Posted by : MoonlighTie 2016. szeptember 4.

RPF * The Who FF * Hurt/Comfort * A/A * Mistery * 3some * NSFW * NC-17 * Zene
Egy újabb adag Whoskodás, mert ez talán enyhíti a suli okozta lelki sérelmeket, vagy nem. Remélem azért tetszeni fog a kis csavar, vagy mi. Ajánlott hozzá elolvasni az előző részt, mert egy szenya vagyok, és nehezítettem a dolgokon, just for you guys. Hajrá!

Kellemes olvasását!



2



Nem volt hideg, soha. Kalifornia partjait folyamatosan a tenger mosta, és el sem lehetett képzelni bármit, ami három gombóc fagyinál hűsebb lett volna. Az égen mindig ott táncolt a nap, aki kellemes meleget borított mindenhová.
A szörfösök a mocisokkal verekedtek, és mindenki csak a Beatles új lemezéről tudott beszélni, vagy az LSD-ről. A kettő mellesleg közel ugyanaz volt.
Én a Hiltonban voltam szobalány, ami a legdrágább hotel volt az egész déli-parton. Folyton vén, pénzes ürgék szálltak meg nálunk, vagy éppen sztárok. Tavaly nyáron például Mick Jagger jött el hozzánk, és a személyzet másról sem tudott beszélni. A többi szobalány szinte tépte egymás haját, hogy ki mehessen be takarítani. Végül Gretchen jutott be, akinek azóta is az a nap a legszebb emléke, és minden héten, szerdán kezd róla beszélni. Mondanom sem kell, a többiek veszettül irigyek rá.
Én sosem értettem, hogy a hírességek miért különbek bárkinél is. Az egyetlen dolog, ami elválasztott tőlük az az volt, hogy én a mosdókagylót pucoltam, amibe tegnap egy prosti belehányt, míg a Capitol egyik igazgatója a szomszéd szobában horkolt, egy szál gatyában. Ez talán az egyedüli különbség.
Bár, sosem volt ezzel problémám, hiszen mindenkinek megvan a helye a világban. Inkább örültem annak, hogy a többi szobalány között lehettem, míg mások az utcán fetrengtek otthon nélkül.
A munkanapjaink mindig olyan hosszúak voltak, amilyen sokan laktak a hotelben. Akadtak örökké itt élők, és sima vendégek is, akik csak pár éjszakát maradtak.
Az egyik bentlakó hölgy Mrs. Hamilton volt, aki már másfél éve elhagyta nyugdíjba vonuló férjét, de még mindig nem békültek ki. Sejteni lehetett, hogy a kitartó asszonyt nem fogja visszafogadni férje, de senkinek sem volt mersze ezt elmondani. A hölgy szobáját mégis minden hónapban fizette Mr. Hamilton. Nem lehetett azt állítani, hogy a feleség reményei hamisak.
Egyébként rettentő kellemes nő volt, és gyakran elbeszélgettem vele. Még zongorázni is megtanított. Hamar megszerettem.
A 200-as szobában lakott a másodikon. Pont oda indultam volna a mosdókagyló kitisztítása után, ha Gretchen nem szökött volna be mellém.
 - Hé! – súgta az ajtóból. – Psszt! – lóbálta a szőke copfját.
 - Igen? – néztem felé fapofával, miközben a tisztítószereket a kocsira pakoltam.
 - Ne vágj már ilyen fancsali arcot – grimaszolt, mire erőltetett mosolyt vágtam neki. – Javíthatatlan vagy – vigyorodott el.
 - Mik az újságok? – kérdeztem kiindulva, és ő követett, mint egy kiskacsa.
 - Mrs. Doris most paterolta ki ennek a fejesnek a prostiját, persze csak diszkréten – nevetett. – Egyébként fontos ez az arc. Lemezeket ad ki. Be is csúsztattam az öcsém zenekarjának a demóját az öltönyébe – kuncogott vidáman.
Mrs. Doris volt a szobalányok, takarítók, és tulajdonképpen az egész személyzetnek a főnöke. Egy telt, kövér asszony volt, aki olyan hangosan tudott beszélni, hogy mindenki rettegett tőle.
 - Nem tudtam, hogy ilyen fontos ez a férfi – feleltem, míg begurultunk a liftbe.
 - Dehogynem. Az igazgató még vacsorázott is vele. Sőt. Don szerint, arról is beszéltek, hogy az egyik híres zenekar itt fog megszállni, és itt lesz a sajtótájékoztatójuk – szavalta, miközben a lift lassan süllyedni kezdett. – Ah, úgy izgulok. Szerinted melyik zenekar lesz az? Lehet, hogy pont a Beatles? – csillant fel a szeme.
 - Nem hiszem. Ők most pihenőn vannak. Még csak koncerteket sem adnak, minek jönnének Amerikába? – válaszoltam a vegyszereket rendezve.
 - Akkor a Beach Boys? Vagy a Pink Floyd, vagy Hollies? – hadarta, mire a kezemből hirtelen kiesett az egyik zsíroldó. – Ó, hagyd csak – vette fel.
Ezután még sokat beszélt róla, és én egy szavát sem értettem. Szokás szerint.
Még csak át sem gondoltam a dolgot. Eszembe sem jutott, hogy esetleg rosszul sülnének el a dolgok, vagy Gretchen összekeverné a Capitol-t a Decca-val.

Pedig az élet olyan kiszámíthatatlan, hogy olyat hoz, amire álmainkban sem gondolnánk.

Az út alatt nem sokat beszéltek hozzám, még csak felém se néztek. El voltak foglalva Orániai Vilmos örökösével, és az ő kalandos történeteivel. A skót kastélyok sötét zugaitól kezdve a körömlakkvásárlásig mindent elmondott ilyenkor. Keith és Pete meg csak szájtátva bámult rá. Ez bőven kielégítette anyám szeszélyét. Sosem értettem, hogy, ez miért teszi boldoggá.
Csak beszélgettek, amibe én könnyedén belealudtam. A szemeim lassan lecsukódtak, és az autó kellemes himbálózása álomba ringatott.  Az idő így mindig jóval gyorsabban telt, és így ki is pihenhettem magam az esti partikra, amikre anya néha elcipelt.
Egyszerre az autó megszűnt ringatózni, és pár perc forgolódás után arra lettem figyelmes, hogy a két fiú közelről engem bámul. Erre hirtelen hátrahúzódtam.
 - Mi az? – kérdeztem tágra nyílt szemekkel.
 - Anyukád megkért, hogy figyeljünk rád – felelte Keith a maga különös hangján.
 - Nem vagyok gyerek, nem kell rám figyelni! – vágtam vissza, majd odébb lökve őket kimásztam az autóból. A hátam mögül csak annyit hallottam, hogy Pete suttog valamit.
 - Tüzes pipi.
Még csak arra se méltattam ezt a mondatot, hogy válaszoljak, vagy hátranézzek. Ugyan nem tudtam sokat az emberekről, abban biztos voltam, hogy az efféle srácokhoz semmi közöm. Nem is szabadna beszélnem hozzájuk. Még akkor sem, ha anya mindenáron erre akar rávenni.
Ők ketten olyan furcsák voltak számomra, hogy minden erőmmel e bűvük ellen kellett kelnem. Senki sem adná az első érzelmeit nekik, ugye?
Ahogy körbenéztem, egy újabb kempinget pillantottam meg, ami csak annyit jelentett, hogy ezen az éjszakán ki kell még bírnom ezt a két suhancot.
Nehéz megmondani, hogy akkor pontosan milyen érzések kavarogtak bennem. Egyszerre féltem, és voltam izgatott. Akárhogy próbáltam róla lebeszélni magam, az a két fiú összehasonlíthatatlan volt a többiekhez, akikkel addig találkoztam. Mindketten magukhoz vonzottak úgy, hogy észre se tudtam venni. Képtelen voltam ellenállni a bűvüknek. Bizonytalanul lépkedtem anyát keresve a faházak között, de sehol sem találtam. Akármerre néztem, csak a skót tavakat, és dombokat láttam, a körülöttük kanyargó sátrak kíséretében. Egy pillanat elég volt hozzá, hogy elvesszek köztük, de nem a természetszerető módon, hanem konkrétan. Fogalmam sem volt, hogy melyik irányból jöttem. Számomra természetes volt az ilyen látvány, hiszen éjjel nappal körülvett.
Hirtelen egy kéz simult a vállamhoz, és én egyből tudtam, hogy anya az. Le kellene cserélnie a levendulás parfümjét.
 - Csodaszép, nem igaz? – kérdezte a fejét a vállamra hajtva.
 - Aha – feleltem semmitmondóan. – Anya, miért kell egyedül hagynod ilyen idegen izékkel? – förmedtem rá.
 - Ugyan, ők csak aranyos fiúcskák. Nincs mitől tartanod. Lásd meg a jót bennük! – adta ki a parancsot, és én teljesen komolyan vettem. Valami olyat kell találnom mindkettőjükben, ami különleges. Ezzel a céllal a szemem előtt szálltam vissza a kocsiba, és másztam hátra mellettük. Bámulni kezdtem őket úgy, ahogy ők néztek engem az előbb. Megállíthatatlan voltam, így azalatt a pár méter alatt, míg a kasszától a kunyhónkig hajtottunk a tudomásukon kívül megtaláltam bennük azt, ami kincset ér. Sokkal könnyebb volt, mint gondoltam. Talán én magam is kedvelni akartam őket. 
 - Ó, micsoda gyönyörű kunyhó, ugye fiúk? – bazsalygott anya elevenen hátra, és azok ketten meg vissza rá, bólogatva.
Én megelégelve a cukormáztól ázott hangulatot inkább kimásztam amint megállt az autó, és jól oldalba is löktem Keithet és Pete-et, nehogy megsejtsék, hogy talán tetszenek nekem. Bár, ezzel valószínűleg csak kimutattam a dolgot, mintsem titkoltam volna. Akkor még nem volt ennyire egyértelmű.
Gyorsan befutottam a fakunyhóba, át a verandán, be a szobába. Két részre volt osztva. Egy hálóra, és egy étkezőre. A hátsó ajtó pedig, nyílván a fürdőt nyitotta.
Nagyon otthonosan nézett ki. Beljebb léptem, és már láttam is az ablakból, hogy anyu a sátort igazgatja a két fiúnak. Ettől hihetetlenül fájni kezdett a hasam. Nem tudtam mi ez, amit érzek. Izgatottság, irigység, vagy mi a fene? Minden esetre semmi kedvem sem volt nézni, ahogy pakolnak, így inkább ráugrottam az ágyra, és a hátamra feküdtem. A plafonon egy furcsa csillár lógott, aminek a fényei szinte azonnal elálmosítottak. Vagy úgy is lehet mondani, hogy így kimaradhattam a többi dologból, aminek bármi köze volt a két fiúhoz.
Aludtam inkább.
Mikor kinyitottam a szemem, már korom sötét volt, de hiába kapcsoltam fel a lámpát, anya nem volt sehol. Kinéztem, és a kocsit sem találtam semerre. Körjártam a kunyhóban, mire kirázott a hideg. Megrémültem.
Oldalra pillantva láttam, hogy a sátor fénylik, vagyis a két fiú még ébren van.
Sóhajtottam egyet, és megráztam magam. Nem volt jobb ötletem, mint oda menni hozzájuk. Kimentem, bezártam a kunyhót, és a sátorhoz lépkedtem. Nem beszéltek, csend volt.
Mivel nem tudtam kopogni, elhúztam a cipzárt, majd bedugtam a fejem, és olyan várt, amire nem igen számítottam. Egyikkőjükön sem volt, csak alsógatya, miközben kártyáztak. Gyorsan elfordítottam a fejem, és leplezni próbáltam arcom vörösségét.
 - Izé, nem láttátok az anyám? – kérdeztem feszélyezetten, mire ők valószínűleg csak nevettek.
 - Elment szórakozni a kempingtulajdonossal – vágta rá Keith vigyorogva.
 - Kösz – vágtam rá, és már húztam ki a fejem, mire Pete hirtelen megragadt, és berántott maguk közé. Én beestem, akár egy bogár a hátára, de egy szót sem tudtam szólni.
 - Maradnod kell. Anyukád megkért, hogy vigyázzunk rád, ha felébredtél – magyarázta feleslegesen a gitáros. Ahogy felültem, már indultam volna is. – Ugyan már – tette hozzá Pete.
 - Gyere, játssz te is! – harsogta Keith, és én morcosan a sarokba ültem.
 - Jó.
 - De elég a kártyából – szólalt meg Pete egy kacér mosollyal az arcán.
 - Ne már, épp nyerésre álltam! – erősködött a feltételezett dobos.
 - Hagyd már, egy új lap, és itt lóbáltad volna a faa…ádat – javította ki magát, ahogy a szeme felém tévedt. Én erre csak fintorogni kezdtem.
 - Nem vagyok kislány, mond csak ki – nyögtem.
 - Mond ki te – vigyorodott el a gitáros.
 - Nem – néztem el, mivel igazából, még sosem mondtam ki ezt a szót. Sőt, semmi hasonló kifejezést nem használtam. Valljuk be, nem is igazán beszéltem. – Miért tenném?
 - Mert felelsz vagy merszezünk! – kiáltott fel Keith lelkesen. Én persze csak néztem tátott szájjal, hogy az mégis mi lehet?
 - Ne már, komolyan nem ismered? Nem volt gyerekkorod? – találta fején a szöget Pete. Az arcomból pedig, rájött a dologra. – A szabályok. Vagy felelsz egy kérdésre, vagy megteszel valamit, amit kérnek tőled, nincs visszalépés. Ha nem teszed meg, vagy nem felelsz, le kell venned az egyik ruhadarabod. Kapsz annyi előnyt, hogy rajtunk már csak alsó van – részletezte nevetve. Még sosem találkozott akkora idiótával, mint én. – Nem kell játszanod, ha félsz – kakaskodott, amire nem mondhattam nemet.
 - Játszom! – vágtam rá eltökélten, mire Pete odébb söpörte a kártyát, és egy üres palackot tett középre.
 - A kupak mutatja, hogy ki kapja az utasítás, de először azt nézzük, hogy ki kérdez – mondta, majd megpörgette, és az üveg hegye rá mutatott. Elmosolyodtak, majd Pete újra oldalba lökte, és a kutak egyenesen az orromra mutatott.
A gitáros kihúzta magát, és megfeszítve izmait, mégis bájosan mondta ki. – Felelsz, vagy mersz? – Én persze roskadozva, félénken néztem rá.
 - Kérdezz – nyögtem ki, és ő vigyorogva folytatta.
 - Lefeküdtél már valakivel? – vágott könnyedén a közepébe. Én meg csak pirultam. A könyvekből megtanultam, hogy hazudni bűn, de erre mégis mit kellene felelnem erre? Ha igent mondok préda leszek, ha nemet hát megrontható szűz. Inkább utóbbit választottam, mert akkor még jó ember akartam lenni inkább. Mellesleg annyira sem méltattam őket, hogy hazudjak nekik.
 - Nem – feleltem nyersen. Határozottan.
 - Szóval az a fajta vagy, aki vár az igazira, mi? – tette hozzá Pete, mire én indulatosan emeltem meg a fejem.
 - Egyszerre egy kérdés. Most én jövök! – hajoltam előre, és megpörgettem a palackot, ami kettőjük közé mutatott, majd enyhén Keith felé fordult, aki csak elvigyorodott. – Oké, felelsz vagy mersz?
 - Felelek, bemelegítésnek.
Vettem egy mély levegőt, majd így folytattam:
 - Te dobos vagy? – Persze ő csak nevetve bólogatott azon tűnődve, hogy ilyen naiv kérdést még nem sütöttek el ebben a játékban.
Előre nyújtotta karját, és oldalba pöccintette az üveget. A kupak megint csak felém esett, mire én csak sóhajtva válaszoltam.
 - Oké, merek – dünnyögtem, és Keith rögvest kihúzta magát.
 - Csókold meg Pete-et!
 - Csókold meg te! – ellenkeztem azonnal felháborodottan.
Erre a két fiú csak egymásra nézett, és cseppet sem meglepődötten fordult újra felém.
 - Ha megcsinálom, utána durvábbat fogok kérni. Biztos ezt akarod? – suttogta komoly hangon, de én csak nyeltem egyet abban a hitben, hogy sosem csókolnák meg egymást.
Ezután Keith lassan Pete-hez hajolt, a kezét a nyakára tette, magához húzta, és lassan megcsókolta. Számomra ez felért egy világmegváltó felfedezéssel. Meg is bántam, hogy nem én csókoltam meg Pete-et.
Keith elhúzódott, majd elégedett vigyorral intézte szavait hozzám.
 - Csókolj meg engem!







{ 4 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Nyeeeeeeeeeeeeehhhehee
    Nekem iskolába kéne mennem
    Nem baj.
    Valahogy Gretchennel együtt reméltem, hogy a Beatles fog megszállni abban a hotelben, de időközben rájöttem, hogy most nem róluk van szó. :P
    És... Threeeeeeeesooooohohhooomeeee..... Yash. Haladunk. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, a suli szívás, de imádkozok az internetért. ALL THE TIMEEEEEE.
      És igen, én is elgondolkoztam rajta, de come on. 3some. látom nézed a tageket. Ez jó.

      Törlés
    2. Ja, és dont ask me. Jön wtf.

      Törlés
    3. Most megkérdeznélek, hogy "mevan?", de direkt megkérted, hogy ne, így nem teszem. :P

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t