Posted by : MoonlighTie 2016. augusztus 6.


Cím:
The Mad Keith


Alcím:
-
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Romkom
Szavak száma:
1760 db
Fandom:
The Who
Szereplők:
Keith Moon, John Entwistle, Pete Townshend, Roger Daltrey
Slash/Nonslash
NA:
A banda új dobosa kicsit dilis.
1964, London
Kellemes olvasást!


Ez a nap egy hazug disznóként oldalgott fel London fölé, és az öntelt suttyó még csak nem is szólt előre. Nem mintha egy ekkora csillagnak ilyen kötelezettsége lenne, ez mégis udvariatlanság. Az angoloknak biztos. Pedig Keith sosem volt olyan hivatalosan, ötkor tea angol. Őt nem lehet normális kifejezéssel illetni. Ő egy majom.
Talán a felelősség tudat veszett ki belőle egykor, pont mint Pete-ből. Mr. Townshend akkor bukott ki a felelős emberek listájának aljáról is, mikor ezt a bizonyos majmot vette be a bandájába.
 - Vicces, meg minden, de te egy kibaszott idióta vagy, hogy őt választottad – panaszkodik Roger az anyja karosszékéből. Képtelenség komolyan venni, ha még Mrs. Daltrey rózsaszín kalapja is a fején pihen. Egyedül John tud ilyenkor is komoly maradni. Ő igazából mindig csak egy arcot vág. Ez a  ,,Hol a rákban vagyok? Áh, leszarom” arc. Egy kicsit súlyos, de azért beszélni még tud. Néha.
 - Igaza van – jegyzi meg halkan John az apai karosszékből, amin persze katonásan, mereven ül. Titokzatos, és soha, senki sem tudja, hogy mégis mi járhat a fejében. Bár, most bizonyára az újfiún gondolkozik. Vagy a basszusgitárján. Sose lehet tudni.
Pete a hosszú szövegkanapén fekszik, és számolja, hogy hány cigije maradt meg. Szinte ügyet se vet arra, hogy a két bandatag éppen vétózni készül.
 - Szerintem jó a srác. Őrült, de jó – mormolja, mire Roger arca ismét kezd vörössé válni.
 - Rakd már el azt a kurva cigit! Ha anyám meglátja a kanapén, kicsinál! – kiáltja mérgesen, akár egy morcos tacskó.
 - Igenis – üvölt vissza Pete, és kettejük között úgy süvít a szél, hogy szegény John csak próbál nem eldőlni a székkel. A szobát, sőt… lakást beborító vihart végül egy kissé félénk csengőszó szakítja felbe. Az őrült Keith megérkezett.

Hogy eddig pontosan mit tudtak Keithről? Cuki, mert szép, nagy, kerek, szemei vannak, és a frizurája is elég gomba ahhoz, hogy zenéljen. Őrült, mert úgy püföli a dobokat, mint egy szellemileg sérült elmebeteg. Keith, mert így mutatkozott be. A vezetékneve meg valami rövid hülyeség, mint nap, csillag, vagy valami ilyesmi. Ezen kívül semmi.

Roger lassan az ajtóhoz lépked, majd a falnak dőlve kitárja az ajtót. Az újfiú áll ott magányosan, zsebre dugott kezekkel.
 - Gyere! – köszönti mosolyogva a házigazda, mert ő valamiért mindig kedves tud maradni. Ez még egy megoldatlan kérdés. – Ez az ősök háza, szóval, ha lehetséges itt ne verj szét semmit – jegyzi meg Rog.
 - Ja… Kösz, de hoztam magamnak sajátot – mutat Keith a dobverőire, a hátsó zsebében, mire Roger minden ellenszenvét félretéve elneveti magát. Ez a kölyök tényleg őrült.
 - Hibbant vagy – kuncogja, mire Keith csak elpirul. – A többiek itt döglenek bent – teszi hozzá, és a nappalira mutat. Az újfiú tekintete szinte rögtön Johnra szegeződik, aki csak a cipőjét bámulja. Aztán Pete-re néz, aki mosolyogva áll fel mellé. Jár neki az udvariasság medál. Azért mégsem olyan könnyű letagadni az angolságot egyeseknek.
 - Csá, Keith! – nyújtja a kezét, majd csábosan rákacsint, mire szegény John arca teljesen elvörösödik, még így, két méter távolból is, míg Keith egyáltalán nem az a srác, aki nem menne bele a játékba.
 - Kérlek! – leheli. – Csókot! – vágja rá, mire Pete nevetve egy ótvar puszit nyom a kezére, és amint megteszi, Keith pukedlizik. Erre Roger is elkezd kacagni, és Pete sem képes visszafogni magát. Egyedül John ül rémülten a megszokott arckifejezésével, és ki hangsúlyozódik a  ,,Hol a rákban vagyok?” része. Nem is szól semmit, csak némán a mosdó felé sétál. Így a nevetésködében észre sem veszik, hogy eltűnt. Kicsit csendes. Túl csendes.
 - Hát, ő? – mutat az üresen ringatózó karosszékre hirtelen Keith. A többiek odanéznek, de csak a vállukat vonják.
 - Az ökör? – kérdezi Rog. – Ja, ő gyakran csak úgy felszívódik.
 - Ökör? – néz döbbenten az újfiú.
 - Erős, és nyugalmas – nyögi Pete, mintha ez olyan egyértelmű lenne. Egyáltalán nem az. Inkább abszurd. Vagy egyenesen elképzelhetetlen. – Csak most kicsit, más. Érted – teszi hozzá, a fejét oldalra döntve, mire Keith csak értetlenül bámul rá. Mintha valami macskához beszélne. Kezd teljesen biztos lenni benne, hogy ez a zenekara állatokból áll.
 - Egyébként este megyünk inni, és mostantól neked is ott kell lenned – nyögi ki végre Roger, és Pete a szemével majdnem pofán vágja, amiért az elején olyan előítéletes volt, most meg így nyomul.
Egyébként ők ketten folyamatosan veszekednek, vagy ölelgetik egymást. Senki sem tudja, hogy mikor van mosolyszünet, vagy éppen boldogság. Vagy harc, vagy béke. Vagy kóró, vagy rózsa. Vagy fagyi, vagy spenótfőzelék. Legalábbis John így tudja meghatározni. Igen, ő egy kicsit fura.
 - Csak ha ti fizetitek – feleli öntelten, ami éppen elég közvetlenné teszi ahhoz, hogy csak nevessenek rajta. Mellesleg mind pontosan tudják, hogy nem fognak fizetni. Ki szokott fizetni? Piáért?
John lassan, kimérten sétál vissza közéjük, ahol az újfiú úgy néz rá, mintha valamiféle földönkívüli lenne, amitől ő is ugyanígy tekint vissza. Közösen szemlélik egymást tágra nyílt szemekkel, ami a szobában lévő összes léleknek ugyanannyira kellemetlen. Még Roger szívtelen nagyanyjának szellemének is. Pedig, ő aztán soha életében nem húzott magára fürdőruhát.
A teret bejárja a kínos csend.
 - Öhm, John – nyögi ki nehezen Pete. – Keith is jön a Ballromba, szóval… - halkul el. Egyszerűen képtelen beszélni, míg ezek így nézik egymást. Ufók.
 - Fejezd már be a mondatot! – néz rá mérgesen Rog, és ennyit a kellemetlen csendről.
 - Akkor beszélek, amikor akarok! – feleli hangosan. Pete mindent hangosan szeret. Beszélni, zenélni, énekelni. Ilyenek ezek a Townshendek.
 - Persze most egy szót se bírsz kinyögni, máskor meg be nem áll a szád! – kakaskodnak mindketten, mint egy kiöregedett házaspár. Nem mintha nem azok lennének.
El is kezdenek egymással kiabálni, miközben John egyhelyben álldogál, Keith meg azt se tudja hova nézzen. Kicsit kezdi megbánni, hogy eljött.
 - Izé, ezek mindig ezt csinálják? – kérdi vidáman az újfiú Johnt. Mintha egy apró kölyökmacska nyávogna halkan egy hatalmas, érzelmetlen ökörhöz.
 - Ja.
Nem túl beszédes.

Roger és Pete olyannyira hevesen tépik egymást, hogy észre sem veszik, hogy már rég nem a Daltrey-rezidencián tartózkodnak, hanem a Ballroom szakadt bőrszékein terpeszkednek. Ez egy közepesen népszerű kocsma a belvárosban, ahová főleg drogosok, és gruppie-k járnak. Egyikőjük se keres többet érintésnyinél több örömet. Talán a légkör teszi, vagy a hanyag tulaj.
A hely kifejezetten sötét, és tele cigi füsttel. A falak feketére festettek, és rengeteg karikatúra borítja őket. A bárpult középen, és egy apró színpad hátul. A fiúk is játszottak már rajta párszor, de inkább csak isznak itt. Sokan járnak ide.
 - Persze, mert a te hajad nem lóg a szemedbe? – kiáltja Roger, és minden ismerős jegyzi a mosolyszünetet, meg a halálzónát, ami a Pete és közte lévő szűk pár centit fedi le.
 - Én legalább látom milyen színű a lámpa! – vág vissza a bandavezér. Ez a kék szemek csatája. Veszélyes a közelben tartózkodni, főleg a lányoknak.
Hogy miért fut el minden nő nemű a közelből, aki ismeri őket? Mert jelen esetben a szoknyák a céltáblák, és amelyikük több csibét szed fel magának, az nyer.
Még szerencse, hogy ezt megúszta az összes fiatal lány, aki ma a Ballroom helyett ma másik bárba ment. Már csak Mrs. Hudson söpröget a sarokban, de róla igazából senki sem tudja, hogy nő, vagy férfi. Nagyobb a bajusza, mint bármelyik tagnak a bandából, vagy a bárból. Ő egy igazán különleges egyéniség. Fedhetetlen.
A nagy kakaskodás közben egyszerre mégis két óvatlan lány áll meg az ajtóban, a klubbot nézegetve. Azon tűnődnek, hogy itt vajon van-e zene. A bejáratból alig, de lehet látni a színpadot, így besétálnak. Ahogy közelebb érnek hallani lehet, hogy franciául beszélnek. Valószínűleg Párizsból jöhettek. A hangjukat csak Keith és John hallja, és a köztük ülő két vitéz ügyet sem vet az újonnan érkezett vendégekre. Csak nyúzzák egymást.
Mégis, a két lánykának azonnal megakad a szeme rajtuk. Melléjük érve csak annyit súg az egyikük halkan:
 - Nagyon helyes pár vagytok – suttogja, és már tovább is lépked, kézen fogva a másik csibét.
Rog és Pete hatalmasra tágult szemekkel bámulnak egymásra, majd hirtelen elmosolyodnak. Ez egy jó éjszaka lesz.
 - Huh, bocs fiúk – kezdi Roger leereszkedően.
 - Most magatokra hagyunk – hadar közbe Pete, és megragadja Rogot, majd a lányok felé húzza. Ennyit a banda buliról.
John egy szót sem tud mondani. Egyedül bámulni képes a két székkel odébb ülő Keith kerek szemeibe, míg ő visszafogottan próbál érettnek látszani.
 - Sajnálom – jegyzi meg komolyan. – Gondolom nem pont ilyen beavatásra számítottál – forgatja meg maga előtt a korsó alatti alátétet.
Keith csak elmosolyodik.
 - Úgysem jön össze nekik – vigyorog. – De azért legközelebb mi legyünk hangosabbak – teszi hozzá, és az ökörnek becézett basszusgitáros szájára valamiféle érzelem ül. Most először. Az újfiú leszáll a székéről, és John mellett foglal helyet. Odahajol az arcához, és összehúzza a szemöldökét. – Igen, már látom is – mondja halkan, az arcára mutatva. – Ott bizony egy aprócska, illetlen mosoly rejtőzik. Itt lenne az ideje kiengedni, különben belül fog bajt okozni – böki meg John száját, aki kifejezéstelenül néz szembe vele. Ez a gyerek tényleg őrült. Úgy igazán.
 - Oké – feleli silányan, attól rettegve, hányszor akarja még Keith megbökni.
A dobos vidám arcot ölt magára, majd lehuppan a székéről. – Jól szórakoztam veletek. Majd üzenjetek, meg minden, de most lépek – integet, és már sétál is ki.
John megsemmisülve ül egyedül, orra előtt egy félig üres sörös korsóval, nézve hogyan lép a borongós angol ég alá Keith. Az őrült Keith. Az a Keith, aki valamiért teljesen elbűvölte. És akibe valószínűleg fülig elveszett. Keith, Keith, Keith.
Fogja hirtelen a poharat, és egy húzásra leönti a sört a torkán. Felpattan, és már indul is az újfiú után. Gyorsan kimegy a levegőre, ahol már tisztán lehet hallani a dühös felhők gerjedő morajlását, amikben elvesznek a téglaházak tornyai. Rideg az idő, és John akármerre néz, sehol sem látja a dobost. Bízik a szerencséjében, és elindul jobbra, futva. Az egyik láb a másik után, de még három sarok után sem találja Keith-t.  Rossz oldalt választott, mint mindig. Nem szabadna rábíznia magát olyan dologra, amiből egy évben, ha egyszer jut neki valamennyi.
Szárnyaszegetten néz fel a sötét égre, ahonnan egyszerre ezernyi esőcsepp találja el. Máris csorog a nyakába a víz. Lassan visszaindul, és már közel sem olyan izgalmas az egyik lábát a másik után tenni.
 - Hé! – kiállt egy ismerős hang utána. John gyorsan megfordul, és az újfiút pillantja meg a szomszédos eresz alatt. – Gyere már! – szólal meg újra, és John oda lépked hozzá. Meg van. – Te utánam jöttél? – kérdezi boldogan, mire a basszusgitáros csak egy bólintásra képes. – Értem, azt hiszem – folytatja, majd elhallgat.
A vihar olyan erőteljesen süvít végig London szűk utcáin, hogy szinte kiabálni kell. Erre Entwistle nyílván nem képes. De bízik benne, hogy Keith nem teljesen hülye.

 - Hát – mondja az újfiú. – Ha füvet akarsz, sajnos most nincs – hebegi, és John számára világossá válik, hogy a mai napon felindult érzelmei nem fognak senkit megtalálni, csak egy flúgos, őrült, idióta dobost. Már kezdi kapizsgálni, miért is hívják ökörnek. 


{ 6 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Hahó. Aktív vagy askon? Ez jelent valamit.

    Miután semmit nem csináltam, csak a netet szuggeráltam, hogy nyugodjon meg szépen, és maradjon csak itt, egy pocsék Beatles és egy kevésbé pocsék Queen ficet olvastam, meg próbáltam Supnat maratont tartani, de a net, ya'know..
    Szóval, el kell mondanom, hogy a Whotol eddig csak a 'The Kids Are Alright'ot ismertem, de az cuki. :)
    Így aztán, miután elolvastam a ficet, elmentem wikipédiázni! Yay!
    Hogy értsek is valamit. És a következő reakcióim voltak:
    1. Áh, '64. Remek.
    2. Szóval Moon! Most már ezt is értem. Hold.
    3. Szegény Keith... Úgy tűnik, ahogy jött, úgy el is ment.
    4. PAUL? PAUUUUUL? Hogy... mi? A Te bulidon? Nemá!
    5. Oké, nem Paul tehet róla.
    6. Cincinatti tragédia? Ez egy nagyon komoly történelmi esemény. :P
    7. És valóban az. Kurvaélet
    8. Mindenki meghal.... Nem, most nem kell House is a fejembe.
    9. Zak Starkey? Ti mindenhol ott vagytok, igaz, kedves ismert fandomjaim?
    Szóval.. Igencsak szép történetük van. Ez ma a második új dolog, amit elkezdtem, mert bármilyen régóta hallgatok Queent, ma kezdtem el olvasni róluk... avagy tegnap. Ma.

    A történethez a hozzáfűznivalóm:
    Háddeaztacsuhajamegaminőségig hácezmegmijértilyencuki hát naaaaaaaaaaaaaaa
    Hát uuuramaatyám, milyen már ez?!
    Mivel nem ismerem a személyiségüket, egyelőre úgy kezelem őket, mint egy nagy marék OCt, akiknek egy csoportja össze van szokva, és van egy újfiú. Rrrremek. *kezet dörzsöl*
    Nem. Ők nem lehetnek ock... Ez több. Miután arról is van már képem, hogy hogy néz ki hatvanöt Keith és hatvanöt John, (ézs dzugiiikh) jobban el tudtam képzelni. És tényleg, nincs sok dolog, amit mondhatnék. Csak a 'nagyon szépen van megírva' és a 'néha aludnod is kell, kezdek aggódni' amit most mondani tudok, de szerintem ahogy átkerülök emberi wifi mellé, kiművelem magam.
    Várj, most van.
    Rendben, akkor mondjuk azt, hogy első igazi The Who élményem 2016. VIII. 6-án, 2:27-kor született, a 'Happy Jack'-kel. És. A fene essen bele, ezek barmok :D Igen érdekes humoruk van, ez alapján. De a vokál tetszett. Nekem a vokál talán a legfontosabb egy dalban, és itt iszonyat jó volt. A klip is tetszett. :) Ők hihetetlenek :D Ez marha jó :D Most itt vigyorgok, és nem tudom, mit kezdjek magammal, mert már megint szarakszik a net, és hideg vaaan. Becsukhatnám az ablakot. Remek ötlet. Aztán megyek, hallgatok még, mert szerintem megéri. Biztos vagyok benne.

    Na, nekem se telt még 30-45 percbe kommentet írni...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen ez a who dolog meg részemről is kicsit új . De egyenlőre nagyon élvezem szoval bele vagyok buzulva. Főleg Keith. Ő a szívem csücske. Nagyon. És mivel jelenleg a dechatlonbol lopom a WiFi-t ezért kb ennyit tudok reagálni. Köszönöm a kommentet és imadlak! 😍😘

      Törlés
    2. Kicsit beleástam magam jobban a dolgaikba, és amiket leszűrtem:
      Roger okés. Jó a hangja, normálisan néz ki, de kicsit fura, ahogy legtöbbször hangszer nélkül álldogál középen. Nem tudom, hogy bírja, én a csellóm nélkül elvesztem kettőnél több ember előtt.
      Pete, a baloldal. Nekünk jobb, de az mindegy. Jól gitározik, és a szakáll is jól áll neki, de inkább mégsem.
      John valóban olyan, mintha maszkot viselne. De...
      Keith mindent megtesz, hogy a többieket nevetni lássa. Beveti a grimaszait, a... khm.. csodálatos mozgáskuktúráját, szétver mindent, és az egész képe csupa vigyor. Így általában John nem csak mosolyog, de nevet is! Omfg!

      És baromi jók a dalaik is. A 'Subtitute' nagyon tetszett. Meg a 'Who are you?' És azok is jók, ahol szegény Keith már nincs.
      Aha, jó banda. Nagyon.

      Törlés
    3. Igen, ők hihetetlenül jók. Bár még van mit tudnom róluk, rengeteg dolog, de ott teljesen meghaltam, mikor rátaláltam a 'Batman'című számokra. Ott jöttem rá mekkora idióták.
      de így szeretjük őket, nem?

      Törlés
    4. Teljesen megfertőztél. :D
      De az élőlényeket a közelemben sajnos nem érdeklik szegény ördögök, úgyhogy itt üldögélek egyedül, gondolkodom, hogy mit rajzoljak, és egy csinos kis összeállítást hallgatok tőlük.
      Hihetetlen jók. A Batmant pedig YouTube bácsi letiltotta. Ellenem dolgozik. :(

      Törlés
    5. Szeretek másokat megfertőzni. Mellesleg SPOTIFYYYYY. És én ezt az egyedül létet érzem mindenhol. fuck pangea

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t