranéz és én majd’ összecsuklom. A tekintete rám szegeződik, és én vagyok fókuszban. Én? Elfelejtettem, hogy csak egy kislány vagyok. Mindig ezt teszem.
Egyszerre elvigyorodik, és bennem minden megáll. A légzésem elfolyik, a keringésem elapad. Csak állok, bambán nézve vissza rá, miközben átélem életem első orgazmusát, a mosolyától. Egy idióta, hülye arckifejezéstől, ami számára nem is jelent semmit -, ahogy én sem.
 - Nézd! Találtam kefélő rákokat! – ordítja olyan hangosan, hogy még a szomszéd államban alvó csecsemők is felriadnak tőle. A gusztustalan viccei, idióta grimasza, mind olyan dolgok, amiket sosem hallhatnék. Én nem. Most mégis, ennek az obszcén kiáltásnak is úgy örülök, mintha valaki megkérné a kezem. Talán így mérhető John a többi átlagos fiúhoz. Bár így is nehéz értelmet találni benne. Mégis többet, mintha kettőnket vetnénk össze. Ég, föld, fekete, fehér, jó, rossz, én, ő. Ez is csak egy gyenge, fals megfogalmazás, ha azt tekintjük kiindulópontnak, hogy a felsoroltak nem léteznek egymás nélkül, de John Lennon örökké lesz nélkülem, én viszont, vele együtt meghalnék. Igen, ennyire értéktelen vagyok.
 - Gratulálok! – mosolyodom el. – Mehetnél is tengerbiológusnak – nyögöm ki könnyeden. Nem okoz nehézséget, hogy vele beszéljek. Csupán arra gondolok, hogy bármit is mondok, úgysem fog rá emlékezni. Értéktelen vagyok számára éppen annyira, amennyire a szavaim is.
 - Már voltam, de nem túl izgalmas – vágja rá határozottan. Hihetetlenül részeg, sőt…
 - Valóban nem az – felelem, majd a kezébe nyomom az egyik hot-dogot. Ő csak egy furcsa fintorral az arcán bámul rá értetlenül. Szinte már hallom, hogy mit fog rá mondani.
 - Ez egy ehető farok? – kérdezi bambán, összehúzott szemekkel, mire én csak felhúzom a szemöldököm.
 - Ha nem lenne ehető, téged szerintem az sem gátolna meg az elfogyasztásában – motyogom, és ő elneveti magát. Az én szívem megrándul, és túl vagyok a második orgazmuson is. Ez sokkal erőteljesebb, mint az előző. Mosolyognom kell, nem tudom leplezni a szívembe telepedett boldogság tüzét. Mindjárt meggyulladok.
Ő lassan beleharap, majd az első falat mámorító íze után bátran fal a hot-dogba. A beléerőszakolt közel két liter víz után csodálom, hogy egyáltalán képes ránézni. Olyan esztelenül bátor, hogy bármelyik szikla tetejéről képes lenne leugrani, meghalni. Bár jelenleg annak is örülök, hogy még nem mászott az aranysárga cadillec tetejére.
Annyira más, mint a többi ember a planétán. Nem lehet senkihez hasonlítani, a viszonyítás pedig, teljesen értelmetlen, felesleges. Előttem, amit látok, csak ő. Egyedül. A szívemben ő annyira magányos, mint én a földön. Hiába nézem, tudom, nem lehet az enyém. Soha. Mégsem kell sírnom tőle.
 - Ez rohadt jó! – jelenti ki vidáman, míg nagyban falatozik. Ekkor veszem észre, hogy teljesen elvesztem a bámulásában. Az én kiflim érintetlen. – Te nem eszel?
 - Neked adhatom, ha akarod – válaszolom higgadt hangon. Amilyen jó színész vagyok, nem csodálom, hogy észre sem veszi a szerelmem. Ő nem, csak mindenki más. Bár nem zavar, hiszen, a lényeg a zavartalansága.
 - Dehogy, nem eszem meg előled! Egyébként is, hálával tartozom, amiért megmentettél a biztos haláltól – nyámmogja, és rémleni kezd miért is vagyunk itt. Ó, tényleg… Részegen elvitte apa kocsiját, és angol módra a balsávban kezdett vezetni. Nem is csoda, hogy rögtön beugrottam mellé. Ha bármi baja esne, én biztosan nem bírnám ki. Kútba ugranék, vagy valami hasonló. – Szóval… - folytatja. – Lehet egy kívánságod a koncertre – fejezi be a hot-dogot lassan. - Tudom, apróság, de megígérem, hogy betartom.
Én egyszerre beletömöm a szájába a saját kiflimet, és gyorsan rávágom – Ticket to Ride!
Ő csak próbál valamiféle hangot kiadni a száján, ami a „miért”-re hasonlít, de persze nem sikerül neki, csak egy bő perc után.
 - Miért?
 - Szerinted nem illik a mai naphoz? Szerintem nagyon is. Őrület – dünnyögöm fejhangon, próbálva ellenállni a kísértésnek, hogy lelőjem a poént. Bár, részegen úgysem képes felfogni a célzást, vagy nevezhetném felhívásnak is.
 - De azt alapból is előadnánk… - értetlenkedik kissé.
 - A lényeg, hogy nekem szóljon – hangsúlyozom, mert úgysem fog emlékezni rám. Elfelejt belőlem mindent, ahogy én is magamat, a világgal együtt. Megfeledkezik a személyemről, és a hiányomat sem fogja észrevenni. John sem. Bár, neki soha nem is számítottam.

 - Néha annyira nem értelek. Olyan más vagy. Bár lehet, hogy csak az a pár üvegpezsgő mondatja ezt velem – néz egyenesen a szemembe. Megrezzenek, mert ezek a mondatok „nekem” szólnak. Mintha csak egy mély medence aljáról felérve újra kapnék levegőt. Érzem a szellő édeskés illatát az orromban, míg az oxigén aromájától lesz telve vérem. A remény legapróbb jele átjárja a testem, míg ő elmosolyodik. Igen. Ezt akarom látni mindig. Ezt az arcot, az éles vonásaival, kerekded szemeivel, és horgas orrával, míg a szája ívesen felgörbül. Ezt nevezik mosolynak, vagyis a boldogság egyik jelének. Ezt a boldogságot akarom örökké érezni. Az övét…


HOT-DOG

Posted by : MoonlighTie
2016. január 15.
8 Comments
Igen, a címből, és az új designból láthatjátok, hogy bizakodóan várom az új évszakot -, annak ellenére, hogy pont a tél közepén járunk. 
Egy kis közérdekű rövid tudósítás.

R: Hogy áll a Marzipan Symphonyval?

V: Még nem hallottam.

R: Várhatóak egyéb kis novellák?

V: Hát várni nyugodtan lehet rájuk.

R: Mikor tér vissza egy kis aktivitás a blogra?

V: Elment? Pedig nem is köszönt el.

Sajnálom, már kezdenek a dolgok az agyamra menni. A lényeg, hogy próbálok írni, de nulla idővel elég kemény, minden esetre a lelkesedésem lankadatlan. (Mondjuk az MS nem halad valami jól, ebből kifolyólag.)
Tartsatok ki! Mindjárt vége a télnek! Addig is, én elmentem síelni, pá!

Frühling is comming

Posted by : MoonlighTie
2016. január 12.
0 Comments
Üdvözlök mindenkit, egy újabb képcsokorral lepnélek meg titeket! Remélem kellemesen telnek a napjaitok! ☺ Ami engem illet én végre teljesen megértettem a keserédes kifejezés értelmét. Ha bármi nyomja a lelketeket, vagy csak melegetek van, a komment szekcióban találkozunk!


Fanart friday 5

Posted by : MoonlighTie
2016. január 8.
2 Comments



Prológus


RPS * John Lennon Fanfiction * UST * DT * R * Trailer


Sziasztok! Meghoztam a várva várt Marzipan Symphony prológusát, nem is fűznék hozzá semmit. Viszont a véleményeteket mindenképpen írjátok meg nekem kommentben!


Kellemes olvasást!


Marzipan Symphony - Prológus

Posted by : MoonlighTie
2016. január 2.
9 Comments
/teljes boldogság, mikor megismersz valakit, akit az első perctől fogva annyira szeretsz, hogy a legkisebb öröme is a legnagyobb boldogságot okozza neked/ Na ehhez csapjátok hozzá a hangulatot, és rá a képeket. Cukormérgezés.

Fanart Friday 4

Posted by : MoonlighTie
2016. január 1.
0 Comments

Copyright © S e x & S h o u t