Archive for március 2016


Cím:
A nevem Layla


Alcím:
-
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Spiritual, Suspensive
Szavak száma:
990 db
Fandom:
Crossover
Szereplők:
Eric Clapton, Reira Serizawa
Slash/Nonslash
NA:
Reira belehal a fájdalomba.
2007, Tokió
Kellemes olvasást!


Nem hiába lett ez a nevem. Büszke is vagyok rá. Én vagyok. Kár, hogy nem is igazán. Jobb lenne, ha rólam írták volna a dalt. Annyit persze még sosem értem, hogy bárki is dalt írjon rólam, vagy a hülyeségeimről. Sosem számítottam senkinek, hogy bármilyen módon emléket állítson az irántam érzett szeretetének, vagy gyűlöletének. Olyan vagyok a világban, mint egy fűzöld pillangó, akit senki sem vesz észre. Beolvadok a bokrok, fák, virágok közé, és az emberek még csak tudomást sem szereznek arról, hogy eltapostak. Nem mintha bánnám. Így legalább némán figyelhetem Őt.
Hogy Ő ki lenne? Egy férfi, akiről minden semmit le tudnék írni. Hosszú barna haja lelóg a válláig, és a világos bőre messziről fénylik. A szemei olyan sötétkékek, mint az éjféli óceán habjai, és Ő nem szeret engem. Sosem tette. Ne értsetek félre, ezt nem sajnálom. Azt sajnálom, hogy ezt egész eddig nem vettem észre.
 - De amikor az ember meghal, megvilágosodik, nem? – remegő hangon. Könnyekkel.
Mikor is találkoztunk először? Egy városba születtünk, és már általános iskolába is együtt jártunk. Mindig is elbűvölt benne az, hogy tökéletesen elhatárolódott az összes többi embertől. A világában csak Ő létezett, senki más. Nem lehetett vele beszélni, vagy hozzáérni, ezért én persze rögön szekálni kezdtem, amint barátok lettünk. Nem volt nehéz, egyszer hallott énekelni, és utána a saját kis zsákjaként hurcolt jobbra, aztán balra. Nem volt beleszólásom. 
Szinte azonnal rájöttem, hogy ő életem szerelme, minden hibája ellenére is. Ő persze, egyszer sem tudott úgy nézni rám. Csak egy tárgy voltam számára, mégis élveztem minden napját. Talán erre gondoltál, mikor megírtad ezt a dalt.
 - Nem tudom. Én még nem haltam meg – feleled nyugodtan, bármilyen érdeklődés nélkül.
 - A fenébe is! – állok fel hirtelen a székről, és mutogatni kezdek. – Legyen benned némi tisztelet a halottak iránt! – bököm meg az orrod.
Te persze nem felelsz semmit, csak bámulsz a semmibe fapofával. Éppen az űr csillagait nézed. Az univerzum falán.
 - Azért elég beteg, hogy ennek a szobának nincsenek falai – motyogod, én pedig, vesztesként visszahuppanok a székembe. Felesleges próbálkozni, te egyszerűen képtelen vagy komoly lenni. Gyerekes vagy.
 - Ezek az utolsó perceim, hidegen hagy hol vagyok! – kiáltom.
 - Ugyan már, te se gondolhatod, hogy ez csak képzelet! Meghaltál, mégis létezel. Nem lesz vége! – üvöltesz rám mérgesen.
 - Neked úgysem számít – dünnyögöm sértődötten pufi arccal, majd elkomolyodom. A padló linóleum, a plafon tégla, és a szoba négy fala helyett látjuk az univerzumot, a természetet, a sötétséget, és a fényt. Ez a négy ablak van körülöttünk. Mi meg csak két talpas székben terpeszkedünk. Nem is tudom hogyan kerültem ide, de mikor kinyitottam újra a szemem, már te néztél vissza rám. A nevem miatt?
 - Szóval, mivel egy kicsit túl sok LSD-t toltam, most el kell játszanom a pszichiátert, nem? Azért a két szék szembe egymással – motyogod halkan, elveszve az univerzum csillagai között.
 - Azt hiszem – bólogatok.
 - Akkor beszélj! – tárod szét a kezeidet, de tőlem válaszul csak egy lesajnáló arckifejezést kapsz. – Gyerünk!
 - Mégis mit? – nézek rád gúnyosan, te meg csak megrántod a vállad.
 - Mit tudom én? Valamit csak el kell mondanod, nem? Aztán gondolom, választanod kell a négy hely közül – szavalod halkan, mire én gyorsan elindulok a feketeség felé. – Hé! Állj már meg! – ordítasz rám, és megragadod a kezem.
 - Hagyj! Én választok, nem? – felelek komolyan, de te csak felkapsz, és szépen visszaültetsz a székemre.
 - Ha még egyszer ezt csinálod, lekötözlek – mondod ridegen, mire egyszer csak egy semmiből jött kötél a székhez szorít. Erre hátraugrassz, és mosolyogni kezdesz. - Isten vagyok! – vigyorogsz. – Egy csokis shake-et! – mormolod, és az ott terem a kezedben. – Király! – neveted el magad, és szürcsölni kezded. Őrült vagy. Ettől egy normális ember megijedne, de te csak iszol.
 - Ez nem fair – suttogom.
 - Most pedig, mesélj nekem, vagy nem kapsz belőle – fenyegetsz vidáman. Három másodperc alatt a fejedbe szállt a dicsőség.  – Ki vagy te?
 - Egy énekesnő vagyok japánból, és ahogy a ruhámból is látszik, a kórházban haltam meg. Mellrák. A műtét rosszul sikerült. Nem mondtam el az orvosoknak, hogy allergiás vagyok az altatóra. Önző vagyok. Kisajátítottam az életemet magamnak. Hazudtam. Szörnyű ember vagyo… voltam – harapom el a szó végét. Ismét előtörnek a könnyeim.
 - És béke-nobelt nem kaptál, édes? – vágod rá ironikusan.
 - Nem fogod fel? Szörnyű ember vagyok! SZÖRNYŰ! – emelkedik fel a hangom.
  - Mások embert ölnek, de nem mondanak ilyet magukról. Ne szédíts csillagom, nem egy meghallgatáson vagy – folytatod, a shake-et szürcsölve.
 - Jó, akkor mondom tovább. Milliók szerettek engem, és imádkoztak értem, hogy épüljek fel, de én cserbenhagytam őket. Beleszerettem egy nálam hét évvel fiatalabb fiúba, miközben csak egy ember szeretetére vágytam. Ő meg már rég házas volt. Sosem szeretett engem. Én sem szerettem magam. Értéktelen vagyok. Nem is érdemes velem beszélned. Inkább csinálj valami hasznosabbat – dadogom.
 - Ugyan, a valóvilágban éppen nyáladzva fekszem egy utcasarkon, annál minden jobb – leheled. Nem mutatsz együttérzést. Mit kellene még mondanom, hogy eldobd azt a rohadt shake-et? – A legfontosabbat még mindig nem mondtad el.
 - Mégis mit? – próbálok felállni, de a kötél nem engedi.
 - A nevedet.
 - A nevem Layla. Na, és? Mit számít ez? – kérdezem indulatosan, majd hirtelen hátra roskadok. Az arcom megkomolyodik, és a könnyeim patakja is elapad. Értem. Mindent értek. – Tudom már, ki vagy! – mosolyodok el. – Te vagy Eric Clapton! A te dalodtól kaptam a nevem! Attól, amit Pattie-nek írtál, aki nem viszonozta a szerelmed.
A csokis shake a földre esik, és te őszintén elmosolyodsz. Te.
 - Hidd el, itt mindenki megtalálja a párját. Az élet négy oldala mindig találkozik valahol. Ott, ahol én vagyok. Ott, ahol te vagy. Ott, ahol mindannyian vagyunk – mormolod, és a szorító kötél porrá válik. A karodat nyújtod felém, és én belékarolok. Mint egy hercegnőt vezetsz vissza a természetbe.
Ismét élőnek érzem magam. Ugyan az a fűzöld pillangó vagyok, aki voltam. Mutatom az utat azoknak, akik meglátnak, és eltaposnak. Nézem a világot, és élek. Élek, és nekem ennyi elég.

Kinyitom a szemem, és ő ott áll a sarokban. Közelebb lép, és rárepülök az ujjára. Az ég felé emel, és azt suttogja:

 - Szárnyalj!

A nevem Layla

Posted by : MoonlighTie
2016. március 30.
0 Comments
After Midnight 
Éjfél után

Paul McCartney/Dhani Harrison * AU * Romkom * UST * NSFW * NC-17 * Zene
Sziasztok! A mai napon két újdonságot is hoztam, ezt a fejezetet és egy trailert. A címre kattintva láthatjátok. Remélem tetszeni fog ez a kis szösszenet, igazából a sztorival kapcsolatban már teljesen ráálltam a könnyed, pörgős stílusra, úgyhogy azt hiszem szórakoztató lesz.

Kellemes olvasást!

After Midnight - 2. nap

Posted by : MoonlighTie
2016. március 28.
2 Comments
Egy kis extra tőlem nektek. Ma saját szerkesztéseket hoztam.

Fanart friday 8

Posted by : MoonlighTie
2016. március 25.
0 Comments
Cím:
Here comes the Sun


Alcím:
A felejtés tavasza
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot, Songfic
Hangulat:
Hurt/Comfort
Szavak száma:
1236 db
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
Paul McCartney, George Harrison
Slash/Nonslash
NA:
Egy kis szünet a forgatáson.
1965, Miami
Kellemes olvasást!



Ez volt a felejtés tavasza, ami beárnyékolt mindent, amit el akartunk rejteni, és megvilágította azt, amiben hittünk. Az örömünk hangja messze szállt a széllel. Egy olyan mesebeli helyre küldött minket a nap legelső sugara, amit az Olümposz legmagasabb csúcsának, az Eiffel-torony legfelsőbb csavarjának, és a szabadság-szobor lángjának éreztünk. Ott ültünk a világ tetején, lógatva lábunkat a többek fölött, önfeledt élvezetek között. Legalábbis azt hittem.
Végig csak öleltük egymást, és simogattuk a másik karját, combját, arcát. Egy sötét, eldugott kis barlangban rejtőztünk el, ahol senki sem talált volna ránk. Ugyan nem láttunk semmit, de akkor nem is a szemünket tartottuk a legfontosabb érzékszervünknek. A szívünk töltötte be azt a posztot.
 - Elaludtál? – kérdezted szelíd hangodon, mire én csak megráztam a fejem.
 - Hogyan tudnék, most? – motyogtam vissza, mintha figyeltél volna rám. Nem, te el voltál foglalva azzal, hogy a hajamat fonogasd -, mint általában, ha kettesben vagyunk. – Nem fázol? – kérdeztem végigsimítva a csupasz hasadon. Olyan kis vékonyka voltál, szinte a tenyerem elfedte az egész mellkasod.
 - Neked indokoltabb lenne – harsogtad, majd hirtelen a kezedet a fenekemre csúsztattad, és jól belemarkoltál. Én csak a szokásos „Paul, te perverz disznó”-fejemet vágtam, amit persze nem láttál.
 - Te csak erre tudsz gondolni? – vágtam rá, és elhúzódtam tőled, a ruháimért kapkodva.
 - Hát, ami azt illeti, én készen állok egy következő menetre – felelted nagyképűen, majd jobban rádőltél a hátad mögötti sziklára.
 - Hagyjál! – szóltam vissza mérgesen, miközben belebújtam a nadrágomba. Az alsómnak már akkor búcsút inthettem, mikor te szívtelenül darabokra szabtad. – Egyáltalán, téged nem zavar, hogy pucér vagy?
 - Talán nem tetszik? – néztél vissza bambán, és én esküszöm elhittem, hogy komolyan kérded. Mint, egy ostoba iskolás-lány tiltakoztam is. – Nem, de… - érződött a hangomból a sajnálat, mire te csak elnevetted magad, azt suttogva:
 - Szeretlek George.
Ezt hallva kínzó bűntudatom támadt. Megbántam minden egyes ellened szóló mondatomat. Minden apró „Hagyjál!”-t, vagy nemet. Csak kihasználtalak, és ezt te is jól tudtad, mégis ilyeneket mondtál, amikről tudtam, igazak. A legnagyobb fájdalmat mégis az okozta, hogy nem tudtam kimondani. Én is szeretlek Paul.
 - Ne beszélj hülyeségeket – mondtam ridegen. Te még csak meg sem rezzentél. Nem hallottad, hogy visszautasítottalak? – Mégis, mi a baj veled? – kérdeztem magamra húzva a – már cseppet sem hófehér – trikóm, és a farmer színű ingem.
 - Szerelmes vagyok – válaszoltad bármilyen arckifejezés nélkül. Nem akartad mutatni a fájdalmadat, de ettől én csak még rosszabbul éreztem magam.
 - A faszt vagy szerelmes – vágtam rá kissé ideges hangon, feléd dobva a ruháidat. Felhergelt, hogy csak velem foglalkoztál, magaddal nem. – Ez csak arról szól, hogy csinálj valami szarságot, hogy valamivel übereld John dolgait. Bassz meg egy kecskét, vagy sétálj pucéran a kamerák elé, nem kell velem próbálkoznod – hadartam, miközben a gyomromban egy görcs feszített kíméletlenül.
 - Mondj, amit akarsz, te is tudod, hogy ez nem így van – felelted még mindig nyugodt, és szelíd hangon. Miért nem háborodtál fel? Miért nem húztál be egyet? Miért nem utáltál meg végre?
Nem mondtam inkább semmit, hallgattam. Jól tudtam, hogy igazad volt. Csak a bűntudat tört utat magának.
Te felöltöztél, én meg a kőfalnak dőlve inkább csak a földet néztem. Nem akartam látni az arcod körvonalát. Elegem volt magamból.  Elvesztettem minden önuralmamat, és a földre rogytam.
Nem tudtam levegőt venni, se látni, se érezni. Elöntött a féktelen önutálat, amiért nem tudom azt érezni, amit te. Miért nem vehetem én is ilyen könnyen a dolgokat? Miért nem mondom végre már ki, hogy igen is én is kurvára szeretlek. Hallod? Kibaszottul szeretlek Paul!
A szemem sarkából kerekded könnycseppek indultak meg, de mielőtt a semmibe veszve a földre értek volna, te lassan odahajoltál hozzám, és egy csókot nyomtál a nedves arcomra.
 - Én tudom, hogy te nem érzed azt, amit én, de nem érdekel. Érted? Az egyetlen vágyam a te boldogságod. Ha nem akarsz még több menetet nem lesz. Ha nem akarod azt mondani, hogy szeretsz, hát ne tedd. Ezek nem számítanak. Én csak azért vagyok a földön, hogy abban a pár órában, mikor megkívánsz, teljesítsem minden kívánságod. Engem ez tesz boldoggá. Beérem ennyivel – súgtad a fülembe, mire hirtelen ellöktelek magamtól.
 - Bazd meg McCartney! Olyan hihetetlenül álszent vagy. Egy retkes paraszt, aki abban leli örömét, hogy bűntudatot kelt mindenkiben maga körül. Mindent átengedsz Johnnak, és minden pillanatban kedves vagy. Ez kurvára nem normális, érted? Elegem van belőled! – kiáltottam, majd az arcomat újra a karjaimba temettem. Te majdnem leestél az egyik sziklán, de egy sóhajtás után inkább elfeküdtél rajta. Megint elrejtetted, hogy mennyire megbántottalak. Ez csak még jobban felhergelt. – Sírj már! – mondtam halkan. – Bőgj már! – ismételtem hangosabban, de te meg sem mozdultál. – BŐGJ MÁR! – ordítottam, mire egyre szaporábban vetted a levegőt. Mire felemeltem a fejem, te már a szemeidet törölgetted. Hogy lehetek ekkora idióta?
 - Most örülsz? – szipogtad, mire én csak gúnyosan néztem tovább.
 - Na, a hős szerelmes is csak tud bőgni. Ha ennyire szeretsz, miért nem jössz ide, és szopsz le inkább? – szóltam oda, mire te vettél egy mély levegőt. Lassan, csalódottan álltál fel, és némán sétáltál a barlang kijárata felé. Én is felegyenesedtem, és mikor indultam volna ki, nem bírtam visszafogni magam. – Hülye buzi – dünnyögtem, mire te lemerevedtél. Az izmaid megfeszültek, és azon kaptam magam, hogy felém indulsz. Sebesen megmarkoltad az ingem, miközben testemet teljes erőből a falnak szorítottad. Nem kaptam levegőt, és a torkomnak feszített kezed miatt beszélni sem tudtam. Még sosem láttalak ilyen mérgesnek.
 - Pár perccel ezelőtt még örültél, hogy valaki jól megdugott, és most mégis játszod a nagymenőt? Azt ajánlom, hogy marhára kussolj, vagy betöröm a szép kis pofikádat! – kiáltottad ideges ábrázattal. – Minek kell ezt a kurva színjátékot játszani, hm? Élvezed, ugye? Valaki végre meghallgat, és kérdés nélkül ugrik melléd az ágyba. Ennyit akarsz tőlem, és én szó nélkül meg is teszem. Csendben figyelek, és te mellettem vagy a legvidámabb. Nem érdekel, ha te szégyelled ezt a tulajdonságodat. Nem érdekel, ha órákig beszélsz a John iránti irigységedről. De, ha még egyszer lemersz buzizni, miután a farkam a szádban volt, én esküszöm, szétverlek! – üvöltötted az arcomba, majd elengedtél. Én szüntelenül köhögni kezdtem, míg te kifelé sétáltál. – Fogadd el, hogy szeretlek, és kussolj – folytattad a napfénybe érve.
Megálltál, és szétnyújtottad a kezeidet. Magadba szívtad a friss levegőt, és az arcod csillogott a fényben. Leültél, és elterültél a homokban.
Akaratlanul is elnevettem magam. Hogyan lehetsz ennyire különleges számomra? Sosem fogom megérteni, hogy akkor miért nem nevettem hangosabban.
Végre megértettelek. Sokkal jobban szerettél, mint én azt el tudtam volna képzelni. Mégsem rémített meg a tény. Önző voltam, és akaratos. Téged akartalak, és végre be is vallottam magamnak. Azt a férfit akartam megcsókolni, aki ott feküdt a homokban, és a perzselő napot bámulta.
Lassan oda lépkedtem, és melléd ültem. Nem néztél rám, és én se rád. Csak lassan a kezemet a tiéd mellé csúsztattam. Te az ujjaidat az enyéim köré csavartad, én meg csak bámultam előre.
 - Itt jön a nap – mormoltam a sugarak felé kacsintva.
 - Érzem – felelted szelíden. Ezután egy ideig nem is szólaltunk meg, csak ültünk mozdulatlanul. Izzadt a kezem.
 - Hé, Paul – szóltam végül oda neki.
 - Igen? – kérdezett vissza.
 - Én szeretlek – mondtam ki teljes könnyedséggel. Persze ő most sem moccant meg, míg az én lábaim szinte ritmusra remegtek.
 - Tudom – feleted nyugodtan. Nem tettél semmit, csak egy kis idő után a kezemet a sliccedhez tetted.
 - Te sosem tanulsz? – húztam vissza nevetve. Te is elmosolyodtál. – Na, és?
 - Hm? – hümmögted.
 - Hogyan mondjam el anyámnak? – kérdeztem, mire hangosan kacagni kezdtél.
Az volt a felejtés tavasza. Magunk mögött hagytuk a kételyeinket, és a közeledő nap alá helyeztük az egymásban való hitünket.
 

Here comes the Sun

Posted by : MoonlighTie
2016. március 21.
2 Comments
After Midnight 
Éjfél után

Paul McCartney/Dhani Harrison * AU * Romkom * UST * NSFW * NC-17 * Zene

Végre fel tudtam tölteni ezt a kedves kis bevezető fejezetet, amikor még szerencsétekre nem történt semmi. Későbbre marad a ship katasztrófa. Viszont annyit meg szeretnék jegyezni, hogy az az NC-17 nem véletlenül került ki oda. Hm... 

Kellemes olvasást!

After Midnight - 1. nap

Posted by : MoonlighTie
2016. március 20.
5 Comments
After Midnight 
Éjfél után

Paul McCartney/Dhani Harrison * AU * Romkom * UST * NSFW * NC-17 * Zene

Fülszöveg a címre kattintva, én és a segítőm, aki egy tábla csoki, jöttünk, hogy gyalázkodjunk kicsit a hülye shippeinkkel. Ez csak egy kis ízelítő, a java még bőven hátra van. *perverz nevetés* Megbánjátok ti még ezt.

Kellemes olvasást!

After Midnight - 0. nap

Posted by : MoonlighTie
2016. március 16.
2 Comments
Cím:
Dobverőd. Cigid. Fényed.


Alcím:
Dzsesszdobos
Korhatár:
PG
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Hurt/Comfort
Szavak száma:
1164 db
Fandom:
Original
Szereplők:
OC
Slash/Nonslash
NA:
Szemezni egy idegennel.
2000, Folkklub
Kellemes olvasást!


Ritkán szoktam becsukni a szemem. Olyankor semmit sem látok, és az előttem lévő sötétség felemészt. Elvesztem a tudatomat, és elájulok. Eszembe jut az életem. Minden mozzanata. Minden szörnyű élmény, emlék.
Most mégis lehunyom, de ugyanúgy látlak téged. A fal mellett állok, szorosan nekidőlve. Annyian vannak körülöttem, de én csak a te illatodat érzem. Borsmenta. A nyelvemről pedig, mintha sosem fogyna el a karamellás cukorka, aminek a zacskója kilóg a zsebedből. Egyáltalán szereted?

Újra kinyitom a szemem, és rögtön ellep mindent az izzadtság szag, és nem is igazán látlak a tömegben. Annyian vannak közöttünk, de te mindig ide nézel. Rám.
Elkapom a tekintetem. Félek tőled. Megrémiszt, ahogy rám pillantasz. Mintha fel akarnál falni. Miért?
 - Hé!
 - Lea! – böki meg Elli a vállam, mire én értetlenül fordulok gyorsan felé. – Kérsz valamit inni? Mi inkább a bárpulthoz megyünk, mert ez hihetetlenül szar – dünnyögi, én meg csak rázni kezdem a fejem.
 - Nem, köszi. Menjetek csak – felelem, és már el is tűnnek a bőrdzsekik között. Lassan visszalépek az oszlop ölelésébe, és ahogy rád emelem a tekintetem, te éppen felém bámulsz. Gyorsan a gitárost kezdem figyelni, mintha észre se venném, de a lábam akaratlanul is megremeg. Szinte hallom, ahogy grimaszos arccal nevetsz rajtam. Bűntudattól ázottan nézek vissza rád, és te csak mosolyogsz. Megnyugszom. Minden rendben.
A fejemet az oszlophoz döntöm, és újra becsukom a szemem. Veled együtt repülök. Az égen.
Csak mi vagyunk ketten.
Félek, de mégis hiszem, hogy ugyanezt érzed. Gondolsz rám. Hiányolsz. Vágyakozol. Igazam van? Vagy ez csak egy kósza ábránd?
Hallom a szenvedélyedet, ahogyan a dobokat püfölöd. Szereted csinálni, és élvezed. Ettől én is ugyanúgy teszek. Boldogan mosolygok magamban, miközben a dobverők táncot járnak a kezeidben. Úgy szeretnék az egyikük lenni. Csak hagyni, ahogy nap, mint nap a kezeid közé fogsz, majd finoman simogatsz, aztán életed tárgyává teszel.

A zene hirtelen elcsendesedik, és körülnézve azon kapom magam, hogy mindenki tapsol. Vége lenne? Eddig álmodhattam csak?
Felvértezem magam a valóság elviseléséhez szükséges páncéllal, és elindulok megkeresni a többieket. Te éppen meghajolsz, és én is ezt teszem.
 - Na, mizujs? – kérdezem mosolyogva, míg Elli és Vanda a bárpult mellett üldögél.
 - Elvoltunk. Beszélgettünk, meg ilyenek. Neked tetszett a zene? – hadarja Elli kedvesen.
 - Ne már! – vágja hirtelen vállon Vanda. – Tuti, hogy csak a szerelmem tetszett neki. A dobos. – kiabálja nevetve, kipirosodott arccal.
 - Nem, nekem tényleg tetszett a zene – vallom. Nem akarok most semmire gondolni. Érzem a pszichedelika hangját a véremben. Bódító hatása elönti az egész testemet.
Szenvedek. Nem látlak. Még úgy is ezt gondolom, hogy ma tettem először, és utoljára is. Mégis, csak te kavarogsz a fejemben. Miért?
Miért húzom ki magam, abban reménykedve, éppen engem nézel? Miért mosolygok még arra is, akit gyűlölök? Miért érzem boldognak magam? Miért nem gondolok a holnapra, amikor már lehetőségem se lesz megkeresni? Miért teszem ezeket, mond? Miért vonzódom ennyire hozzád? Válaszolj, kérlek!
 - Szerintem szörnyű volt, de ha neked tetszett, akkor mindegy. Ha akarod máskor is eljöhetünk – jegyzi meg lágyan Elli.
 - Én is benne vagyok – teszi hozzá Vanda.
Ők ketten legjobb barátnők, mindenben egyet értenek. Ebben is. Bennem is. Nyíltan vállalják, hogy furának tartanak. Mintha nem is ember lennék. Nem mintha zavarna, csak egyszerűen én is így érzek. Nem értem őket.
Beléjük nem ástad be az arcod? Nem vonzod ennyire az ő szívüket is? Csak én vagyok ilyen gyenge, és ostoba? Igazi naiva.
Gondolkozok, már megint, pedig nem szabadna. Ők csak beszélgetnek, és én csak ülök, elveszve a gondolataim tengerében, evezők, vagy csónak nélkül. Ez a jelenléted miatt van. Valahol ott járkálsz hátul a színpad mögött. Szidod a gitárost, iszol, cigizel.
Bárcsak lehetnék az az egy szál Marlboro, amit meggyújtasz, majd a szádba teszel. Mélyen a tüdődbe szívod, majd édes füstöt fújsz a levegőbe.

Elli és Vanda még mindig csak egymással vannak elfoglalva. Én meg azzal játszom, hogy a cipőm orrát a székem széléhez nyomogatom. Kezdtem érezni, hogy ez az este is csak a szokásos magányosság szellemében fog zárulni. Már egészen megszerettem. Nem is baj.
 - Hé, Lea! – szólt ide Vanda. – Ez milyen zene is volt? – kérdezte mosolyogva, míg Elli csak bólogatott.
 - Pszichedelikus rock – vágtam rá, mire ők csak értetlenül bámultak vissza rám. – Tudjátok, amikor valaki beáll az LSD-től, és elszáll – mint én, ebben a pillanatban, mikor te sétálsz a bárpult másik oldalára egyedül. Reszketek, de nem tudom elkerülni a tekinteted. Rád akarok mosolyogni.   
 - Ó, Lea! Nagyon cukin szemeztek – súgja a fülembe Vanda, és én felé fordulok.
 - Nem, ez csak… Csak elbambultam – mentegetőzök. A testemen érzem, ahogy felmérsz. Nem tudok a válaszomra koncentrálni. Igazából semmire. Ez nem lehet hamis érzés. Nem!
Tudom, hogy te is ugyanúgy rám gondolsz, az én szemeimet keresed. Gyere ide! Kérlek, szólíts meg, és bebizonyítom, hogy akarlak. Ez nem csak ábrándozás, vagy fantáziálás. Fogj meg! Had lehessek a fényed, amit mindenhová követsz, és éjeken át csak rá vársz.

Nem! Megrázom a fejem, és kiegyenesítem görbe hátamat. Fel kell ébrednem.
 - Kimegyek egyet levegőzni – szólok oda a lányokhoz, akik csak bólintanak nekem, majd beszélgetnek tovább. Nem nézek rád. Nem fordulok feléd, azt sem tudom ott vagy-e még.
Kisétálok az ajtón, nélküled. Nincs szükségem rád. Nélküled is tudok élni, nincsen semmi okom félni. Egyedül vagyok itt, és mindenhol. A világom én vagyok, másnak nincs helye benne. Olyan sokan jártak, keltek már át a hidamon, és itt hagytak engem egyedül. Mégis…
Miért érzem azt, hogy te más lennél? Talán annyira érdektelen vagy számomra, hogy nem is gondolok rád a hidamon? Tudom, hogy csak átutazó vagy? Miért érzem ezt? Valaki segítsen!
 - Valaki segítsen – suttogom halkan az éjszakába, hátha valakihez elér magányos hangom foszlánya.
 - Itt vagyok – szól a hátam mögül egy bús hang. A tiéd. Hát itt vagy? Hátra fordulok hozzád, és végre közel vagy. Nem kell lecsuknom a szemem, hogy jobban lássalak. Örülök.
Ijedtség rajzolódik ki arcodon, mintha félnél. Mitől? Tőlem? Nem.
 - Segíteni akarsz nekem? – kérdem tőled félénk hanggal.
 - Ez az úriemberek dolga, hm? – feleled, és közelebb lépsz hozzám. A lábaid mintha remegnének. Nem értem. – Hogy hívnak?
 - És téged? – vágom rá, mire elmosolyodsz.
 - Van Gogh – nyújtod felém a kezed.
 - Beethoven – érintem meg az érdes tenyered, mire te hirtelen magadhoz rántasz, és egyetlen mozdulattal kihúzod a telefonom a zsebemből. – Hé! – kapok utána, de te túl magas vagy.
 - Nyugi! – próbálsz csitítani, miközben egy számot pötyögsz be.
 - Ha telefonálni akarsz, akár el is kérhetted volna – kezdek ugrálni a mobil után, mikor hirtelen a „Sweet Home Alabama” csendül fel. A telefonom a kezembe nyomod, mire a sajátodat kapod elő, és kinyomod a hívást. – Nem erőszakos kicsit ez a módszer? – kérdezlek megilletődötten.
 - Talán a fagyos utcán segítséget kérni nem az? – feleled, majd elindulsz az ajtó felé. – Hívj, és segítek a magányodon – mormolod, de érzem, hogy hamisan. Bízol bennem.
 - Várj! – kiálltok utánad, és te megtorpansz. Odalépek hozzád, közel. A hátad mögé lépek, belekapaszkodva a kabátodba.
Félek tőled, de akarlak. Nem tudom, hogy mit fogok érezni, mikor először megölelsz, megcsókolsz, ágyba csábítasz, vagy csak megfogod a kezem, de át akarom élni, veled. Velem.
Nem tudom mi lesz, vagy látlak-e még, hagyd, hogy tudjam!

 - Szerethetlek?

Dobverőd. cigid. fényed.

Posted by : MoonlighTie
2016. március 8.
0 Comments

Copyright © S e x & S h o u t