Archive for november 2016

Cím:
Szökőév

Fejezetcím:
Endless Highway
Sorszám:
1/?
Korhatár:
R
Műfaj:
Novel, A/A
Hangulat:
Hurt/Comfort, Suspensive
Fejezetek hosszúsága:
2000/3000 szó
Fandom:
The Band
Szereplők:
Robbie Robertson, Levon Helm, Rick Danko, Richard Manuel, OC
Slash/Nonslash/Multi
Fülszöveg:
Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska
NA:
A dal tényleg elkezdődik, és irány az új világ.
Kellemes olvasást!


New York ebben az évben kimondottan hangosnak bizonyult. Az éjjeleket áténekelték a vándorok, akik ki tudja, honnan érkeztek. Főleg countryt és folkot zenéltek a klubokban, - - a jazz, a blues, és az éppen kibontakozó Rock ’n’ Roll még a feketék zenéje volt. A legtöbben megvetették ezt a stílust. A klasszikusok tombolhattak az egész országban, a nyúlhangú nők, és a swing. Maga Sinatra is gyűlölte a legtöbb számát. A fehérek legtöbbje nem értette a bluest. Nem volt túl sok okuk panaszra. Az első fehér, aki eltudott játszani egy dalt rendesen, az valószínűleg egy hajléktalan lehetett, akinek csak egy gitárja maradt. Őneki volt hangja hozzá.
A Band tagjai megszállottan rajonganak az efféle vén zenészekért, akik valahogyan tudnak olyasmiről zenélni, amiről ők még nem. De az éhség hamar jő, ezért a kiváltság egyre hétköznapibb. A korgó gyomor hűséges ihlető.
Hogy mi a Band? Még senki sem tudja, ezért ne is így hívjuk. Legyen ennek a négy srácnak a neve összefoglaló neve: Kandik. Elvégre Kanadából jöttek.
Ez a pár fiú -, mert férfinak még biztosan nem nevezhető -, zenésznek vallja magát. Olyan szökött, próbabanda.  Egyszerű srácok, akik valamennyire jó füllel és két kacsóval rendelkeznek. Ugyan hiába dédelgetnek nagy álmokat, a gonosz nem adja meg könnyen magát. A kezében szorított fegyver nehezen hull a földre.
A legfurcsább Levon. Levon Helm. A teljes neve is éppen annyira szokatlan, mint a dolgok, amikre néha vetemedik. Felugrik egy kő tetejére, majd egyensúlyozik rajta, aztán órákon át szemezik egy falevéllel. A kedvenc hobbija a bokorba ugrás. De még igazán felesleges rá fecsérelni a szót.

Február 15.

Azt hittem, hogy már az első napon meg fogok halni. Ebből is látszik, milyen fényben látom a világot. Ezzel szemben még élek, és itt, egy férfimosdóban írok. Nem gondoltam volna, hogy egy egész nap eltelik anélkül, hogy egy szót is megjegyeznék. Az első napom rendkívül mozgalmas volt. Rohantam egyik helyről a másikra, anélkül tudnám hol is vagyok. Ez kissé megijeszt. Anyámnak ötlete sincs arról, hol vagyok. Talán azt hiszi, a szomszéd faluban. Ha tudná, hogy egy tengert repültem át miatta… Azt hiszem csalódna bennem. De most már nem kell ezzel foglalkoznom. A hátam mögött hagytam mindent. Felesleges rágódnom rajta. Inkább azt kellene kitalálnom, hogy honnan szerzek némi pénzt. Most, hogy végre találtam egy biztonságosnak tűnő helyet az alváshoz a vonatállomáson, már csak azt kell kiötölnem, mit fogok enni. Bár egy kis fogyásba nem halnék bele, azért az izom sem ártana, ha már mindenki fiúnak néz. Lehet hogy csak a kalap teszi, amit még a repülőn loptam el attól a furcsa férfitól. Vagyis otthagyta, és már nem találtam. Szerintem nekem adta ajándékba. (…) Ma odajött hozzám egy kislány az utcán, hogy mi az a nagy táska a hátamon. Én meg csak néztem rá, és annyit feleltem, kirándulok pár évig. Ő meg azt mondta, hogy melegem lesz a nyáron. Hát, mást sem várok jobban, mint a jó időt. Meg lehet fagyni a városban. Mondjuk nagyon mozgalmas az egész, pont, ahogy vártam. Az egyetlen, amire nem számítottam, az a nyelvük. Mintha nem is angolt beszélnének. Nem is értik, amit mondok nekik. Rögtön, mindenki meghall, és tudja honnan jöttem. Minden esetre az senkinek nem tűnik fel, hogy lány vagyok, és hajléktalan. Ironikusnak tartom. (…)

Kitty lassan leteszi a vastag, tömör könyvet, és a táskába dugja. Kinéz az ablakon, ahol látni a csillagok ölelésében fénylő holdat, ami rá kacsint. A Moonok tartsanak össze.
Mikor az éppen kihűlő rácsos fűtőtestre hajtaná a fejét, egyszerre az ajtó kinyílik. A lámpa világít, és egy kopogós, magassarkú lépked a mosdó felé. Az ismeretlen nő kinyitja Kit fülkéjét, majd megpillantva őt felsikolt.
 - Na de ilyet? – visít, hátra lépve, a kezét a szája elé tartva. – Hogy képzeled te kis taknyos? – sopánkodik, mire Kitty arca elé húzva kabátját sebesen kifut a mosdóból, szidva magát, amiért figyelmetlen volt. Szerencsétlenségére a gondnok várja az ajtóban. Ahogy megpillantja már meg is ragadja a vékonyka karját. Olyan erősen szorítja.
 - Ne is álmodj róla, hogy ezt megúszod, bajkeverő! – károg a vén férfi, majd egészen az állomás kapujáig kíséri a lányt. Ott aztán kilöki az utcára, bármi együttérzés nélkül. – Meg ne lássalak itt még egyszer! – kiáltja a földön fekvő Kitnek. – Menj szépen vissza anyád csecsire csüng’ni! – teszi hozzá, majd behajtja a kaput.
Kitty először az arcához nyúl, ami kissé lehorzsolódott az eséstől. Ez az első sebe. Utána felül, és a fejéről lehullt kalapot kezdi porolni. A háta mögül halk nevetés hallatszik. Kárörvendés.
A lány hátra pillantva egy kék baseballsapkás alakot pillant meg, aki egy cigivel a szájában vigyorog rá. Vékony teste, és koromszínű bőrdzsekije van, ami csak lóg rajta, pont, mint a farmernadrág, amit visel. Szakadt egy srác ő is.
 -  Hát ez kész – köhécsel, majd közelebb lép. Szőke haja, szakálla megcsillan az éjszakai lámpások fényében. A türkizkék szeme egyből a lányos kinézetű Kittyre szegeződik. – Gyere – nyújtja a kezét, és Kit félénken ugyan, de belekapaszkodik. – Anyám de nehéz vagy, a táskádban téglát cipelsz? – panaszkodik, miközben a lány szelíden hátrál tőle. Az idegenektől akaratlanul is tartani szándékozik. Főleg azoktól, akik hozzá hasonlóan nem beszélnek amerikai angolt.
 - És ha igen? – szólal meg magas hangján, brit akcentussal, mire a névnélküli megtorpan.
 - Te aztán fura vagy öcsém – húzza fel szemöldökét, majd ismét a kezét emeli – Levon vagyok.
 - Kit – feleli szelíden a lányka, majd gyorsan az arcához nyúl. A sebből kibuggyan némi vér. – A francba – mormolja, tudván, a zsebkendője mélyen a táska mélyén bújkál.
 - Ó, tessék – dug Lee egy papírzsepit az orra elé.
 - Köszi – suttogja Kit halkan, és a papírtdarabot az arcához szorítja. – Miért áll szóba velem egy ilyen alak, mint te? – kérdezi gyanakodva, durcás arccal.
 - Csak egy barátomat várom, aki nemsokára jön az egyik vonattal. De nem tudnék figyelmen kívül hagyni egy ilyen szárnyaszegett madárkát – mondja titokzatosan, és Kitty megilletődve néz vissza rá. – Nyugi haver, csak viccelek – kezd vidám kacagásba, amit Kit is próbál valamennyire imitálni. – Olyan kis szőke hercegnek tűnsz. A barátom kedvelne téged – tűnődik Levon.
 - Sajnálom, de nem szeretek túl sokáig egy helyen maradni. De azért a neveden megjegyzem. Levon, aki adott egy zsebkendőt – mutatja fel Kit a papírt távolodva. – Üdvözlöm a barátodat! – int a srácnak, ő meg neki.
 - Csá – nyögi Lee, és újra nevetni kezd. Nem mindennapi ez a suhanc.
A lány persze inkább félelmet táplál az idegen iránt, mint bármilyen szimpátiát. Hatalmába kerítette némi paranoia, de a leplezése nem okoz gondot neki. Csak az látja meg a szemében a rettegést, akinek nem idegen az ilyesmi. Szerencsére az önjelölt állomási díva, a gondnok és a sapkás fiú nem tartoznak azok az emberek közé, akik remegve kelnek fel minden reggelen. Kit még őrzi ép elméjének legtöbb fejezetét. Sok emlékezni való rejlik abban a kis borotvált fejben, a pár centi haj alatt. Sok felejteni való mellett.
Már kezd az idő teljesen lefagyni, ezért Kitty egy sarok után máris majd’ megvesz a hidegtől. Hirtelen a szeme elé akad egy kerek vastábla, egy boltozatokkal ívelt sötét épületen.  Foothill School of Fine Arts, írja a pár díszes betű. Kit fejében megszületik a tökéletes ötlet. Egy iskolát hétköznapokon olyannyira felfűtenek, hogy éjszaka ideje sincs kihűlni. Csak valahogy be kell jutnia, reggel hamar felkelnie, és kész is. Egy ilyen nagyképű névvel, biztos nem kezdődnek túl hamar az óráik.
A feltornyozott épület ugyan be van nőve a többi közé, az udvarra nyílik egy út, amit csak egy közepesen magas vaskapu szegélyez. Ez Kitty Moonnak nem jelenthet kihívást. Eldobja a zsebkendőt, majd először a táskát, majd magát dobja át a díszes virágcsúcsok felett. Belülről is épp olyan nagyzoló az iskola, mint kívülről. Csicsás rózsaszobrok minden ablak alatt, és piros zsaluk. Az ajtókra női alakok festve, és dallamjelek. Beljebb lépve az üveg mögött szobrok, vásznak és díjak, trófeák éktelenkednek ki. Kit egyszerűen undorodik ettől a helytől. Jobban, mint az állomás piszkos, mocskos mosdójától. A képmutatás jóval gusztustalanabb, mint a véres igazság. Kitty azok közé tartozik, akik inkább a csúnya körvonalait nézik a busz párás ablakán át, mint a szétkent víz mögötti torz, csúf alakokat. Ezért is gondolná meg magát legszívesebben, és futna el, de már nem érzi az ujjait a hidegtől. Kénytelen bemenni az egyik ajtón, keresni egy normális tantermet, és lepakolni a sarokba. A termet átjárja a meleg levegő, és kiszáradt festék szaga. A gázzal telt forró csövek körbejárják a falakat, amik ölelésében Kit hajlamos elfelejteni hol is van. Egy kicsit a szobájára emlékezteti a kellemes légkör.
Feláll, és leül az ablak párkányára. A kilátása pont a főutcára vetül. Ugyanolyan, mint az imént, csak a szebb oldalról. Van, amit jobb csak messziről nézni. Talán ő maga is ilyen, ezért tetszik neki annyira a gondolat. Az emberek mennek jobbra, mennek balra, és mind valami mást képviselnek. Egyik mohóságot, másik szerénységet, a harmadik sapkát. Azt a kék baseballsapkát. Kit felkapja a fejét, és meglátja Levont egy másik sráccal az oldalán. Kalapot hord, és hosszú, bőzsebű kabátot, a hátán gitártok lóg. Egészen illik Lee mellé. Ő is olyan furcsa és idegen. Ezen nincs is mit meglepődni. Biztosra vehető, ez a város tele van különleges emberekkel.

 - Istenem, nézzétek milyen cuki arca van, hát én most azonnal elolvadok – vihog egy vékony, félénk hang.
 - Maradj távolt tőle, én láttam meg előbb!
 - Hé, nem az én hibám, hogy késett a buszom. Különben is, te magasabb vagy nála. Hozzám jobban illik. Békén lehet szegényt hagyni.
 - Inkább neked kéne!
 - Lányok, álljatok már hátrébb, nem is kap levegőt szegény!
 - Na, nem! Ezzel a trükkel nem jutsz előrébb Sadie! Mi már több ideje nézzük.
 - Ti nem vagytok normálisok! – kiált egy ismeretlen lány, mire Kitty azonnal felriad. A babusgató hangok hirtelen valóságossá válnak, és ahogy kinyitja szemét, négy fiatal, csinos lányka ölelésében találja magát, akik az ablakpárkánynál sorakoznak.
 - Felébredt! – ugrál az egyik.
 - Te jó isten látjátok ezeket a gyönyörű szemeket? – csodálkozik a másik.
Kit a kalapját mélyen az arcára húzza, hátra csúszva. A jelek szerint nem sikerült hamar felébrednie. Kifejezetten elbukott ennek a feladatnak a teljesítésében.
 - Öhm, bocsássatok meg – dadogja, ami a lehető legrosszabb ötletnek bizonyul. A lányok arca mind elpirul az akcentusa hallatán, és kezük a nyakukhoz ragad, vagy a szívük fölé. Persze Kitty kihasználva az alkalmat a táskájáért nyúl, indulva gyorsan az ajtó felé, mikor egy másik, mogorva arckifejezésű lány állja, csípőre tett kézzel. Vörös, hosszú haja az arcába lóg, eltakarva zölden villogó szemét. Alig pár évvel lehet fiatalabb nála.
 - Mégis mit képzelsz magadról, ha? – emeli fel hangját, és lesújtó pillantást vet Kitre. – Csak úgy itt alszol óra előtt, ahelyett, hogy átmennél a másik épületbe a fiúkhoz? Biztos a szoknyák alá akartál benézni, nem? – kérdi fintorogva, mire a sarokból az egyik lány felemeli kezét ugrálva.
 - Az enyém alá nyugodtan benézhet! – harsogja, majd a többi is. A vöröske arcán pedig látszik a töménytelen csalódás.
 - Bocs kislány, de nekem most mennem kell – vigyorodik el Kitty, és már indulna is, mikor egyszerre egy kiöregedett negyvenes tanárnő lép be. Végignéz Kiten, majd kérdőre is vonja.
 - Mégis mit keres itt fiam? Már becsöngettek – harsogja, mire a kis suhanc rögtön rávágja:
 - Elnézést kérek, de csak a húgomnak hoztam be a tolltartóját, amit otthonfelejtett.
 - Hm – durmolja a nő, majd az osztályra néz. – Kinek a bátyja? – kérdezi, mire egyszerre tíz kéz emelkedik a magasba. Kit elmosolyodik, és már fut is ki a teremből. Még elképzelése sincs róla, hogy ezután vajon mi következhet a lányok között, de el kell ismernie, most először jól szórakozott. Valamilyen ismeretlen okból kifolyólag megtisztelőnek érzi a kislányok rajongását. Végülis neki is a lányos arcú fiúk tetszettek ebben a korban. Bár semmi köze nem volt egyhez sem, mert a többi lány gonosz pletykákat terjesztett róla, hogy kiiktassák a legnagyobb konkurenciát. Nem mintha annyira bánta volna. Egy fiú sem vehette fel vele a versenyt rögbiben. Aki pedig képtelen őt megverni, az nem is férfi. Ezzel vigasztalta magát. De ma már nem kell ezen törnie az agyát. Az elsődleges feladata, hogy valahogy ételhez jusson. A dicséretek sajnos nem tudják felmelegíteni, és jól lakatni.
Ahogy kisétál az iskolából, rögtön a közeli könyvtár felé veszi az irányt. Az ilyen helyeken sosem ingyenes a mosdó, ezért a kezébe kerít pár centet. Belép a három saroknyira lévő dohos házba, ahol egyből a vécé felé indul. A sejtése beigazolódik. A két ajtó előtt egy öreg, ráncos néni ül, előtte az asztalon egy tálkával, benne nagy rakás apróval. Kit mosolyogva teszi a centeit a halomra, majd a férfimosdóba indul. Gyorsan könnyít magán, aztán a falon lógó vécépapírból gyúr egy labdát, amit a kagylóba tömköd. Lehúzza, és már indul is kifelé.
 - Elnézést asszonyom, de azt hiszem van egy kis dugulás – súgja tapintatosan, mire a nő ingerülten csak az asztalra.
 - Már megint? – sopánkodik. – Ezt nem hiszem el. Nyugodjon meg, egy perc, és megoldom – int Kitty felé, aki azonnal elveszi az összes aprót, ahogy a vénasszony bemegy a mosdóba. Már fut is kifelé. Az utcán végre össze tudja számolni a bezsebelt pénzt, ami összesen hat és fél dollárt tesz ki. Tökéletes összeg. Kit azonban nem annyira ostoba, hogy azonnal elköltse az egészet. Nincs annyi könyvtár ebben a városban, hogy hónapokig eléljen ezen. A lényeg a befektetés, akárcsak az üzletekben. A haszont fejlesztésre kell költeni, hogy legközelebb a duplájára nőjön a bevétel. Ezt még az olyan ágról szakadt suhancok is értik, mint Kitty. Indul is a legközelebbi zálogházba. Ott lehet olcsón, hasznos dolgokat venni.
A Golden Joe’s Pawnshop egy kis kocka alakú ház az utcasarkon, messze a belvárostól. A falai kávébarnák, és a kirakatával aranybetűkkel festették a betűket, amik mögött ezernyi apróság díszeleg.
Kitty besétál, és azonnal a pulthoz sétál. – Te vagy Golden Joe? – kérdezi az ott álldogáló férfit, aki kétkedve bólint. Mennyiért ad egy szájharmonikát?
A férfi a pultban kiállított darabra mutat. Egy Fender az, még a negyvenes évekből. Szinte antik darab. Ezüstszínű, közepes méretű. Szinte Kittynek találták ki. Az ára azonban már nem annyira vonzó, mint a hangszer maga. Kilenc dollár. Kit húzni kezdi a száját.
 - Na kell, vagy nem kell fiacskám? – dörmögi a kövér férfi.
 - Hát, rettenet öreg, az ott rozsda az oldalán? – játssza meg magát profin. – Csak ez az egy van?
 - Ez ám. Fender. A legjobb jenki gyártmány. A legjobb zenészek is ilyet használnak – köhögi Joe félvállról.
 - Na nekem aztán ne mondja ezt a dumát! – rázza meg magát a lány. – Na legyen. Négyért elviszem.
 - Megőrültél kölyök? Nem látod az árcédulát? – hökken meg a kövér disznó. A még többet zabálna akár szét is robbanhatna.
 - Jól van na, legyen öt dollár – keménykedik Kit.
 - Te kis pimasz! Azt akarod, hogy kidobjalak? – emeli fel hájas vállait a férfi.
 - Hat dollár. Ez az utolsó ajánlatom ezért a rozsdás kis Fenderért – húzza ki magát Kitty, és Golden Joe arca meglágyul. Az a hülye harmonika már évek óta itt van. Senkinek sem kell. Bólint. Az egyesség áll.
Előveszi, majd a dobozába rakja a hangszert. Kit fájó szívvel adja át majdnem minden vagyonát, és veszi el a Fendert. Még sosem zenélt ilyesmin. Gyerekkorában talált az utcán egy sípot, de itt a történet be is fejeződik. Azonban itt az idő, hogy folytatódjon.

Köszönöm, hogy elolvastad!

Szökőév - Egy

Posted by : MoonlighTie
2016. november 27.
4 Comments
Cím:
Szökőév

Fejezetcím:
The Unfaithful Servant
Sorszám:
0/?
Korhatár:
R
Műfaj:
Novel, A/A
Hangulat:
Hurt/Comfort, Suspensive
Fejezetek hosszúsága:
2000/3000 szó
Fandom:
The Band
Szereplők:
Robbie Robertson, Levon Helm, Rick Danko, Richard Manuel, OC
Slash/Nonslash/Multi
Fülszöveg:
Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska
NA:
Egy újabb sorozat, ami most folk/protest alkotás, és kalandosabb, mint a többi.
Kellemes olvasást!


A magányról írni nem könnyű. Aki ismeri, az fél tőle, aki a színét se tudja, egy szót sem képes leírni róla. Nehéz más érzéshez hasonlítani, ha egyáltalán így nevezhető. A magány egy sötét, dohos épület sarka, ahol az ember egyedül ücsörög, némán, szó nélkül. Szeretet, vagy szomorúság hiányában. Talán az üresség fejezi ki a legjobban, ami sokkal kínzóbb, mint bármely érzelem.

Február 13.

Mielőtt még ezt a könyvet a kezedbe vennéd, és átlapoznád, közölnöm kell, hogy természetesen nem szabadna elolvasnod. De ha már az első oldalon lévő halálos fenyegetés sem ijesztett el, szinte felesleges abban reménykednem, hogy hallgatsz rám.
A nevem Kitty Moon -, legalábbis már rég elhittem, hogy így van -, és most el fogom mesélni, hogy hogyan szökök meg.

1944. november 3.-án születtem, Manchesterben. Az apám egy katona volt, aki meghalt a tengeren. Tüdőgyulladás vitte el. Az anyám egyedülálló háziasszony, akit a gyerekével együtt szülei tartanak el. Nem túl érdekes figura. De azért kicsit szeretem. Egész jól főz.
A leányiskola, ahová küldött, pocsék. A többi csaj csúfol, amiért nem a legszebb ruhákban járok. Folyton húzgálják a hosszú, szőke hajam, és egy barátom sincs. Vagy ismerősöm. Csak az anyám, aki egy vegyesboltban eladónőként dolgozik mellesleg.
A korombeli fiúk mással sem tudnak foglalkozni, mint a focival, és a szép lányokkal. Elegem van belőle, hogy én nem kellek senkinek. Már nem érdekel semmi. Se vigasztaló szavak, se a szidalmazások.
Az évek alatt megtanultam mikor kell hallgatni, és mikor érdemes megszólalni, de ha nem hagynak beszélnem, hát majd megmutatom mi az igazság. Nincs semmi, ami visszatartana. Nincs senki, aki visszatartana. Elmegyek.

Margo Ainsworth az igazi neve, amit minél hamarabb el akar felejteni. Ül a szobában, amit soha többé nem a lát majd. Nem sír. Nem is fél. Egyszerűen átjárja valamiféle diadalittas érzés, ami az aranykoronát az ő fejére helyezi. Nyert.
Elmosolyodik, ahogy az utazásra kész hatalmas túratáskára tekint, amit Mrs. Donald küldött az anyjának tavaly előtt karácsonyra, hogy végre valamivel ösztönözze a kirándulásra. A táska csak egyszer lett igénybe véve, egy erdei sétán.
Az alja bőrből, teteje vászonból van, amit vaskapcsok tartanak össze. Rendkívül masszív, és majd’ egy méter magasra felpolcolt. A pontos tartalma egy vastag, kötött takaró, kétszer két méteres, egy vékonyka pamut törölköző, két műanyagkulacs, olló, sebtapasz, különféle pirulák, megfázásra, allergiára, fejfájásra, anyagzsebkendők, madzag, egy szájjal felfújható gumimatrac, szövött kispárna, tolltartó, zsebrádió, vastag sál, téli sapka, papucs, két meleg pulóver, trikók, pólók, egy rövidnadrág, szappan, fogkefe, körömvágócsipesz, nyolc bugyi, három sima zokni, négy vastag, és esőkabát.
A táska súlya hat kiló.
Kitty felpattan, a puha, meleg ágyából, és a törölköző mellé dugja a vastag, bőrkötéses naplót. Lesz miről írnia.
A táska súlya hat egész két kiló.
Készen áll mindenre, ami csak szembe jöhet vele. Bátor, és még maga a halál sem tudja félelembe taszítani. Azután, amit Maryam tett, nincs semmi. Mától senki sem mondhatja meg neki mit csináljon. A szavak örökre elvesztették jelentőségüket.
Kitet újra átjárja a győzelem zamatos íze, és átsétál a fürdőbe. Körbe néz, majd sóhajt.  
 - Ég veled higénia! – jegyzi meg, majd a tükörbe bámul. Nem tetszik neki az, amit lát. Egy erőtlen, gyáva lányka áll vele szemben, aki meggondolná magát, és visszabújna az ágyába. Nem. Kitty Moon nem ilyen!
Előkapja a polcról az elektromos borotvát, amivel anyja néha szeretői haját vágja némi apróért cserébe, és beindítja. A keze kissé remeg, ahogy a gép hangosan rezeg, miközben a sötét jövő himnuszát dalolja. Kit előtt nem lebegnek kérdések, sem félelmek. A hangok nem suttognak bűvös mondatokat a fülébe.
A hosszú, szőke tincsek a padlóra hullnak, és Margo Ainsworth szomorú balesetben életét veszti. Sajnálatos hír ez mindannyiunk számára, akik hiszünk az angol fiatalok felemelkedésében. Ma egy rendes, szép kislány vetett véget életének, miközben mindvégig fényes jövő előtt állt. Egy újabb áldozata lett a századunk tomboló liberalizmusának, ami helyt ad a különcségeknek. Itt a keserű példa rá, miért ne engedjünk ceruzát ártatlan gyerekeink kezébe! Most láthatja az egész világ, hogy egy manchesteri negyed munkásosztályában is akadnak gondok. A dráma fokozódik, és az angol oktatás változásra érett.
Kitty lesöpri válláról az utolsó hajszálakat is, és most már büszke arra, akit lát. Egy bátor, rettenthetetlen lány áll előtte, aki egyedül is erősebb egy osztálynyi masnis lúdnál.
A szeme zafírkék, két-három centis haja szőkésbarna, arca kerek, kissé szeplős, szempillája az átlagosnál hosszabb, szája vörösebb. Orra hegyke, fülei aprók, egyenesek, ki vannak lyukasztva. Nyaka karcsú, teste közepesen alacsony, lába hosszú, törzse rövid. Mellei könnyen észre sem vehetők. Ádámcsutkája nincsen, szóval biztosan lány. Beszéde nem tökéletes, hangja az átlagosnál magasabb. Egészen izmos, de nagyobb fizikai munkára nem képes. Magányos.
Miután megszokta új külsőjét, gyorsan összesöpri a levágott hajat, majd egy sárga borítékba tömi, amit aztán a táskába.
Nincs is más hátra, mint felöltöznie.
Magára húzza a legvastagabb zokniját, és anyja kihízott farmernadrágját. Fölé trikót, egy csipkés fehér pólót, arra kötött zöldes garbót. Arra gondol, hogy vajon ruhái sejtik-e, milyen kaland vár rájuk.
Belebújik kék, kapucnis kabátjába, amit magának kellett megvennie, amiért túl fiús, és a mamájától kapott szürke vádlimelegítőt sem felejti el, amire ráhúzza fekete bőrcsizmáját, aminél melegebb dolgot el sem tud képzelni. Becsatolja a hatalmas túratáskát, majd felemeli mind a hat egész három kilóját. Már hetek óta húszkilós súlyokat emelgetett, ezért ez már meg sem érzi. A vállai vastagabbak, mint egy olimpikoné, még ha nem is látszik.

Megrázza magát, majd kisétál a házból. A dal elkezdődött.


Köszönöm, hogy elolvastad!
Előző rész

Szökőév - Prológus

Posted by : MoonlighTie
2016. november 22.
6 Comments
Hát, hihetetlen, de ez a nap is elérkezett. Ma hivatalosan is közzé teszem, a !100.! bejegyzést. Nem is akarom túl sokáig ecsetelni mennyire nehéz elhinnem ezt a számot, szóval lépjünk is tovább.

!100!
Askon megkérdeztelek titeket, hogy milyen rendhagyó legyen ez a bejegyzés, és a sok kérés közül kettőt mostam össze. 1. Írjak egypercest minden fandomból, 2. Mindegy csak legyen slash.
Szóval most következzék pár slash drabble, a kedvenc shipekkel.



Ringos in the Storm | Starrison * Romkom 
George Harrison/Ringo Starr

Az eső esik, a fákat viharos szél táncoltatja. Olyan, mintha a világvége közeledne London utcáin. Felesleges tagadni, a hangulat a végtelenségig elszomorító.
George a ház folyosóit járja, Ringo után kutatva. Bemegy a konyhába, a nappaliba, a fürdőbe, de a dobost sehol sem találni. Végül feladja, és a szobájába ballagva az ágyra dobja magát. Unatkozik.
Hirtelen egy hatalmas csattanás üti meg a fülét, amitől az egész teste összerándul. Most tényleg megijedt.
Erre kinyílik a szekrénye ajtaja. Benne Richie kuporog, de kezét felé nyújtja drámaian, azt mormolva:
 - Gyere te is! – Remeg, és falfehér.
 - Ringo mi a faszt csinálsz a szekrényemben?

 Stagelove | Jimbert * H/C
Jimmy Page/Robert Plant

A színpad más volt, mint a backstage. A zene mindenhol ugyanúgy szólt, de voltak dolgok, amiket emberek előtt nem lehetett csinálni. Ezt mindenkibe belenevelték a szülei.
Robert félt, és izgult. Még sosem lépett ilyen rettegésben a színpadra. Nem mondhatta meg mi történt. Nem is gondolhatott volna rá. Egyszerűen el kellett volna felejtenie. A ráadásszámra is sok figyelmet kellett fordítania, de képtelen volt rá, Jimmyvel az oldalán. Annyira elvonta a figyelmét, lassan már levegőt sem kapott. Az oxigén messze elkerülte.
Egyszerűen nem tudta visszatartani, és hirtelen a mikrofonhoz kapott, belekiáltva:
 - Most a szünetben dugtam Jimmy kibaszott Page-el! -visított szabadon.

I'll fuck Elvis | Robelm * NC-17
Levon Helm/Robbie Robertson 

 - A mosdó szűkebb, mint gondoltam – panaszkodott Lee lehajtva a vécé ülőkét, amit egy évben, ha egyszer megtett.
 - Fogd be! – vigyorodott el kéjesen Robbie, majd megint megcsókolta, sokkal erősebben, mint az előbb. Telhetetlen volt, és vad. Valahogy rossz hatással volt rájuk ez az elzártság a világtól.
 - Utállak – hergelte Levon Robertet, mikor ajkai a fülcimpájához keveredtek. – Ah – nyögte, mikor a gitáros keze letévedt. Lee nem tudott tovább várni, Robbie nadrágjához nyúlt. Mire, hirtelen egy fura dolgot vett észre.
 - Ez mi? – nézett balgán.
 - Az Elvis-es övem.
 - Mióta hordasz te ilyet?
 - Karácsonyra adtad, te idióta – csapta fejbe. 

Hate myself | Dapton * Angst
Eric Clapton/Rick Danko

Már egyikük sem emlékszik, hogyan ismerkedtek meg, vagy mi is tetszett meg a másikban. Annyi biztos, hogy Eric éppen Pattie Boydnak udvarolt. Legalábbis akart. Mire észbe kapott, és rájött, a nő nem fogja soha ugyanúgy viszontszeretni, már szakított a férjével. Nem maradt döntése.
Rick nem lehet Pattie.
Rick csak egy srác.
Semmi több.
Akkor miért köt ki mindig az ő karjaiban, és hallgatja az ő hangját? Rickky az egyetlen ember, aki meg tudja vigasztalni.
 - Nem csalódtál bennem? Nem utáltál meg? – kérdezte a cigijébe szívva.
 - Nem – simogatja Eric haját a basszusgitáros.
 - Én gyűlölném nagyon magam. Mondjuk így is. 

Photo montage | Poger * Romkom
Pete Townshend/Roger Daltrey

 - Tudod mindig is el akartam mondani neked, hogy ez sokkal többről szól, mint barátság. Én szeretlek Roger. Nem. Szerelmes vagyok beléd.  – dadog Pete, kivörösödött szemekkel. – Rog, olyan vagy nekem, mint a fény az alagút végén. Úgy érzem csak a te mosolyod tud elég erőt adni ahhoz, hogy az életre még gondolni tudjak – dörzsöli a homlokát. – Tudom, hogy sosem derülhet ki ez, amit most mondok, de csak az tesz boldoggá, ha melletted lehetek, és vidámnak láthatlak. Azt akarom, hogy te is boldog légy, Roger.
 - Oké, de mi lenne, ha ezt nem csak a fényképének mondanád? – fogja a fejét John. 

Black or White | Donolan * H/C
Bob Dylan/Donovan

Az éj sötét volt, és furcsa árnyak járták. Némelyik hasonlított egymásra, mások nem. Nagy zaj járt a kedvteléssel. Sörös üveg tört, és comb nyílt. Az életnek valóban fekete és fehér oldala is van. Bob inkább előbbit ismerte, még ha a másikba is vágyott. Mégis, nem tudott átlépni a fénybe. Valaki a másik oldalon tartotta.
 - Bob, gyere vissza. Nem bírom nélküled – rebegte Donovan a sötétből, a félhomályban.
 - Donnie. – A szavak nehezek voltak, és minden pillanatban egy centi mélyen Bobby szívébe vájódtak. – Donnie, én nem akarlak szeretni tovább.
 - Hol a „de”? Mindig van, Dylan! – emelte hangját Donovan kétségbeesetten.
 - Itt. 

Wishes | Mclennon * Romkom
John Lennon/Paul McCartney

Paul felült az ágyból, és felnézett egyetlen szerelmére, akiről jól tudta, egy életen át hozzá fog tartozni. Cseppet sem keserítette el a gondolat, hogy egy embert zár a szívébe örökre. Főleg, mert John egy volt a sok közül. Mindig kilógott a sorból, csupán nem azon a módon, mint Macca.
 - Minden oké? – kérdezte Lennon az őt szemlélő Paulra nézve.
 - Persze, csak eldöntöttem valamit – dünnyögte vigyorogva. Gyönyörű volt a mosolya.
 - Végre az arcodra is lehet? – kiáltott fel John lelkesedve, mire a basszusgitáros szánakozó tekintete mindenét lelohasztotta. – Fásult vagy – nyögte megvetően.
 - Te meg perverz. – sóhajtott. – Én meg hamarosan vak. 

Your Face | Day Davis * Incest
Ray Davies/Dave Davies

 - Ennél gusztustalanabb dolgot nem tudnék képzelni – mormolja Dave a sátor oldalának dőlve.
 - Pedig sok pornót nézel – feleli Ray a kártyákkal játszadozva.
 - Nem többet, mint te – kacsint bátyjára a fiú. – Mondjuk az, hogy perverz állatok vagyunk, ezek után már cseppet sem kérdéses – neveti el magát. – A kicseszett pokolban fogunk elrohadni, ugye tudod?
 - Jah – nyögi Raymond bármi felelősségérzet nélkül. Oszt.
 - Szörnyű a pokerfaced – húzza fel szemöldökét az öccs.
 - A tiédet inkább meg sem említem, oké? – mosolyodik el a báty önkényesen. – Csak azt nem tudom, hogyan gyónom majd meg, hogy tudom milyen az öcsém arca orgazmus közben.

Drunk Dinner Time | Moonwistle * Romkom
Keith Moon/John Entwistle

Miután vége lett a keservesen sikerült koncertnek, a Who tagjai szétszélednek. Mindenki haza indul, azon gondolkozva, mi lesz még itt? A közönség szörnyű volt, a zene sem volt bíztató, és a menedzser is lelépett. John komolyan kezd kételkedni saját magában. Mielőtt hazamenne gyorsan vesz egy sört a boltban. Máskor nem tenne ilyet, de a mai más. Mire hazaér elkezd dölöngélni. Nem bírja a piát.
 - Siess édesem, Keith átjött! – hívja az anya a házba.
Az asztalnál ül. John a vacsora közben letapizza, és Keith rájön, hogy Enty részeg. Ennek csak jó vége lehet. Ja, bocsi összetévesztettem a nevetek. Keith John.


100. Bejegyzés: Slash Signs

Posted by : MoonlighTie
2016. november 20.
4 Comments
Cím:
Hallatlan Halandóink


Alcím:
Kikerít kikerics
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Romkom
Szavak száma:
2289 db
Fandom:
The Who
Szereplők:
Keith Moon, John Entwistle, Pete Townshend, Roger Daltrey
Slash/Nonslash
NA:
Kirabolnak egy kávézót.
1964, London
Kellemes olvasást!


Néha, ha magunkhoz akarunk venni valamit, nem elég csak előre nyúlni. A széket nekünk kell előrébb húzni. Amikor egy szép virágot szeretnél látni, nem elég megvenni, majd a vázába áztatni, el kell ültetned a kertedbe, és akkor egy életen át fog bimbózni, csakis neked. Ha ezt is sajnálod tőle, hát egy hét után elhervad. Nincs szomorúbb látvány egy elhervadt rózsánál. Az elmúlás mindenkit elér, hiszen születünk, hogy meghaljunk.
Így gondolta ezt az a fiatal, életerős lányka is, aki ma meg fog halni. A neve Agatha. Vörös, rövid haja van, és az orcáját megannyi kacér szeplő borítja. Alig huszonkét éves, még előtte áll az élet, gondolhatnánk, de a szörnyű szépség most mégis megszületik.
Agatha álma, már gyerekkorában is a teázgatás volt, a porcelánbabái körében. Ahogy cseperedett, rájött, mit sem szeret jobban, mint az embereket. Imádott köszönni, ajtót tartani, vagy esernyőt fogni másoknak. Úgy gondolta, egy magafajta egyszerű ember azzal járulhat legjobban hozzá az emberiséghez, ha ehhez hasonló kedves tetekkel aranyozza be mások napjait.
Mikor nagyapja meghalt, és vagyonát ráhagyta, az idős férfi egy mondatot fűzött a megannyi pénzhez: „Váltsd valóra az álmod, a felhők közül mosolygok rád!”
Agatha úgy érezte révbeért, amikor a Rouge Sourire Cafe kinyitotta kapuit. Egy közepesen forgalmas főút sarkában kapott helyet ez a kimondottan kifinomult kávézó, közel London belvárosához. Az épület falain vörös és arany sávok cikáztak végig, ahogy az ajtó fölött egy kerek kis bronz csengő csilingelt, akárhányszor valaki belépett az aprócska presszóba. Az albakokat világosbarna zsaluk díszítették arany szegecsekkel, míg a párkányokra tett virágföldből rózsaszín muskátli bújt elő.
Öröm volt belépni, és ahogy ezt az ember meg is tette, egy bájos, zöldkróm színű kandallót pillantott meg, amiben halkan ropogott a tűz, arra várva, hogy a mellé tett fonottkosárból a többi fahasábot is rádobja valaki. A kandallóval szemben volt az aranybarna pult, ami mögött Agatha sürgött naphosszat. A hófehér falon végi ácsolt fogas lógott, amibe egy-egy tulipán volt vésve. Az asztalok közel egymáshoz helyezkedtek el, és az ablakból jól lehetett látni a szemben lévő park hatalmas fűzfáit, és rózsabokrait. Azonban, ha valaki még beljebb merészkedett, a kávézó pultja melletti folyosó egy kis keringőbe vezetett, ahol a szabad ég alatt lehetett helyet foglalni, egy rózsalugas előtt. A belső udvart mindenhol színes virágok díszitették, és az asztalokon feszülő terítőkre végig rózsák voltak hímezve, akárcsak a székek párnáira. Mindeközben a kávézó minden sarkába elért a szelíd lemez játszó zenéje, ami a húszas évek swingjét játszotta.
Agatha árai közepesen voltak borsosak, de aki az igényes környezetre, és a szeretettel sütött házi kekszekre, vagy tortákra vágyott, az örömmel nyúlt a zsebébe.
A tulajdonosnőnek csak két alkalmazottja volt, Puck és Marla. Utóbbi egy kedves barátnője, aki cukrásznak tanult, és amint elvégezte az iskolát, már jött is. Puck volt az az Olaszországból érkezett bevándorló, aki esténként kitakarított mindent. A nyelvet nemigen beszélte, de minden foltot el tudott tűntetni, ezért nem is nagyon számított.
A boltot egyedül is el lehetett vezetni, de ha Marla éppen nem ért rá, a bátyja, Ron ugrott be, aki már régóta udvarolt Agathának.
A kávézó nem fogadott túl sok embert, de keveset sem. Kereset mindig akadt bőven, főleg, amikor ’65 szeptemberében egy Jimmy Page nevű ismeretlen be nem tévedt, majd szét nem kürtölte Anglia összes zenészének, hogy milyen otthonos ez a hely. Utána özönlöttek a tömött zsebű sztárok, és holmi búvóhelyként tekintettek a Rouge Sourire Cafe-ra. Ezek után Agatha vevőköre félig állt idős, nyugdíjasokból, félig leendő világsztárokból. Szerették Agathát, mert nem volt pletykás, csak vidám. Kedvesen beszélt ugyanúgy egy vén, kopaszodó férfihoz, mint Paul McCartneyhoz.
Valamilyen varázslatos okból kifolyólag a temérdeknyi rajongó nem sejtette meg, hogy micsoda parádé áll ebben a kis sarokházban, rajta a francia bronzfelirattal.
Agatha a reggelt úgy kezdte, hogy a biciklijével el gurult a piacra. Vett friss gyümölcsöket, és havonta a kikötőből hozott teát mag kávébabot. Utána kávézóba ment, és először gondosan meglocsolta a virágokat. Ha ezzel elkészült, még egyszer letörölgette az asztalokat, majd begyújtott a kandallóba. Ilyenkor érkezett meg általában Marla, és készítette elő a süteményeket. Mikor kibeszélték Marla esti félresikerült randevúját, kinyitottak. Ez a rituálé ma is pontosan így zajlott le. Senki sem számított bármi váratlanra.
Az eget nem borította senki, és a mosolya talán a földig is elért, bár abban kételkedni lehet, hogy valóban nyolc perc alatt. Az élet reggel megkezdődött, és sorra betértek a vendégek teát és kávét rendelve, vagy éppen süteményt. Kutyás asszonyok hatalmas kalappal, költők jegyzetfüzettel, és egy bajuszos zongorista is.
Ahogy a kandalló feletti kakukkos úra mutatója egyre csak forgott, hirtelen ismerős arc háta mögött zengett a csengettyű.
Roger Daltrey volt az. Szőke, göndör haja és halszálkás szürke öltönye most is éppen annyira vonzóvá tette, mint csodakék szeme. Ő mindig kedves, no meg rendkívül illedelmes volt, akárhányszor csak betért ide. Most is hangosan köszöntötte Agathát, akinek a szíve mindennél hangosabban dobogott a közelében.
 - Jó napot! – szólt ékes, mély hangján.
 - Üdv! – mosolygott rá Agatha az apró, kékfestő köténye mögül.
Rog lassan átsétált a presszón, majd az egyik kandalló melletti négyesnél foglalt helyet. Miközben a többiekre várt, elmélyedt a szvingben, és Frank Sinatra dalolásában.
Nem sokkal később két másik fiatalember érkezett, akik látszólag nem is ismerték egymást. Mindkettőjüknek rövid, sötét haja és égkék szeme volt, míg az egyik fehér, a másik kék inget húzott fekete nadrágja fölé. Utóbbi, Pete még hózentrógert is megára erőltetett.  John ennél sokkal visszafogottabb volt. Már az arcán is látszott, hogy csendes, békés lélek, tele szeretettel.
Pete és Enty besétáltak, majd helyet foglaltak Roger mellett.
 - Ahoy – nyögte a gitáros lélektelenül. – Keith? – nézett fel míg bemászott a belső székre Rog mellé.
 - Te láttad már valaha pontosan érkezni? – felelt az énekes gúnyosan. Nem bántásnak szánta, Keith személyisége egyszerűen csak ilyen volt. Szeles, eleven és fékezhetetlen. Senki sem tudta, hogy éppen mi jár a fejében.
Mind nevettek Roger megjegyzésén, kivéve John, aki inkább elszégyellte magát a dobos helyett is. Nem értette, hogyan lehet valaki ennyire felelőtlen.
Keith jó pár percet váratott magára, mikor végre ő is kivette a részét a csengő táncoltatásából. Szél fújta haja, és a széltől kipirosodott arca volt, míg fekete kabátja fölé egy kockás sálat húzott. Miután belépett, rögtön a fogasra akasztotta télies ruháit, majd némi keresgélés után rá is talált a többiekre.
 - Sziasztok skacok! – vigyorgott vidáman, és Enty kénytelen volt megfeledkezni minden céltalan haragjáról. Keith nagyon jól nézett ki. Ennyi elég volt a felejtéshez.
 - Csá – köszöntötte Pete az asztalnál, mikor beült John mellé. – Most mi volt? – nézett Keithre.
 - Nem fogjátok elhinni! – kezdett boldogan a mesébe, mire John rögtön közbe vágott.
 - Az nem kétséges – jegyezte meg halkan, mire Keith egy fejrázás után folytatta.
 - Ahogy jöttem a főúton sétáltam, meg minden, erre megpillantottam egy nőt. Szőrme kabátot viselt, meg kalapot, és a csatorna fölött zokogott.  Odamentem hozzá, és kiderült, hogy a pincsi kutyája beesett a rácsok közé – kezdett nevetni a társaság. – Erre fogtam, kihúztam a kis dögöt, és a nő nem viccelek, konkrétan rám ugrott. Behívott a kabátboltjába, hogy válasszak valamit. Beküldött egy fülkébe, aztán ő is bejött, és nem viccelek, az a nőci profi volt – kezdett mutogatni. -  Csak úgy lekapott. Semmi kérdés, semmi válasz, csak csinálta, csinálta, én meg nem tudtam semmit tenni – sóhajtott elégedetten, és John egyszerűen képtelen volt elviselni Keith önelégült arcát. Hirtelen Rog és Pete nevetése közben felállt, és szó nélkül a mosdó felé indult.
Keith mosolya hirtelen elmosódott, és kezdte megbánni, hogy ilyen hülyeséget talált ki, ami nyilvánvalóan nem lehetett igaz. A valóság kifulladt annyiban, hogy elaludt.
 - Nem kéne ilyeneket mondanod előtte, tudod milyen érzékeny – mormolta Roger komor arckifejezéssel, mire Pete kéjesen elvigyorodott.
 - Én is érzékeny vagyok ám – kacsintott a gitáros, de Roger csak szánakozva elmosolyodott.
 - Nem bírod, ha egy percre is nem rólad van szó, mi? – nézett vissza rá kihívóan, és Pete alig bírta visszafogni magát, hogy ne csókolja meg szőke hercegét.
 - Nyugi, csak azt utálja, ha te nem róla beszélsz – vetette oda Keith, majd lassan felállt. – Na meglátogatom hókefélkét – folytatta, mire Rog és Pete elröhögte magát. Nem zavartatták magukat különösebben, és azt sem bánták, hogy Keith lelépett.
Ami azt illeti, ő a mosdóba indult, ami a pulttól balra helyezkedett el. Csupán két kis szoba volt, benne egy-egy mosdóval, bármilyen olcsó piszoár nélkül. Keith belépett a férfi részre, aminek szűk előterében lógott egy tükör, alatta egy mosdócsészével. Vett egy mély levegőt, mire orrfújást hallott meg hirtelen. Egyértelműen John bőgött odabent.
 - Hé! Te vagy az Oxy? – kopogott be, nem jött válasz. – John, ne csináld ezt velem, sajnálom! – támaszkodott az ajtónak, hogy jobban hallhassa Enty fészkelődését. – Bocsánatot kérek, hallod? Egy pöcs voltam. Egy pöcs is leszek. De tudod, nem gondolom komolyan – halkult el. – Naa, gyere ki! – rebegte.
 - Hagyj békén – felelte John remegő hangon. – Nem érdekelsz.
 - Csak vicceltem, te is tudod – mormolta Keith tudva, ennyi azért mégsem lesz elég. – Azt akarod, hogy kimondjam? – tette fel először a kérdést. Eddig még sosem beszéltek az egymáshoz fűződő érzelmeikről. Nem is igazán volt ez a dolog egyértelmű. Hogy mik is voltak. Szeretők, szerelmek, vagy csupán közeli barátok? Nyitott kérdésként tekintettek rá. A nyilvánvalóvá annyi vált, Keith néha részegen rámászott Johnra, aki hagyta. Szerették megölelni egymást. Sokáig, hosszan. Csók, puszi, és valahogy mindig egy szűk helyen kötöttek ki, többnyire ruha nélkül. Az egymásra vetett mosolyok miatt mégis tudni lehetett, ezek ketten őrülten szeretik egymást. De józanul erről nem beszéltek. Sosem került szóba a tegnapesti menet vagy csók. Titok volt. Legalábbis Rogeren és Pete-en kívül senki sem tudhatott róla. A rajongók, meg az újságok főleg nem. Tilos volt nyilvánosan hosszan egymáshoz érni, a kézfogásról meg szó sem eshetett. Egyszerűen tabu volt. Teljesen más, mint Rogéknál. Ők bármikor kacérkodtak egymással, vagy ölelkeztek. Szeretők voltak. Talán éppen ezért fájt annyira Johnnak, hogy Keith képtelen volt egyáltalán magának bevallani, hogy mi is a helyzet. Unta már a sok nőkről szóló csodabeszédet. Ezért sem kapott levegőt a vécé szűk falai között, mikor Keith ezt kérdezte tőle. Mi?
 - Hagyd abba a viccelődést – nyögte Enty elgyengülten, mielőtt még Keith egy kiscicáról kezdett volna dumálni. Hirtelen megszólalt a Fly me to the Moon, és Sinatra hangja beszivárgott egészen John füleihez. Jól ismerte ezt a dalt. Mindketten kívülről tudták, hogy miről szól. Bár a tükörben nem olyan nehéz felismerni saját magunkat.
 - John – súgta Keith szelíden, összeszedve minden bátorságát. – É-én szeretlek.
Nem jött válasz. Egyedül Sinatra és a szívdobogás nem hallgatott el.
Az zár egyszere megmozdult, és az ajtó lassan kinyílt. Keith bebújva Entyt a mosdó tetején kuporogva találta, rózsavörös arccal. Elmosolyodott, majd visszazárta az ajtót.
 - Én is – fordította el a fejét, nehogy a holdja szemébe kelljen néznie, még véletlenül se.
 - Te is? Azt hittem már egyedül nyúltam a zeném egy fekete bandától – vágott álszent képet Keith, és Johnnak mosolyognia kellett. Végülis, amit annyira utált, azt éppen annyira szerette is benne.
 - Én is szeretlek, te idióta – nyögte ki végre, és Keith elégedetten vigyorodott el.
 - Na, ha valóban így van húzz arrébb, mert mindjárt össze hugyozom magam – mutogatott a kezével, és Oxy ma sem csalódott benne. Odébb lépett, mire Keith hirtelen a kezébe nyomta a zakóját. – Fogd már meg lécci – tette hozzá, mire John kidülledt szemekkel vette tudomásul, hogy szerelme bármi szégyenérzet nélkül vette igénybe a mosdót az orra előtt.
 - Moon! – fordult meg olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudott összeszorítva szemét.
 - Jajj ne már, férfiak vagyunk, kibírsz ennyit hercegnő – jegyezte meg, míg Enty arca szépen újra elpirult. Miközben Keith éppen végzett, az kinti ajtó kinyílt, és valaki besétált. Keith és John tekintete elborzadva találkozott, mikor rájöttek, ebből a helyzetből nem jöhetnek ki jól. Meg a fülkéből sem. A dobos lehúzta a vécét, majd lassan kisétáltak. Mindketten. Egymás után. Mondani sem kell, az idős, őszülő, szakállas férfi méltatni sem bírta a helyzetet, csak rémülten pillantott végig rajtuk.
Kiérve a folyosóra persze egyikük sem tudta visszatartani nevetését.
 - Láttad az arcát – gúnyolódott Keith, és csak hergelte Johnt.
 - Oké, ez vicces volt – bólogatott Enty is mosolyogva, kiindulva, de a dobos hirtelen megfogta a könyökét. – Mi az? – nézett vissza rá, de többet nem is tudott mondani, mert Keith pipiskedve megcsókolta. Ez már a századik is lehetett, hogy ajkaik összeértek, de mégsem volt ugyanolyan. Mindketten tudták, hogy odabent az előbb valami megváltozott. Nem voltak négy fal között, John mégis magához ölelte a kis Keith-et, olyan szorosan, ahogyan csak tudta. A sajátján érezte a szíve dobogását.
Hirtelen azonban egy hangos durranás hallatszott az előtérből. Mindketten megrezzentek, és egyből a másik szemébe nézve, azt tátogva: „Ez mi volt?”
Keith hátra tolta Johnt, hogy megnézze mi is történt, de mikor kiért volna, egy maszkos fickó ugrott elő, kezében egy revolverrel. Szerencsétlenségükre nem a Beatles új albumával.
 - Mozgás előre, gyerünk! – mondta éles hangon, mire mindketten felemelt kézzel előre ballagtak. A férfi végig fegyvert tartott rájuk, majd a mosdóból az öreget is kirángatta. Az előtérben mindenkit egy helyre terelt, míg a társa a kasszát pakolta ki Agahta holteste felett.
Keith és John gyorsan Rog meg Pete mellé lépett, mégis csak egy csapat.
 - Mi a helyzet? – súgta a dobos oda nekik halkan.
 - A két faszi éppen kirabolja a kócerájt – vetette oda félvállról Pete, mintha neki csak egy újabb hétfő lenne. Nyilván a süketsége miatt cseppet sem rémítette meg az eldördült lövés.
 - Fasza – sóhajtotta Keith, mire a kettes számú maszkos pacák rászegezte a pisztolyt.
 - Kuss legyen kertitörpe! – ordította ingerülten.
 - Ez még annak se jó – tette hozzá halkan a vénember, mire a revolver hirtelen rá mutatott.
 - Még egy szó, és én esküszöm lelövök valakit! – emelte vel a maszkos még jobban a hangját, az öregre meredve.
 - Őket lője le – nézett az öreg Johnra és Keithre. – Azok ott ketten buzik! – háborgott, mire Pete képtelen volt visszafogni a nevetését.
 - Maga meg szatír kukkoló! –  fordult felé Keith komolytalanul. – Melyik a rosszabb?
 - Mindenki, pofa be! – kiáltotta a tolvaj, majd a plafonba lőtt. – Talán meg akartok halni? – kérdezte fenyegetően, de Pete nevetve szólalt meg.
 - Kedvesem, zenészek vagyunk. Szerinted? – ironizált, mire minden túsz hangosan röhögni kezdett. Még ilyenkor sem tudtak komolyak maradni.
Ez a történet mégis szomorú. Nem?


Hallatlan halandóink

Posted by : MoonlighTie
2016. november 16.
2 Comments

Copyright © S e x & S h o u t