Posted by : MoonlighTie 2016. május 30.

Cím:
Sad Satellite


Alcím:
Johanna, aki Pauline s Paul, aki John
Korhatár:
NC-17
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Hurt/Comfort
Szavak száma:
3322
Fandom:
John Lennon
Szereplők:
John Lennon, Pauline Sutcliffe
Slash/Nonslash
NA:
John visszamerészkedik szülővárosába, ahol találkozik halott barátja húgával.
1966, Liverpool
Kellemes olvasást!


Az eget felhők szelték át, és lassú táncot jártak, morajlásukkal a blues kesergő himnuszát dalolva. Ez is csak egy ugyanolyan átlagos, esős nap reggele volt, mint a többi liverpooli kedd. Semmi nyüzsgés, vagy hangoskodás, csak az angolok nyomott hangulatú, kelletlen kedvtelensége. Senki nem akart semmit, csak sétálgatott a nedves utcán, várt a buszra, vagy a boltok egyhetes kínálatát nézte meg hetedszerre is.
Egyedül Pauline rohant olyan gyorsan, ahogy csak tudott. Teljesen leizzadt, miközben átloholt a Penny Lane-en, aztán a Wood Streeten, át a keskeny hídon, el a pékség mellett, be Mr. Thompson gyógyszertárába. Körül se nézett, máris a pult elé lépett, és lihegve próbált köszönni.
 - J-jó reggelt Mr. Thompson! – köhögte. Szőke, rövidke haja a keskeny arcára tapadt, míg a nagy, tengerkék szeme gondoskodó lelkéről árulkodott. Mégis minden porcikájára kivetült az idegesség.
 - Line! Ugye nem? – kérdezte a gyógyszerész aggodalmasan, mire a lány csak félénken bólintott. – Már megint? – folytatta mérgesen a férfi, és már indult is hátra a raktárba. Pauline sóhajtva a pultra fektette a fejét, és csak bánatot érzett, azon töprengve: Miért velem történik ez meg? Ilyenkor átkozta Joyce-ot, amiért elköltözött.
Lassan megfordította a fejét, mire az ajtón lógó harang csilingelni kezdett. A lány hátrapillantott, és elállt a lélegzete.

Ő állt ott előtte. Nem más, ő. Az ember, aki annyi mindent elvett tőle. A bátyját, a legjobb barátnőjét, az életét.
John Lennon.
A szemébe ezernyi könnycsepp szökött, miközben minél gyorsabban próbált elfordulni. Nem akarta látni. Nem akarta hallani a hangját, érezni a méregdrága kölnijét, vagy. Minél hamarabb el akart menekülni innen: a világ másik felére futni, amilyen gyorsan csak lehet.
Mire észbe kapott, az arca már teljesen elázott a könnyektől, és a szeme is kipirosodott. Nem tudta visszatartani az emlékeket, amik vasláncként kötötték ehhez a férfihez. A képek, amik évekig kísértették most újra előmásztak a sötétből, miközben John nem is sejtette, ha meglátja Pauline arcát, vele is ugyanez fog történni.
Ő csak annyit látott, hogy egy lány az orra előtt áll, és szipog. Gondolta, megfázott, vagy hasonló őszi nyavalya gyötri. Mivel még a szemüvege sem volt rajta, csak amiben éppen meglógott, abban sem volt biztos, hogy sajtboltban vagy péknél jár.
A következő pillanatban csak annyit vett észre, hogy a gyógyszerész egy nagy csomagot nyom a lány kezébe, aki rögvest ki is fut zavarodottan.
 - Ezt meg mi lelte? – kérdezte grimaszolva, mire Mr. Thompson sóhajtva csak annyit felelt:
 - Szegény egyedül ápolja a beteg anyját.
 - Oh, drága – vágta rá.
 - Na, de mit adhatok magának Mr. Amerika? – mondta az öreg gúnyosan. Bár, mást nem is lehetett volna leszűrni John színes, virágos ingjéből, és csíkos zakójából. A hosszú hajáról nem is beszélve…
 - Csak egy olyan orrspray lesz – dünnyögött. Nem is kezdte el magyarázni, hogy ő egyébként egy beatle.
Inkább gyorsan kifizette az a hülye sprayt, és már lépett is ki az utcára. Ahogy megérezte magán a szitáló esőt, gyorsan az első sikátorba futott, falnak dőlt, és már kezdte is szétfeszegetni az inhaláló dobozát. Mivel nem hozott magával semmi drogot, és Paul nem rég erről a cuccról beszélt neki, már két oka is volt kipróbálni.
Gyorsan kispriccelte belőle, amit tudott, és megszállottan kaparta le az alját, majd rögtön a szájába tette a benzedrint.   Mikor végre érezni kezdte a kellemes kábultságot felnyögött, és lomhán a falhoz simult. Szívott egy mély levegőt, és kinyitotta a szemét. Hirtelen a lányt pillantotta meg a boltból. Ijedtségére az egész benzedrin leszaladt a torkán.
 - Mi a franc? – köhögte halkan, majd amilyen gyorsan tudta az inhaláló dobozát odébb rugdosta. Odalépett a lányhoz, aki összegörnyedve kuporgott beljebb a sötétben. – Hé! – szólította meg John.
Erre Pauline rémülten nézett fel, és még jobban sírni kezdett. A beatle megmerevedett.
 - Jól vagyok – mormolta Line, miközben minél messzebb akarta tudni magától Johnt. Most mégsem tudta elküldeni. Képtelen lett volna felállni, a szemébe nézni, és elmondani neki mindent. Mi történt azóta, hogy elment Liverpoolból. Túl sok érzés volt ez neki. A teste már nem is csinált mást, csak hagyta, hogy a rengeteg fájdalom az égbe emelje, és ne is legyen más, csak egy könnyező, szomorú szatellit.

 - Várj csak! – nyúlt John a zsebébe. – Van itt neked valami – nyújtott felé egy telehímzett, virágos zsebkendőt.
 - Köszönöm! – súgta, majd a beatle szemébe nézett. Nem viselt szemüveget, nem ismerte fel. Végül is, azóta már négy év telt el. Azóta mindketten megváltoztak. Milyen szerencsés, hogy nem ismer fel olyan könnyen, mint én őt… - gondolta a lány magában, miközben megtörölte az arcát, rajta a monogrammal. – Mr. P. M. – mosolyodott el Line, látva, hogy Paul zsebkendője az. John mégsem változott annyit.
 - Paul McCartney – emelte a kezét John, mire Pauline elvigyorodott a hihetetlen faragatlanságán.
 - Johanna Lane – fogta meg a kezét, mire a beatle felhúzta.
 - Nagyon örvendek! Kötelességemnek érzem, hogy hazakísérjek egy ilyen kósza feketerigót.
Kábult arca ragyogott, mint egy csillag. Nem tűnt annak a megkeseredett, zabolázhatatlan fiúnak, mint amilyen régen volt. Külsőre nem, de a szemében látni lehetett a lelke minden szenvedését.
Vajon hányan bántották már meg azóta? Hányan hagyták ott este ölelés nélkül? Hányan hazudtak neki? Hányan hívták kövér beatle-nek? Hányan taposták agyon a szavaikkal? Hányan kérdezték miért nincs anyja, hogy ki volt az a Stu? Hányan? Van, aki nem akar ilyen lenni.

 - Sajnálom – hervadt le Pauline mosolya. Neki is ugyanolyan nehéz.

 - Ugyan, egy kis séta nem árt soha – felelte John mosolyogva.
 - Ha jól sejtem, nem vagy idevalósi. Eltaláltam? – kérdezte Line, mintha csak egy idegen mellett sétálna. Aki vigasztal, az vigasztalódik. Még hitt ebben a kis mondatban, ha fájt is. Egyszerre volt kín, és öröm. Még ő sem tudta mit kellene éreznie.
 - Itt születtem, de aztán elszólított a munka. Most elszöktem kicsit, és ha elindulok valamerre, a végén mindig itt kötök ki, Liverpoolban. Minden út ide vezet – mondta, miközben lassan elsétáltak Mr. Thompson boltja előtt, fel a keskeny hídra. – Na, és te?
 - Én házi ápolónő vagyok – hazudta. – Így sosem vagyok otthon. Bár nem is bánom. Ha haza megyek, rögtön kitör a balhé, és olyankor veszekedés a vége.
John némán hallgatott, de minden szó után egyre ismerősebbé vált számára Line hangja. Mintha hallotta volna már valahol.
 - Értem. Hová is tartunk pontosan? – kérdezte halkan, mikor a Penny Lane sarkához értek.
 - A Karslake Road-ra – felelte a lány, mire John lemerevedett. Az agya elkezdett pörögni, és csak ez a gondolat repkedett benne: Nem, ő nem lehet az. Semmi köze Stuarthoz!
Pauline meghökkent, érezte, hogy John sejti. Retteg tőle, hogy a barátjának a húgát kíséri. Nem, ezt nem tehette meg vele. – A 22.-ben lakom egyedül, de keveset vagyok ott – folytatta, mire John újra kapott levegőt. Megnyugodott. Nem is szólt hozzá semmit. Nem kezdte mesélni, hogy kit ismert ott meg, vagy kit vesztett el onnan. Nem is mert belegondolni. Az egyetlen, amit most akart, az egy laza menet volt.
 - És mégis miért sírtál? – terelte a témát. – Mármint a gyógyszertárban. Aztán kint.
 - Meghalt a macskám, és azon kaptam magam, hogy mégis az allergia elleni gyógyszeremért indulok. Tudom, nagyon gyerekesen hangzik -, nevette el magát Line, a bugyuta hazugságán -, de szerettem Burkust.
 - Ha vigasztal, én jól tudok dorombolni – válaszolta John, mire a lány kuncogni kezdett. El sem hitte, hogy tényleg ezt csinálja. Mégis… Már huszonkét éves, itt az ideje. Egyszerre szerelmes Johnba és gyűlöli őt.
Éppen átsétáltak a Penny Lane-en, be a Karslake Road-ra. Már csak pár méter volt hátra, és Paulnie nem hátrált meg. Elhatározta, hogy meg fogja vigasztalni Johnt, és magát. Hiszen, ők ketten szerették a legjobban Stuart Sutliffe-et.
 - Köszönöm! – mondta Line a 22. ház mellé érve. Az itt lakók éppen nyaraltak, és ő takarított, ezért tökéletes helyszín volt.
Egy szokásos liverpooli tömbház, semmi több. Elől virág, hátul apró kert.
 - Örülök, hogy sikerült felvidítanom téged – mosolygott. Már nem reménykedett meghívásban. Az egész csak a halott barátjára emlékeztette volna ebben az utcában. Már indult volna vissza, mikor a lány mégis megszólította.
 - Várj!
Megállt, és visszanézett. Gondolta, a kiscsaj biztos Beatles rajongó. Beugrott neki Paul neve.
 - Nincs kedved bejönni? – kérdezte Line remegő hangon. Elvesztette az önbizalmát. Persze John öntelt fejjel bólintott. Őt mindenhová meghívják, ahol nem akar ott lenni.
Pauline elővette a kulcsot a virágos vázából, majd benyitott. Már jól ismerte ezt a házat. Leültette Johnt a kanapéra, és a kezébe nyomott egy sörös üveget, míg ő a gyógyszertáros csomagjával gyorsan hazaszaladt.
Belépett a szemközti otthonába. Az apja már rég eltűnt, úgy, ahogy szokott, az anyja meg fent a hálóban feküdt, egy újabb monoklival a szeme alatt. Ez szinte már szokásosnak hatott. Ő mégis kivirult volt. Tudta, hogy a Karslake Road 22.-ben ott vár rá Ő.

Ő, akibe már évek óta szerelmes volt, azóta, hogy Stu először hozta haza. Az a gitáros, aki olyan sokszor megnevettette, többször, mint bárki. Az, akinek régen annyi szerelmes levelet írt, és aki mindig mosolygott rá.
John Lennon.
Sebesen beadta anyjának a nyugtatót, négyszer megölelte, és egy teát is nyomott a kezébe. Csak annyit mondott neki:
 - Menj, és légy boldogabb, mint én! – vagy nem.
Amilyen tempósan tudott, visszafutott a szomszéd házba, ahol John még mindig csak a sört iszogatta békésen, széttárt lábakkal. Ezt látva Line-nek nevetnie kellett. Talán még soha életében nem volt ennyire izgatott.
 - Gyere, Hanna Lane! – nyújtotta ki a kezét a beatle, mire Pauline lassan odasétált hozzá. Az érintése még mindig olyan puha volt, meleg és megnyugtató.
A lány John ölébe ült, míg ő a sört az asztalra tette, majd átkarolta őt.
 - Ha jól sejtem, tudod, hogy ki vagyok – suttogta mély hangján.
 - Paul McCartney. Hogyne tudnám – mosolygott Line, miközben az általa játszott karakter butaságán nevetett. Hülye liba.
 - Akkor azt is tudhatod, hogyan szereti egy beatle – vágta rá John, majd hirtelen felemelte Pauline-t, és maga alá rántotta a kanapén. Gyorsan kezdte kigombolni a lány ingjét, míg a másik kezével a nadrágja cipzárját húzta le. A következő percben már le is került Line ingje a földre, és ő maga könnyezni kezdett.
Mikor John megcsókolta a nedves arcát, lassan elhúzódott tőle. Nem szólt semmit, csak felállt, és felhúzta a nadrágját.
 - Ne! Maradj! – kiáltott utána Pauline.
 - A testbeszéded nem ezt sugallja – mondta a beatle, miközben a homlokát törölgette. – Valahogy nem izgat fel, ha közben sírnak – mormolta, és mire visszafordult a lány csak még jobban sírt. – Elmegyek – jelentette ki, majd az ajtó felé indult.
 - JOHN! – ordította Pauline. – NE HAGYJ ITT MÉGEGYSZER!
A beatle feje zsongani kezdett, és végre felismerte ezt a hangot. Ezt, ami akkor ugyanígy a nevét kiáltotta.

A lány, akinek mindenkinél jobban összetörte a szívét. Akinek sosem válaszolt a leveleire. Akit nem fektetett le. És akinek megölte a bátyját.
Pauline Sutcliffe.
Hirtelen forogni kezdett a föld körülötte, és minden rémséges álma valóra vált. Soha ilyen bűntudatot még nem érzett. Nem kapott levegőt: a sötét árnyak elszívták előle.
Lassan visszafordult, de az arca előbb érte a földet, minthogy megszólalhatott volna.

Mire magához tért, a kanapén feküdt, és Pauline egy szál melltartóban ébresztgette.
 - John! Gyerünk! Térj magadhoz! Kérlek! – simogatta az arcát. – Erőltesd meg magad, nincs is semmi bajod. Komolyan!
 - Nyugi! – sóhajtotta. – Jól vagyok, de te azonnal öltözz fel! – utasította a lányt, mire ő gúnyosan nézett vissza rá.
 - Láttál te már épp eleget, az enyém nem újdonság – grimaszolt.
 - Mit gondolsz, hogy te csak egy lennél a sok közül, cseszd meg? Vedd már fel azt a kibaszott inget, vagy én adom fel rád! – emelte meg kissé a hangját, mire Line nevetni kezdett.
 - Megnézném, ha John Lennon életében egyszer is felöltöztetne egy nőt – kuncogott, majd felhúzta a felsőt. Felállt, és gyorsan egy pohár vizet adott a beatle-nek. Aztán újra leült mellé.
 - Sajnálom – dörmögte John.
 - Lehet, hogy úgy tűnik, mintha ez egy gyerekes bosszú akarna lenni, pedig nem az. Tényleg – suttogta a lány félénken.
 - Hát, én marhára úgy látom, hogy te még nagyobb bűntudatot akarsz okozni, azzal, hogy a halott barátom szűz húgát is megdugom. Mintha eddig nem lett volna elég… 
 - Figyelj! Először, mikor megláttalak elbőgtem magam. De utána láttam, hogy nem vagy jól. Láttam, ahogy remegő kézzel drogozod be magad, mint egy őrült. Rájöttem, hogy ugyanazt érezzük. Csak egy perc boldogságot szerettem volna, de egyszerűen nem vagyok képes rá. Így nem – remegett Line hangja. – Azt hittem, még kislányként is, hogy megelégszem vele, ha egyetlen csók nélkül, egy sikátorban veszed el a szüzességem, de úgy tűnik tévedtem. Inkább nem is akarom elveszteni… ha veled nem, akkor senkivel – hajtotta le a fejét a lány.
 - A bátyádnak igaza volt, hogy dilis vagy – nevette el magát John. – Sosem bántam volna veled úgy, ha csak nem vagyok matt részeg – motyogta, és Pauline kuncogni kezdett. – Mármint, nem feküdhettem le veled. Te Stu húga vagy. Nem mocskolhattalak be.
 - Tudom. Miután Stu meghalt, látni sem akartalak, de másra sem tudtam gondolni. Tényleg dilis vagyok – lehelte Line, mire John elmosolyodott.
A beatle tudta, hogy ezt az ügyet, csak egyféleképpen zárhatják le. Olyasvalamivel, amiben már évek óta nem volt része.
Lassan felült, és finoman simította meg Pauline vékonyka nyakát, majd maga felé kezdte húzni. A lány ajkai pillanatról pillanatra egyre közelebb kerültek Johnhoz, míg végül összeértek, ahogy a gonosz végre eléri a jót, és ahogy két szomorú szatellit végre egymásnak ütközik, majd felrobbannak együtt.
 - Szóval, még mindig nekem tartogatod magad? – súgta John amint kettéváltak, arcán egy öntelt vigyorral. Line csak bólogatott. Erre a beatle a kezeit a lány alá csúsztatta, és magához szorítva felemelte őt. – Akkor megérdemelsz egy ágyat – duruzsolta, és Pauline elmosolyodott.
 - Fel a lépcsőn, jobbra az első szoba – adta ki az utasítást, és John már indult is. Felmászott a lépcsőkön, míg a lány szorosan hozzá bújt, és magába szívta azt a bizonyos méregdrága kölni illatot.
A beatle benyitott a szegényesen berendezett hálószobába, ahol egy könyves polcon kívül csak a fémkeretes ágy állt. Fehér huzat, és néhány párna volt rajta semmi több.
John mellé lépett, majd óvatosan az ágyra fektette Line-t. Ezúttal óvatosan kezdte kigombolni a lány ingjét, és lassan húzta le róla, a melltartójával együtt.
 - Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte meg a beatle utoljára, mire Pauline felült, és közel hajolt hozzá, mintha súgni akarna valamit, de egyszer csak a kezei John nadrágjánál kötöttek ki. Mire észrevette, a lány már ki is cipzárazta, míg az arcán egy huncut vigyor éktelenkedett. Egy perccel később John már nem is viselt semmit, csak egy magányos alsónadrágot.
 - Nem vagy te egy kicsit türelmetlen?
 - Hát, már elég sokat vártam – felelte kuncogva.
Erre John fölé hajolt, és gyengéden lehúzta róla a szoknyáját, mindenestül, bugyival, harisnyatartóval együtt, majd a szoba másik végébe dobta, a többi mellé. Ezután megragadta a lány lábait, és a nyakába rakta.
 - Ne aggódj, vigyázni fogok rád – suttogta, és kinyújtotta a kezét, amibe Line óvatosan belekapaszkodott. Mire becsukta a szemét, már John nedves ajkait érezte a combjai között. A lábai szinte rögtön remegni kezdtek, és a testét furcsa borzongás járta át a beatle minden érintése után. Ezek az érintések pedig nem haladtak, csak egyre, egyre, egyre csak feljebb, egészen, ameddig el nem érték a lány legérzékenyebb pontját, és akkor Line hangosan nyögni kezdett, azt suttogva: Oh, kérlek!
El sem tudott volna képzelni zavarba ejtőbb helyzetet, még ha ezerszer is álmodozott már erről.
John éppen ezért élvezte mindennél jobban a dolgot. Érezte Line minden apró rezzenését, és tudta, hogy az arca lángvörös színben pompázik. Egyre gyorsabban kezdte csókolgatni, mire a lány már végképp nem tudott uralkodni magán. Az egész teste remegni kezdett, és erősen megszorította a beatle kezét, aki elégedetten egyenesedett ki felette. Öntelt vigyorát még a bolygó másik felén is érezhették.
 - Ne aggódj, még nem fejeztem be – dörmögte, de Pauline még csak válaszolni sem tudott. Úgy érezte, hogy a teste nem is képes semmi másra. Mikor végre erőt vett volna magán, és megszólalt volna, hirtelen egy mély, puha szaladt végig rajta.
John közel hajolt hozzá, míg a összekulcsolta a lábait körülötte.
A beatle gyengéden kezdett mozogni, és Line tengerkék szemébe nézett. Ő persze csak pirult, de mosolygott. Egyszer csak John szorosabban hozzá simult, míg a nyakát kezdte csókolgatni, mire a lány átölelte. Erre a beatle erőteljesebben kezdte mozgatni a csípőjét, és Pauline már nem is tudta hol van. A kezei megcsúsztak John hátán, és végigkarmolta. Ezt azzal viszonozta, hogy finoman harapdálta Line nyakát.
Ezután a lánynak nem is hiányzott más, a következő pillanatban újra remegni kezdett. Érezte azt a szélhez hasonló perzselő tüzet, aminek már-már a függőjévé is vált. Végleg elvesztette a gátlásait, és gyorsan maga alá fordította Johnt, aki csak értetlenül nézett lefelé.
 - Azt nem kell megcsi… - folytatta volna, de már meg sem bírt szólalni. A végtagjai lemerevedtek, és menekülőként kapaszkodott az ágy lepedőjébe. Becsukta a szemét, és nem is érzett mást, csak gyönyört. Nem is tett semmit, csak élvezte a helyzetet.
Line lassan befejezte, megnyalta az ujját, mire John felült, és az ölébe ültette. Az ujját az állához illesztette, majd magához húzta. Finoman csókolta meg, majd apró puszit nyomott a szája sarkába, a nyakára, a kulcscsontjára, és a mellbimbójára.
 - Hol voltál te eddig? – kérdezte, miközben szorosan magához ölelte a lány mellét.
 - Vártam rád, hülye – felelte Line, miközben John haját kezdte simogatni.
 - Na, de így mégsem fejezhetjük be. 2:0-ra vezetsz. Legalább hadd szépítsek. Hogy nevezhetném ezek után férfinak magam?
A beatle benyúlt Line combjai alá, majd óvatosan emelgetni kezdte a lányt, aki halkan nyögdécselni kezdett. Már egyszerűen nem tudta visszatartani. Pedig, ez örömódaként hallatszott John fülében.
 - Oh, John – sóhajtozta a lány, és a beatle mosolyogni kezdett, egészen, amíg ereje végére nem ért. Akkor újra maga alá fordította Line-t, és Pauline egy pillanat múlva el is élvezett, mire végre John teste is lángolni kezdett. Hangosan nyögött fel, majd lassan elfeküdt Line mellett, aki odabújt hozzá.
 - Bocsi, hogy megkarmoltalak – suttogta a lány, mire John csak erősen rácsapott a fenekére.
 - Rossz kislány – lehelte, és Line elnevette magát. Ebbe a Johnba szeretett be. – Ugye máskor is meglátogathatlak?
 - Hát nem is tudom. Beérjem veled? – kérdezte a lány gúnyosan, mire a beatle megint csak rácsapott a fenekére.
 - Ha ennyire élvezed, csak szólj.
 - Ígérem – mosolygott Pauline, majd lassan felállt, és ugyan alig bírt menni, elsétált a ruhákig, majd öltözni kezdett. Felhúzta a szoknyáját, míg John ruháit az ágyra dobta. – Jobb, ha öltözöl! A szomszéd bármikor hazaérhet.
 - Komolyan a szomszédnál csináltuk? – nevette el magát a beatle.
 - Igen, de el ne mondd nekik!
Pár perc múlva mindketten felöltöztek, és amilyen gyorsan tudtak, már ki is futottak a házból, nevetve. Ajtó bezár, kulcs a vázába, Johnnal ki az útra.
A lány megfogta a kezeit, és egészen középre húzta.
 - Remélem, szereted a veszélyt - súgta Pauline, mire John már nem tudta visszafogni magát, és megcsókolta. Az ajkai olyan puhák, melegek voltak, hogy Line alig bírta befejezni a mondatot. Mire újra megszólalt volna, az anyja hangját hallotta.
 - PAULINE SUTCLIFFE! – kiáltotta az ajtóból, miközben feléjük sétált.
 - Menj! – nézett Line Johnra. – Tényleg jobb, ha indulsz!
 - Nyugi, itt vagyok – motyogta, és megszorította a lány kezét.
Ez történik, ha két szomorú szatellit együtt robban fel. Többé nem lehet őket elválasztani, amíg egy helyen vannak, a többinek nincs esélye.
 - Komolyan annak a férfinek a kezét fogdosod, aki megölte a saját bátyádat? Kislányom! Hogy lehetsz ennyire naiv? Nem érted, hogy nem kellesz neki. Csak egy vagy a sok közül, semmi több. Amíg nem szülsz neki gyereket nem is fog elvenni. Gyere, és felejtsd el szépen! Éppen elég könnyet ejtettünk miatta! – kiáltotta Mrs. Sutcliffe, de John most sem engedte el Line kezét.
 - Anya! Nekem nem férj, vagy udvarló kell, hanem ő. Nem érdekel, te is tudod. Nekem elég, ha boldognak látom a képernyőkön, és néha meglátogat – szavalta Pauline, majd Johnra nézett. – Menj csak – mosolygott, és abban a mosolyban benne volt minden, amit a beatle tudni akart.
Nem bánta, hogy el kellett futnia, vagy hogy el kellett engednie Line kezét. Nem bánt semmit, mert ha becsukta a szemét, látta azt a mosolyt, és Őt.

A lányt, akit végre megkapott. Akiről tudta, hogy örökké szeretni fogja, akárhány év telik el, vagy akárhány másik nőt vesz el. A lányt, aki azt érzi, mint ő. Az ő örökké szomorú szatellite.



{ 3 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Hát, Verám... már megint sikerült rendesen meglepned. Mindig arra a kis gyerekes fogalmazásmódra számítok, amikor elkezdem olvasni a novelláidat, és akkor jön ez... Te lány, mi van veled?
    Mivel én már rég kinőttem ebből, muszáj írnom pár sort, erről a sort sztoriról. (Haha)
    Mivel tudod, hogy minden tudásom a Beatles-ről a te regényedből származik, az elején kicsit megijedtem, hogy jajj mi lesz itt. De ehhez képest tök érthető volt az egész.
    Az alaphelyzetből nem is igen lehetett volna többet kihozni. Ez az utállak-szeretlek dolog hihetetlenül jól vette ki magát, párhuzammal John érzéseivel, aki meg szégyellte is magát, meg élvezte is. Olyan bűntudatos hangulat van benne, amit a végén legyőz a happiness.
    Olyan vegyes, és mély az egész. Nagyon tetszett, ahogyan elképzelted őket. A cím meg a másik, nem is csodálom, hogy beleszerettél. Én is imádom. Azt is kijelenthetem, hogy ez lett az egyik kedvenc írásom tőled. Irtó tehetséges vagy, remélem sikerül folytatnod ezt az egészet!
    Csak így tovább!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

      Törlés
    2. Köszönöm szépen! Nagyon ari vagy! *3* Nem is jutok szavakhoz. Komolyan túl becsülsz, épphogy csak sikerül ilyet írnom, sőt... Tényleg túlzol.
      Nem vagyok én nagy író, de azért köszönöm szépen! :) Remélem a jövőben sem fogok csalódást okozni, maximum pozitív értelemben.

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t