Archive for június 2016

Cím:
Menny Taxi


Alcím:
Menny (már) Taxi!
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot, AU
Hangulat:
Angst
Szavak száma:
880 db
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
John Lennon, Paul McCartney
Slash/Nonslash
NA:
Pault elüti egy autó.
1958, Liverpool
Kellemes olvasást!


Ha választhatnék abból a rengeteg szóból, aminek az értelmét közösen ismertük meg, nem a szerelmet választanám, hanem a szeretetet. A kettő annyira hasonlít egymásra, akár csak mi, de épp oly különböző. Te John vagy, én meg Paul. Te férfi vagy, én meg fiú. Te igen, én nem. Akkor miért tartozunk össze? Miért nem tudlak elengedni? Túl gyenge vagyok. Már nem érzem hol a határ a föld, s ég között. A csillagok simogatják a rózsák szirmait, és a nap bókol a tenger könnyeinek. Már nincs jó, vagy rossz. Csak mi.

Elgondolkodom az ágyamon fekve, hogy belevéssem-e a monogramod. Olyan sok betű van ott, a tieid könnyen elvegyülhetnének. Nem.
Az a bizonyos J. L. nem lesz ott. Akkor csak mindig odanéznék, ha eszembe jutnál, és még a nyakamat is kitörném. Fáj a lábam.

A földre csapódok, és leírhatatlan fájdalom kebelezi be a térdem. Belemélyeszti a fogát, és nem ereszti. Egyedül fekszem a híd közepén. Mindent eláztat a lábamból csorgó vér. Alig látok, csak foltokat, meg a kocsi rendszámtábláját, ahogy tovább hajt.
Hogy mit érzek? Fájdalmat. Kínt. Mindent, amit csak valaha így le tudtak írni. A lábam hatalmas repedéseiből úgy buggyan elő a vér, mintha csak a könnyeim lennének. Elütött egy autó, miközben utánad rohantam. Rád nézek, és te jól tudod, hogy minden miattad van.
Próbálom visszatartani a torkomból feltörő zihálást, de egyszerűen képtelen vagyok elfelejteni az arcod, amikor kimondod ezeket a szavakat. Ő csak egy barát. Ő csak Paul. Ő csak egy fiú.
Ilyenkor mindig elfelejtem, hogy ki vagyok. Bármi is legyen az, bizonyára előtte van ez a lesajnáló szó. Csak. Miért? Csak. Semmi magyarázat.
Az én agyam túl beszédes talán, vagy az idő telik ilyen lassan? Miért rohan át rajtam ezernyi gyerekes érzelem villámcsapásként? Ennyire szeretlek talán? Meg sem moccansz, de az arcodon látszik az a bűntudat, amit sosem akartam okozni.
 - Ha magadat mered hibáztatni tökön rúglak! – ordítom, és a tenyeremet emelem. Ne gyere közelebb! Én egyedül is meg tudom csinálni. Nincs szükségem rád. Elég, ha ott állsz, és nézed, ahogy remegve összekaparom magam. Csalódnék benned? Nem.
Átjár a zabolázhatatlan düh, és a sörösüvegedet az távolodó kocsi után hajítod, mintha segítene bármin is. Nem fog. Az üvegszilánkok szerteszét repülnek, és egy pillanatig, a levegőben galambnak érzik magukat. Én is ezt akarom.
Lassan odalépsz hozzám, és gyengéden nyújtod ki a kezed elém. Olyan megnyugtató a jelenléted, hogy kezdem elfelejteni a szavaidat. Képzeljük azt, hogy most egy vonzó idegen karjába kapaszkodom.
 - Na, irány a kórház – sóhajtasz, és én elmosolyodom. Kizárt, hogy a hátadon cipelj több utcán keresztül.
 - Várj egy percet! – mormolom, majd fél lábon elugrálok a híd széléig. – Kell egy kis friss levegő. – Megrázod a fejed, és a kezed végig a derekamat érinti. Elvenni nem akarsz?
Beleszippantok a folyó hűvös illatába, ami a szárnyán hordozza minden elfelejtett érzelmem. Eszembe jut, hogy nem vagy belém szerelmes. Az eddigi pillanat úgy törik szét, akár az előbb a sörösüveg. Naiv vagyok.
 - Indulnunk kellene. A végén még elvérzel nekem – dadogod a vértől ázott térdemet fürkészve. Szinte meg is feledkeztem róla, hogy csaknem leszakadt a lábam. Hogyan is ne tenném, ha te vagy itt mellettem. Szeretném pár percig úgy érezni, mintha gondoskodnál rólam. Kár, hogy ez éppen annyira lehetetlen, minthogy a sofőr egyszeribe visszaforduljon, és adjon nekem pénzt új nadrágra.
Újra belenézek a Temze tükrébe, és magamat pillantom meg. Minden levegőmolekuláért szenvedek, és az arcom ázik a könnytől. Egy kicsit fáj.
Hátra nézek rád, és aggódsz. A szemöldököd a homlokod közepéig ér, míg az arcodról kezd eltűnni az alkoholtól pingált pír. Talán velem van a baj, de életet ad minden perc, amikor láthatlak. Szeretlek.
A kezed, még mindig a derekamon van. Ha most nem lenne félig két darabban a lábam, a végén még beindulnék. Kár, hogy elcsapott egy autó.
 - Hogy néz ki? – kérdezem halkan, és te elengedsz. Lehajolsz a lábamhoz, és óvatosan odébb rakosgatod a nadrágom cafatjait. – Őszintén! – utasítalak.
Veszel egy mély levegőt, majd finoman hátrébb húzódsz.
 - Kibaszott szarul.
Legalább nem hazudtál.
Hátradöntöm a fejem, és megpillantom a menyasszonyi ruhában tündöklő holdat. Na, őt elveszi valaki. Különben is annyi csillag veszi körül. Biztosan nem unatkozik. A sok kérő közül vajon melyiket választja?
A szemedbe nézek, és tudom, hogy most bármit megtennél értem. Máskor ügyet se vetnél rám, de ezen az estén még mentőt is hívnál értem. Azt akarom, hogy ez a pillanat sose érjen véget. Had kapjam meg John Lennon gondoskodását egy este, és örökké! A tekintetét, az érintését, a szeretetét.
Gyorsan felhúzódzkodom a híd korlátjára, és látom, ahogy nyújtod a kezed felém, de elkésel. Minden erőmmel elrugaszkodom, bele a folyó hullámzó habjaiba. Jéghideg. Mintha a testemet ezernyi tűvel szurkálnák. A lábam mégis kevésbé kezd sajogni. Becsukom a szemem, és érzem, ahogy a rideg hullámok elkezdenek sodorni. El. Messze.

Csak egy hangos csobbanást hallok, mire felkapom a fejem. Te. Világbarma. Utánam ugrottál. Egyesek nem képesek felfogni az öngyilkosság intimitását.
Hozzám úszol, és erősen magadhoz szorítasz.
 - Te hülye, idióta fasz! Hogy lehetsz ekkora pöcs? – kiabálsz, és rázni kezded a testem, de én már alig kapok levegőt. A szemeim kezdenek lecsukódni, mire te akkora pofont adsz, amit még az unokáim is érezni fognak. – Kicseszett marha! – súgod, és az első partszakasz felé kezdesz úszni. Megrémít a higgadtságod. Meg amúgy haldoklom. – Mégis mit gondoltál, ez segít? – kérdezed ingerülten, mire én csak ennyit tudok kinyöszörögni:

 - Azt hittem ma ingyen megy a menny taxi.

Menny Taxi

Posted by : MoonlighTie
2016. június 29.
6 Comments
Cím:
Kuru

Alcím:
A nevető halál
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Dark, Whump
Szavak száma:
3690 db
Fandom:
Paul McCartney
Szereplők:
Paul McCartney, Stella McCartney, OC
Slash/Nonslash
NA:
Van egy model lány, de nem sokáig.
1985, London
Kellemes olvasást!


Még egy sor kihagyás, és a veszteség jön harmadiknak, a halál vállát támasztva. Nem veheti ilyen könnyen a dolgot, még akkor sem, ha minden héten ugyanezt a játszmát ismételik újra, meg újra. Semmi sem változik, csak a vesztes. Nem lehet ilyen könnyen félredobni a halál büszkeségét.

 - Veszteni fogsz – emeli fel az élet egyik becsmérlő hangját, miközben bájos mosollyal bámul ki a lapjai közül. Erre a halál öntelt vigyorral kacsint vissza rá. Blöfföl.
A sorok jönnek, és mennek, nincs, mi megállítsa őket. A szél fúj, és a lapokat a bús arcokba sodorja. Vajon most ki kapja meg a halál fekete ászát?
Az élet mosolya kezd lassan elhervadni, látva a halál arcát. Talán elbízta magát? Túl bátor volt? Nem szabadna ilyen könnyen vennie a győzelmet.
 - Még egy utolsó emelés? – kérdezi a gőgös halál, beleszívva a szivarjába. Az élet megrázza a vállát, és egy mély levegő után egy fehér zsetont tol a fekete mellé.
 - Legyen.
Mindketten egyszerre bólintanak, majd hirtelen a lapjaikat egy szempillantás alatt a faasztalra csapják. A szivar leesik a földre, és a hamu szétkenődik a padlón.

Winata lassan lenyúl a papírért, majd gyorsan a fejéhez kap. Mrs. Robinson idegesen fordul oda, és már le is hajol a lányhoz. Finoman megfogja a vállát, és a tekintetét fürkészi.
 - Jól vagy kincsem? – kérdezi anyai hangon. A lány mosolyogva egyenesedik, ki, és bólogat.
 - Semmi bajom! – vágja rá, mire ezt hallva a körülöttük ülök egyből becsmérlő pillantásokat vetnek rájuk. A nő ugyanis fehér, mint a hó, míg a lánynak barnásabb a bőre. Mrs. Robinson felkapja a fejét, és legszívesebben a tömegnek üvöltené legmocskosabb szavait.
 - Ne is figyelj rájuk, jó? – emeli fel a lány kókadó fejét. – Az mindig értékesebb, amiből kevesebb van – ezekkel a szavakkal küldte el fogadott lányát. Ez már nagyon régen volt, majdnem hét éve. Azóta a kis Winata felnőtt, és már nem kell neki elmondani ezeket a szavakat. Akkor egyszer elég volt, azóta sem felejtette. Miért is tette volna?

Egy Pápua Új-Guineából származó árvát akkor még senki sem fogadott volna örökbe, most mégis az a sehonnai kislány a londoni képzőművészeti egyetemek leghírhedtebb modellje. Mégsem érzi boldogabbnak magát. A rég levetkőzött magány helyett most céltalanságot húzza magára minden reggel. Hiába lép az előre kikövezett karrierjének egyenes útjára, eltéved rajta. Két lépés előre, egy hátra.

 - Jó ég! Isteni, isteni! Kedvesem, maga egy született tehetség! – harsogja Mrs. Hasel, mire Winy kissé elmosolyodik. Nem újak számára az efféle dicséretek. Annyira hétköznapi, hogy már szinte meg sem hallja.
Éppen az egyetem egyik gyakorlati óráján áll modellt, egy fehér lepedőn, bármi ruha nélkül. Ő a tökély. A megfoghatatlan, érinthetetlen porcelánhercegnő. Barna kreol bőre, sötét, hullámos haja, és élénk fűzöld szemei mind a felsőbbrendűségéről árulkodnak. Ő a lány. Talán nem is született még olyan szépség, mint a sehonnai, árva Winata Yue. Hogyan is lehetne boldog?
Több tucat vászon van kiállítva elé, amire minden diák őt festi le. Üres minden. Hiába van annyi ember körülötte, ő nem érez semmit. Se elégedettséget, se boldogságot. Olyan, mint egy szürkére száradt rózsa.

Mrs. Hasel járkál körbe-körbe, és néha megjegyzést fűz az alkotásokhoz. Az óra ketyeg, és mindenki az utolsó simításokat végzi a képén. Mind egy angyalt festettek le.
 - Na, de kisasszony! Mégis mit képzel magáról? – emeli fel a hangját a professzorasszony. – Ennél durvább sértést el se tudnék képzelni Miss McCartney! Mélységesen szégyellje el magát! – kiálltja, miközben a lány a vászon mögött, csak nevet.
Winy nem látja. Egyszerre feláll, és úgy, ahogy volt, meztelenül sétál oda. Keresztül a többi tömeggyártmányon. Mrs. Hasel mellett hirtelen egy csinos, szőke hajú lányt pillant meg, aki úgy vigyorog, mint egy vadalma. A kezét az arca elé csapja, majd a vászonra tekint.
Egy absztrakt, kockákból álló kép, amin Winata kék bőrű, és vörös szeme van, mégis olyan, mint egy nimfa a szél szárnyán. A modell akaratán kívül is őszintén elmosolyodik.
 - Tetszik – mondja halkan, és lassan visszasétál, miközben Mrs. Hazel értetlenül kapkod levegőért.
Stella McCartney más, mint a többiek. Nem csak a neve miatt. Ő az egyetlen, aki minden tantárgyból, csak épphogy átmegy, és mégis három olyan ösztöndíja van, amire nem is lenne szüksége.

Az órának vége. Winy felhúzza magára a kerek sapkáját, napszemüvegét, trikóját, és kedven trapéznadrágját, magassarkúját. A buszmegállóban vár, a falnak dőlve. Egy újabb nap, ami értelmetlenül telt. Egy újabb év, hónap, hét.
 - Hé! – hallatszik egy hang messziről. – Hééé! – Winata felkapja a fejét, és Stellát pillantja meg egy kabriót vezetve. – Gyere gyorsan! – kiálltja a lány vigyorogva, mire Winy sebesen be is száll az autóba, még ha kicsit meg is van illetődve.
 - Köszi – motyogja, mire Stella elneveti magát.
 - Láttad annak a hülye Haselnek a fejét? – kuncog. – Hihetetlenül jó volt. Az a vén banya nem fogad el semmit, csak amit ő csinál. Ezt most jól megkapta. Jól csináltad – harsogja, mire Winy elmosolyodik.
 - Azt hittem ördögszarvakat is festesz nekem. Úgy aztán igazán ütött volna – teszi hozzá, mire hirtelen megcsörren a mobilja. Mérgesen nyomja ki, majd legszívesebben eldobná a fenébe.
 - Már megint az az őrült orvos? – kérdezi Stella halkan, mire Winatából kitör a méreg.
 - A hülye állat, éjjel-nappal engem zaklat. Nincsen jobb dolga, mint hívogatni. Ilyen is csak velem történhet meg, hogy egyszer nincs az orvosom, erre, aki helyettesíti az egy ilyen rohadék. Képtelen leszállni rólam. De nem is randira hív, vagy ilyesmi, hanem az ostoba kutatása miatt keres, amiért én is Pápua Új-Guineából jöttem. Valami ottani betegséget kutat, de nem tudja megérteni, hogy én már hét éve itt élek. Ah – sóhajt, majd idegesen a zsebébe rakja a telefont. – Elegem van.
 - Nyugi! Előbb utóbb úgyis leszokik róla. Inkább gondolj arra, hogy most megyünk dolgozni – villant álmosolyt, mire Winy elvigyorodik.
 - És még a legjobb barátnőm is ilyen kis buta – folytatja, mire Stella nevetve vállon csapja, azt hajtogatva, hogy .

Winy szeretett Stellával lenni. Ezért is mondott igent a felkérésére, amikor fél éve bociszemeivel fordult felé. A munkának annyi lényege volt, hogy Stella rá varrta a ruháit, és be kellett őket mutatni. Hetente kétszer találkoztak a lány dolgozószobájában, ami a McCartney rezidencián volt. Ehhez fél órát kellett autózni, mégis…
Winata életébe kellemes színfoltként folytak ezek az alkalmak, mikor ebbe a házba mehetett. Nem azért, mert olyan hatalmas volt. Nem is azért, mert olyan szép volt, vagy új. Azért, mert ott volt valaki, aki mellett érezni kezdett valami igazán furcsát.
Olyan volt ez, mint amikor régen az árvaházba vendégek érkeztek. Besétáltak az ajtón, és a sok árva, anyátlan gyerek reménykedni kezdett. De Winy-t senki sem vitte haza. Talán ezért sem vett tudomást erről az érzésről, ami a McCartney-házhoz fűzte.
Mikor megérkeztek, szinte már családtagként sétált Winata a ház egyik pontjából a másikba. Az a néhány állatka szinte anyaként fogadta.
Most is így történt.

Stella a garázsba megy a kocsival, míg a modell a kerten keresztül indul a főbejárathoz. Sövény, rózsák, levendula. Az üvegajtón át már látni is lehet őt. Igen, és Winy már vigyorog is.
Kinyitja az ajtót, majd settenkedve, hangtalanul lépked a kanapén olvasó Paulhoz. Észre sem veszi, hogy ott van a háta mögött.
Winata hirtelen a kezeit a vállához szorítja, és annyit kiállt:
 - Bo! – Erre Paul ijedten ejti el a könyvet, majd nevetve fordul hátra.
 - Winy! – mosolyog, és a lány furcsa melegséget kezd érezni a mellkasában. Szeret itt lenni. – Észre se vettelek – érinti meg az apa Winata haját, majd elvigyorodik. Olyan furcsán viselkedik, ha csak ketten vannak.  Az árva lány mégis, még véletlenül sem szeretne vonzalmat felfedezni a férfi mozdulatai mögött, nehogy csalódjon. Megint.
 - Stellával ma is dolgozunk - súgja oda Winy, majd lép is tovább a dolgozószoba felé, mire Stella hangja csendül fel.
 - Apa! Nézd meg te is! – kiáltja, és Paul mosolyogva pattan fel. Lassan a lány elé lép, kitárja előtte az ajtót. A modell lány ugyan nem hagyja, hogy az érzelmei látszódjanak rajta, de a belső énje vigyorogva ugrándozik.
Belépnek a szobába, ami tele van anyagokkal, próbababákkal, varrógépekkel, és egy rakás rajzlappal, de Stella sehol.
 - Hahó – szól Paul visszafogottan, mire az ajtó becsukódik, és a zárban fordul a kulcs. – Hé! – kiabál hátra, és az ajtó alatt egy kis papír csúszik be, miközben Stella kuncogása hallatszódik.
Winata odalép a papirkáért, felolvassa: Kaptok egy órát, amíg elmegyek anyagért. Csak okosan! ((*3*))
A lány sóhajt egyet, majd a lapot az asztalra csapja.
 - Nem értem miért kell ilyen játékot űznie – suttogja, de mire felnézne, Paul ajkai már az övéhez érnek. A férfi villámcsapásként csókolja meg őt, de neki se ideje, se ereje nincs ellenállni. Paul olyan finoman érinti, és olyan kellemes a közelsége. Az egész teste remegni kezd. Libabőrözik.
A lány lassan húzódik el tőle, és mélyen a szemébe néz. Nem szól egy szót sem, csak mosolyog. Őszintén. Végre nem kell titkolnia, hogy mit érez.
Végleg meghalt az az árva, magányos barna kislány, akit nem fogadott senki örökbe. Akit minden harmadik gyerek megdobált. Akit mindenki kinevetett. Nincs többé, hiszen Paul szerelemtől izzó érintése hamuvá változtatta. Most már nem kell félnie. Nem érzi egyedül magát.
 - Ha tudnád, mióta vártam erre – suttogja Paul Winy fülébe.
Winata Yue megtalálta azt, aki képes őt elfogadni olyannak, amilyen. Nem kell többé járnia az utat úgy, hogy sehová sem érkezik.
Képtelen felfogni.
Paul szorosan öleli magához, miközben a kezeivel a derekát simítja. Boldogság, és szenvedély tölti fel a szobát, mikor Stella hirtelen benyit. Ahogy meglátva őket, az arcára huncut, elégedett vigyor ül.
 - Bocsika, kicsit hamar hazaértem – kuncog. – Nyugodtan folytassátok csak.
Paul lassan elhúzódik, és az ajtó felé mutatva bólint egyet. Elmegy. Winy boldogan pislant utána, és az öröme átjárja minden porcikáját. Odalépdel Stella mellé, és még mindig remeg. Alig bír állni.
 - Menj csak utána – mondja a lány vidáman, mire Winata el is indulna, de Stella még megragadja a kezét. Komolyan a szemébe néz, és ezt suttogja: Azért védekezzetek!
Erre ő képtelen visszafogni kacagását, és nevetve csapja vállon Stellát.
 - Hagyjál már! – kuncog, majd elindul a nappali felé. Szédül. Paul nincs sehol. Kisétál az udvarra, de ott sincs. Nem találja.
Hirtelen egy fotóst pillant meg a ház kerítésére akaszkodva. Indulatosan sétál oda hozzá, és az arcán csak a haragja látszik. A föld szinte forog körülötte.
 - Mégis mit képzel? – emeli fel a hangját, mire a paparazzi meg se mozdul. Egyszerre mellé ugrik egy másik, aki kamerát fog a kezében, és üvölteni kezd felé.
 - Tudta, hogy Daniel Carleton Gajdusek maga miatt kapta meg a Nobel-díjat? – hallatszik a hangja, ami tűzként égeti Winy fülét. Alig lát. – Magának is kuruja van! – Winata Yue elájul.

A halál kényszeres nevetésbe kezd, és egy hatalmasat kiált.
 - Póker! – visítja, és az élet megfáradtan hull vissza székébe, míg a halál táncot jár felette. – Megint vesztettél! – kurjantja, miközben az élet gyorsan zsebre vágja az egyik zsetont. Mintha ott se lett volna.
 - Hát, sajnos megint te nyertél – sóhajtja az arcára csalódottságot erőltetve. – Jövő héten találkozunk! – köszön el, míg a halál csak óbégat tovább.
Kisétál a kocsmából, és előkapja a zsetont. Gyengéden megsimítja, és elmosolyodik. Végre.


AN: Daniel Carleton Gajdusek egy magyar származású orvoskutató, aki felfedezte a kurut. Ez egy olyan öröklődő prionbetegség, ami a Pápua Új-Guineai őszlakos nők között alakult ki, valószínűleg a kannibalizmusuk miatt. Akár három hónap alatt képes megölni valakit. Az első jele fejfájás, remegés, aztán járásképtelenség. Végül kényszeres nevetés.
Körülbelül ötezer embert öl meg egy fél évszázad alatt.



Kuru, a nevető halál

Posted by : MoonlighTie
2016. június 21.
4 Comments
Nagyon boldog születésnapot ennek a kis angyalnak, aki annyi minden tett a zenéért! We love you Macca!

Macca's 74th

Posted by : MoonlighTie
2016. június 18.
2 Comments
Olyan fél hat környékén értünk el az arénáig, ahol rögtön elvezettek minket a parkolóházba, aztán indultunk is a stadion felé. Ugyan meg kellett kerülni az épület felét, de máris hatalmas tömeg tolongott jobbra-balra. Gyorsan riasztottam is édesanyukám, hogy itt az ideje beállni. 
Na már most, kedves kísérőmről annyit kell tudni, hogy egy mukkot se tud angolul, vagy németül. Tehet az ember bármit, ő csak azért is magyarul fog beszélni. És én vele mentem a cseh koncertre, az én szerény, de annál elegánsabb angoltudásommal. 

Beálltunk lassan a sorba, ahol perceken belül hatalmas sokaság lett, pedig a kapuk még ki se nyitottak. Elindult a szokásos tolakodás.
Végül fél hétkor, pontosan, elindult a sor, és az ajtóknál jött a detektorozás. Mindenkinek elvették a táskáját, és átnézték. Meg kell hagyni, hogy jól ügyeltek a biztonságra, ami egy ilyen koncerten tényleg elengedhetetlen.

Koncertnapló - Csillagok

Posted by : MoonlighTie
2016. június 17.
6 Comments
Tehát, folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Este kiraktam a bejegyzést, és indulni kellett volna az ágyba. A hangsúly a kellett volná-n van. Naná, hogy újra kellett telepítenem a MP3-am. Igen, utazáskor én még használom, hogy ne merüljön le a telefonom. A mai kor gyerekei már nem is tudják mi az. 
Utána pedig, a gépem nekiállt frissíteni. Imádom a technikát.

Azt gondoltam, hogy egész nap remegni fog a lábam, kezem, és végig görcsölni fog a hasam, miközben közel nyolcvan litert izzadok, de nem.
Mikor reggel kinyitottam a szemem, elfogott egy furcsa nyugodtság. Már nem izgultam, és a fejemben sem cikázott ezernyi gondolat. Nem is igazán törtem magam azon, hogy elképzeljem mi is lesz, csak felöltöztem, fogat mostam, és beültem a kocsiba. Ennyi.

Koncertnapló - Álmok

Posted by : MoonlighTie
2016. június 16.
2 Comments
Sziasztok! Ma egy igazán különleges bejegyzést hoztam nektek. Mint páran tudjátok, holnap lesz Paul prágai koncertje, ahol én is ott fogok csápolni. Erről fogom most kiönteni a lelkemet, mert úgy gondolom, hogy ez nem elkerülhető apróság. 

Tehát kezdjük az elején.

Az ötlet, hogy én valaha eljussak egy hivatalos Macca koncertre egy percig se jutott eszembe, egészen szeptemberig. Akkor ugyanis, Paulie Amerikában koncertezett rengeteg helyen, és a Tumblr felrobbant. Láttam, hogy mi a helyzet, és eldöntöttem, hogy nekem valahogy el kell jutnom. Egyszerűen nincs olyan, hogy nem. Mert tudjátok hogy van a klasszikrock fandomban.

Más: El akarok jutni a kedvenc zenekarom koncertjére, mielőtt meghalok!

Mi: El kell jutnom a kedvenc bandám koncertjére, mielőtt a tagjai mind meghalnak!

Koncertnapló - Remények

Posted by : MoonlighTie
2016. június 15.
5 Comments
Cím:
Blowin' in the Wind

Alcím:
-
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Genfic
Szavak száma:
1652 db
Fandom:
Bob Dylan
Szereplők:
Bob Dylan, OC
Slash/Nonslash
NA:
Bobby adja önmagát.
1960, New York
Kellemes olvasást!


 - Hány utat kell még bejárnia? Hány galambot kell még meglátnia? Hány nőt kell még elcsábítania? Hány embernek kell még magát kiadnia? Hány? Ó, mond! Hány évet kell még várnia, míg végre Bobby, Bobby lehet? Mond el!

A világ sarkai most egy pontban érnek össze, és a kavargó szél a lányok haját a szemükbe fújja, míg a cigi füstje gomolygó tengerként száll az utcákon. Nincsen se tél, se tavasz, nyár, vagy ősz. Most van. Az elveszett évszakok elbújtak, és a királyukat várják. Éjfél.
Talán félnie kellene, de Bob Dylan meg sem rezzen. Még rengeteg minden van, amit meg kell tapasztalnia, de a halál nincs köztük. Ezt tudja, ezért öntelten sétálgat a sátán karmán, aki hiába nyúl érte, nem éri el. Van ebben a vékonyka, kopott fiúcskában valami, ami magasabbra emeli, a többi ember fölé. Ki tudja, talán Isten fia.
Sokat gondolkozik ezen, hiszen éppen olyan elesett, mint ő. De aztán rájön, hogy őt nem vezeti más, csak a becsvágy. Persze ezt nem mondja el senkinek.
Apokalipszis közeledik, de ez a magányos, szakadtas gyerek csak szorongatja a gitárját, és a metró neoncsövei alatt lehel a szájharmonikájába. Hogyan nevezi?
 - Szajhának nevezem – híreskedik mindenkinek, aki csak rá mer kérdezni.
Talán egy kicsit önteltnek hangozhat, de imádja az ilyen dolgait, amiket ő talált ki. Mennyi mindent is?
 - Rengeteget. Születésemtől halálomig kitalálok.
Hát, ilyen ez a feslett fiúcska, a vadászsipkájával a fején. Hogyan is nevezhetném?
 - Hívj Bob Dylannek! – köszönt mindenkit, aki csak mellé merészkedik -, még ha nem is ez az igazi neve. Ó, a boldogtalan, megbánja még ezt. Úgy, ahogy Suze is, meg Woody, Eric, és a híres John Lennon is. Ebben a percben éppen Hamburg egyik sikátorában dolgozott valakin, aztán futott a szerelmével a kórházba. Gondolni se tudott még rá, hogy később ez a felelőtlen Bobby ad neki füvet először.
Senki sem sejti első látásra, hogy mekkora hatással lesz rá ez a vékonyka fiúcska. Hogyan is sejthetnék, amíg nem szólal meg előttük? Annyi kérdés, de semmi válasz. Csak a szél.

A metró New York egyik legmocskosabb helye, de hova máshová mehetne egy nincstelen folk énekes? A föld poros, sáros, és isten se tudja miért, de ragad. Egy két tisztább sarok van csak itt-ott, de azokat hamar le kell foglalni. Annak pedig, aki csak éjjel három körül érkezik, nem marad más a folyosók szélén kívül. Itt még kényelmes pozíció sincs.
Bob fáradtan dől le, a sapkáját a nyaka alá rakva. Megöleli a gitárját, és bús bluest kezd lehelni a harmonikába. A szajhájába.
Még így, hajléktalanként is vonzóbb, mint bárki más a városban. A vén iszákosak is csak irigyen figyelik, ahogy esténként egy-egy lány felhívja magához. Elképzelhetetlennek tűnik a helyzet, pedig hányszor történt már meg? A barna, göndör, égnek álló haja, és égkék szeme azt jelzi, nem ebből a világból való. Hát még, amikor megszólal. A hangja mély, rekedtes. Bob direkt változtatja a hangját néha így, néha úgy. Este vén fekete csövesként énekel, de egy lány fülébe mély, hárfahangon suttog.
A legaggasztóbb az egész személyiségében, hogy ezekkel az adottságaival tisztában van, és ki is használja őket. Veszedelmes Bob Dylan. Öntelt, gőgös, kevély. Mégis őszintén énekel a világról, és a szerelemről. Ő a nép hangja. Elmondja azt, amit más nem mer. Ki a háborúk okozója, ki hazug, ki öl. Ezt más nem tenné. Másnak van annyi esze, hogy ne tegye. Egyszer még egy máglyán fognak elégetni, veszedelmes Bob Dylan.
A szájharmonikája még mindig a kesergő bluest énekli, pedig Bobbynak jelenleg nem lenne oka szomorkodni. Ma az egyik csehóban két dollárt kapott. Máskor még ennyit se kap. De már csak önkritikából is félretette azt a pár centet, hiszen ekkora orr mellé nem áll jól a szegénység. Ha erre gondol a fiú, nevetnie kell. Rácsap az orrára, és zsebébe csapja a harmonikát.
 - Végre! – sopánkodik a jobb sarok véne, mire a bal saroké förmed rá.
 - Hagyd má’ he! Olyan szípen zenél ez a fiú – vágja rá mosolyogva. Egy árva foga sincsen már. Hogyan is lehetne egy vén bokszosnak?
 - Köszönöm uraim! A híres Bob Dylant hallották. Később még fizetniük is kell ám majd érte, sőt. Még be is pótoltathatom – kiáltja a kicsi Bob, és lassan lehajtja a fejét.
Persze a jobb sarok véne legyint egyet, míg a másik hangosan nevet egyet. Ők egyébként testvérek. Négerek, akiket öregségükre kirúgtak a gyárból, és most nincs is más dolguk, mint azt a zsidó, hófehér fiúcskát hallgatni, akinek már egy sarok se jutott a metróban.
Az éjszaka nyugodtan telik, bármi dráma nélkül. Néhányan sétálnak, utaznak, és oldalra néznek. A sok szakállas között úgy látják Bobot, mint kölest a búzában. De hát ilyen egy zenész élete nem? Hát, az éppen pénzén ülő Jerry Lee Lewis nem értene egyet ezzel, miközben karjában a tizenhárom éves feleségét ölelgeti. Senki sem tudná megmondani, hogy ki is a szerencsésebb.
Végül a kis Bobby átalussza a hajnalt, és hét körül ébred, mikor a metróra igyekező tömegből valaki belé rúg.
 - Hé! – ásítja. Körülnéz, és egy újabb nap kezdődik. Végül nem volt apokalipszis. Minden újraindult. Bob is. Korog a gyomra.
Körbenéz, és a két néger nincs a helyén. Biztos elmentek kukázni.

***

 - Szóval, hogyan írod a dalaidat? Mindent lopsz, vagy csak véletlen? – kérdezi a csapos Bobot. Már egészen jól ismerik egymást, mert a fiú sokat zenél ebben a kocsmában. Lerázhatatlan.
 - A dalok léteznek előttem. Nem én találom ki őket. Ők élnek, úgy, ahogy mi. Fújja őket a szél hozzám, csak annyit teszek, hogy néha leírom őket, aztán elénekelem – magyarázza egy cigivel a szájában, mire a csapos csak tágra nyílt szemekkel törölgeti tovább a poharakat, mint ahogy éppen most az a kis szőke Hamburgban.
Egyszer csak a tömött csehó ajtaján besétál egy húsz év körüli, rozsdabarna, hosszú hajú szépség. Tulipán ajkakkal, csillag szemekkel. A lábán combig érő csizma, hátán hosszú kabát, nyakában pamutsál. Ezt látva a csapos csak sóhajt egy nagyot.
 - Na, öcsém, ma megint lesz hol aludnod – nyögi, mire Bobby szájára pökhendi mosoly ül. – Bárcsak az a rohadt szél hozzám is egy ilyen angyalt sodorna – folytatja lehorgasztott orral, irigykedve. A kis fiúcska rácsap a vállára, és már fut is a lány után, akit kellemes rózsa illat leng be.
Éppen az egyik kerek asztal felé tart, ahol a barátai várnak rá. A félúton se jár, mikor hirtelen leemelik a hátáról a kabátot. Ő rémülten pillant hátra, majd elmosolyodik.
 - A kis Bob Dylan – mondja kacéran, míg a fiúcska a kabátot gyorsan egy fogasra akasztja, aztán visszanéz.
 - Laura – mormolja, majd a keskenyke karját nyújtja a lány felé. Az belekarol, és lassan sétálni kezdenek. – Ennyire hiányoztam?
 - Mit mondhatnék? Nem bírom ki nélküled – vigyorog a lány. Idősebb, mint a fiúcska, de éppen olyan magányos. Mi másért fogadna az ágyába egy ilyen kis suhancot? Szegény lány mindig a rossz emberbe lesz szerelmes. A nagybátyjába, az egyetemi tanárába, a főnökébe, Bob Dylanbe. Egyiknek sincs jövője.
A kicsi fiúcska az asztalhoz kíséri, majd elköszön tőle, de nem örökre. Az még nem most következik.

Bob elégedetten fekszik el az ágyon, és nyúl a félig elszívott cigiért. A lány alig kap levegőt, azt sem tudja, hol is van.
 - Ah, kösz! – sóhajtja a fiúcska, majd kinyújtózik. Lassan felemeli kezeit, majd lomha mozdulatokkal felül.
 - Mit csinálsz? – kérdezi a Laura értetlenül.
Erre Bobby vissza se néz, csak öltözködik.
 - Megyek – feleli hűvösen. Felhúzza a nadrágját, ingjét, kabátját, míg a lány csak a lepedőt szorongatva nézi. – Nem akarlak kihasználni – folytatja a fiúcska. Azt hiszi, hogy ezzel ő az erősebb. Ő nyer.
 - De nyugodtan aludhatsz itt, te is tudod – mondja Laura, kissé remegő hangon. Még egy szerelme hagyja el, de nem tesz semmit. Csak fekszik.
A fiúcska a hátán a gitárjával áll az ajtóban, és lehorgasztott tekintettel pillant vissza.
 - Később találkozunk – motyogja, majd el is tűnik. Mintha csak a föld nyelné el. Így szokott ez lenni. Porrá válik, és elsodorja a szél. Egy másik városba, egy másik kocsmába, egy másik lány ágyába.

***

Ugyanúgy leül a fal mellé, mint tegnap. Megint nem jutott neki sarok. Az a két öreg néger lefoglalta. Ugyanúgy ülnek, ugyanúgy néznek. Az egyik mosolyog, míg a másik csak húzza a száját, ezt suttogva:
 - Kölyök, ha elő mered venni azt a szart, én esküszöm, lenyomom a torkodon – szavalja, mire a másik felé dob egy köteg papírzacskót.
 - Hagyd má’! Ő se kalandvágyból alszik itt – erősködik, de a másik csak a vállát emelgeti.
Nem kell félniük, ma Bob Dylan nem fog zenélni. Nincs kedve hozzá. Bűntudat mardossa belülről. A szél most nem dalt repít felé, hanem fagyosan az arcába csap.
Nem is akar belegondolni. A gitárjába karol, és lehajtja a fejét. Aludni akar végre, elfelejteni a világ zaját. Lassan lehunyja szemeit, és elszenderedik.
A metró ma este kivételesen csendes. A két néger is csak néha-néha kap össze, és a szerelvények sem csikorognak annyira. Mintha csak álomba ringatnák azt a szakadtas fiúcskát, aki kölesként üldögel a metróban.
Hirtelen az egyik öreg mégis hangosan sóhajt, mintha csak az utolsó löket kéne az apró Bobbynak. Érezni is kezd egy kísérteties rózsaillatot. Nagyot szippant belőle, és elmosolyodik. Egy test dől a vállára, és mire kinyitja a szemét, Laura rozsdabarna haját pillantja meg. Lassan felméri, de mielőtt megszólalhatna, a lány egy csókot nyom az arcára, és az ölébe dől.
 - Ott alszom, ahol te. Itt úgysem számít, hogy három, vagy négy hajléktalan – mondja, majd a két négerre néz. – Nem?
Ők csak szinkronban bólogatnak.
 - Teljesen megőrültél – motyogja Bob vigyorogva.
 - Ilyet egy kölyök ne mondjon nekem, akinek lenne hol aludnia, de ide jár le – válaszolja a lány gúnyosan.
Erre az egyik öreg képtelen visszatartani mondandóját.
 - Na! Ugye megmondtam. Ez csak kalandvágy – sipákolja, mire a másik megint fejen találja egy adag papírral.
 - Csitt má’! A kisasszony nem a mi makogásunkra kíváncsi – kiáltja, majd elhalkul.
Nevetnek. A kis fiúcska átkarolja Laura-t, és hozzá simul, mert ő ilyen. Kényes, és nem érti a szerelmet. Nem érti a nőket, a háborút, az igazságtalanságot. Ő csak egy fiúcska.

Bob Dylan ilyen. Nem tudja kicsoda, csak ha a szél elfújja hozzá a választ. Talán ezt a dalt is elfújja hozzá egyszer.





Blowin' in the Wind

Posted by : MoonlighTie
2016. június 4.
7 Comments

Copyright © S e x & S h o u t