Archive for április 2016



Éjfél után

Paul McCartney/Dhani Harrison * AU * Romkom * UST * NSFW * NC-17 * Zene
Sziasztok! A mai napon két újdonságot is hoztam, ezt a fejezetet és egy trailert. A címre kattintva láthatjátok. Remélem tetszeni fog ez a kis szösszenet, igazából a sztorival kapcsolatban már teljesen ráálltam a könnyed, pörgős stílusra, úgyhogy azt hiszem szórakoztató lesz.

Kellemes olvasást!

After Midnight - 3. nap

Posted by : MoonlighTie
2016. április 29.
1 Comment
Cím:
Két emberként néztünk a napba, ami megégetett minket.


Alcím:
Hibák
Korhatár:
NC-17
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Angst
Szavak száma:
1493 db
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
John Lennon, Brian Epstein
Slash/Nonslash
NA:
John egy hisztis kisfiú, Brian meg csak Brian.
1964, New York
Kellemes olvasást!


A nap éppen lenyugodni készül, és a hegyek derekába kapaszkodva húzza magát a messzeségbe. Minél előbb véget akar vetni ennek a sugárzó melegnek. Talán már ő is túlságosan felforr a gyomrában hullámzó melegtől. Akkor mi mit is mondhatnánk?
Itt ülünk egy kopár domb tetején, és az aranysárga éghez kiálltunk segítségért. A búsan hajlongó szélhez üvöltünk válaszért, és a zölden viruló természettől kérünk szánalmat. Az oltalomhoz fogható azonban sosem ér el hozzánk, hiszen a világnak ezen részén még a madarak sem süttetik magukat. Innen messze van minden, amibe mások születhetnek, vagy amibe eljuthatnak. Mi sosem lehetünk egy közülük, míg ők sem vándorolhatnak el idáig. Kiválasztattunk.

 - Mi lenne, ha egy kicsit hangosítanánk a jobb sávot? – bámul az egyik technikus rám.
 - Nem tudom. Nem szeretném, ha az erősítők túlságosan bemelegednének. Mr. Lennont a múltkor is csúnyán megrázta az áram. Ezek az eszközök nem működnek túl jól – mormolom el neki, miközben csak John buta képét tudom bámulni. Ez mindenkit zavar. Engem, őt és a technikust is. Mégsem kapom el a tekintetem, hiszen játszom az úriembert. – Hm, már rá férne a srácokra egy kiadós hajnyírás, nem igaz? – mentem a helyzetet, és szegény fiúcskára nézek.
 - I-igen – dadogja megszeppenve. Már meg is bánja, hogy a gondolataiban rég egy penészes kocka alakú cellába száműzött. Csak pár évvel lehet nálam fiatalabb. – Tíz perc, és kezdünk! – A függöny leereszkedik, és kint nyitják a kapukat. Elönti a teret az a fülsiketítő zaj, ami ilyenkor óceáni méreteket öltve zúg be a nézőtérre. Már fáj is a fejem.
Bólintottam, és már indultam is a színpad mellé, ahová a négy bogárka is tartott. Mély levegő, és kitartás.
 - Sok sikert fiúk! Kint találkozunk! – nyögöm oda nekik, miközben csak nevetnek.
 - Meg sem nézel minket, Brian? – néz rám Paul a boci-szemeivel, amik egyszer még a sírba visznek. Egyszer még meg kapja a magáét az ilyen csábos mondataiért. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja megköszönni.  
 - Nem. Találkozom az egyik billboardos újságíróval, aki elmondja hányadik helyen áll a Help! – felelem, és a srácok arca egyből felcsillan. Nem akarom elrontani a mai koncertet azzal, hogy elmondjam, már két napja listavezető.
Intek a fiúknak, és megyek is tovább. Ez a koncert is fergeteges lesz, mint az összes többi. Nem is csoda, hiszen mindenki oda van az aranyos Ringóért, és misztikus George-ért, a csinos kis Paulért, és Johnért. Hogy lehetne őket nem szeretni?
Képtelen vagyok a koncertek alatt az épületben maradni. A bűz, és a folyamatos sikoltozás egyszerűen kibírhatatlan. Nem is beszélve arról, ami utána jön…

Akármennyire is erőlködöm, nem tudok visszaemlékezni, hogy jutottam ide. Hogyan váltam azzá, aki most vagyok? Emlékeznem kellene? Szégyenkeznem? Változzak meg? Nem tudok. Nem érzek sem bűntudatot, sem késztetést. Amikor eldöntöttem magamban, hogy szerelmes vagyok Johnba, már nem léphettem vissza. Magával ragadott az érzés, és egészen a mai napig húzott, de még nincs vége. Az út, amin magával rántott, sokkal hosszabb és rögösebb, mint azt el tudnám képzelni. Én, vagy akárki más. Vajon ki tud majd megmenteni tőle?

Mire észhez kapok, mind a négyen a kocsi hátuljában ülnek, és a sofőr hátát csapkodják.
 - Hajtson kocsis! Az életünk múlik ezen! – kiáltja John az óangol akcentusával. A többiek mind nevetnek, míg én szelíden elmosolyodom. Ő az, akit szeretek. Veszek egy mély lélegzetet. Egy idióta, aki a hülye vicceivel próbálja elterelni az igazi énjéről a figyelmet. Azt hiszem végül is egy kicsit hasonlítunk. Menekülünk.
 - Higgadjatok le egy kicsit! Ha nem emlékeznétek, ma hajnalban fogjuk megnézni azt a furcsa madridi vízesést, amit kikönyörögtetek – sóhajtom halkan. Ide hallom, hogy mennyire lihegnek. Teljesen kimerültek, ahogy az lenni szokott. – Inkább pihenjetek.
- Jó, jó, jó, de hányadik a Help!? – kérdezi vigyorogva Ringó. Végre elmondhatom nekik, hogy megint megcsinálták. Mintha csak egy újabb időszak következne, a másik után. Semmi változás. Minden albummal újra és újra kihalásszák az aranyhalat. De nincsen több aranyhal. Nincsen nagyobb állat a vízben. Akkor miért nem keserednek el?
 - Első – mondom, és ők örülnek. Nevetnek, mosolyognak. Nincsenek bennük kétségek. Még nem érezték meg a sikerrel járó végtelen monotonitást, amiben én már oly régóta úszok. Az ár hajt előre, és én hagyom, hogy egyenesen sodorjon. Nincsenek mellékfolyók, patakok, vagy elágazások, csak a semmibe vezető víztömeg, a legvégén a szakadékkal. Egyenes út, ahová minden kíván eljuttatni. Miért nem kérdez senki? Már nem is emlékszem ki volt az, aki belökött a folyóba. Az emlékeim kezdetén is csak lebegtem a vízen. Félek tán?
A fiúk elalszanak, és én is lehajtom kókadó, vén fejem. Nincs előttem semmi, csak a sofőr vezet szorgosan.
Mind azt hiszik alszom, de lehunyt szemmel is látom a szembe hajtó autók fényeit. Hiányzik valami.
Lassan megérkezünk a Mataelpino melletti túraútra, ahol már három hatalmas lakóautó vár ránk. Felébresztem a fiúkat, és kirugdosom őket a többiekhez.
 - Ha látni akarjátok a napfelkeltét, azt ajánlom, siessetek – hadarom, mire George szinte el is tűnik. Megy enni. John, Paul és Ringó pedig, áll velem szembe, és néz rám nagy szemekkel. – Mi az?
 - Ugye feljössz velünk!? – zengik egyszerre kórusként, akár az óvodások.
 - Mi vagyok én, az apátok? – nézek vissza szarkasztikusan.
 - Jó, akkor kérek két sátrat, és már megyünk is! – szavalja John lelkesen, és el is rohan. Mintha itt se lennék. Figyelmetlen, kelekótya, és őrült.

A hegyre vezető út meredek, és kényelmetlen. A fene se akart volna ide felmászni. Kezdem érezni csontjaimon az öregséget. Elborítja minden porcikámat, és szinte teljesen kifulladok, mire felérünk.
A kétszemélyes sátrak feszesen állnak a fennsík csúcsán, és újra fiatalnak érzem magam. A vászon alatt feküdve érzem a friss levegő hűsítő ízét, míg a sarokban látom a felkelő napot, aminek sugarai átjárják Madrid kövezett utcáit, a dombokat, az erdőket, és végül a vízesés páráján keresztül elérnek egészen hozzám. Magamba szívom az érzést, majd az oldalamra fordulok.
Végre sikerül elaludnom. A testem végre megpihenhet kicsit ezen a göröngyös földön a megannyi fűcsomó között.

 - Hé, Bri! Átaludtad a hajnali csodát. Meg a füvet is, ami azt illeti – suttogja John, amivel természetesen rögtön felriaszt, de úgy teszek, mintha észre sem venném. Tudhatnám, hogy sosem adja fel…
Lassan mögém bújik, és átkarol. A kezeivel lomhán simogatni kezd, és az ujjai egyre lejjebb csúsznak.
 - Mégis mit csinálsz, kölyök? – durmogom oda neki félálomban.
 - Csak egy kicsit mókázok – suttogja, és én hallom a hangján, hogy magára húzta azt a kaján vigyorát.
 - Inkább menj le, és dugj meg egy sminkes lányt – csúszok odébb. Tényleg, soha nem tanulok.
Hevesen utánam nyúl, a hátamra nyom, és nem mozdul. Az arcunkat alig választja el valami, de neki ez sem elég. Közelebb hajol.
 - Nincsen hozzá elég bátorságod – provokálom, tudva, hogy úgyis meg fog történni minden, amit álmaimban már rég megtettem. Tudom, hogy van hozzá bátorsága.
 - Fogadunk? – néz rám kacéran, és rögtön beleharap az alsó ajkamba. Elhúzom az arcomat, és a számhoz nyúlnék, de ő még mindig a földhöz szorít. Lenyalom azt a pár csepp vért, és visszafordulok hozzá.
 - Fogadjunk! – vágom rá ösztönösen. Sebesen előrehajolok, és erősen megcsókolom. Hiába próbálja elhitetni velem, hogy csinált már hasonlót, minden mozdulatából látszik az álszentség. Hazudik, ahogyan azt mindig is szokta. Én meg úgy teszek, mintha nem venném észre.
A nyögéseink annyira hangosak, hogy valószínűleg még a hegy lábánál is tisztán lehet hallani. De persze Johnnak esze ágában sincs lassítani. Neki minden kell. Nem riasztja vissza a tény, hogy már évek óta ezt a játékot űzzük egymással. Főleg ő. Ha verseny lenne, bizonyára én lennék a vesztes. Ebben nincs is semmi meglepő. Egyre csak gyorsít és gyorsít. Alig kap levegőt. Látom rajta, hogy fuldoklik.
 - Nyugi – súgom neki, de mintha itt se lennék. – John. JOHN! – emelem fel a hangom, és ú a szemembe néz, majd összerogy. A mellkasomon terül el, és én lassan magamhoz szorítom. – Ezt nem csak így lehet, ám – szólok nyugtató hangon.
 - Csak szeretnék örömet okozni neked – nyögi halkan, és én elmosolyodom.
 - Olyan kis butus vagy, John Lennon.
Lassan a hátára fektetem, és csókolgatni kezdem. Miért teszem ezt? Újrakezdem az egészet. Finoman, lágyan, és szenvedélyesen. Végig egymás szemébe nézünk. Halkan.

A föld hirtelen megfordul. Megáll, majd minden irányt változtat. A vízesés hirtelen visszafelé kezd csobogni, és a mederből fogyni kezd a víz. A nap leindul, és eltűnni látszik Madrid mögött. A madarak visszafelé énekelnek, és minden más lesz. Már nem mi vagyunk a világ kitaszítottjai - a kincsei vagyunk. Piedesztálra emelnek, és mindenki mosolyogva gondol ránk. Mondhatunk bármit, tehetünk bármit.
 - Mondhatsz akármit John Lennon, mi ketten vagyunk.

Sóhajt egyet, majd magához ölel. Egy csókot nyom a nyakamra, és a világ ismét előre halad.
 - Köszönöm, Brian! Mindent köszönök! – mondja az édes kis rekedt hangján. Mosolygok. Elalszunk.

Azt hittük miénk a világ, pedig nem volt más, csak álom. Szertefoszlott a remény, ami olyan közel vonzott egymáshoz. A szakadékba vezető folyó nem állt meg, sőt. Felgyorsult. Még sebesebben taszít minket a végtelenség fogságába, mint gondoltuk volna. A Tegnap oltalma elveszett, hiszen a holnapunk nem kecsegtet, csak porráválással. Semmibe indultunk akkor, most, és tesszük örökké.  Senki sem szán minket, ápol, vagy borogat. Egyedül vagyunk.

Elkövettük a legnagyobb hibánkat. Két emberként néztünk a napba, ami megégetett minket.

Két emberként néztünk a napba, ami megégetett minket.

Posted by : MoonlighTie
2016. április 20.
2 Comments
Mi a helyzet?
Töprengek ezen, azon mostanában. Tudjátok, az élet értelmén, és ehhez hasonló választalan kérdéseken. Nem tudom, hogy az erre tévedők közül ki is az, aki tényleg ismer engem, vagy az írásaimat, ki az, aki feliratkozott, vagy csak olvas. Hiába is próbálja bárki megmagyarázni, hogy számítanak neki az olvasói, nem. Mindannyian keresünk valakit, aki olvas, véleményez, rajong. Ebben nem is látok semmi megbocsáthatatlant, hiszen én is erre vágyom. Mi mind.
A másik nagy vágy azonban ezen túlemelkedik, és azt hiszem, ettől válhat valaki igazi művésszé. Aki szívből alkot, az nem válaszra vár, sem tapsra, igazából semmire. Csak fogja az érzelmeit, és papírra veti őket. Emléket állít, és lejegyez egy történetet, ahol egy szó akár millióval is felér. 
Úgy gondolom, hogy ez gyönyörű, és értékes. Felnézek mindenkire, aki képes erre, jöjjön az akárhonnan, beszéljen bármilyen nyelvet, vagy rendelkezzen akármilyen bőrszínnel. Ezek a dolgok a művészetben nem számítanak. 
Mondja ezt egy tizenéves tinédzser? 
Nem szégyellek semmit, amit valaha leírtam, vagy kimondtam. Én voltam, és ilyen egyszerű. 
Ha valamit megfogalmazhatok az idetévedők számára, akkor az egy dolog, gyönyör. Ezen a földön mindenki szépséges, és hiába hiszi az ellenkezőjét, én kitartok az állításom mellett. Csodálom azt, amit mások rusnyának tartanak, mert éppen ugyanabból épül fel, mint annak szépségesnek bélyegzett testvére. Senki sem döntheti el, hogy mi a csúnya. Az emberek szemével van a probléma, ha valamit nem látnak, hallanak, vagy éreznek. Nyissátok ki ti is, és lássátok úgy a világot, ahogyan az tényleg teremtetett. 
Szeretnék egy olyan helyen élni, ahol mindenki nyitott szemmel jár, és lát. Ezzel a legtöbben így vagyunk. Ezért is tartom ezt a blogot az egyik legfontosabb dolognak a világomban. Egyszerűen szeretem, és nincs semmi túl magyarázni való rajta. Sokat jelent. 
Akkor most mi lesz? 
Hogy egy különleges embert idézzek, az élet megy tovább. Nem válok meg a dolgaimtól, és ti se tegyétek. Azonban azzal nincsen semmi probléma, ha néha elhagyjuk őket. Elvesznek, de nem felejtjük őket. 
Köszönöm, hogy továbbra is itt vagytok velem, és minden kattintással a szívemet dobogtatjátok. Én meg csak megyek tovább, mint az élet.

Go up!

Posted by : MoonlighTie
2016. április 14.
0 Comments
Sziasztok! Ezen a napon egy furcsa kis bejegyzést olvashattok, ugyanis megembereltem magam, és végre elkészítettem a Beatles logós sapkámat.
Tudjátok, végre itt a tavasz, és mindenki elkezdi hordani a menő, kerek sapkáit. Én pedig, elég nagy kalap/sapka fan vagyok -, már csak Johnny Depp miatt is. Szóval, gondoltam egyet, és vettem egy sima, fekete sapkát, bármilyen minta nélkül. Hm... 
Az a sima felület üvöltött egy Beatles feliratért. Így hát nem hagyhattam üresen. Az alkotás pillanatait pedig, megörökítettem, mert igazából egészen a blog témájába vág, és ha már a füzeteimet is megmutogattam szeptemberben, ezt miért ne?









Kezdésnek egy sima lapra lemásoltam a hivatalos logót, átírásos módon, ami jócskán megkönnyítette az életemet.

Welcome Spring DIY

Posted by : MoonlighTie
2016. április 3.
2 Comments

Copyright © S e x & S h o u t