Posted by : MoonlighTie 2016. március 30.


Cím:
A nevem Layla


Alcím:
-
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Spiritual, Suspensive
Szavak száma:
990 db
Fandom:
Crossover
Szereplők:
Eric Clapton, Reira Serizawa
Slash/Nonslash
NA:
Reira belehal a fájdalomba.
2007, Tokió
Kellemes olvasást!


Nem hiába lett ez a nevem. Büszke is vagyok rá. Én vagyok. Kár, hogy nem is igazán. Jobb lenne, ha rólam írták volna a dalt. Annyit persze még sosem értem, hogy bárki is dalt írjon rólam, vagy a hülyeségeimről. Sosem számítottam senkinek, hogy bármilyen módon emléket állítson az irántam érzett szeretetének, vagy gyűlöletének. Olyan vagyok a világban, mint egy fűzöld pillangó, akit senki sem vesz észre. Beolvadok a bokrok, fák, virágok közé, és az emberek még csak tudomást sem szereznek arról, hogy eltapostak. Nem mintha bánnám. Így legalább némán figyelhetem Őt.
Hogy Ő ki lenne? Egy férfi, akiről minden semmit le tudnék írni. Hosszú barna haja lelóg a válláig, és a világos bőre messziről fénylik. A szemei olyan sötétkékek, mint az éjféli óceán habjai, és Ő nem szeret engem. Sosem tette. Ne értsetek félre, ezt nem sajnálom. Azt sajnálom, hogy ezt egész eddig nem vettem észre.
 - De amikor az ember meghal, megvilágosodik, nem? – remegő hangon. Könnyekkel.
Mikor is találkoztunk először? Egy városba születtünk, és már általános iskolába is együtt jártunk. Mindig is elbűvölt benne az, hogy tökéletesen elhatárolódott az összes többi embertől. A világában csak Ő létezett, senki más. Nem lehetett vele beszélni, vagy hozzáérni, ezért én persze rögön szekálni kezdtem, amint barátok lettünk. Nem volt nehéz, egyszer hallott énekelni, és utána a saját kis zsákjaként hurcolt jobbra, aztán balra. Nem volt beleszólásom. 
Szinte azonnal rájöttem, hogy ő életem szerelme, minden hibája ellenére is. Ő persze, egyszer sem tudott úgy nézni rám. Csak egy tárgy voltam számára, mégis élveztem minden napját. Talán erre gondoltál, mikor megírtad ezt a dalt.
 - Nem tudom. Én még nem haltam meg – feleled nyugodtan, bármilyen érdeklődés nélkül.
 - A fenébe is! – állok fel hirtelen a székről, és mutogatni kezdek. – Legyen benned némi tisztelet a halottak iránt! – bököm meg az orrod.
Te persze nem felelsz semmit, csak bámulsz a semmibe fapofával. Éppen az űr csillagait nézed. Az univerzum falán.
 - Azért elég beteg, hogy ennek a szobának nincsenek falai – motyogod, én pedig, vesztesként visszahuppanok a székembe. Felesleges próbálkozni, te egyszerűen képtelen vagy komoly lenni. Gyerekes vagy.
 - Ezek az utolsó perceim, hidegen hagy hol vagyok! – kiáltom.
 - Ugyan már, te se gondolhatod, hogy ez csak képzelet! Meghaltál, mégis létezel. Nem lesz vége! – üvöltesz rám mérgesen.
 - Neked úgysem számít – dünnyögöm sértődötten pufi arccal, majd elkomolyodom. A padló linóleum, a plafon tégla, és a szoba négy fala helyett látjuk az univerzumot, a természetet, a sötétséget, és a fényt. Ez a négy ablak van körülöttünk. Mi meg csak két talpas székben terpeszkedünk. Nem is tudom hogyan kerültem ide, de mikor kinyitottam újra a szemem, már te néztél vissza rám. A nevem miatt?
 - Szóval, mivel egy kicsit túl sok LSD-t toltam, most el kell játszanom a pszichiátert, nem? Azért a két szék szembe egymással – motyogod halkan, elveszve az univerzum csillagai között.
 - Azt hiszem – bólogatok.
 - Akkor beszélj! – tárod szét a kezeidet, de tőlem válaszul csak egy lesajnáló arckifejezést kapsz. – Gyerünk!
 - Mégis mit? – nézek rád gúnyosan, te meg csak megrántod a vállad.
 - Mit tudom én? Valamit csak el kell mondanod, nem? Aztán gondolom, választanod kell a négy hely közül – szavalod halkan, mire én gyorsan elindulok a feketeség felé. – Hé! Állj már meg! – ordítasz rám, és megragadod a kezem.
 - Hagyj! Én választok, nem? – felelek komolyan, de te csak felkapsz, és szépen visszaültetsz a székemre.
 - Ha még egyszer ezt csinálod, lekötözlek – mondod ridegen, mire egyszer csak egy semmiből jött kötél a székhez szorít. Erre hátraugrassz, és mosolyogni kezdesz. - Isten vagyok! – vigyorogsz. – Egy csokis shake-et! – mormolod, és az ott terem a kezedben. – Király! – neveted el magad, és szürcsölni kezded. Őrült vagy. Ettől egy normális ember megijedne, de te csak iszol.
 - Ez nem fair – suttogom.
 - Most pedig, mesélj nekem, vagy nem kapsz belőle – fenyegetsz vidáman. Három másodperc alatt a fejedbe szállt a dicsőség.  – Ki vagy te?
 - Egy énekesnő vagyok japánból, és ahogy a ruhámból is látszik, a kórházban haltam meg. Mellrák. A műtét rosszul sikerült. Nem mondtam el az orvosoknak, hogy allergiás vagyok az altatóra. Önző vagyok. Kisajátítottam az életemet magamnak. Hazudtam. Szörnyű ember vagyo… voltam – harapom el a szó végét. Ismét előtörnek a könnyeim.
 - És béke-nobelt nem kaptál, édes? – vágod rá ironikusan.
 - Nem fogod fel? Szörnyű ember vagyok! SZÖRNYŰ! – emelkedik fel a hangom.
  - Mások embert ölnek, de nem mondanak ilyet magukról. Ne szédíts csillagom, nem egy meghallgatáson vagy – folytatod, a shake-et szürcsölve.
 - Jó, akkor mondom tovább. Milliók szerettek engem, és imádkoztak értem, hogy épüljek fel, de én cserbenhagytam őket. Beleszerettem egy nálam hét évvel fiatalabb fiúba, miközben csak egy ember szeretetére vágytam. Ő meg már rég házas volt. Sosem szeretett engem. Én sem szerettem magam. Értéktelen vagyok. Nem is érdemes velem beszélned. Inkább csinálj valami hasznosabbat – dadogom.
 - Ugyan, a valóvilágban éppen nyáladzva fekszem egy utcasarkon, annál minden jobb – leheled. Nem mutatsz együttérzést. Mit kellene még mondanom, hogy eldobd azt a rohadt shake-et? – A legfontosabbat még mindig nem mondtad el.
 - Mégis mit? – próbálok felállni, de a kötél nem engedi.
 - A nevedet.
 - A nevem Layla. Na, és? Mit számít ez? – kérdezem indulatosan, majd hirtelen hátra roskadok. Az arcom megkomolyodik, és a könnyeim patakja is elapad. Értem. Mindent értek. – Tudom már, ki vagy! – mosolyodok el. – Te vagy Eric Clapton! A te dalodtól kaptam a nevem! Attól, amit Pattie-nek írtál, aki nem viszonozta a szerelmed.
A csokis shake a földre esik, és te őszintén elmosolyodsz. Te.
 - Hidd el, itt mindenki megtalálja a párját. Az élet négy oldala mindig találkozik valahol. Ott, ahol én vagyok. Ott, ahol te vagy. Ott, ahol mindannyian vagyunk – mormolod, és a szorító kötél porrá válik. A karodat nyújtod felém, és én belékarolok. Mint egy hercegnőt vezetsz vissza a természetbe.
Ismét élőnek érzem magam. Ugyan az a fűzöld pillangó vagyok, aki voltam. Mutatom az utat azoknak, akik meglátnak, és eltaposnak. Nézem a világot, és élek. Élek, és nekem ennyi elég.

Kinyitom a szemem, és ő ott áll a sarokban. Közelebb lép, és rárepülök az ujjára. Az ég felé emel, és azt suttogja:

 - Szárnyalj!

Ask me why

Subscribe to Posts | Subscribe to Comments

Copyright © S e x & S h o u t