Archive for október 2016

Cím:
Peyton's Curses


Alcím:
-
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot, Special
Hangulat:
Mystery, Urban Fantasy, A/A
Szavak száma:
2399 db
Fandom:
The Beatles
Szereplők:
John Lennon, Paul McCartney, George Harrison, Ringo Starr, OC
Slash/Nonslash
NA:
Egy halott boszorkán Pault macskává változtatja.
1965, London
Kellemes olvasást!


Az októberi levegő fagyos karmai összeszorították Paul torkát, mintha csak egy őszi bosszúra készültek volna. A hold az égen kárörvendő vigyorral tekintett le rá, olyan átkozott vidámsággal, hogy a gyanakodásnak nem lehetett határt szabni.
Paul éppen az egyik londoni szűk sikátoron vágott át, azt remélve végre nyugton hazaérhet. Az este nem éppen úgy sikerült, ahogyan azt eltervezte. Hiába akart egy békés estét, ma is rajongók tömegei találtak rá. Ő csak mosolygott, és megtett mindent, amit kértek tőle, kérdés nélkül. Ez nem túl egyszerű, ha egy egész éjen át tart. Arról nem is beszélve, hogy mind mást se tudtak csinálni, mint a száján lévő hegről kérdezni. Ez mondjuk az ő hibája, amiért nem takarta el valahogy. Megrázta magát és arra gondolt, hogy a törött fogánál mégsem lehet rosszabb.
Tovább lépkedett a téglaházas házak gyűrűjében, azon töprengve, vajon mit hoz majd a holnap. Talán valaki megkegyelmez rajta, és a heg varázslatosan eltűnik? Vagy továbbra is köhögnie kell egy életen át.
Miközben ezen gondolkodott, hirtelen valami zaj harapott a fülére. Talán egy kósza konzerves doboz? Vagy egy otthontalan egérke? Sebesen hátra kapta a fejét, majd gyanakvóan sétált tovább, magára húzva szövetkabátját. Kezdett szimpatizálni egy sál gondolatával.
Mire újra elvonta volna figyelmét, egy apró fénycsóva kapott a lábába, de mire pislogott egyet, az tovább is állt.
 - Hát ez? – vonta fel szemöldökét értetlenül, és az egészet az esti fáradtság számlájára írta.
Már csak pár méter választotta el az utcától, ahol a barátságos ajtó várt rá, mögötte az otthon melegével. Szaporázni kezdte lépteit, mire a lábai hirtelen a fölbe fagytak. Sötét árnyak lengték be a kopár falakat, és fagyos szél kerekedett Paul lemerevedett teste körül.
Egyszerre egy fekete lebegő füstgömb emelkedett fel a földről, amiből egy félelmetes, vérfagyasztó nőalak bújt elő.
A bokáig érő korom sötét haja táncot járt a rettegésben, míg vérben ázott szemei rémísztően meredtek előre céltalanul, a hófehér, repedezett arca körül. 
Paul még csak lélegezni sem tudott. Egyszerűen szoborrá változott, aki még elfutni is képtelen volt.
Az előtte lebegő apró lány alakja lassan a földre ereszkedett, és vérfagyasztó tekintetét Paulra szegezte. A beatle egy árva szót sem tudott kiejteni remegő ajkain.
 - Te! – emelkedett fel egy pillanat alatt a lány apró karja, ami egyenesen előre mutatott. Paul kétségbeesetten magára emelte kezeit, és elvesztette minden bizodalmát abban, valóban ő áll-e ott. – Elloptad az életemet! – mondta a vékonyka hang, élében oly sok szenvedéssel.
Paul szívébe rögtön bűntudat költözött, anélkül, tudta volna ki ez a lány, vagy mi.
 - Sa-sajnálom! – rebegte, és a rászegezett kéz lassan leereszkedett. Paul a kezeit a saját arca elé húzta, és szinte biztos volt benne, most meg fog halni.
Az utolsó, amit hallott, az egy mély sóhaj volt. Majd egy magas, kissé vijjogó hang.
 - Hogy lehet, valakinek ilyen aranyos hangja? – mormolta a lány, mire Paul kénytelen volt felkapni a fejét. Erre a lány gyorsan újra felvette eddigi ábrázatát, és így folytatta:
 - Megátkozlak. Macskává foglak változtatni, és bajuszod fog nőni, és mindenki tudja, hogy csak a vén flepniseknek van bajuszuk. Örökké meg fogsz csúnyulni, és soha többé, senki sem fog szeretni – kántálta mélyre erőltetett hangon.
Paul reszketve, behunyt szemmel várta, amíg a boszorkányszerű lény ráveti az átkot. Hirtelen egy forró, égető érzés suhant át rajta, és hirtelen minden porcikája viszketni kezdett. Mire magára nézett azt látta, hogy a bőre kifehéredett, és a füle helyére két bolyhos macskafül nőtt, a fenekére pedig hosszú macskafarok.
Rémületben tekintett végig eltorzult testén, majd kikerekedett macskaszemével nézett szomorúan a révületben lévő lányra, akinek arcán még nagyobb csodálat ült. Tátott szájjal szemezett Paulal, majd hirtelen haragosabbá vált.
 - Hogy teheti még ez is szexivé? – fogta a fejét, mire Paul legszívesebben elnevette volna magát. – Nem érdemled meg az életedet – szontyolodott el a hangja a lánynak, majd a szemei még vörösebbé váltak.
 - Mégis mi ártottam én neked, amiért ezt tetted velem? – kérdezte Paul gyötrődve a saját tudatának falai között. Erre a lány felhúzta szemöldökét, majd hirtelen előhúzott egy vörös fonal gombolyagot, amit hanyagul oda dobott felé, és Paul ellenállhatatlan vágyat érzett iránta. Rá is ugrott egy pillanat alatt, és ahogy hozzáért, rögtön igazi macskává változott. Nem volt nagyobb egy sütőtöknél. A szőre foltos sötétbarna volt, akár a haja, míg a szeme kissé zöldesebb színbe ázott. Szinte észre sem vette a különbséget, a régi, emberi teste, és e között. Megrázta magát, és játszadozni is kezdett a vérvörös gombolyaggal.
A lány lassan leült a mellette lévő dobozba, és mesélni kezdett a kiscica körében.
 - A nevem Peyton Wade, és egy boszorkány vagyok. Halott boszorkány – pontosított, mire Pault látszólag kirázta a hideg. – Amíg sima ember voltam imádtam a Beatlest, és el is mentem az egyik koncertetekre, de miközben minden lány utánatok futott, engem pár idióta agyontaposott. A hülye ribanc, aki fel lökött, mást se tudott mondani, minthogy húzzak onnan, mert a te hamud van nála – forgatta a szemét megvetően. – Hogy lehet valaki ennyire idióta? – jegyezte meg gúnyosan, mire Paul harsány nevetésbe kezdett. A hangja kissé magasabb volt, mint természetesen, így igazán nevetségesen hangzott. – Na! – csapott rá a boszi indulatosan.
 - Állat kínzó – fintorgott a cicus.
 - Ch… - vicsorgott rá a lány. – A lényeg, hogy tulajdonképpen miattad haltam meg, szóval valamivel megkellett bosszuljam. De nyugi, csak akkor változol teljesen át, ha valami macskás dologhoz érsz. Gombolyaghoz, tejhez, vagy egérhez. Tudom, kissé gyerekes varázslat, de ha kissé koncentrálsz, pár percen belül újra vissza is nyerheted az igazi alakod – bólintott egyet, majd köddé is vált úgy, ahogy jött. Hűlt helye sem volt többé a boszorkánynak. Csak Paul volt ott, egy kis barna macska képében, egy gombolyaggal. Reménytelen, ha?

Paul csak álldogált a négy kis tappancsán, és várt. Várt valamire, ami talán biztosítja arról, hogy ez csak egy rossz vicc. Mondjuk John egyik idióta poénja. Bár, ennél még az is sokkal jobb. Most kifejezetten örült volna egynek. Miközben ezen elmélkedett, hirtelen egy autó húzott el a szomszédos utcában, aminek fénye megőrjítette Pault. Fel visított, mire az egyik házból egy haragos hang szólt felé:
 - Kuss legyen, hülye dög! – kiáltotta, mire Paul nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy válaszoljon.
 - Édes anyád a hülye dög, köcsög! – ordította magas hangján, majd a felhúzódó ablakot megpillantva jobbnak látta elfutni. Át is nyargalt a hátralévő úton, ami a házáig vezette. Szerencsére nem okozott túl sok nehézséget bejutnia, ugyanis a takarítónője már-már mániaként mindig nyitva hagyta az ablakát oldalt.
Tehát nem is volt más dolga, mint felmászni a lépcsőfokokon, majd bebújni az ablak apró nyílásán. Miután sikerült bejutnia a házba, egyből a telefon felé vette az irányt, ami a konyhaasztalon pihent. Ez sem bizonyult kihívásnak, ellenben a gombokkal. A szájával oldalra tolta a kagylót, majd töprengeni kezdett, vajon melyik telefonszám jut eszébe.
 - Jane? Nem. Apa? Soha. Akkor nem maradt más – suttogta kétségbeesve. – Csak John.
Lassan a mancsaival beütötte a bűvös számot, amire szinte azonnal jött a válasz.
 - Haló! Paul? – kérdezte, de szinte tudta is a választ. Ki más hívná hajnalban?
 - Mhmh – helyeselt a cica.
 - Huh, jó is, hogy hívsz, már órák óta fent vagyok, és muszáj csinálnom valamit. Cyn és a gyerek alszanak, szóval meglóghatok – hadarta.
 - Azonnal ide kell jönnöd! – motyogta Paul komolyan.
 - Mi van a hangoddal? – vonta kérdőre John.
 - Nincs kérdés, csak gyere! – A vonal elhallgatott, és Paul tudta, hogy John már úton is van. Már nem is tudott igazán gondolkozni. Teljesen kimerült.

Mikor John benyitott a házba, nem fedezett fel semmi különöst, csupán a szokásos rendetlenséget, ami belepte a környezetet. Néhány bugyit, néhány melltartót.
A konyhába lépve mégis valami szokatlan fogadta. Paul az asztalon elfekve aludt kabátban, ami alól szőrös macskafarok libegett ki. A horkolásához pedig, a macskafülei tikkelése társult, bajusszal.
John erre nem is tudott mást tenni, mint nevetni. Ezzel kellőképpen felverte a szundikáló Pault.
 - Durva beöltözős buli lehetett – vigyorgott, mire másik le is gurult az asztalról. – Az egyik amcsi nőd avatott be, mi? – kuncogott, mire Paul gyorsan feltápászkodott. Kissé összeszedte elveszett gondolatait, és kiegyenesedett.
 - Ez nem vicc. A fül, a farok, és a bajusz, mind igazi – erősködött.
John egyszerűen nem tudta mire vélni a Paultól oly szokatlan összeszedettlenséget. Zihált volt, és az arcára volt írva a kétségbeesés.
A beatles lassan közelebb lépett, majd erősen meghúzkodta a bolyhos testrészeket, amiknek eszük ágában sem állt leszakadni. Paul pedig, elviselhetetlen fájdalmat érzett közben. Az egész egy rémálomra hasonlított a leginkább. Ezt felfogva Johnnak mégis nevetnie kellett.
 - Mi a franc? – károgott, mire Paul szégyenlősen húzódott el tőle.
 - Egy Peyton nevű halott boszorkány elátkozott – nyávogott. – Agyontaposták egy koncertünk után, és rajtam állt bosszút.
 - Ez nem olyan vészes, csak egy kicsit cukibb lettél, ennyi – magyarázta együttérzően, mire Paul arca teljesen elkomolyodott. Átlépett a konyhába, és egy tálba tejet öntött. Lomhán az asztalra csapta, majd John szemébe nézett, azt sugallva „Ezt figyeld!”
Az ujját lassan a tálkába mártotta, és a testét azonnal átjárta a borzongás. Tudta, hogy mi történik, egyedül John állt némán, bármilyen elképzelés nélkül.
Paul teste egy zöld sugárral együtt összezsugorodott, majd a helyén már csak egy kis barna foltos macska üldögélt.
 - Mi a fasz? – kapkodott levegőért hátrálva.
 - És ez semmi, még beszélni is tudok – vágta rá Paul, amivel Johnt végleg a sírjába lökte. Ámulatban kereste a szavakat, mit sem tudva az egészről. Fel kellett fognia, hogy ennek aztán semmi köze bármilyen tréfához. Paul tényleg macskává változott. Egy cuki kiscicává. – Nyugi, nem tart örökké, előbb-utóbb vissza változom – rázta meg magát Paul beletörődően.
 - Oké – nyugtatta magát John. Ez így nem maradhat, idén még nem menő a laktózérzékenység. Valamit ki kell találnunk – hadarta, még mindig ellentmondva a valóságnak.
 - Igen, ezért hívtalak ide, de semmi ötletem sincs – vakarta meg a fülét.
 - Te, George a múltkor nem valami boszorkány idéző cuccról beszélt? Az még be is válhatna talán – hunyorított John.
 - Lehet. Egy próbát megér – helyeselt a cirmos, és kettejük közül az emberibb a telefonhoz nyúlt. Ugyan az óra csupán hetet mutatott George mégis hamar felvette. Fáradtsággal és kimerültséggel a hangjában válaszolt.
 - Ha? – nyögte halkan.
 - Szia Joj, ez John. Lenne Pollal egy kis, öhm apró problémánk.
 - He?
 - A lényeg, hogy minél gyorsabban gyere ide, és hozd azt a hülye boszorkány idéző könyvet, amiről annyit dumáltál! – hadarta John.
 - Oh.
 - Siess! – csapta le a kagylót a beatle, és ingerülten körbe, körbe kezdett járkálni. Ha nem neki kellett volna ezt az egészet megoldania, biztosan csak nevetett volna rajta, de így még lélegezni sem tudott. Furcsa félelem uralkodott a testén.
Eközben Paul felfedezte a kis testét, és egy derék macsekhoz méltóan nyalogatni kezdte magát. Tisztálkodna kellett, vagy valami hasonló. Igazából, egyre többet töltött ebben a testben, annál jobban élvezte. Kicsi volt, fürge, és mindig a lábára esett. Már-már érezte azt a sok simogatást, ami a lányoktól várt rá. Nem is beszélve a finom, langyos tejecskéről. Macskának lenni egész jó.
 - Figyi – szólalt meg hirtelen. – nem vakarnád kicsit meg a hasam? – kérdezte kissé szendén.
 - Mi? – förmedt rá John. – De ugye nem fogsz dorombolni?
 - Csak ha jól csinálod – fintorgott, majd gyorsan felugrott a karjába. John sóhajtott egyet, majd lassan simogatni kezdte a barna kiscicát, aki hamarosan mélyen dorombolni is kezdett. A kellemes melegsége mégis örömmel töltötte el mindkettőjüket.
Mire észbe kaptak, az ajtón már George kopogott.
John beengedte, mikor hirtelen Ringo is belépett. Nem volt nagy meglepetés, de mégis tartani lehetett a dobos reakciójától. Leültek a nappaliba, ahol is Paul az asztal közepére ült.
 - Polnak új cicája van? – kérdezte Rich kedvesen.
 - Nem éppen – vágta rá John ironikusan. – Figyeljetek!
 - Srácok, ez én vagyok, Paul – szólalt meg hirtelen, mire mindketten a szófába mélyedtek. Tág szemekkel néztek ez előttük ülő, beszélő macskára. – Egy halott boszorkány, Peyton, elvarázsolt, amiért a koncertünk után eltaposták. Engem. Helyettetek is. Szóval most meg kell idéznünk a boszorkányt, hogy visszaváltoztasson magyarázta újra Paul, remélve, hogy a srácok elhiszik.
 - Ez ugye csak valami buta vicc – szólt közbe Rich remegő hangon.
 - Talán a beszélő macska-macca nem volt elég meggyőző? – vágott bele John gúnyosan. – Először nekem is magas volt, de sajnos ez az igazság. És nem nevetek – tette hozzá, ami valamiért hihetővé tett mindent. Ha John ezen nem röhögi el magát, akkor csak valóság lehet.
A két beatle bólogatni kezdett, és George előkapta a könyvet. Egy hasított bőr fedésű kódex volt, amit valamelyik rajongója postázott el neki Indiából. Kinyitva csak furcsa, ismeretlen írásjelek borították. Érteni közel semmit sem lehetett belőle, egyedül a groteszk rajzokat üstökről, és tökökről. George továbblapozott, amíg egy boszorkány képéhez nem ért, majd megtorpant.
 - Nem kellene valami gyertya, vagy ilyesmi? – kérdezte Ringo remegő hangon.
 - Szerintem számít rá, hogy valahogy beszélni akarunk vele – cirmogta Paul a könyv mögül.
 - Oh – nyögte George, és a lapok fölé hajolt. Lassan, félelemtől ittasan kezdte kántálni az ismeretlen szavakat, mire a szoba kissé besötétedett. Hiába néztek jobbra, vagy balra, semmi sem változott. Rideg, őszi levegő lepte be a légkört, amitől minden még rémisztőbbé vált.
George szavai olyan idegenek voltak, hogy mindenkinek a hideg futkosott tőle a hátán. Mikor az oldal végére ért felnézett, és értetlenül tapasztalta a boszorkány hiányát. Hirtelen azonban, egy ismerős hang csendült fel mögülük.
 - Ostobák – motyogta Peyton lesújtó szemekkel. John, George, és Rich, akik most látták először a lányt egyszerűen kétségbeesetten szemeztek a szokatlan látvánnyal. Apró, vékony lány, fekete füstbe öltözve, vörös szemekkel, és bokáig érő korom sötét hajjal.
 - Nekem bejön – súgta John halkan, mire a körülötte lévők mély megvetéssel fujjogtak.
A boszorkány előre lépett közéjük, majd a kezét Paul irányába nyújtotta. Az felugrott karjaiba, és dorombolni kezdett.
 - Ki akarna megidézni egy halottat, egy boszorkányokhoz szóló igével? – kérdezte gúnytól fűtve. – Beatles.
 - Akkor miért vagy mégis itt? – kérdezte John kötekedően.
 - Figyeltelek titeket, nyilván – kacsintott rá. – Már vártam, hogy könyörögjetek.
 - Akkor úgyis tudod mit akarunk. Változtasd vissza Polt az eredetibe, és örökre békén hagyunk téged! – szavalta Ringo.
 - Van egy feltételem. Az, hogy soha többé nem koncerteztek. Ennyi – mondta komoran, mire a többiek először összenéztek, majd hangosan nevetni kezdtek. A lány nyilván nem tudta, hogy a Beatles már nem turnézik. – Jó, jó, inkább örüljetek, hogy nem átkoztalak meg mindanyájatokat! – fenyegetőzött, majd a földre rakta Pault.
 - Akkor újra ember lehetek? – nézett fel rá szelíden a cica.
 - Nyugi, még csak kezdő boszi voltam. Az átkaim csak pár hétig tartanak – nyugtatta meg, amivel Paul elégedett is volt. Mikor már ment is volna Peyton a dolgára, John hirtelen átkarolta.
 - Szóval, édes. Milyen is volt boszorkánynak lenni, ha? – vette elő sármját, és a többiek a fejüket fogva már mentek is. Ez John.
 - Egy perverz disznó vagy Lennon – tette hozzá macska-macca, mire az ablakban hirtelen egy hófehér, pelyhes cicát pillantott meg. – Dolgom van, később találkozunk – nyávogta, és már futott is odébb. Tulajdonképpen feleslegesek is voltak Peyton átkai, ezek már így sem normálisak.    

  

Peyton's Curses - Halloween edition

Posted by : MoonlighTie
2016. október 30.
7 Comments
Cím:
Popcorn Blues


Alcím:
Red Ware Blues
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Hurt/Comfort, A/A
Szavak száma:
5790 db
Fandom:
Bob Dylan
Szereplők:
Bob Dylan, OC
Slash/Nonslash
NA:
Bob betépve egy furganban alszik el, ami leviszi vidékre.
1965, New York
Kellemes olvasást!


Néha nem tudom, merről fúj a szél. Néha az idő, az eső, vagy csak a napfény hiánya is elég ahhoz, hogy elfelejtsem, honnan jöttem, és hová tartok. A korok egymást gyorsabban váltják, mint ahogy egyik lábunkat a másik után rakjuk, ezért félek attól, hogy az ilyen percek is elegek az éveken át tartó tanácstalansághoz. Mindenkinek van joga megrémülni saját magától. Azt viszont senki nem mondhatja meg neked, hogy a tükörképedtől, a mondataidtól, vagy a gondolataidtól törjön ki a frász.

A kérdések vasszárnyakon repkedtek, amit bizonyos tekintetben lehetetlen elviselni.

Az antik ház második emeletének első szobájából ismét csak az a furcsa, keserkés illat ömlött, mintha csak egy füstgéppel ködösítették volna be az egész emeletet. Nem volt ez se gép, se víz, se cigaretta. Fű volt. Hasis, marihuána, drog, vagy akármelyik másik nevén is szólíthatjuk. Nincs mit szépíteni rajta, Bob Dylan éppen szívott, ahogy nap többi huszonnégy órájában. Képtelen volt szabadulni a hatásától. Elrepítette egy másik világba, ahol már nem érdekelte semmi igazán. A tudata kitágult, és úgy érezte nincs semmi kötelessége a világban. Elfelejtette vele, hogy ő a „Dada király”, a nép szószólója. A sok felelősség, ami nap, nap után a vállát nyomta, hirtelen már nem tűnt olyan kínzónak. Már nem a sarkakat nyaldosva lépegetett, mászott, hanem nevetett. Mindenen. Pár óra erejéig elfelejtette, hogy mennyire is fáj neki oly sok minden. Olyan volt ez, mint a megváltás.
Most is csak ült a szobája szélén, az aranybarna bőrkanapén, a lábát felhúzva, és fűvel a kezében nézegette a lemezeket, amiket Grossman tegnap hozott neki.
Volt ott mindenféle, a Beatlestől kezdve az Animalsig. Még egy rohadt Ray Charles korongot is küldött Tom Wilson. Ő utálta a folk zenét, ezért mindenhogy rá akarta venni Bobot, hogy játsszon valami mást.
Végül a szószóló fogta a Beatles egyik kislemezét, és berakta a lejátszóba. Megszólalt a zene, és Bob elvigyorodott. Eszébe jutott az a négy gombafej, meg az ártatlanságuk. Legalábbis a fűvel szemben. Mert ha az ember szív, akkor másra nem is tud gondolni, másról nem is tud beszélni. Nevetséges.
Hirtelen ijedten kapta fel a fejét, hallva egy furcsa hangot. Nem gitár volt, nem is szitár. Mint egy vágási hiba. Még sosem hallott hasonlót. Aztán a hang után persze kezdődött a dal, és John Lennon kezdett énekelni, de így sem feledtette vele azt a furcsa hangot. I feel fine.
Megrázta a fejét, aztán hátra dőlt a kanapén. Rágyújtott egy újabb jointra, majd kinyújtotta a lábát.
Az ő szobája volt a legnagyobb, mégis pár perc alatt ellepte a füst. Mintha csak egy lyuk lett volna. A falak tojás-sárgák voltak, akárcsak a legszebb, újépítésű házakban, ezzel szemben viszont, a padlón egy bordó szőnyeg feszült, amit a takarítónő mindennél jobban átkozott. A hamu megállt rajta, és szinte lehetetlen volt eltűntetni.
A bútorok mind XIX. századiak voltak, vagy azoknak a hasonmásai. Bőrszövet, és selyemfüggöny. Ilyen környezet vette körül, már hónapok óta, és mégis, őt ez cseppet sem tudta befolyásolni, sőt. Inkább csak lehangolta, hogy ilyen dolgokkal van körülvéve. Jó, igazából minden lehangolta. A reggeli harmat, az esti égbolt. Nem tudott a tükörbe nézni, mert magát látta benne, nem őt.
Ő már régóta elment. Itt hagyta, egyedül, a melankólia sáros gödrének legalján. A bűntudat volt egyetlen társasága, de azt sem másban, csak magában kereshette. A szíve keservesen bőgött, míg az ábrázata csak magányról árulkodott. Elővette a flegmának tűnő énjét, mikor semmi sem változott. Ugyanaz az ember volt, csak már nem állt mellette ő, aki eddig mindig ott volt.
Mégsem tudta utálni. Akárhányszor a barátai szidni kezdték, ő csak búsan hallgatott, néha bólogatott. A jelen megvetése nem tudta elfelejtetni vele az iránta érzett érzéseit. A szerelem nem így működik. Nem lehet egy kettőre kiheverni, vagy elfelejteni. Csak lekurvázni, néha.
Szegény Bob hiába ébred fel az éjszaka közepén három modell lány társaságában, a szemei előtt csak őt látta. Senki mást. Álmaiban az ő nevét hívta, és az ő arcát látta, miközben elélvezett. Ezen nem változtatott a tény, hogy három, vagy nyolc hete hagyta el.
Keserves szakítás volt ez, ami elválasztotta őket egymástól. Mindenki tudta, hogy a búcsúszavak örökre szóltak, csak Bob nem. A kis Bobby állandóan reménykedett. Abban bízott, hogy egy napon ő is rádöbben, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. A lelküket már egy kis dobozta zárta Buddha, Jézus, vagy Cupido. Lényegtelen.
A remény volt az egyetlen vigasza, még ha napról-napra egyre kevesebb is maradt belőle.
Talán ki kellett volna ugrania az ablakon, az ő nevét ordítva, és akkor véget vethetett volna szenvedéseinek. Az újságok biztos megírták volna, és ha csak a nyakát törte volna, ő is visszajöhetett volna. Egyre többet gondolkozott ezen. Megőrült volna?
 - Ébredj nyomi! – hallatszott hirtelen Victor süvítő hangja, majd Dylan fején egy ing landolt. – Öltözz! – tette hozzá. Bob ekkor vette észre, hogy alsónadrág híján pucér. Sóhajtott egyet, majd a fű számlájára írta mosolyogva. Lassan magára húzta a fehér, fekete pöttyökkel borított csúfságot, majd az első fekete nadrágot, ami a kezébe akadt. A külső sosem számít, mondogatta gőgös hangsúllyal magában, miközben a gardróbjában, amiről nem is tudta hol van, a legdrágább ruhák hevertek kibontatlanul. Hiba lett volna tehát pucéran járkálnia ide-oda?
 - Mi a mai program? – kérdezte Bob a fáradt, nyúzott hangján, amibe mégis hamis vidámság költözött. Nem volt cseppet se boldog, mégis képes volt rá, hogy a humorérzékét előhúzza az ágya alól. Ő egyszerűen ilyen volt. A saját fájdalmán tudott a legjobban viccelődni. Keserves egy tulajdonság. A nagy tömeg úgy érzékelte, hogy Bob Dylan még sosem volt ennyire boldog. Valójában még sosem érezte ilyen retekül magát. Ezen pedig, hát lehet nevetni.
 - Honnan tudjam, édes? – felelte unottan Victor. Ő afféle turné menedzser volt, semmi több. Néha testőrködött a kis folk énekese fölött, meg kísérgette, de az összes többit Albert Grossman csinálta. Interjúk, találkozók, szállás, lemezfelvétel, és Bob lelki állapota is Al kezében volt. Mindketten felelősek voltak ugyan érte, de Bob egyikőjükbe se szeretett bele, sehogyan. Irigyelte is ezért John Lennont.
Bobby visszaült a bőrkanapéra, és megint csak elterült. Egy újabb szálért nyúlt, mire Victor gúnyosan förmedt rá.
 - Grossman, és én úgy döntöttünk, hogy nincs több fű – jegyezte meg bármiféle hivatalosság nélkül, ami hihetetlenül felmérgelte Bobot.
 - T’án a szüleim vagytok? – mosolyodott el fintorogva, mire Victor bólintott. – Hát, akkor bazdmeg – köhögte oda, majd indult is kifelé. Szemet sem vetve senkire, semmire.
A dolgok olyan gyorsan jobbra és balra tudnak fordulni.
Bob kilépett az utcára, és ügyet sem vetett erre, vagy arra. Csak váltotta a korokat a talpa alatt. Minél gyorsabban, miközben magáról annyit sem tudott férfi vagy nő. Ezzel sokan vannak így az utcán, ha a fejük fölött egy angyal meg nem súgja a nevüket. Név szerint Gábriel, általában. Azért néha ő is mehet szabadságra nem?
Hány óra? Milyen az idő? Kell sál? Ki tudná ezt megmondani, a félelem űrjében sétálva.
Bob lép lassan, aztán gyorsan. Keresztül az utakon, utcákon, és fogalma sincs merre jár. Felesleges ezen gondolkoznia, hiszen ő ennek a világnak a királya. A mindenség hamis prófétája, aki megmondja mi az igazság, mikor még haza sem talál.
Hirtelen megtorpan. A csontjai megmerevednek, mintha csak a koporsóban fekve próbálna utoljára kiinteni a barátainak. Az emberek mind a barátai.
Egy érdekes dallam üti meg a fülét, amit gyakran szokott hallani. Szerelmet sirató gitár akkordok szólnak ki hozzá. Blues. Gyönyörű, vérben úszó, érzelemmel teli pop-corn blues, ami egy nyakörvet vet ki a szószólóra, és lassan maga felé húzza. A szíj feszül, majd Bob egy apró, fakeretes ajtót pillant meg, ami egy pincébe vezet, ahonnan gomolygó füst, csókok illata, és a könnyező zene dallama illan ki.
Lehajtja a fejét, és bebújik a zúg bugyraiba. Egy sima kis klub ez, felirat nélkül. Egy másfél méteres emelvénnyel, és egy pár széknyi bárpulttal, meg alig öt asztallal. Mindenhol ülnek, és a középen gitározó néger, ősz férfit hallgatják, mind a fehérek. Az egyik fel is ismeri Bobot, de csak ennyit kiállt neki:
„Mi van Dylan, elkopott a micisapka?”
Ő csak int egyet, és ügyetlenül az egyetlen üres bárszékre veti magát. A kezei még közel sem stabilok, ezért áldva a nevetés istenét, most hátat fordít a felejtés urának, olyannyira, hogy körbe nézve az előbbi hírnökét keresi. Nem lát senkit, aki olyan lenne, hiába fürkészi oly szorgalmasan.
Mindegy is, a zene is valamiféle drog, nem? Elkábít, és egy új világot tár eléd, amit eddig a legtávolabbról sem ismertél, nevét se hallottad. Csak ülsz a szakadt, cigi szagú bárszéken, forogsz, és mást se látsz jobban, mint mikor először dőltél hátra egy karcolt, repedt lemezt hallgatva. Ilyenek ezek a hangok, önzően eltérítenek a másvilág kellemes hívogató szavával.
A húrok rezegnek, a vásott csizma a padlóhoz csattan, és néhányan tapsolnak. Ez az igazi zene, legalábbis Bob most ezt érzi. Meg egy ismeretlen érintést a vállán.
Kinyitja szemét, és egy lány áll előtte. Haja hamvas szőke, szemei sötétebbek, mint az éjjel, és kerek csípőjén egy élénk, rózsavörös ruha feszül. Zavarodott tekintete Bobra tapad.
 - Hé, te Bob Dylan vagy, nem? – kérdezi remegő hangon, mire Bobby akaratlanul is elmosolyodik.
 - Jaja, én vagyok az a pacák – nyekegi rekedtesen, ami végleg őt igazolja. – Van anyagod? – veti le a leplet csodálatos, kéken fénylő szemeiről, amiknek szinte lehetetlen ellenállni.
 - Húsz dolcsi – vágja rá a lány csípőből, és Bob ekkor jön rá, hogy nem a farka miatt keresték meg. Kínos.
 - Add – nyúl a hátsó zsebéhez, és előkapja a pénztárcáját. A lány kikapja kezéből, kiveszi pénzt, aztán lassan visszacsúsztatja azt Bob zsebébe, a fűvel együtt. Csak semmi lacafacázás. Bólint egyet, mosolyog, és már odébb is sétál. Bobby meg csak áll, és hagyja, hogy az idő vaskerekes gőzautói elhúzzanak a feje felett. Ügyet sem vetve a többi emberre betölti a hasist egy szembe jövő papírkába, ami akár a Biblia egy kósza lapja is lehetne. A fejében annyinál is kevesebb gondolat repdes „Kit érdekel?”
Nincs mit tenni, ha nincs hová menni, és nincs kire gondolni. Mindenki elhagyja a másikat. A vége egyszerűen nem lehet boldog semminek. Halál, szakítás, vagy a legrosszabb, felejtés. Bob nem szeretne semmit elfeledni abból, aki volt, de képtelen megmaradni olyannak. Egyszerűen változásra van szüksége, mint levegőre a fuldokolónak.
Az a ferde, apró joint időt ad arra, hogy eldöntse hová tart, de ne felejtse honnan jött.
Már azt sem tudja hol van. Talán egy felhő tetején ugrándozik? Egy óceán alján úszkál vajon? Vagy éppen a világ leghosszabb álomvasútjának elsőosztályú kocsijában, amiből tisztán látni a gondolatokat, és hallani a színeket. Ilyen, tudattalan állapotaiban mindig sétál erre, arra, aztán leül. Megy tovább, majd végül belefáradva a sok nevetésbe elalszik. Nem is ébred fel húsz órán keresztül.
Most az útja egy ismeretlen furgon platójára vezette, mert ott volt egy gitár. Az ilyennel nem nehéz odacsalogatni. Eljátszott néhány torz daltöredéket, aztán elfeküdt. Még csak észre sem vette, hogy az autó közben elindult, és több száz mérföldet tett meg. Alabamába, Nauvooba gurult, Bob Dylannel együtt.
Most hiába fúj a szél bármit is, a furgon áll. Nem mozdult már jó ideje. A vidéken béke honol. Olyan nyugalom, amit Bob már évek óta nem érzett.
Először csak hunyorog, és átkozza a napot, aztán lassan forgolódni kezd. A kocsi kőkemény karosszériája nyomja a hátát. Sóhajt, majd lassan kinyitja szemét. Meghökkenve látja, hogy egy sík puszta közepén van, egy furgon hátuljában, egy gitárral. A horizont feltűnően kettévágja a tájat, és gátat szab a képzeletnek.
 - Talán tényleg le kéne állnom – motyogja halkan magánk a fejét rázva.
Hirtelen a kiszáradt füvön recsegő lépteket hall, és egyszerre megragadja a gitárt, amit fegyverként tart előre. A lány áll vele szemben.
 - Mi a szar!? – kiállt, és hátra ugrik.
 - Te elraboltál? – néz rá Bob kissé zavarodottan.
 - Minek raboltalak volna el te balfasz? – förmed rá a lány, aki most felismerhetetlen. Farmerban, westerncsizmában, és kockás ingben van, a teljesség igénye nélkül. – Basszus! – fogja a fejét.
Erre a csendet hirtelen egy mély, férfihang töri meg.
 - Mi az kicsim?
 - Csak most látom, hogy kifogyott a tank. Ez a vén tragacs egy romhalmaz – feleli a lány, mire újabb léptek közelednek. Bob csak némán kérdően felemeli a kezeit, és a lány lerángatja a kocsiról, majd gyorsan belé karol. Bob mélán hagyja magát, és önzőn kihasználja a pillanatot, hogy beleszippantson a lány hamvas, szőke hajába. Jázmin illatú.
Egy vén, szakállas férfi jelenik meg, majd erősen rácsap a furgonra.
 - Jól szolgált ez az én időmben – mondja. Csizmát, farmert, és kockás inget visel, míg a haja őszen fénylik. A lány kihúzza magát mire a férfi feléjük fordul, és így szól:
 - Apa! Had mutassam be – halkult el félénken - a vőlegényemet! – rebegte, és Bob szemei a végtelenségig tágultak. Mégis, kénytelen volt megrázni magát, majd udvariasan a kezét nyújtani az ámuló apának.
 - Öhm, nagyon örvendek uram! – igyekszik vigyorogva, hogy ne röhögje el magát. – Robert Harrison – dadogja, mert jobb álnév jelenleg nem jut eszébe. A férfi erősen megszorítja a kezét, és ennyit vág rá:
 - Jack Johnson – mutatkozik be, miközben végignéz jövendőbeli vején. – Jertek be! – lép odébb.
Mikor bemennek a házba, a lány erősen Bob vállára csap, majd az ujját tartja felé.
 - Ide figyelj, te idióta! – suttogja haragosan. – Ha ezt elcseszed nekem, én esküszöm, hogy megöllek, és eláslak a kicseszett sivatagban! – fenyegetőzik, és Bobby felemelt kezekkel hátrál.
 - Hé, cicus! Nem én engedtem egy kicseszett drogost a kocsimra! – mosolyodik el gúnyosan, mire a lány hirtelen leveszi a csizmáját, és teljes erejéből hozzá vágja. – Na! Ez fájt ám, kedvesem! – fintorog Bob, míg menyasszonya újra csak a fejét fogja. Utána leengedi kezeit, és imára hajtja fejét.
 - Édes Istenem, mégis miért teszed ezt velem? – sajnálkozik, majd Bobby hirtelen mellé ugrik.
 - Drága uram, add, hogy ez a szegény, ártatlan lány megtalálja a másik csizmáját! Így azért mégsem járhat – gúnyolódik, mire a lány bármi hezitálás nélkül hozzá vágja a másikat is, ami Bob kezében marad. Meglátja rajta a szép, íves virágmintát, és nem tudja visszafogni magát. – Ezt megtartom! – mosolyodik el.
 - Ah Jézusom, miért pont egy ilyen félkegyelművel sújtassz engem? – panaszkodik az égre bámulva. Bob nem is tud mást tenni, csak nevetni.
 - Hogy hívnak, te szegény, Bob Dylannel sújtott madárka? – vigyorog rá.
 - Figyelj! Fontos, hogy tudd. A nevem Mia Johnson, az apám Jack, neked Mr. Johnson, és az anyám Millie Johnson, vagyis Mrs. Johnson. Farmerek, és minden hónapban lejövök egy hétvégére segíteni nekik. Ők úgy tudják, hogy szépművészeti egyetemre járok, és szobrász vagyok. Világos? – kérdi, mire Bob csak bólint. Még csak próbálja felfogni mi a pálya. Semmi.
A helyzet egyszerűen a fellegek fintora, mintha valami őrült játékot játszanának. Mégis, van benne valami esztelenül romantikus, ami elviselhetővé teszi. Egy szép lány, és Bob Dylan, a vége már rég eldöntetett.
 - Ó, kincsem! Hát igaz? – jön egy éles, rekedt, női hang a ház ajtajából, egy alacsony, molett, hölggyel együtt, akinek vörös, göndör haja van hátra kötve. – Végre egy vőlegény? – mosolyog, és közelebb totyog.
 - Anya, ő itt Robert – veti oda érzelem mentesen Mia.
 - Nagyön örvendek! – nyújtaná a kezét Bob, mire a nő szorosan megöleli.
 - Üdv a családban kedves! – somolyog egy darab fog nélkül, ami a világ egyik legaranyosabb nőjévé teszi. – És milyen magas, és jóképű vagy – rázza a csípőjét. – Na de jertek be szépen, és rendezkedjetek be! – vigyorog a világ minden szeretetével, és visszatotyog a házba.
Mia sóhajt, majd a kocsihoz megy, hogy elővegye a bőröndjét.
 - Irtó cuki az anyukád! – jegyzi meg Dylan.
 - Bocsi, de ő már apáé – feleli a lány, és Bob elmosolyodik. – Egyébként csak a mostoha anyám, de ő nevelt fel. Kedvesnek kell lenned hozzá – adja ki az utasítást, miközben Bob kikapja a kezéből a bőröndöt.
 - Nem lesz nehéz – von vállat, és hátra nyúl a gitárért.
Lassan besétálnak a zsindelyes házba, ami ennél amerikaibb nem is lehetne. Balra lépcsősor, jobbra nappali és étkező. Csak semmi feltűnő holmi, ez csak Alabama. Már a küszöbről is lehet érezni az almáspite édes, fahéjas illatát.
 - Lepakolunk! – kiáltja Mia, míg Bobot felhessegeti az emeletre.
 - Csak nyugodtaaan! – feleli Mrs. Johnson kacsintva.
 - Anya! – ordít rá a menyasszony kislányosan.
Eközben Bob egyből megtalálja Mia szobáját, a nevével az ajtón. Egy lányos kis zug ez. Rózsaszín falakkal, fehér bútorokkal, és vidám, aranyos csecsebecsékkel. Békés hely.
Bob ledobja a csomagot, majd a középen fekvő franciaágyra veti magát. Kinyújtózik, majd hirtelen meglátja a plafonra ragasztott csillagokat. Szépek.
Felül, és a sarokba helyezett lemezjátszóra pillant. Megnyugszik, hogy nem egy zene nélküli családba csöppent. A gép mellé lép, mire a polcon lemezek sokaságát találja.
 - Csak ne mind Elvis legyen – mormolja, miközben a legszakadtabb bakelitet húzza elő. Elvis Presley – Pot Luck. – Most megleptél – sóhajtja lapozva. Két beatles lemez, és egy beach boys után magával találja szemben magát. Az első albuma az, majd követi sorban a többi. Elmosolyodik. Elitebb helyeken biztos nem mondanák, de most nyert ügye van. Visszahajt mindent, és újra az ágyra fekszik, a csillagok alá.
Hirtelen Mia lép be kezében a másik táskával.
 - Ah, légyszi ne túrd annyira szét az ágyam. Kényes vagyok rá – mormolja, és Bob lassan felül.
 - Értem én, azt akarod, hogy veled együtt túrjam szét, igaz? – kacsint, de a lány csak semmitmondóan néz rá.
 - A földön alszol – jelenti ki határozottan.
 - Ne már, nem teheted ennyire tönkre a hátam, már így is alig élek – makogja Bobby, de így sem lát esélyt rá, hogy meggyőzze menyasszonyát, így inkább elhallgat. – Ez gonosz. Zord. Jobb, ha tudod.
 - El is kergethettelek volna, ehelyett most jövőhéten sírhatok a szüleimnek, amiért a vőlegényem elhagyott. Gondolkozz már egy kicsit – szavalja, és igaza is van. Bob egy árva telefonszámot sem tud hívni, ezért meg kell várnia, míg a lány visszaviszi. Ezzel valószínűleg Mia is tudatában volt akkor, amikor vőlegényévé fogadta.
 - Pedig a legtöbben örülnének, ha elvenném őket.
 - Most őszintén, mennyi ideje tartogattad ezt a mondatot? – kérdezi Mia lenézően, és Bob elvigyorodik. – Majd holnap reggel visszaviszlek, de most gyere! Együnk, vagy anya minket főz meg reggelire – int az ajtó felé, és mindketten lesétálnak az étkezőbe. Ott a Johnson házaspár már a terített asztalnál ül, és csak rájuk vár.
 - Gyertek csak kedveseim! – vigyorog Mrs. Johnson, és a két székre mutat egymás mellett. A jegyesek leülnek, és megvárják míg az asszony mindannyiuknak szed a steakből, aminek az illata már rég megbabonázta Bobot. – Olyan édesen mutattok egymás mellett – bazsalyog az anya, mire Mia óvatosan Bob combjára teszi a kezét.
 - Igen. Bobbyval már régóta ismerjük egymást, de eddig még nem akartam nektek róla beszélni. Legyen csak meglepetés – mosolyog Mia, mire Mr. Johnson horkant egyet.
 - Hát, meglepett – teszi hozzá, és Millie néni már fejen is kólintja a fakanállal.
 - Apja, fejezd be! Inkább kérdezd meg ezt a bűbájos fiatalembert, hogy mivel foglalkozik – nevetget a feleség.
 - Ugyan, Mrs. Johnson, maga hordoz itt minden búbájt, nem én tettem ezt a steaket ilyen pompássá – mondja Bob, és az asszony örömében őt is kobakon kólintja a fakanállal.
 - Csillagom, szólíts csak Millie néninek – vigyorog kedvesen.
Ebbe a csevejbe még Miának is bele kell nevetnie, és Mrs. Johnson jégszívéről is letörik néhány fagyos réteg. Aranyos egy gyerek ez a Bob Dylan. Nem olyan beképzelt, mint aminek tűnik.
 - Köszönöm! – mosolyog. – És ami a munkámat illeti, zené… - folytatna, de Mia hirtelen mérgében megszorítja a férfiasságát, és Bob akkorát dobbant, hogy lát is pár felszálló porszemet a padlóból. – Zenét tanítok. Az egyetemen, zenetörténet szakon – dobog még párat, majd lesújtó pillantást vet Miára, aki kezét a szája elé húzva tátog bocsánatot.
 - Úgy tudtam, hogy tilos a tanároknak diákokkal házasodni – mordul fel Mrs. Johnson.
 - Apus, New York nagyvilági hely, nem holmi Alabama – kólintja fejen Millie néni. – Hát nem látod, ez igaz szerelem – pirul el az asszony arca, és Bobby kezd félni, hogy a végén még beleszeret.
 - Bob nem tanít engem, még nem is közös épületbe járunk – hazudik Mia, mintha valaha is betette volna a lábát egy egyetemre is. – Az iskola kútjánál találkoztunk, úgy fél éve. Ő éppen pihent, nekem pedig órám volt az udvaron. Az volt a feladatunk, hogy fotózzunk le valakit, aki arra jár, aztán faragjuk ki, és én egyből Bobbyt választottam – szavalja.
 - Hát igen, szereti a kihívásokat – mutat Bob a göndör, ide-oda álló hajára, és Millie néni elérzékenyült nevetésbe kezd.
 - Igen – vigyorog Mia. – Elkészítettem később a szobrot órára, aztán a szemle után megkerestem, és neki adtam. Ő meg először csak egy őrültnek nézett.
 - Csak egy kicsit. De utána már nem – teszi hozzá Bobby ironikusan, majd a lány sötét szemeibe néz, és elmosolyodik. Ez a kitalált történet akár igaz is lehet, egy másik világban.
Nem hiába, néha egy-egy pillanatra mindenki lecserélné az életét valaki máséra. Valami egyszerűre, és egyenesre. Csak a hobbitok szeretnek hosszú, rögös utakat bejárni. De csak néhányal írnak dalt is róla. Bob Dylan nem ír ilyen dalokat.
Miután mindenki befejezte a vacsorát, és ámuldozott Millie néni csodálatos almáspitéjén, talán már a vallatás is véget ért, Mr. Johnson feltette utolsó kérdését:
 - Mond csak fiam, hány éves vagy te? – kérdezte felborzolt szemöldökkel.
 - Életkor? – ismételte Bobby, majd a fejét vakarta – Hát, nekem még karórám sincs. – Erre a férfi teljesen elmosolyodott, és elégedetten állt fel az asztaltól.
 - Köszönöm a vacsorát kedvesem! – nyomott egy csókot az asszony orcájára. – Jó éjszakát fiatalok! – köszönt el, és fel is sétált az emeletre. Persze Millie néni csak vörös arccal intett felé a fakanállal.
 - Mia szívecském, ameddig elmosogatok nem mutatod meg Robertnek a farmot? – kérdezi selyem puha hangon.
 - Anya, Bob nem kíváncsi egy hülye, tanyasi… - motyogott volna, de az ő fejét is egy fakanalas ütés érte. – Jó, jó, jó! Megyünk! – emeli fel a kezét, és vállon ragadja a vihogó Bobot.
 - Imádom – suttogja Dylan halkan, és az ajtóból kíván jó éjszakát. – Ó, és köszönöm a csodálatos vacsorát! – teszi hozzá.
Mia kifut, a pajta felé, és Bob észreveszi, hogy rendkívül hideg lett hirtelen. Meg is lehet fagyni. Körbe néz, és nem is lát semmiféle fényt a házból jövőn kívül. A környék csendes, és tiszta. Olyan nyugattóan.
Hirtelen egy apró fénycsóva szövődik ki a pajta homályos vonalai közül, egy lámpás az, Mia kezében, aki most inkább hasonlít sötét, angyali árnyhoz, mint sima lányhoz. Gyönyörű.
Közelebb lép, majd ismét Bobbyba karol. – Indulás!
 - Igenis – bólogat Bob, és lassan sétálni kezdenek. Túl sok mindent nem látni, csak a mezőt, a földeket, és a karámban szunnyadó lovakat. A kutat, és egy magányos platán fát, ami az eget karcolja.
 - Kiskoromban az öcsémmel arra másztunk fel, a legtetejére, és azt képzeltük mi vagyunk a világ urai. Én vagyok az egyetlen lány, ő meg a fiú. Sosem voltam olyan boldog, mint akkor – suttogja visszafogottan.
 - Én utáltam a gyerekkoromat. Mondjuk nekem is volt egy öcsém, de nem jöttünk túl jól ki. Minden olyan hétköznapi volt, és unalmas. Mindig arról álmodoztam, hogy végre megszököm. Életeket találtam ki magam köré, és egy alternatív világban nem volt családom, és csak jártam Amerikát. Városról városra, államról államra. Ha megkérdeztek, csak arról tudtam beszélni. Sosem mutatkoztam volna be az igazi nevemen, soha. Mindig más akartam lenni. Elég őrült gondolat ez egy tíz évestől – magyarázza.
 - Ezért lett belőled a költő, belőlem meg a drogdíler – rakja az ít a pontra Mia, és Bob elneveti magát.
 - Költők nem lennének olyan múzsák nélkül, mint te, és a plafonodra ragasztott csillagok nélkül – feleli félvállról.
 - Az egyik csillag te vagy ott.
 - Tudom, és kurva unalmas nézni éveken át ahogy alszol – vágja rá Bobby, és Mia kuncogni kezd. – Viszont most már nyugodtan visszamehetünk, mert le fagy a seggem – folytatja.
 - Bob Dylan, a költő – nyögi Mia gúnyosan, és Bob elvigyorodik. Nem kellene ezzel a címmel hencegnie.
Mire visszanéznek, a házban minden fény kihunyt, és már csak a kis lámpás ég Mia kezében. Az is csak addig, amíg az ajtó mellé le nem rakja, és elfújja. Utána halkan felosonnak a lány szobájába.
Az egész házat ellepi a néma csend. Nem hallani, csak Millie néni halk horkantásait, és egy két tücsköt, akikről senki nem is tudja hogyan keveredtek ide. Miközben Bob ezen elmélkedik, Mia egy takarót, és párnát dob a földre, míg ő maga levetkőzik egy bugyira, és trikóra, majd bebújik az ágyba.
 - Jó éjt! – harsogja, és oldalra fordul.
 - Felesleges a prűd lánykát játszani, már megmarkoltad – dünnyögi Bob, mire Mia a semmiből hozzá vág egy szürke zoknit. – Hé! Ez nálatok családi hagyomány? Az egyik ütöget, a másik dobál? – kérdi, mire a lány elneveti magát, aztán a kezével tapasztja le ajkait.
 - Csak feküdj le, és kész!
 - Oké, oké. Csak időt kérek – mormolja halkan, és lekapcsolja a villanyt. Leveti zakóját, és cipőjét, majd a párna és a takaró közé bújik. Lecsukja szemeit, de képtelen alvást színlelni. – Szóval, hogyan lettél díler?
 - Ugye tudod, hogy minden zokninak van párja – súgja halkan Mia.
 - Ne már, kell valami jó kis esti mese! – nyavalyog Bobby.
 - Eredetileg tényleg egyetemre mentem, de aztán a barátnőm elkezdett teríteni. Azt mondta én is beszállhatnék, és akkor dupla pénzt kereshetnénk. Ezért belementem, és a suli mellett ezt csináltuk. Már csak egy félévem volt hátra a diplomáig, mikor a barátnőm túladagolta magát, és lenyúlta a pénzem. Utána nyomozni kezdtek, és a maradék anyagot nálam találták, így repültem az egyetemről. Ugyan nem csuktak le, de a jövőmet azért baszhattam. Egy egyetemre se vesznek fel drogos kurvákat. Legalábbis akkoriban ezt hitték rólam. Ezután nem nagyon tudtam munkát szerezni, így átvettem a barátnőm helyét, és most ezt csinálom. Ennyi a nagy sztori.
 - Sajnálom, de ha erre alszom el rémálmom lesz – feleli Bob komolytalanul, és a lány nem is számít másra. – De egyébként sajnálom. A nőkben sosem szabad meggyőzni – ironizál.
 - A költőkben sem.
 - Senkiben sem. Kivéve bennem. És a szavamban. Most éppen azt mondom, hogy nem érzem a lábujjaimat – panaszkodik Bobby. – Komolyan megfagyok.
 - Na jó, gyere, de csak mert nem akarok magyarázkodni anyuéknak, ha benyitnak – mormolja a lány, és Bob lelkesen felpattan. – Hé, hé! – állítja meg Mia. – Ha ebben az ágyban akarsz aludni, vetkőzz. Itt nincs helye koszos zokninak, vagy nadrágnak – mondja egyenesen.
 - Te nagyon hancúrozni akarsz – ejti ki a száján Dylan, és a második szürke zokni is a fején landol. Sóhajt egyet, majd levetkőzik. Kibújik az ingjéből, ami alatt nincs is semmi. Ledobja a nadrágját, zokniját, és egyszál alsóban bújik be a vastag pihe takaró alá.
 - Az a te oldalad, és ha átléped, megfojtalak – fekteti le a szabályokat Mia, mutogatva.
 - Ugyan már, olyan kellemes ölelkezve aludni – kedvesget édes hangon Bob. – Ne legyél magányos farkas.
 - Tudjuk, hogy annak mi lenne a vége – rázza a fejét a szőkeség. – Különben is, a szüleim a folyosó végén vannak. Minden hallanak, te is tudod.
 - Mélyen alszanak.
 - Neked is azt kéne! – vágja rá a lány, és kettejük közé rak egy plüssmacit. Bobby sértődöttem elfordul, és kezd is álmosodni. Ha nem, hát nem. Egy skalppal kevesebb. Lehunyja szemét, és a csendes, békés éjszakára gondol, felette a csillagokkal.
 - Bob Dylan, te voltál már szerelmes? – kérdezi hirtelen Mia, Bobot egy kisebb álomból felriasztva.
 - Voltam, de elég idegesítő egy dolog. Sosem szabadulsz tőle, egy percre sem. Évek után sem. Sosem – feleli bohókásan. – Miért?
 - Csak kíváncsi voltam, hogy te miként gondolsz rá. Mégiscsak valami költő vagy, nem? – dadogja kissé félénken.
 - Hát, én inkább táncosnak mondanám magam, de talán nem sértődök meg rajta. Nincs akkora nagy egóm, mint aminek tűnik – mormolja, majd a lány felé fordul. A szemébe néz. – A szerelem gyönyörű, de minden gyönyörű dolog valami kínból születik. 
  - Ez szép – mosolyodik el Mia, és lassan magához szorítja a macit.
 - Megleplek, de igaz is. Legalábbis a laikusok szerint.
 - Tudod – húzza fel a száját a lány – a kurva humoroddal taposod el a romantikát – fordul a fal felé.
 - Pedig képzeld – mászik közelebb Miához, és hátulról gyengéden átöleli – néha kifejezetten romantikus szoktam lenni, de csak azokhoz, akik megérdemlik – suttogja. Ó, és nincs több zoknid – nyúl közelebb a kezével, és megcsikizi a morcos kislányt, aki hangosan kuncogni, és ficánkolni kezd. – Shh! – csitítja Bob.
 - Na! Fe-fejezd be! – vihorászik Mia, majd hirtelen elhallgat, mikor észreveszi, hogy a keze ismét Bob érzékeny területéhez tévedt.
 - Te. Huncut – mormolja Bobby, visszatartva nevetését. Mia hirtelen magához húzza kezeit, és folytatja a duzzogást. – Na nem azért, de ezt most te rontottad el – vigyorog Bob.
 - Jó, de ez véletlen volt – pöfög a lány. – Sajnálom.
 - Szerintem nem tőlem kéne bocsánatot kérned – kacérkodik Dylan.
 - Nem fogok elnézést kérni a farkadtól – vágja rá haragosan.
 - Pedig megbántottad. Először megszorongattad a szívét, aztán hitegetted, most megmeg újra hitegetetted. Igazi kínzás. A pokol ilyesmi úttal van kikövezve, csak úgy mondom – fordul Bobby a hátára.
 - Hiszen te is ugyanezt csinálod velem – vált komoly tónusba a lány hangja.
 - Én bármikor lefeküdnék veled, sőt…
 - Csak egy skalp vagyok, semmi több, és ez akár hiszed, akár nem, fáj. Azt szeretném, hogy egy sima, átlagos fiú legyél, ne Bob Dylan. Nem versenyezhetek senkivel, aki ismer téged. Csak egy szerencsétlen drog díler vagyok, semmivel sem több. Nem szerethetek beléd. Nem érezhetek irántad semmit. Csak egy varázslat vagy, egy hologramm. Látlak, és hallak, de sosem érinthetlek. Ez egyáltalán nem fair. Bárcsak tényleg egy tanárt ismertem volna meg – szorítja magához a plüss macit, és Bob nem is tud mit felelni erre. Csak fekszik, és elveszik a falra tapasztott csillagok által mutatott világban. Majd elalszik.
Mire reggel felébred, a lány már nincs mellette, csak az a bűntudattól tátongó lyuk, amit otthagyott. Bob egyszerűen alig bírja feldolgozni, hogy mi is történt. Fáj minden porcikája. Mintha elárult volna valakit, olyat, akinek az érzelmei a sajátjánál is fontosabbak lennének. Magyarázat nélkül maradt ő, a nagy szószóló. A dada király. Vége.
Kinéz az ablakon, és az egyik földet szántja az egész család. Mr. és Mrs. Johnson, meg Mia. Az édes Mia, akinek a nevére gondolva éles fájdalom keríti hatalmába. Halott érzelmek lepik be. Mintha már nem is érdekelné az, hogy elhagyták. Talán elmúlt végre a fájó tipródás a kín vérfolyójában?
Mia készített neki tiszta ruhát. Egy kissé bő farmert, és egy kék inget, ami valószínűleg az övé lehet. Lassan felemeli, és már érezni is kezdi a kiáradó jázmin illatot. Képtelen visszafogni mosolyát. Magára húzza a ruhát, mire hirtelen hangos kicsi zajt hall, a ház mellől. Arra gondol, talán Miának sikerült Alt valahogy idehívnia, de ahogy meglátja a lányt futni a kocsihoz, kételkedni kezd. Ez egy rokon lesz.
Pár perc múlva már hallani is lehet, ahogy belépnek a házba.
 - Miféle híred van? – kérdezi a mély, férfihang.
 - Ne akadj ki nagyon! Oké? – hallatszik Mia édes tónusa.
 - Figyelek, de ugye nincs köze anyu pitéjéhez?
 - Nincs, de most nagyon figyelj! Ott van fent a szobámban, éppen alszik.
 - Ki? Ugye nem valami palid, vagy ilyesmi?
 - Nem, nem, nem!
 - Oké, mert tudod, hogy csak beverném a képét. Az én nővéremet ne főzze senki.
 - Ahj, öcsi, koncentrálnál?
 - Persze, hát figyelek, nem?
 - Haj – sóhajt a lány. – Ott alszik fent a szobámban Bob Dylan – nyögi ki végre.
 - MI? – kiáltja az öcs. – Te csak szivatsz. Mit keresne itt Bob?
 - Hidd el, hogy itt van. Betépve felmászott a furgonra, hosszú történet.
 - Ez teljesen komoly? Ugye megnézhetem.
 - Várj! Csak akkor, ha megígéred, hogy nem mondod el anyuéknak, hogy ki ő. Mert éppen a vőlegényemet játssza Robertet, hogy anyuék ne tegyék ki a szűrét, amíg vissza nem viszem New Yorkba.
 - Oké, oké. Menjünk már!
 - Figyeltél te egyáltalán arra, amit mondtam?
 - Persze, persze!
 - Ne olyan hangosan! A végén még felébreszted!
A lépcsőn lábdobogás dallama, aztán a kilincs szorongatásának éneke. Izgatott egy melódia, akár csak karácsonykor. Az ajtó egyszerre kinyílik, és Bobnak nincs más dolga, mint integetni, az ismeretlen fekete szemeknek.
 - Helló! Bob vagyok! – köszönti a fiút, aki ijedten becsapja az ajtót.
 - Ne legyél már idióta! – csapja hangosan fejen öcssét Mia. Kitárja az ajtót, majd belökdösi szegény fiút. Szőke, egyenes haja van, és egyszerű falusi öltözete. Rémülten, remegve lép példaképe mellé.
 - Jó-jó na-napot! É-Én Dustin vagyok! – nyújtaná a kezét, majd inkább csak integet.
 - Khm, szóval te lennél Mia kis testvére. Nagyön örvendek, rázza meg a fiú kezét, aki majdnem el is ájul. Mia oda is áll mellé, és gyorsan az ágyára ülteti.
 - Most komolyan! Bob, mindek kellett ennyire felzaklatni, látod, hogy mennyire izgul – károg a lány, előkeresve egy legyezőt a kis testvérnek.
 - Bocsi – felel visszafogottan, ami rendkívül különös tőle. Semmi gúny, irónia, vagy szarkazmus. Ez fura.
 - Hoznál egy pohár vizet? – kéri Mia halkan, és Bob már indul is lefelé. Az egyik órán látja, hogy dél van. Késő. Talán otthon már el is kezdték keresni. Egy újságcikk meg is jelenhetett. BOB DYLAN ETŰNT! Nincs is annál üdítőbb, mint a saját halálhírünkről olvasni.
Sebesen tölt egy pohár vizet, és már rohan is fel vele. Belépve a szobába azt látja, hogy Dustin már alszik, és Mia a szőke fürtjeit simogatja. Egy szép testvérpár. A lány mellé lép, és az asztalra csúsztatja az üveget, majd ő is leguggol.
 - Nagyon szereted, igaz? – kérdezi azt, amit ő nem tudna megválaszolni.
 - Ő a kisöcsém, a másik felem. Hogy a viharba ne szeretném? Ugyan az élet elég messze sodort minket egymástól, az érzelmek nem múltak el.
 - Ez a különbség a szerelem és a szeretet között – jegyzi meg Bob, mintha biztos lenne benne, pedig közel sem az.
 - Azt hiszem igen. Vagyis talán. Kiskoromban szerettem az igazi anyámat, de elhagyott, és most már semmit nem érzek iránta.
 - Millie nénivel nehéz felvenni a versenyt – mosolyog Bobby, és Mia is.
 - Igen, Dustinon is látszik, hogy az ő fia. Sokkal vidámabb, én meg inkább vagyok keserves, és felelőtlen – suttogja halkan.
 - Már mondtam, hogy a kínból születik minden szép. Ezért vagy ilyen gyönyörű – mondja Bob érzelmesen, a lány szemébe nézve.
 - Ez romantikus volt – mosolyodik el Mia.
 - Kiérdemelted.
 - Mint valami jutalom falatka. De mindegy is, nem érdekel. Te sem érdekelsz – sújtja le tekintetét a szépség, és feláll. Lassan az ajtóhoz lép, majd kisétál. Bob nem is csinál mást, csak halkan követi. Minden léptét, minden mozdulatát, amik egészen a folyosó végén lévő mosdóba vezetik. Bemegy, majd int Bobby felé. Az az apró kéz annyit mond:
„Nem jössz?”
De ez ennél jóval több. Mi egyesek számára a felejtés, az másoknak a kezdet. Csak ezt egyikőjük sem tudja. Bob Dylan nem fog bemenni. Megáll az ajtó előtt, és nem fogja kihasználni azt a félelmet, ami most a kislányt arra készteti, hogy adja oda magát. Hogy miért nem? Mert a zavarodottság, ami most a szívében uralkodik nem hagyja. Most egyszerűen túl sok érzelem kavarog abban a kicsi szívben. Nem lehet megmondani miért, de a régi és az új csatázik benne. A rettegés is elfogja abban a pillanatban, mikor eszébe jut, hogy talán Mia elfeledtetné vele Suze-t. Ő még mindig szereti Suzie-t. Azt a lányt, aki nélkül képtelen élni. Egyszerűen nem felejtheti el. Hiába kívánta ezt minden eleven percében, ragaszkodik a kínhoz. A szenvedéshez, ami az egyetlen dolog, ami most mégis hozzá köti. Ez nem tarthat örökké, de amíg tart, azt érezni akarja.
Viszont ott a másik pont. Mia. A szép, aranyos, fiatal kis Mia. Az ártatlanságból faragott legszebb szobor, amibe már kellőképpen beleszeretett. Ha ez így folytatódik, már nem csak egy félig éles emlék lesz ez a pár óra, amit vele együtt töltött. Ha belép azon az ajtón, Suze, és minden hozzá fűzött érzelem egy másik polcra kerül, új stócot nyitva Mia könyveinek. Vajon tudná ezt a szőke leányzót úgy szeretni, mint Suzie-t? Vagy jobban?
Bob Dylan egyszerűen képtelen dönteni. Fogja magát, és lefekszik a folyosó közepére, és a repedt plafonon Mia csillagait keresi. Vajon hol lehetnek ilyenkor?
 - Mit csinálsz? – néz ki a lány a fürdőből félénken.
 - Repülök.



POPCORN BLUES

Posted by : MoonlighTie
2016. október 24.
2 Comments

Copyright © S e x & S h o u t