Posted by : MoonlighTie 2016. október 24.

Cím:
Popcorn Blues


Alcím:
Red Ware Blues
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Hurt/Comfort, A/A
Szavak száma:
5790 db
Fandom:
Bob Dylan
Szereplők:
Bob Dylan, OC
Slash/Nonslash
NA:
Bob betépve egy furganban alszik el, ami leviszi vidékre.
1965, New York
Kellemes olvasást!


Néha nem tudom, merről fúj a szél. Néha az idő, az eső, vagy csak a napfény hiánya is elég ahhoz, hogy elfelejtsem, honnan jöttem, és hová tartok. A korok egymást gyorsabban váltják, mint ahogy egyik lábunkat a másik után rakjuk, ezért félek attól, hogy az ilyen percek is elegek az éveken át tartó tanácstalansághoz. Mindenkinek van joga megrémülni saját magától. Azt viszont senki nem mondhatja meg neked, hogy a tükörképedtől, a mondataidtól, vagy a gondolataidtól törjön ki a frász.

A kérdések vasszárnyakon repkedtek, amit bizonyos tekintetben lehetetlen elviselni.

Az antik ház második emeletének első szobájából ismét csak az a furcsa, keserkés illat ömlött, mintha csak egy füstgéppel ködösítették volna be az egész emeletet. Nem volt ez se gép, se víz, se cigaretta. Fű volt. Hasis, marihuána, drog, vagy akármelyik másik nevén is szólíthatjuk. Nincs mit szépíteni rajta, Bob Dylan éppen szívott, ahogy nap többi huszonnégy órájában. Képtelen volt szabadulni a hatásától. Elrepítette egy másik világba, ahol már nem érdekelte semmi igazán. A tudata kitágult, és úgy érezte nincs semmi kötelessége a világban. Elfelejtette vele, hogy ő a „Dada király”, a nép szószólója. A sok felelősség, ami nap, nap után a vállát nyomta, hirtelen már nem tűnt olyan kínzónak. Már nem a sarkakat nyaldosva lépegetett, mászott, hanem nevetett. Mindenen. Pár óra erejéig elfelejtette, hogy mennyire is fáj neki oly sok minden. Olyan volt ez, mint a megváltás.
Most is csak ült a szobája szélén, az aranybarna bőrkanapén, a lábát felhúzva, és fűvel a kezében nézegette a lemezeket, amiket Grossman tegnap hozott neki.
Volt ott mindenféle, a Beatlestől kezdve az Animalsig. Még egy rohadt Ray Charles korongot is küldött Tom Wilson. Ő utálta a folk zenét, ezért mindenhogy rá akarta venni Bobot, hogy játsszon valami mást.
Végül a szószóló fogta a Beatles egyik kislemezét, és berakta a lejátszóba. Megszólalt a zene, és Bob elvigyorodott. Eszébe jutott az a négy gombafej, meg az ártatlanságuk. Legalábbis a fűvel szemben. Mert ha az ember szív, akkor másra nem is tud gondolni, másról nem is tud beszélni. Nevetséges.
Hirtelen ijedten kapta fel a fejét, hallva egy furcsa hangot. Nem gitár volt, nem is szitár. Mint egy vágási hiba. Még sosem hallott hasonlót. Aztán a hang után persze kezdődött a dal, és John Lennon kezdett énekelni, de így sem feledtette vele azt a furcsa hangot. I feel fine.
Megrázta a fejét, aztán hátra dőlt a kanapén. Rágyújtott egy újabb jointra, majd kinyújtotta a lábát.
Az ő szobája volt a legnagyobb, mégis pár perc alatt ellepte a füst. Mintha csak egy lyuk lett volna. A falak tojás-sárgák voltak, akárcsak a legszebb, újépítésű házakban, ezzel szemben viszont, a padlón egy bordó szőnyeg feszült, amit a takarítónő mindennél jobban átkozott. A hamu megállt rajta, és szinte lehetetlen volt eltűntetni.
A bútorok mind XIX. századiak voltak, vagy azoknak a hasonmásai. Bőrszövet, és selyemfüggöny. Ilyen környezet vette körül, már hónapok óta, és mégis, őt ez cseppet sem tudta befolyásolni, sőt. Inkább csak lehangolta, hogy ilyen dolgokkal van körülvéve. Jó, igazából minden lehangolta. A reggeli harmat, az esti égbolt. Nem tudott a tükörbe nézni, mert magát látta benne, nem őt.
Ő már régóta elment. Itt hagyta, egyedül, a melankólia sáros gödrének legalján. A bűntudat volt egyetlen társasága, de azt sem másban, csak magában kereshette. A szíve keservesen bőgött, míg az ábrázata csak magányról árulkodott. Elővette a flegmának tűnő énjét, mikor semmi sem változott. Ugyanaz az ember volt, csak már nem állt mellette ő, aki eddig mindig ott volt.
Mégsem tudta utálni. Akárhányszor a barátai szidni kezdték, ő csak búsan hallgatott, néha bólogatott. A jelen megvetése nem tudta elfelejtetni vele az iránta érzett érzéseit. A szerelem nem így működik. Nem lehet egy kettőre kiheverni, vagy elfelejteni. Csak lekurvázni, néha.
Szegény Bob hiába ébred fel az éjszaka közepén három modell lány társaságában, a szemei előtt csak őt látta. Senki mást. Álmaiban az ő nevét hívta, és az ő arcát látta, miközben elélvezett. Ezen nem változtatott a tény, hogy három, vagy nyolc hete hagyta el.
Keserves szakítás volt ez, ami elválasztotta őket egymástól. Mindenki tudta, hogy a búcsúszavak örökre szóltak, csak Bob nem. A kis Bobby állandóan reménykedett. Abban bízott, hogy egy napon ő is rádöbben, hogy nem tudnak egymás nélkül élni. A lelküket már egy kis dobozta zárta Buddha, Jézus, vagy Cupido. Lényegtelen.
A remény volt az egyetlen vigasza, még ha napról-napra egyre kevesebb is maradt belőle.
Talán ki kellett volna ugrania az ablakon, az ő nevét ordítva, és akkor véget vethetett volna szenvedéseinek. Az újságok biztos megírták volna, és ha csak a nyakát törte volna, ő is visszajöhetett volna. Egyre többet gondolkozott ezen. Megőrült volna?
 - Ébredj nyomi! – hallatszott hirtelen Victor süvítő hangja, majd Dylan fején egy ing landolt. – Öltözz! – tette hozzá. Bob ekkor vette észre, hogy alsónadrág híján pucér. Sóhajtott egyet, majd a fű számlájára írta mosolyogva. Lassan magára húzta a fehér, fekete pöttyökkel borított csúfságot, majd az első fekete nadrágot, ami a kezébe akadt. A külső sosem számít, mondogatta gőgös hangsúllyal magában, miközben a gardróbjában, amiről nem is tudta hol van, a legdrágább ruhák hevertek kibontatlanul. Hiba lett volna tehát pucéran járkálnia ide-oda?
 - Mi a mai program? – kérdezte Bob a fáradt, nyúzott hangján, amibe mégis hamis vidámság költözött. Nem volt cseppet se boldog, mégis képes volt rá, hogy a humorérzékét előhúzza az ágya alól. Ő egyszerűen ilyen volt. A saját fájdalmán tudott a legjobban viccelődni. Keserves egy tulajdonság. A nagy tömeg úgy érzékelte, hogy Bob Dylan még sosem volt ennyire boldog. Valójában még sosem érezte ilyen retekül magát. Ezen pedig, hát lehet nevetni.
 - Honnan tudjam, édes? – felelte unottan Victor. Ő afféle turné menedzser volt, semmi több. Néha testőrködött a kis folk énekese fölött, meg kísérgette, de az összes többit Albert Grossman csinálta. Interjúk, találkozók, szállás, lemezfelvétel, és Bob lelki állapota is Al kezében volt. Mindketten felelősek voltak ugyan érte, de Bob egyikőjükbe se szeretett bele, sehogyan. Irigyelte is ezért John Lennont.
Bobby visszaült a bőrkanapéra, és megint csak elterült. Egy újabb szálért nyúlt, mire Victor gúnyosan förmedt rá.
 - Grossman, és én úgy döntöttünk, hogy nincs több fű – jegyezte meg bármiféle hivatalosság nélkül, ami hihetetlenül felmérgelte Bobot.
 - T’án a szüleim vagytok? – mosolyodott el fintorogva, mire Victor bólintott. – Hát, akkor bazdmeg – köhögte oda, majd indult is kifelé. Szemet sem vetve senkire, semmire.
A dolgok olyan gyorsan jobbra és balra tudnak fordulni.
Bob kilépett az utcára, és ügyet sem vetett erre, vagy arra. Csak váltotta a korokat a talpa alatt. Minél gyorsabban, miközben magáról annyit sem tudott férfi vagy nő. Ezzel sokan vannak így az utcán, ha a fejük fölött egy angyal meg nem súgja a nevüket. Név szerint Gábriel, általában. Azért néha ő is mehet szabadságra nem?
Hány óra? Milyen az idő? Kell sál? Ki tudná ezt megmondani, a félelem űrjében sétálva.
Bob lép lassan, aztán gyorsan. Keresztül az utakon, utcákon, és fogalma sincs merre jár. Felesleges ezen gondolkoznia, hiszen ő ennek a világnak a királya. A mindenség hamis prófétája, aki megmondja mi az igazság, mikor még haza sem talál.
Hirtelen megtorpan. A csontjai megmerevednek, mintha csak a koporsóban fekve próbálna utoljára kiinteni a barátainak. Az emberek mind a barátai.
Egy érdekes dallam üti meg a fülét, amit gyakran szokott hallani. Szerelmet sirató gitár akkordok szólnak ki hozzá. Blues. Gyönyörű, vérben úszó, érzelemmel teli pop-corn blues, ami egy nyakörvet vet ki a szószólóra, és lassan maga felé húzza. A szíj feszül, majd Bob egy apró, fakeretes ajtót pillant meg, ami egy pincébe vezet, ahonnan gomolygó füst, csókok illata, és a könnyező zene dallama illan ki.
Lehajtja a fejét, és bebújik a zúg bugyraiba. Egy sima kis klub ez, felirat nélkül. Egy másfél méteres emelvénnyel, és egy pár széknyi bárpulttal, meg alig öt asztallal. Mindenhol ülnek, és a középen gitározó néger, ősz férfit hallgatják, mind a fehérek. Az egyik fel is ismeri Bobot, de csak ennyit kiállt neki:
„Mi van Dylan, elkopott a micisapka?”
Ő csak int egyet, és ügyetlenül az egyetlen üres bárszékre veti magát. A kezei még közel sem stabilok, ezért áldva a nevetés istenét, most hátat fordít a felejtés urának, olyannyira, hogy körbe nézve az előbbi hírnökét keresi. Nem lát senkit, aki olyan lenne, hiába fürkészi oly szorgalmasan.
Mindegy is, a zene is valamiféle drog, nem? Elkábít, és egy új világot tár eléd, amit eddig a legtávolabbról sem ismertél, nevét se hallottad. Csak ülsz a szakadt, cigi szagú bárszéken, forogsz, és mást se látsz jobban, mint mikor először dőltél hátra egy karcolt, repedt lemezt hallgatva. Ilyenek ezek a hangok, önzően eltérítenek a másvilág kellemes hívogató szavával.
A húrok rezegnek, a vásott csizma a padlóhoz csattan, és néhányan tapsolnak. Ez az igazi zene, legalábbis Bob most ezt érzi. Meg egy ismeretlen érintést a vállán.
Kinyitja szemét, és egy lány áll előtte. Haja hamvas szőke, szemei sötétebbek, mint az éjjel, és kerek csípőjén egy élénk, rózsavörös ruha feszül. Zavarodott tekintete Bobra tapad.
 - Hé, te Bob Dylan vagy, nem? – kérdezi remegő hangon, mire Bobby akaratlanul is elmosolyodik.
 - Jaja, én vagyok az a pacák – nyekegi rekedtesen, ami végleg őt igazolja. – Van anyagod? – veti le a leplet csodálatos, kéken fénylő szemeiről, amiknek szinte lehetetlen ellenállni.
 - Húsz dolcsi – vágja rá a lány csípőből, és Bob ekkor jön rá, hogy nem a farka miatt keresték meg. Kínos.
 - Add – nyúl a hátsó zsebéhez, és előkapja a pénztárcáját. A lány kikapja kezéből, kiveszi pénzt, aztán lassan visszacsúsztatja azt Bob zsebébe, a fűvel együtt. Csak semmi lacafacázás. Bólint egyet, mosolyog, és már odébb is sétál. Bobby meg csak áll, és hagyja, hogy az idő vaskerekes gőzautói elhúzzanak a feje felett. Ügyet sem vetve a többi emberre betölti a hasist egy szembe jövő papírkába, ami akár a Biblia egy kósza lapja is lehetne. A fejében annyinál is kevesebb gondolat repdes „Kit érdekel?”
Nincs mit tenni, ha nincs hová menni, és nincs kire gondolni. Mindenki elhagyja a másikat. A vége egyszerűen nem lehet boldog semminek. Halál, szakítás, vagy a legrosszabb, felejtés. Bob nem szeretne semmit elfeledni abból, aki volt, de képtelen megmaradni olyannak. Egyszerűen változásra van szüksége, mint levegőre a fuldokolónak.
Az a ferde, apró joint időt ad arra, hogy eldöntse hová tart, de ne felejtse honnan jött.
Már azt sem tudja hol van. Talán egy felhő tetején ugrándozik? Egy óceán alján úszkál vajon? Vagy éppen a világ leghosszabb álomvasútjának elsőosztályú kocsijában, amiből tisztán látni a gondolatokat, és hallani a színeket. Ilyen, tudattalan állapotaiban mindig sétál erre, arra, aztán leül. Megy tovább, majd végül belefáradva a sok nevetésbe elalszik. Nem is ébred fel húsz órán keresztül.
Most az útja egy ismeretlen furgon platójára vezette, mert ott volt egy gitár. Az ilyennel nem nehéz odacsalogatni. Eljátszott néhány torz daltöredéket, aztán elfeküdt. Még csak észre sem vette, hogy az autó közben elindult, és több száz mérföldet tett meg. Alabamába, Nauvooba gurult, Bob Dylannel együtt.
Most hiába fúj a szél bármit is, a furgon áll. Nem mozdult már jó ideje. A vidéken béke honol. Olyan nyugalom, amit Bob már évek óta nem érzett.
Először csak hunyorog, és átkozza a napot, aztán lassan forgolódni kezd. A kocsi kőkemény karosszériája nyomja a hátát. Sóhajt, majd lassan kinyitja szemét. Meghökkenve látja, hogy egy sík puszta közepén van, egy furgon hátuljában, egy gitárral. A horizont feltűnően kettévágja a tájat, és gátat szab a képzeletnek.
 - Talán tényleg le kéne állnom – motyogja halkan magánk a fejét rázva.
Hirtelen a kiszáradt füvön recsegő lépteket hall, és egyszerre megragadja a gitárt, amit fegyverként tart előre. A lány áll vele szemben.
 - Mi a szar!? – kiállt, és hátra ugrik.
 - Te elraboltál? – néz rá Bob kissé zavarodottan.
 - Minek raboltalak volna el te balfasz? – förmed rá a lány, aki most felismerhetetlen. Farmerban, westerncsizmában, és kockás ingben van, a teljesség igénye nélkül. – Basszus! – fogja a fejét.
Erre a csendet hirtelen egy mély, férfihang töri meg.
 - Mi az kicsim?
 - Csak most látom, hogy kifogyott a tank. Ez a vén tragacs egy romhalmaz – feleli a lány, mire újabb léptek közelednek. Bob csak némán kérdően felemeli a kezeit, és a lány lerángatja a kocsiról, majd gyorsan belé karol. Bob mélán hagyja magát, és önzőn kihasználja a pillanatot, hogy beleszippantson a lány hamvas, szőke hajába. Jázmin illatú.
Egy vén, szakállas férfi jelenik meg, majd erősen rácsap a furgonra.
 - Jól szolgált ez az én időmben – mondja. Csizmát, farmert, és kockás inget visel, míg a haja őszen fénylik. A lány kihúzza magát mire a férfi feléjük fordul, és így szól:
 - Apa! Had mutassam be – halkult el félénken - a vőlegényemet! – rebegte, és Bob szemei a végtelenségig tágultak. Mégis, kénytelen volt megrázni magát, majd udvariasan a kezét nyújtani az ámuló apának.
 - Öhm, nagyon örvendek uram! – igyekszik vigyorogva, hogy ne röhögje el magát. – Robert Harrison – dadogja, mert jobb álnév jelenleg nem jut eszébe. A férfi erősen megszorítja a kezét, és ennyit vág rá:
 - Jack Johnson – mutatkozik be, miközben végignéz jövendőbeli vején. – Jertek be! – lép odébb.
Mikor bemennek a házba, a lány erősen Bob vállára csap, majd az ujját tartja felé.
 - Ide figyelj, te idióta! – suttogja haragosan. – Ha ezt elcseszed nekem, én esküszöm, hogy megöllek, és eláslak a kicseszett sivatagban! – fenyegetőzik, és Bobby felemelt kezekkel hátrál.
 - Hé, cicus! Nem én engedtem egy kicseszett drogost a kocsimra! – mosolyodik el gúnyosan, mire a lány hirtelen leveszi a csizmáját, és teljes erejéből hozzá vágja. – Na! Ez fájt ám, kedvesem! – fintorog Bob, míg menyasszonya újra csak a fejét fogja. Utána leengedi kezeit, és imára hajtja fejét.
 - Édes Istenem, mégis miért teszed ezt velem? – sajnálkozik, majd Bobby hirtelen mellé ugrik.
 - Drága uram, add, hogy ez a szegény, ártatlan lány megtalálja a másik csizmáját! Így azért mégsem járhat – gúnyolódik, mire a lány bármi hezitálás nélkül hozzá vágja a másikat is, ami Bob kezében marad. Meglátja rajta a szép, íves virágmintát, és nem tudja visszafogni magát. – Ezt megtartom! – mosolyodik el.
 - Ah Jézusom, miért pont egy ilyen félkegyelművel sújtassz engem? – panaszkodik az égre bámulva. Bob nem is tud mást tenni, csak nevetni.
 - Hogy hívnak, te szegény, Bob Dylannel sújtott madárka? – vigyorog rá.
 - Figyelj! Fontos, hogy tudd. A nevem Mia Johnson, az apám Jack, neked Mr. Johnson, és az anyám Millie Johnson, vagyis Mrs. Johnson. Farmerek, és minden hónapban lejövök egy hétvégére segíteni nekik. Ők úgy tudják, hogy szépművészeti egyetemre járok, és szobrász vagyok. Világos? – kérdi, mire Bob csak bólint. Még csak próbálja felfogni mi a pálya. Semmi.
A helyzet egyszerűen a fellegek fintora, mintha valami őrült játékot játszanának. Mégis, van benne valami esztelenül romantikus, ami elviselhetővé teszi. Egy szép lány, és Bob Dylan, a vége már rég eldöntetett.
 - Ó, kincsem! Hát igaz? – jön egy éles, rekedt, női hang a ház ajtajából, egy alacsony, molett, hölggyel együtt, akinek vörös, göndör haja van hátra kötve. – Végre egy vőlegény? – mosolyog, és közelebb totyog.
 - Anya, ő itt Robert – veti oda érzelem mentesen Mia.
 - Nagyön örvendek! – nyújtaná a kezét Bob, mire a nő szorosan megöleli.
 - Üdv a családban kedves! – somolyog egy darab fog nélkül, ami a világ egyik legaranyosabb nőjévé teszi. – És milyen magas, és jóképű vagy – rázza a csípőjét. – Na de jertek be szépen, és rendezkedjetek be! – vigyorog a világ minden szeretetével, és visszatotyog a házba.
Mia sóhajt, majd a kocsihoz megy, hogy elővegye a bőröndjét.
 - Irtó cuki az anyukád! – jegyzi meg Dylan.
 - Bocsi, de ő már apáé – feleli a lány, és Bob elmosolyodik. – Egyébként csak a mostoha anyám, de ő nevelt fel. Kedvesnek kell lenned hozzá – adja ki az utasítást, miközben Bob kikapja a kezéből a bőröndöt.
 - Nem lesz nehéz – von vállat, és hátra nyúl a gitárért.
Lassan besétálnak a zsindelyes házba, ami ennél amerikaibb nem is lehetne. Balra lépcsősor, jobbra nappali és étkező. Csak semmi feltűnő holmi, ez csak Alabama. Már a küszöbről is lehet érezni az almáspite édes, fahéjas illatát.
 - Lepakolunk! – kiáltja Mia, míg Bobot felhessegeti az emeletre.
 - Csak nyugodtaaan! – feleli Mrs. Johnson kacsintva.
 - Anya! – ordít rá a menyasszony kislányosan.
Eközben Bob egyből megtalálja Mia szobáját, a nevével az ajtón. Egy lányos kis zug ez. Rózsaszín falakkal, fehér bútorokkal, és vidám, aranyos csecsebecsékkel. Békés hely.
Bob ledobja a csomagot, majd a középen fekvő franciaágyra veti magát. Kinyújtózik, majd hirtelen meglátja a plafonra ragasztott csillagokat. Szépek.
Felül, és a sarokba helyezett lemezjátszóra pillant. Megnyugszik, hogy nem egy zene nélküli családba csöppent. A gép mellé lép, mire a polcon lemezek sokaságát találja.
 - Csak ne mind Elvis legyen – mormolja, miközben a legszakadtabb bakelitet húzza elő. Elvis Presley – Pot Luck. – Most megleptél – sóhajtja lapozva. Két beatles lemez, és egy beach boys után magával találja szemben magát. Az első albuma az, majd követi sorban a többi. Elmosolyodik. Elitebb helyeken biztos nem mondanák, de most nyert ügye van. Visszahajt mindent, és újra az ágyra fekszik, a csillagok alá.
Hirtelen Mia lép be kezében a másik táskával.
 - Ah, légyszi ne túrd annyira szét az ágyam. Kényes vagyok rá – mormolja, és Bob lassan felül.
 - Értem én, azt akarod, hogy veled együtt túrjam szét, igaz? – kacsint, de a lány csak semmitmondóan néz rá.
 - A földön alszol – jelenti ki határozottan.
 - Ne már, nem teheted ennyire tönkre a hátam, már így is alig élek – makogja Bobby, de így sem lát esélyt rá, hogy meggyőzze menyasszonyát, így inkább elhallgat. – Ez gonosz. Zord. Jobb, ha tudod.
 - El is kergethettelek volna, ehelyett most jövőhéten sírhatok a szüleimnek, amiért a vőlegényem elhagyott. Gondolkozz már egy kicsit – szavalja, és igaza is van. Bob egy árva telefonszámot sem tud hívni, ezért meg kell várnia, míg a lány visszaviszi. Ezzel valószínűleg Mia is tudatában volt akkor, amikor vőlegényévé fogadta.
 - Pedig a legtöbben örülnének, ha elvenném őket.
 - Most őszintén, mennyi ideje tartogattad ezt a mondatot? – kérdezi Mia lenézően, és Bob elvigyorodik. – Majd holnap reggel visszaviszlek, de most gyere! Együnk, vagy anya minket főz meg reggelire – int az ajtó felé, és mindketten lesétálnak az étkezőbe. Ott a Johnson házaspár már a terített asztalnál ül, és csak rájuk vár.
 - Gyertek csak kedveseim! – vigyorog Mrs. Johnson, és a két székre mutat egymás mellett. A jegyesek leülnek, és megvárják míg az asszony mindannyiuknak szed a steakből, aminek az illata már rég megbabonázta Bobot. – Olyan édesen mutattok egymás mellett – bazsalyog az anya, mire Mia óvatosan Bob combjára teszi a kezét.
 - Igen. Bobbyval már régóta ismerjük egymást, de eddig még nem akartam nektek róla beszélni. Legyen csak meglepetés – mosolyog Mia, mire Mr. Johnson horkant egyet.
 - Hát, meglepett – teszi hozzá, és Millie néni már fejen is kólintja a fakanállal.
 - Apja, fejezd be! Inkább kérdezd meg ezt a bűbájos fiatalembert, hogy mivel foglalkozik – nevetget a feleség.
 - Ugyan, Mrs. Johnson, maga hordoz itt minden búbájt, nem én tettem ezt a steaket ilyen pompássá – mondja Bob, és az asszony örömében őt is kobakon kólintja a fakanállal.
 - Csillagom, szólíts csak Millie néninek – vigyorog kedvesen.
Ebbe a csevejbe még Miának is bele kell nevetnie, és Mrs. Johnson jégszívéről is letörik néhány fagyos réteg. Aranyos egy gyerek ez a Bob Dylan. Nem olyan beképzelt, mint aminek tűnik.
 - Köszönöm! – mosolyog. – És ami a munkámat illeti, zené… - folytatna, de Mia hirtelen mérgében megszorítja a férfiasságát, és Bob akkorát dobbant, hogy lát is pár felszálló porszemet a padlóból. – Zenét tanítok. Az egyetemen, zenetörténet szakon – dobog még párat, majd lesújtó pillantást vet Miára, aki kezét a szája elé húzva tátog bocsánatot.
 - Úgy tudtam, hogy tilos a tanároknak diákokkal házasodni – mordul fel Mrs. Johnson.
 - Apus, New York nagyvilági hely, nem holmi Alabama – kólintja fejen Millie néni. – Hát nem látod, ez igaz szerelem – pirul el az asszony arca, és Bobby kezd félni, hogy a végén még beleszeret.
 - Bob nem tanít engem, még nem is közös épületbe járunk – hazudik Mia, mintha valaha is betette volna a lábát egy egyetemre is. – Az iskola kútjánál találkoztunk, úgy fél éve. Ő éppen pihent, nekem pedig órám volt az udvaron. Az volt a feladatunk, hogy fotózzunk le valakit, aki arra jár, aztán faragjuk ki, és én egyből Bobbyt választottam – szavalja.
 - Hát igen, szereti a kihívásokat – mutat Bob a göndör, ide-oda álló hajára, és Millie néni elérzékenyült nevetésbe kezd.
 - Igen – vigyorog Mia. – Elkészítettem később a szobrot órára, aztán a szemle után megkerestem, és neki adtam. Ő meg először csak egy őrültnek nézett.
 - Csak egy kicsit. De utána már nem – teszi hozzá Bobby ironikusan, majd a lány sötét szemeibe néz, és elmosolyodik. Ez a kitalált történet akár igaz is lehet, egy másik világban.
Nem hiába, néha egy-egy pillanatra mindenki lecserélné az életét valaki máséra. Valami egyszerűre, és egyenesre. Csak a hobbitok szeretnek hosszú, rögös utakat bejárni. De csak néhányal írnak dalt is róla. Bob Dylan nem ír ilyen dalokat.
Miután mindenki befejezte a vacsorát, és ámuldozott Millie néni csodálatos almáspitéjén, talán már a vallatás is véget ért, Mr. Johnson feltette utolsó kérdését:
 - Mond csak fiam, hány éves vagy te? – kérdezte felborzolt szemöldökkel.
 - Életkor? – ismételte Bobby, majd a fejét vakarta – Hát, nekem még karórám sincs. – Erre a férfi teljesen elmosolyodott, és elégedetten állt fel az asztaltól.
 - Köszönöm a vacsorát kedvesem! – nyomott egy csókot az asszony orcájára. – Jó éjszakát fiatalok! – köszönt el, és fel is sétált az emeletre. Persze Millie néni csak vörös arccal intett felé a fakanállal.
 - Mia szívecském, ameddig elmosogatok nem mutatod meg Robertnek a farmot? – kérdezi selyem puha hangon.
 - Anya, Bob nem kíváncsi egy hülye, tanyasi… - motyogott volna, de az ő fejét is egy fakanalas ütés érte. – Jó, jó, jó! Megyünk! – emeli fel a kezét, és vállon ragadja a vihogó Bobot.
 - Imádom – suttogja Dylan halkan, és az ajtóból kíván jó éjszakát. – Ó, és köszönöm a csodálatos vacsorát! – teszi hozzá.
Mia kifut, a pajta felé, és Bob észreveszi, hogy rendkívül hideg lett hirtelen. Meg is lehet fagyni. Körbe néz, és nem is lát semmiféle fényt a házból jövőn kívül. A környék csendes, és tiszta. Olyan nyugattóan.
Hirtelen egy apró fénycsóva szövődik ki a pajta homályos vonalai közül, egy lámpás az, Mia kezében, aki most inkább hasonlít sötét, angyali árnyhoz, mint sima lányhoz. Gyönyörű.
Közelebb lép, majd ismét Bobbyba karol. – Indulás!
 - Igenis – bólogat Bob, és lassan sétálni kezdenek. Túl sok mindent nem látni, csak a mezőt, a földeket, és a karámban szunnyadó lovakat. A kutat, és egy magányos platán fát, ami az eget karcolja.
 - Kiskoromban az öcsémmel arra másztunk fel, a legtetejére, és azt képzeltük mi vagyunk a világ urai. Én vagyok az egyetlen lány, ő meg a fiú. Sosem voltam olyan boldog, mint akkor – suttogja visszafogottan.
 - Én utáltam a gyerekkoromat. Mondjuk nekem is volt egy öcsém, de nem jöttünk túl jól ki. Minden olyan hétköznapi volt, és unalmas. Mindig arról álmodoztam, hogy végre megszököm. Életeket találtam ki magam köré, és egy alternatív világban nem volt családom, és csak jártam Amerikát. Városról városra, államról államra. Ha megkérdeztek, csak arról tudtam beszélni. Sosem mutatkoztam volna be az igazi nevemen, soha. Mindig más akartam lenni. Elég őrült gondolat ez egy tíz évestől – magyarázza.
 - Ezért lett belőled a költő, belőlem meg a drogdíler – rakja az ít a pontra Mia, és Bob elneveti magát.
 - Költők nem lennének olyan múzsák nélkül, mint te, és a plafonodra ragasztott csillagok nélkül – feleli félvállról.
 - Az egyik csillag te vagy ott.
 - Tudom, és kurva unalmas nézni éveken át ahogy alszol – vágja rá Bobby, és Mia kuncogni kezd. – Viszont most már nyugodtan visszamehetünk, mert le fagy a seggem – folytatja.
 - Bob Dylan, a költő – nyögi Mia gúnyosan, és Bob elvigyorodik. Nem kellene ezzel a címmel hencegnie.
Mire visszanéznek, a házban minden fény kihunyt, és már csak a kis lámpás ég Mia kezében. Az is csak addig, amíg az ajtó mellé le nem rakja, és elfújja. Utána halkan felosonnak a lány szobájába.
Az egész házat ellepi a néma csend. Nem hallani, csak Millie néni halk horkantásait, és egy két tücsköt, akikről senki nem is tudja hogyan keveredtek ide. Miközben Bob ezen elmélkedik, Mia egy takarót, és párnát dob a földre, míg ő maga levetkőzik egy bugyira, és trikóra, majd bebújik az ágyba.
 - Jó éjt! – harsogja, és oldalra fordul.
 - Felesleges a prűd lánykát játszani, már megmarkoltad – dünnyögi Bob, mire Mia a semmiből hozzá vág egy szürke zoknit. – Hé! Ez nálatok családi hagyomány? Az egyik ütöget, a másik dobál? – kérdi, mire a lány elneveti magát, aztán a kezével tapasztja le ajkait.
 - Csak feküdj le, és kész!
 - Oké, oké. Csak időt kérek – mormolja halkan, és lekapcsolja a villanyt. Leveti zakóját, és cipőjét, majd a párna és a takaró közé bújik. Lecsukja szemeit, de képtelen alvást színlelni. – Szóval, hogyan lettél díler?
 - Ugye tudod, hogy minden zokninak van párja – súgja halkan Mia.
 - Ne már, kell valami jó kis esti mese! – nyavalyog Bobby.
 - Eredetileg tényleg egyetemre mentem, de aztán a barátnőm elkezdett teríteni. Azt mondta én is beszállhatnék, és akkor dupla pénzt kereshetnénk. Ezért belementem, és a suli mellett ezt csináltuk. Már csak egy félévem volt hátra a diplomáig, mikor a barátnőm túladagolta magát, és lenyúlta a pénzem. Utána nyomozni kezdtek, és a maradék anyagot nálam találták, így repültem az egyetemről. Ugyan nem csuktak le, de a jövőmet azért baszhattam. Egy egyetemre se vesznek fel drogos kurvákat. Legalábbis akkoriban ezt hitték rólam. Ezután nem nagyon tudtam munkát szerezni, így átvettem a barátnőm helyét, és most ezt csinálom. Ennyi a nagy sztori.
 - Sajnálom, de ha erre alszom el rémálmom lesz – feleli Bob komolytalanul, és a lány nem is számít másra. – De egyébként sajnálom. A nőkben sosem szabad meggyőzni – ironizál.
 - A költőkben sem.
 - Senkiben sem. Kivéve bennem. És a szavamban. Most éppen azt mondom, hogy nem érzem a lábujjaimat – panaszkodik Bobby. – Komolyan megfagyok.
 - Na jó, gyere, de csak mert nem akarok magyarázkodni anyuéknak, ha benyitnak – mormolja a lány, és Bob lelkesen felpattan. – Hé, hé! – állítja meg Mia. – Ha ebben az ágyban akarsz aludni, vetkőzz. Itt nincs helye koszos zokninak, vagy nadrágnak – mondja egyenesen.
 - Te nagyon hancúrozni akarsz – ejti ki a száján Dylan, és a második szürke zokni is a fején landol. Sóhajt egyet, majd levetkőzik. Kibújik az ingjéből, ami alatt nincs is semmi. Ledobja a nadrágját, zokniját, és egyszál alsóban bújik be a vastag pihe takaró alá.
 - Az a te oldalad, és ha átléped, megfojtalak – fekteti le a szabályokat Mia, mutogatva.
 - Ugyan már, olyan kellemes ölelkezve aludni – kedvesget édes hangon Bob. – Ne legyél magányos farkas.
 - Tudjuk, hogy annak mi lenne a vége – rázza a fejét a szőkeség. – Különben is, a szüleim a folyosó végén vannak. Minden hallanak, te is tudod.
 - Mélyen alszanak.
 - Neked is azt kéne! – vágja rá a lány, és kettejük közé rak egy plüssmacit. Bobby sértődöttem elfordul, és kezd is álmosodni. Ha nem, hát nem. Egy skalppal kevesebb. Lehunyja szemét, és a csendes, békés éjszakára gondol, felette a csillagokkal.
 - Bob Dylan, te voltál már szerelmes? – kérdezi hirtelen Mia, Bobot egy kisebb álomból felriasztva.
 - Voltam, de elég idegesítő egy dolog. Sosem szabadulsz tőle, egy percre sem. Évek után sem. Sosem – feleli bohókásan. – Miért?
 - Csak kíváncsi voltam, hogy te miként gondolsz rá. Mégiscsak valami költő vagy, nem? – dadogja kissé félénken.
 - Hát, én inkább táncosnak mondanám magam, de talán nem sértődök meg rajta. Nincs akkora nagy egóm, mint aminek tűnik – mormolja, majd a lány felé fordul. A szemébe néz. – A szerelem gyönyörű, de minden gyönyörű dolog valami kínból születik. 
  - Ez szép – mosolyodik el Mia, és lassan magához szorítja a macit.
 - Megleplek, de igaz is. Legalábbis a laikusok szerint.
 - Tudod – húzza fel a száját a lány – a kurva humoroddal taposod el a romantikát – fordul a fal felé.
 - Pedig képzeld – mászik közelebb Miához, és hátulról gyengéden átöleli – néha kifejezetten romantikus szoktam lenni, de csak azokhoz, akik megérdemlik – suttogja. Ó, és nincs több zoknid – nyúl közelebb a kezével, és megcsikizi a morcos kislányt, aki hangosan kuncogni, és ficánkolni kezd. – Shh! – csitítja Bob.
 - Na! Fe-fejezd be! – vihorászik Mia, majd hirtelen elhallgat, mikor észreveszi, hogy a keze ismét Bob érzékeny területéhez tévedt.
 - Te. Huncut – mormolja Bobby, visszatartva nevetését. Mia hirtelen magához húzza kezeit, és folytatja a duzzogást. – Na nem azért, de ezt most te rontottad el – vigyorog Bob.
 - Jó, de ez véletlen volt – pöfög a lány. – Sajnálom.
 - Szerintem nem tőlem kéne bocsánatot kérned – kacérkodik Dylan.
 - Nem fogok elnézést kérni a farkadtól – vágja rá haragosan.
 - Pedig megbántottad. Először megszorongattad a szívét, aztán hitegetted, most megmeg újra hitegetetted. Igazi kínzás. A pokol ilyesmi úttal van kikövezve, csak úgy mondom – fordul Bobby a hátára.
 - Hiszen te is ugyanezt csinálod velem – vált komoly tónusba a lány hangja.
 - Én bármikor lefeküdnék veled, sőt…
 - Csak egy skalp vagyok, semmi több, és ez akár hiszed, akár nem, fáj. Azt szeretném, hogy egy sima, átlagos fiú legyél, ne Bob Dylan. Nem versenyezhetek senkivel, aki ismer téged. Csak egy szerencsétlen drog díler vagyok, semmivel sem több. Nem szerethetek beléd. Nem érezhetek irántad semmit. Csak egy varázslat vagy, egy hologramm. Látlak, és hallak, de sosem érinthetlek. Ez egyáltalán nem fair. Bárcsak tényleg egy tanárt ismertem volna meg – szorítja magához a plüss macit, és Bob nem is tud mit felelni erre. Csak fekszik, és elveszik a falra tapasztott csillagok által mutatott világban. Majd elalszik.
Mire reggel felébred, a lány már nincs mellette, csak az a bűntudattól tátongó lyuk, amit otthagyott. Bob egyszerűen alig bírja feldolgozni, hogy mi is történt. Fáj minden porcikája. Mintha elárult volna valakit, olyat, akinek az érzelmei a sajátjánál is fontosabbak lennének. Magyarázat nélkül maradt ő, a nagy szószóló. A dada király. Vége.
Kinéz az ablakon, és az egyik földet szántja az egész család. Mr. és Mrs. Johnson, meg Mia. Az édes Mia, akinek a nevére gondolva éles fájdalom keríti hatalmába. Halott érzelmek lepik be. Mintha már nem is érdekelné az, hogy elhagyták. Talán elmúlt végre a fájó tipródás a kín vérfolyójában?
Mia készített neki tiszta ruhát. Egy kissé bő farmert, és egy kék inget, ami valószínűleg az övé lehet. Lassan felemeli, és már érezni is kezdi a kiáradó jázmin illatot. Képtelen visszafogni mosolyát. Magára húzza a ruhát, mire hirtelen hangos kicsi zajt hall, a ház mellől. Arra gondol, talán Miának sikerült Alt valahogy idehívnia, de ahogy meglátja a lányt futni a kocsihoz, kételkedni kezd. Ez egy rokon lesz.
Pár perc múlva már hallani is lehet, ahogy belépnek a házba.
 - Miféle híred van? – kérdezi a mély, férfihang.
 - Ne akadj ki nagyon! Oké? – hallatszik Mia édes tónusa.
 - Figyelek, de ugye nincs köze anyu pitéjéhez?
 - Nincs, de most nagyon figyelj! Ott van fent a szobámban, éppen alszik.
 - Ki? Ugye nem valami palid, vagy ilyesmi?
 - Nem, nem, nem!
 - Oké, mert tudod, hogy csak beverném a képét. Az én nővéremet ne főzze senki.
 - Ahj, öcsi, koncentrálnál?
 - Persze, hát figyelek, nem?
 - Haj – sóhajt a lány. – Ott alszik fent a szobámban Bob Dylan – nyögi ki végre.
 - MI? – kiáltja az öcs. – Te csak szivatsz. Mit keresne itt Bob?
 - Hidd el, hogy itt van. Betépve felmászott a furgonra, hosszú történet.
 - Ez teljesen komoly? Ugye megnézhetem.
 - Várj! Csak akkor, ha megígéred, hogy nem mondod el anyuéknak, hogy ki ő. Mert éppen a vőlegényemet játssza Robertet, hogy anyuék ne tegyék ki a szűrét, amíg vissza nem viszem New Yorkba.
 - Oké, oké. Menjünk már!
 - Figyeltél te egyáltalán arra, amit mondtam?
 - Persze, persze!
 - Ne olyan hangosan! A végén még felébreszted!
A lépcsőn lábdobogás dallama, aztán a kilincs szorongatásának éneke. Izgatott egy melódia, akár csak karácsonykor. Az ajtó egyszerre kinyílik, és Bobnak nincs más dolga, mint integetni, az ismeretlen fekete szemeknek.
 - Helló! Bob vagyok! – köszönti a fiút, aki ijedten becsapja az ajtót.
 - Ne legyél már idióta! – csapja hangosan fejen öcssét Mia. Kitárja az ajtót, majd belökdösi szegény fiút. Szőke, egyenes haja van, és egyszerű falusi öltözete. Rémülten, remegve lép példaképe mellé.
 - Jó-jó na-napot! É-Én Dustin vagyok! – nyújtaná a kezét, majd inkább csak integet.
 - Khm, szóval te lennél Mia kis testvére. Nagyön örvendek, rázza meg a fiú kezét, aki majdnem el is ájul. Mia oda is áll mellé, és gyorsan az ágyára ülteti.
 - Most komolyan! Bob, mindek kellett ennyire felzaklatni, látod, hogy mennyire izgul – károg a lány, előkeresve egy legyezőt a kis testvérnek.
 - Bocsi – felel visszafogottan, ami rendkívül különös tőle. Semmi gúny, irónia, vagy szarkazmus. Ez fura.
 - Hoznál egy pohár vizet? – kéri Mia halkan, és Bob már indul is lefelé. Az egyik órán látja, hogy dél van. Késő. Talán otthon már el is kezdték keresni. Egy újságcikk meg is jelenhetett. BOB DYLAN ETŰNT! Nincs is annál üdítőbb, mint a saját halálhírünkről olvasni.
Sebesen tölt egy pohár vizet, és már rohan is fel vele. Belépve a szobába azt látja, hogy Dustin már alszik, és Mia a szőke fürtjeit simogatja. Egy szép testvérpár. A lány mellé lép, és az asztalra csúsztatja az üveget, majd ő is leguggol.
 - Nagyon szereted, igaz? – kérdezi azt, amit ő nem tudna megválaszolni.
 - Ő a kisöcsém, a másik felem. Hogy a viharba ne szeretném? Ugyan az élet elég messze sodort minket egymástól, az érzelmek nem múltak el.
 - Ez a különbség a szerelem és a szeretet között – jegyzi meg Bob, mintha biztos lenne benne, pedig közel sem az.
 - Azt hiszem igen. Vagyis talán. Kiskoromban szerettem az igazi anyámat, de elhagyott, és most már semmit nem érzek iránta.
 - Millie nénivel nehéz felvenni a versenyt – mosolyog Bobby, és Mia is.
 - Igen, Dustinon is látszik, hogy az ő fia. Sokkal vidámabb, én meg inkább vagyok keserves, és felelőtlen – suttogja halkan.
 - Már mondtam, hogy a kínból születik minden szép. Ezért vagy ilyen gyönyörű – mondja Bob érzelmesen, a lány szemébe nézve.
 - Ez romantikus volt – mosolyodik el Mia.
 - Kiérdemelted.
 - Mint valami jutalom falatka. De mindegy is, nem érdekel. Te sem érdekelsz – sújtja le tekintetét a szépség, és feláll. Lassan az ajtóhoz lép, majd kisétál. Bob nem is csinál mást, csak halkan követi. Minden léptét, minden mozdulatát, amik egészen a folyosó végén lévő mosdóba vezetik. Bemegy, majd int Bobby felé. Az az apró kéz annyit mond:
„Nem jössz?”
De ez ennél jóval több. Mi egyesek számára a felejtés, az másoknak a kezdet. Csak ezt egyikőjük sem tudja. Bob Dylan nem fog bemenni. Megáll az ajtó előtt, és nem fogja kihasználni azt a félelmet, ami most a kislányt arra készteti, hogy adja oda magát. Hogy miért nem? Mert a zavarodottság, ami most a szívében uralkodik nem hagyja. Most egyszerűen túl sok érzelem kavarog abban a kicsi szívben. Nem lehet megmondani miért, de a régi és az új csatázik benne. A rettegés is elfogja abban a pillanatban, mikor eszébe jut, hogy talán Mia elfeledtetné vele Suze-t. Ő még mindig szereti Suzie-t. Azt a lányt, aki nélkül képtelen élni. Egyszerűen nem felejtheti el. Hiába kívánta ezt minden eleven percében, ragaszkodik a kínhoz. A szenvedéshez, ami az egyetlen dolog, ami most mégis hozzá köti. Ez nem tarthat örökké, de amíg tart, azt érezni akarja.
Viszont ott a másik pont. Mia. A szép, aranyos, fiatal kis Mia. Az ártatlanságból faragott legszebb szobor, amibe már kellőképpen beleszeretett. Ha ez így folytatódik, már nem csak egy félig éles emlék lesz ez a pár óra, amit vele együtt töltött. Ha belép azon az ajtón, Suze, és minden hozzá fűzött érzelem egy másik polcra kerül, új stócot nyitva Mia könyveinek. Vajon tudná ezt a szőke leányzót úgy szeretni, mint Suzie-t? Vagy jobban?
Bob Dylan egyszerűen képtelen dönteni. Fogja magát, és lefekszik a folyosó közepére, és a repedt plafonon Mia csillagait keresi. Vajon hol lehetnek ilyenkor?
 - Mit csinálsz? – néz ki a lány a fürdőből félénken.
 - Repülök.



{ 2 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Dehát házasodjanak már össze! Naaaa!!! Vera!?
    "Életkor? – ismételte Bobby, majd a fejét vakarta – Hát, nekem még karórám sincs. " I see what you did here :3
    És ez az egész annyira kedélyes, hogy csodás volt olvasni.
    Ráadásul most úgy tűnik, az ask.fm fél elvont blogger-szekciója Dylan-lázban ég, ami tök jó. :P

    Amúgy ez... Ez.
    You're probably wondering by now
    Just what this song is all about
    What's probably got you baffled more
    What this thing here is for
    It's nothing
    It's something I learned over in England

    Ezt hogyan, miért, mikor? :D Bárhányszor hallgatom meg, egyre szórakoztatóbb.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bobby már csak ilyen. Mindenkinek belemászik a bőrébe, és ki nem megy. Csak kicsit zavaró, hogy én már itt fél éve hirdetem az igét Bobbyról, ezek meg csak a svédekre hallgatnak. Fáj. Őszintén.
      De azért király, hogy csípik, majd jönnek bob ficeket olvasni. Helyes. Helyes. Helyes.
      Új tagok a szektában, he? Na bővíthetjük a dylan sereget meg ilyenek. A jó zenének terjednie kell. Csak hát kérdéses, hogy jó füleket talál-e. De itt Bobber a költő, szóval mondja meg ő.
      SZABADSÁGOT BOB DYLANNEK
      Ez az új kampány, szóval hirdessük az igét!

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t