Posted by : MoonlighTie 2016. január 26.

Cím:
A szavaim egyenlőek velem


Alcím:
-
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Angst
Szavak száma:
723 db
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
Paul McCartney, George Harrison
Slash/Nonslash
NA:
Paul megcsalja George-ot.
1965, London
Kellemes olvasást!


Az eső olyan szaporán esett, hogy nekem is szednem kellett a lábam. Ugyan a nedves idő egy csinos, kékes ruhába öltöztette a londoni tájat, az embereknek nem volt elég idejük élvezni. Nekem sem. Bár, ha tisztán láttam volna mi is fog történni, bizonyára meg állok a borongó felhők alatt, csodálva az általuk varázsolt látványt, és talán nem is megyek tovább.
Persze ez nem jutott eszembe, elhaladva a fák eső áztatta, sötétbarnává lett ágai alatt, vagy éppen a pocsolyák által képzett csillogó vízre lépve. Bolondul siettem hozzád. Nem érdekeltek az apró örömök, mohón csakis rád vártam.
Végigvágtattam az utcákon, egészen a közös lakásunkig, ahová sebesen futottam be, én, meg a kócos fejem.
 - Megjöttem Macca! – szólt belőlem a gyermeteg lelkesedésem. – Remélem éhes vagy! – kiáltottam, és sietve a szobádba lépkedtem. Ott aztán megálltam, és egyenesen a szemedbe néztem, ahogy te egy meztelen, barna szépséggel a lábad között néztél vissza rám, annyit tátogva hangtalanul:
 - Majd később!
Némáságot fogadtam abban a percben, mikor megláttalak, valaki más karjaiban. Megfogadtam, hogy soha többé, egy árva szó sem csendül fel ajkaimból hozzád, neked címezve, nem. Fogadom. Annyiszor döntöm el, ahányszor csak akarom, tőlem még egy mondatot nem fogsz hallani. Örökké hallgatni fogok, a saját magányomban. Egyes egyedül, nélküled.
El sem köszöntem, csak hirtelen sarkon fordultam, és kifutottam a házból. A kettőnkéből.
Álldogáltam anyátlanul az épület előtt, és hagytam, hogy a jéghideg esőcseppek végigcikázzanak a hátamon. Nem mozdultam, meg sem rezzentem. Hagytam, hogy átjárjon a világ, vele mindennel, amit érezhetek. Víz, levegő, föld, gázszag, cigi füst, csalódás, keser, fájdalom. A testem elveszett önálló lenni, csak egy háló volt, amin minden átcsúszott. Élettelen, mozdulatlan, merev tárgy, London közepén, egyedül.
Erre most, egy jó félóra után kilépsz az ajtón, karodon a barna lánykával. Lassan elköszönsz tőle, megcsókolod, és ide jössz hozzám. Várod, hogy hozzád szóljak.
Úgy szeretném azt hinni, hogy minden a régi. Te őszintén, szívvel, szerelemmel rám mosolyogsz, és én vissza rád. A szívem majd’ szétrobban, dübörög. Azt érzem minden rendben. Annyira boldog vagyok, hogy a világomban beállt egyensúly biztonságában meg is halnék. Igen, véget vetnék az életemnek, abban a percben. Ez akarom. Újra élni azt a pillanatot, és eltűnni. Hagyni, hogy elfelejts, és még meleg szívvel emlékezz rám -, ne eltörölendő hibaként. Ez a kívánságom.
Pedig, még mindig csak nézel, bámulsz rám egyenesen. Egy kacér vigyor ül a szád szélén, de látom rajtad, hogy nem éppen a kielégüléstől. Neked soha, semmi sem elég.
Egy mély, éles fájdalom üti meg hirtelen a gyomromat. Újra élek, és eleven görcs kínoz, a szemedtől, a szádtól, még a huncut mosolyodtól is. Melletted nem tudok semleges maradni. Éreznem kell, kénytelen vagyok rá. Nem tudok egyetlen fűszál lenni az univerzumban, ha ilyen érzéseket váltasz ki belőlem. Fáj.
 - Bocsi, de a csaj mesés az ágyban, és fel akart szedni – súgtad oda kissé megbánó tekintettel, amit legutóbb akkor láttam tőled, mikor véletlenül szivar illatú szájjal csókoltál meg. Ettől az emléktől megint mardos a gyomrom émelyítő mozgása. – Ne haragudj! – folytatod, majd közelebb hajolsz hozzám. Körül se nézel, de egy édes csókot nyomsz az ajkamra, az érintésed már nem a régi. Már nem érzek tőle meleg bizsergést a bőrömön, mégis… mintha enyhülne a fájdalom. – Haragszol? – kérdezed édes, kéjjel teli hangodon, és én válaszolni akarok. El akarom mondani, hogy igen. Játszol velem, mintha csak egy gumilabda lennék. Egy beképzelt tuskó vagy. Egyik nap még őszinte szerelmet vallasz, ma meg egy ismeretlen lánnyal kefélsz.
Olyan könnyen jönnek a szavak, amiket mondhatnék, de mégsem fogom elengedni őket. Egyenesen kitartok, keményen.  Hajlíthatatlan sziklaként ölelem őket a mellkasomhoz. Nem veszhetnek el a semmibe. Nem repülhetnek az univerzum végéig árván, egyedül. Még csekély érték ugyan, de lakozik bennük. Nem sok, bevallom, mégis… Ők az enyémek, nem adhatom még őket is neked. Csak ezeket, kérlek, ezeket hagyd meg nekem. Törd össze még a szívemet. Semmiz ki, és hazudj, ahányszor csak azt akarod. De kérlek, a szavaimat hagyd meg nekem. Mindenemet elengedem. Csillogó aranytálcán nyújtom át könnyeimtől nedves szívemet, mellette a befőttesüvegbe zárt halványan pislákoló lelkemmel, vidd őket, tessék! Csak a szavaimat ne. Könyörgöm, hagyd meg őket nekem! Az egyetlen társaim, ők nem futnak el. Nem teszik ezt velem, amit te. A szavaim egyenlők velem.
 - Nem, Macca. Nem haragszom – felelem egy kudarcba fulladt vesztes hangján, majd oldalra fordítom a fejem. Gyönyörködök London esővel borított épületeiben, miközben te erősen megszorítod a kezem, és ahogy a napok, hetek, évek múlnak, én egyre jobban szeretlek.

{ 2 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Még csak most tudtam sajnos elolvasni, de megérte rá várni. A tőled megszokott őszinte érzelmeket kaptam, amiket egyszerűen imádok olvasni. Annyira jó. Olyankor értem meg, hogy miért is szeretek olvasni, mikor a te novelláidat olvasom. Csak így tovább!

    VálaszTörlés
  2. Jajj, nagyon köszönöm a kedves szavaidat! De tényleg, megmelengetik a szívem. Remélem a továbbiakban is sikerül olvasható írásokat produkálnom. ♥☺

    VálaszTörlés

Copyright © S e x & S h o u t