Posted by : MoonlighTie 2016. augusztus 23.

RPF * The Who FF * Hurt/Comfort * A/A * Mistery * 3some * NSFW * NC-17 * Zene
Keith Moon 70. születésnapjára kap egy kis ajándékot, egy rövidke sorozatot, amiben természetesen főszerepet játszhat. Majdnem. No sebaj, Keith tudod, hogy szeretünk. Egy kicsit történet mesélős lett, mert újra E/1-ben akartam írni, szóval, ha valaki hozzám hasonlóan nem vevő rá, attó bocsánatot kell kérnem. Mindegy. Remélem részt vesztek velem ebben a kalandban!

Kellemes olvasását!




1



Ez 1965 tavaszán történt, amikor már bőven dúlt a beatlesmánia, és az északra vezető utak mellett már kezdtek kinyílni a virágok.

A történet eleje homályos, és elképzelhetetlen. Annyira bugyuta, mint amennyire Pete és Keith volt. Ha az ember nem ismerte őket őrültnek hitte őket, ha meg mégis, hát hívta a papot.
Mindketten egy kiforratlan kis bandában zenéltek, aminek a neve The Who volt. Egy londoni zenekar, akit még senki sem istenített. Mindenki csak a Beatlest akarta. A fővárosban, és Amerikában is állt a bál. Teljesen jogos a brit invázió elnevezés.
Egy normális banda erre úgy reagált volna, hogy még többet gyakorol, de ők inkább nyaralást szerveztek. Az énekesüknek, Rogernek a nagyszülei építettek egy kis faházat valahol Skócia legvégén, ahol nem volt semmi, csak a sós tenger, és néhány kocsma. Ide akartak leutazni vonattal, de a dobos és a gitáros lekéste a járatot. Természetesen, Keith és Pete.
Fogalmuk sem volt, hogy mit kezdjenek, amíg meg nem láttak hazafelé egy stoppoló kirándulót. Elhatározták, hogy ők is ilyen úton fognak eljutni Skóciába. Kisétáltak egészen a 74-es útig, ami csak északra vezetett, de három órán át nem vette fel őket senki. Már kezdték feladni, mikor hirtelen egy epervörös T-1-es húzott el mellettük olyan gyorsan, hogy majdnem feldöntötte őket. A sok csomag pedig, amit cipeltek mind a földre hullott. Mikor Pete már kiabált volna az autó után, az egyszerre lefékezett. A gumik fülsiketítő hangja karddöfésként érte a fiúkat, de mégis reményt adott nekik. A volkswagen lassan visszatolatott, és a nyitott ablakon egy vidám középkorú nő mosolygott ki. Az anyám.

Hát, így találkoztam velük. Bár, akkor csak két újabb stoppolónak tűntek, a sok közül, akiket az anyám előszeretettel fogadott be.

 - Pattanjatok be srácok! – hívta őket vigyorogva be az enyhén magas hangján. Ő mindig is egy energia bomba volt, és imádott csacsogni. Talán ezért is vitt el stopposokat, mert én egyáltalán nem beszéltem hozzá. Beültem a leghátsó ülésre, és csak bámultam az utat. Nagyon mérges volt rám ezért, de inkább beletörődött. Még örült is neki utólag, hogy új embereket ismerhet meg. Keith és Pete meg kifejezetten tetszett neki.
Lynn Orains. Ez volt a neve, amire hihetetlenül büszke volt. Mindig hencegett vele, hogy Orániai Vilmos leszármazottja, talán az is lehetett. Gyönyörű asszony volt. A haját szőkére festette, és a körmei mindig vörösen csillogtak. Valami smink is volt rajta, de visszafogott. Sok időt fordított magára a sok utazás mellett. Néha kételkedtem abban, hogy alszik-e egyáltalán.
De akármilyen ékszert, vagy ruhát húzott magára, a szépsége a mosolyából fakadt, ami egész életében ott díszelgett. Titokban én is ilyen szerettem volna lenni.
A legnagyobb szenvedélye mégis a Rock and Roll volt. A kocsiban mindig szólt egy Chuck Berry, Ray Charles, vagy Elvis szám. Esküdözött is róla, hogy majdnem Elvisnek nevezett el annak ellenére, hogy lány vagyok. Végül a Little Richard iránti tiszteletéből Sally lettem. Mégse nőttem olyan magasra, aminek ő kifejezetten örült. Sokat igazított rajtam, és rengeteg ruhát is vett, de azok mégsem álltak jól rajtam, a hajam meg akárhogy vasalta, rögtön begöndörödött pár perc alatt. Átkozta ezért az apámat, akiről egy árva szót sem ejtett soha. Még a születési okmányokat is eldugta előlem, hogy ne tudhassam meg a nevét. Így én csak Sally voltam. A hercegnő. A kis égkő. A lánya.
A szeszélyei miatt sosem jártam iskolába. Ő maga tanított írni, olvasni egy ideig. Aztán közösen megegyeztünk, hogy jobb nekem, ha magamat okítom. Ő vette sorra a könyveket, én meg nehezen, de elolvastam őket. Néha ki is kérdezett, de tizenhét éves koromra már többet tudtam a világról, mint ő maga. Ezen valamiért mindig nevetett. 
Valahogy mindig okot talált rá, hogy utazzunk. A tengerhez, aztán a fővárosba, még Moszkváig is elautóztunk egyszer. Az egyetlen, amit nem értettem, az pénz volt. Sosem beszélt arról, hogy munka nélkül hogyan költhetünk ennyit. Egy élet nyomozása után sem tudtam kideríteni, így találgatni kezdtem. Talán az apám egy gazdag politikus volt, és a titoktartásért cserébe pénzeli anyám minden őrült tervét? Vagy valóban Orániai Vilmos rokonai lennénk? Esetleg a szüleim egy kincskutató kiránduláson milliárdokat találtak, de a pénz szétválasztotta őket?
Nem volt jobb dolgom, mint ezen gondolkozni. Utazásaink alkalmával néztem az ablakot, és gyönyörködtem a tájban. Anya gondoskodott róla, hogy mindig új helyre menjünk, ahol legyen mit nézni. Nagyon szerettem őt, ahogyan a legtöbben az anyjukat.
Ő viszont sosem vadászott nekem új apa után, mint a többi özvegy. Meg akarta mutatni a világnak, hogy egy önálló nőnek nincs szüksége férfire. Neki nem is volt.
Egyedül ehhez a csodaszép T-1-eshez ragaszkodott, ami a körmeivel azonos színben csillogott, epervörösen. Összesen hat ülés volt benne. Kettő, kettő a három sorban, és mindegyiken virágos huzat díszelgett, amit anyám gondosan választott a belső kárpit mályva színéhez. Az egész jármű szemet kápráztató volt. Egy porszemet sem lehetett benne találni. Mellesleg a német autó olyan gyorsan ment, hogy a legtöbb autót könnyedén lehagytuk, köszönhetően anyám szabadszellemű vezetési stílusának.

 - Sally, drágám! – nézett hátra rám azokkal a világító égkék szemeivel. – Segíts, kérlek ennek a két fiatalembernek! – kért, és én a vállamat megvonva lassan előre másztam. Teljes ellentéte voltam anyámnak. A hajam rövidre lett vágva, és olyan göndör volt, akár egy kutya szőre. Még csak be sem festettem, csak simán barna volt. Nem hordtam szép ruhákat, csak egy derékig érő nadrágot, és valamilyen felsőt. Mosolyogni sem nagyon szoktam, mert bennem nem élt olyan eleven vidámság. Viszont a szemeimet nem tudtam eltakarni. Éppen úgy világítottak, mint anyué.
 - Máris – feleltem, majd lomha léptekkel kiléptem a T-1-esből. Előttem állt az a két srác, akiket akkor még nem tudtam mire vélni.
Keith volt az alacsonyabb, és ő kevesebb bőröndöt is cipelt. Kerekre vágott mandulabarna haja éppen a szemébe lógott, és pont eltakarta a vastag szemöldökeit. A sötét szemében látni lehetett azt az elevenséget, amit én sosem tudtam megérteni. Mintha a lába is járt volna akkor, mert képtelen volt lelassítani. Összességében nagyon vonzó volt, és elvarázsolt. Egy pillanat alatt engem is elbűvölt azzal az aranyos vigyorral, amit rám vetett, amikor először megpillantott.
Vele szemben Pete magas volt, és rövidebb volt a haja. Hosszú orra volt, amit látszólag szégyellt is, pedig nekem kimondottan tetszett. Ő sokkal összeszedettebbnek tűnt, és értettebbnek. A bal kezén látni lehetett, hogy az ujjvégein teljesen megkeményedett a bőr, tehát rögtön tudtam, hogy gitározik. Viszont Keith nem volt elég helyes énekesnek, azért ráaggattam a dobos címkét.
 - Gyertek! – néztem rájuk, és az autó mögé sétálva kinyitottam a csomagtartót. Ők lassan mögém lépkedtek, és bedobták a cuccaikat. Eközben anyám a visszapillantóban megigazította a sminkjét, és mire visszaértem, már a megszokott mosollyal üdvözölte új vendégeit.
 - Na, szálljatok be, egy-kettő! – vigyorgott, amit csak Keith viszonzott, ahogy beült baloldalra. Pete meg csak próbálta elrejteni feszéjezett arckifejezését. – Na, meséljetek, hová mentek?
Én bemásztam a helyemre, és igyekeztem nem elrontani a csevejüket. Így tettem mindig, mikor anyám vendégei elözönlötték a kocsinkat. Nem volt vele különösebb problémám, hiszen Anyámnak ez volt a hóbortja. Nekem a macskák.
Már évek óta könyörögtem, hogy végre fogadjunk be egy macsekot, de ő hajthatatlan volt. Pedig ezt kértem csak tőle, semmi mást. Minden esetre nem lett volna túl jó ötlet egy folyton guruló autóban tartani egy állatot. Amint megálltunk volna levegőzni már rég el is szökött volna.
Nem maradt más lehetőségem, mint a kempingekben, vagy hotelekben élő állatokkal játszani. A baj csak az volt, hogy egy-két napon belül már le is léptünk.
Rövid kapcsolatok. Ez a jövő várt a két új utasra is, akiknek akkor még csak a nevüket sem tudtam.
 - A barátainkkal Harrow-ba utaztunk volna, de lekéstük a vonatot – válaszolt Keith pezsgően, amire anyám azonnal megkedvelte.
 - Oh, kedveseim – mondta anyám együtt érzően. – Egyébként én Miss Orains vagyok, a lányom pedig Sally – mutatott rám hátra, én meg csak intettem feléjük.
 - Én Pete vagyok – rebegte a gitáros visszafogottan, mire a másik fiú is kiegyenesedett.
 - A barátaim Keith-nek hívnak, de maga hívhat Johnnak – vágta rá, mire anyám nagyot nevetett. Éreztem, hogy ezek után nem könnyen szabadulok ettől a két sráctól.
 - Szerencsétekre mi pont Harrow mellé megyünk a St. John’s Loch mellé, szóval, ha nem bánjátok a lassú tempónkat, akár velünk is tarthattok – hadarta vidáman, ahogy sejtettem.
 - Lassú? – súgta Pete az útra nézve, amin anyám olyan gyorsan hajtott, hogy látni is alig lehetett. Igaza volt, evvel a tempóval estére oda is értünk volna, de mi valóban lassúak voltunk. Anya nem volt hajlandó este ötnél tovább vezetni, és reggel sem indultunk el tizenegy előtt.
 - Párszor meg kell állnunk sátorozni, de ha ez nem gond szívesen látunk titeket – folytatta anya, és a két fiú egymásra nézett. Bólintottak, és már el is döntötték a dolgot.
 - Rendben – felelte vigyorogva Keith, mire anya is elmosolyodott.
 - Nagyszerű! – örvendezett.


Ezzel kezdődött meg a közös utunk azzal a két suhanccal, akit a szél is sodorhatott volna hozzánk.

{ 8 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Hello :)
    Ebbiony egy szép kezdés. És Who! Annyira keveset lehet róluk olvasni, jót meg még kevésbé, de itt vagy Te, és írsz. Jót. A kezdés alapján.
    'Viszont Keith nem volt elég helyes énekesnek, azért ráaggattam a dobos címkét.' Ez itt mi? :D Nem elég helyes? Keith borzasztó helyes. Meg cuki. A pizsamafelsőiben, meg ahogy beleéli magát mindenbe, meg teljesen, nyjajj, Keith imádnivaló. (Megcsalom itt Johnt. Bocsibocsi. De most úgyis Johnnak lehet hívni Keithet, úgyhogy jó.)
    Azt még meg kell mondjam, hogy alapból nem szeretem az OCket. Alapból az összeset fognám, szálanként kitépném a hajukat, utána visszaragasztanám, és régi Markiplier videókat vagy Freddie Mercury csodás felsőtestét nézetném velük, vagy valami. Rühellem őket. Alapból. DE, és itt jön a nagy DE, látod, mekkora nagy betűkkel írtam, nofene. DE Sally (és S&Sban is kedveltem Adelt) szimpatikus. Nagyon is. Az anyja is, de ő kevésbé, sorry.

    És egy kérdés: végül a Yellow Submarine cipőidben voltál, ha voltál Beatles találkozón?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Wow köszönöm! Igazából Sally egy tipikus, kissé flegma karakter, akiket én általában gyűlölök, de most kiegyeztünk, hogy szerepelhet kicsit. De persze majd a változás a lényeg. Viszont tudom, Keith irtó cuki, ezért is imádom annyira, de Sally ezt MÉG nem látja. Sally még nem az igazi.
      Bár én sem szeretem az Ocket, de ha az ember némi nonslasht akar írni, muszáj valakit kreálni. Plusz néha már belefulladok abba a sok Johnba, meg Paulba akiket már abszolút ismerek. Kell némi pihenés egy kis with Oc.

      Mellesleg ott voltam igen, de az esős időbe nem akartam kivinni szegényt, szóval nem volt rajtam.
      Ja és muszáj megemlítenem, hogy egy törpével voltam ott. A hírnevemből akar celeb lenni ch.

      Törlés
    2. Ha fekete cipőben voltál, láttalak.
      Amikor azok öten ott dumáltak, ott ültél a színpad előtt jobb oldalt? Mert volt ott egy lány, iphoneja volt, borzasztó hosszú haja meg minden, de nem mertem megszólítani a cipője miatt. De lehet, hogy nem te voltál. Nem tudom. De ha te voltál, akkor valószínűleg te is láttál engem :P

      Törlés
    3. Igen >< az én voltam. És a törpe ült mellettem. Viszont én túl sok embert láttam, szóval bocsi. Legközelebb nyugodtan ordíts rá bárkire, mert hirdetni kell az igét. Linkeket kellene osztogatnom mindenkinek.

      Törlés
  2. Ez a sztori nem slash, ugye? Milyen gyakran lesznek részek, és hány lesz? (nonslashfan)

    VálaszTörlés
  3. Az RPF (real person fanfiction) kizárja a slasht. A RPS (real person slash) az ellentéte, szóval, ha valahol RPF van, az biztos nem slash. Olvass utána.

    VálaszTörlés
  4. Szia!

    Juuuj, The Who. *o* Annyira szeretem, hogy mindig ilyen egyedi fandomokban írsz, ráadásul olyanokban, amikben benne is vagyok, szóval jár a pacsi. :D
    Amúgy nagyon megfogott az ötlet, nekem Sally is szimpatikus, az ilyen nemtörődöm embereket az életben is bírom, szóóóval örülök, hogy őt választottad főszereplőnek. És ú, nagyon tetszik, hogy utazgatni fognak, imádok utazni (szóismétlés, de nem érdekel), ráadásul, hogyha ott vannak Keithék is, akkor csak jó lehet. :D Nagyon várom a folytatást.

    Maffia

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! Igen, mindig megtalálom magamnak a bogaraimat. Jelen esetben a Who-t. Néha csak le kéne kapcsolni a netet.
      Igen, én is imádom az ilyen kalandos utazós dolgokat, szóval gondoltam megpróbálom, mert hát egyszer élünk.

      Sietek a következővel! o((QwQ))o

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t