Posted by : MoonlighTie 2016. november 16.

Cím:
Hallatlan Halandóink


Alcím:
Kikerít kikerics
Korhatár:
R
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Romkom
Szavak száma:
2289 db
Fandom:
The Who
Szereplők:
Keith Moon, John Entwistle, Pete Townshend, Roger Daltrey
Slash/Nonslash
NA:
Kirabolnak egy kávézót.
1964, London
Kellemes olvasást!


Néha, ha magunkhoz akarunk venni valamit, nem elég csak előre nyúlni. A széket nekünk kell előrébb húzni. Amikor egy szép virágot szeretnél látni, nem elég megvenni, majd a vázába áztatni, el kell ültetned a kertedbe, és akkor egy életen át fog bimbózni, csakis neked. Ha ezt is sajnálod tőle, hát egy hét után elhervad. Nincs szomorúbb látvány egy elhervadt rózsánál. Az elmúlás mindenkit elér, hiszen születünk, hogy meghaljunk.
Így gondolta ezt az a fiatal, életerős lányka is, aki ma meg fog halni. A neve Agatha. Vörös, rövid haja van, és az orcáját megannyi kacér szeplő borítja. Alig huszonkét éves, még előtte áll az élet, gondolhatnánk, de a szörnyű szépség most mégis megszületik.
Agatha álma, már gyerekkorában is a teázgatás volt, a porcelánbabái körében. Ahogy cseperedett, rájött, mit sem szeret jobban, mint az embereket. Imádott köszönni, ajtót tartani, vagy esernyőt fogni másoknak. Úgy gondolta, egy magafajta egyszerű ember azzal járulhat legjobban hozzá az emberiséghez, ha ehhez hasonló kedves tetekkel aranyozza be mások napjait.
Mikor nagyapja meghalt, és vagyonát ráhagyta, az idős férfi egy mondatot fűzött a megannyi pénzhez: „Váltsd valóra az álmod, a felhők közül mosolygok rád!”
Agatha úgy érezte révbeért, amikor a Rouge Sourire Cafe kinyitotta kapuit. Egy közepesen forgalmas főút sarkában kapott helyet ez a kimondottan kifinomult kávézó, közel London belvárosához. Az épület falain vörös és arany sávok cikáztak végig, ahogy az ajtó fölött egy kerek kis bronz csengő csilingelt, akárhányszor valaki belépett az aprócska presszóba. Az albakokat világosbarna zsaluk díszítették arany szegecsekkel, míg a párkányokra tett virágföldből rózsaszín muskátli bújt elő.
Öröm volt belépni, és ahogy ezt az ember meg is tette, egy bájos, zöldkróm színű kandallót pillantott meg, amiben halkan ropogott a tűz, arra várva, hogy a mellé tett fonottkosárból a többi fahasábot is rádobja valaki. A kandallóval szemben volt az aranybarna pult, ami mögött Agatha sürgött naphosszat. A hófehér falon végi ácsolt fogas lógott, amibe egy-egy tulipán volt vésve. Az asztalok közel egymáshoz helyezkedtek el, és az ablakból jól lehetett látni a szemben lévő park hatalmas fűzfáit, és rózsabokrait. Azonban, ha valaki még beljebb merészkedett, a kávézó pultja melletti folyosó egy kis keringőbe vezetett, ahol a szabad ég alatt lehetett helyet foglalni, egy rózsalugas előtt. A belső udvart mindenhol színes virágok díszitették, és az asztalokon feszülő terítőkre végig rózsák voltak hímezve, akárcsak a székek párnáira. Mindeközben a kávézó minden sarkába elért a szelíd lemez játszó zenéje, ami a húszas évek swingjét játszotta.
Agatha árai közepesen voltak borsosak, de aki az igényes környezetre, és a szeretettel sütött házi kekszekre, vagy tortákra vágyott, az örömmel nyúlt a zsebébe.
A tulajdonosnőnek csak két alkalmazottja volt, Puck és Marla. Utóbbi egy kedves barátnője, aki cukrásznak tanult, és amint elvégezte az iskolát, már jött is. Puck volt az az Olaszországból érkezett bevándorló, aki esténként kitakarított mindent. A nyelvet nemigen beszélte, de minden foltot el tudott tűntetni, ezért nem is nagyon számított.
A boltot egyedül is el lehetett vezetni, de ha Marla éppen nem ért rá, a bátyja, Ron ugrott be, aki már régóta udvarolt Agathának.
A kávézó nem fogadott túl sok embert, de keveset sem. Kereset mindig akadt bőven, főleg, amikor ’65 szeptemberében egy Jimmy Page nevű ismeretlen be nem tévedt, majd szét nem kürtölte Anglia összes zenészének, hogy milyen otthonos ez a hely. Utána özönlöttek a tömött zsebű sztárok, és holmi búvóhelyként tekintettek a Rouge Sourire Cafe-ra. Ezek után Agatha vevőköre félig állt idős, nyugdíjasokból, félig leendő világsztárokból. Szerették Agathát, mert nem volt pletykás, csak vidám. Kedvesen beszélt ugyanúgy egy vén, kopaszodó férfihoz, mint Paul McCartneyhoz.
Valamilyen varázslatos okból kifolyólag a temérdeknyi rajongó nem sejtette meg, hogy micsoda parádé áll ebben a kis sarokházban, rajta a francia bronzfelirattal.
Agatha a reggelt úgy kezdte, hogy a biciklijével el gurult a piacra. Vett friss gyümölcsöket, és havonta a kikötőből hozott teát mag kávébabot. Utána kávézóba ment, és először gondosan meglocsolta a virágokat. Ha ezzel elkészült, még egyszer letörölgette az asztalokat, majd begyújtott a kandallóba. Ilyenkor érkezett meg általában Marla, és készítette elő a süteményeket. Mikor kibeszélték Marla esti félresikerült randevúját, kinyitottak. Ez a rituálé ma is pontosan így zajlott le. Senki sem számított bármi váratlanra.
Az eget nem borította senki, és a mosolya talán a földig is elért, bár abban kételkedni lehet, hogy valóban nyolc perc alatt. Az élet reggel megkezdődött, és sorra betértek a vendégek teát és kávét rendelve, vagy éppen süteményt. Kutyás asszonyok hatalmas kalappal, költők jegyzetfüzettel, és egy bajuszos zongorista is.
Ahogy a kandalló feletti kakukkos úra mutatója egyre csak forgott, hirtelen ismerős arc háta mögött zengett a csengettyű.
Roger Daltrey volt az. Szőke, göndör haja és halszálkás szürke öltönye most is éppen annyira vonzóvá tette, mint csodakék szeme. Ő mindig kedves, no meg rendkívül illedelmes volt, akárhányszor csak betért ide. Most is hangosan köszöntötte Agathát, akinek a szíve mindennél hangosabban dobogott a közelében.
 - Jó napot! – szólt ékes, mély hangján.
 - Üdv! – mosolygott rá Agatha az apró, kékfestő köténye mögül.
Rog lassan átsétált a presszón, majd az egyik kandalló melletti négyesnél foglalt helyet. Miközben a többiekre várt, elmélyedt a szvingben, és Frank Sinatra dalolásában.
Nem sokkal később két másik fiatalember érkezett, akik látszólag nem is ismerték egymást. Mindkettőjüknek rövid, sötét haja és égkék szeme volt, míg az egyik fehér, a másik kék inget húzott fekete nadrágja fölé. Utóbbi, Pete még hózentrógert is megára erőltetett.  John ennél sokkal visszafogottabb volt. Már az arcán is látszott, hogy csendes, békés lélek, tele szeretettel.
Pete és Enty besétáltak, majd helyet foglaltak Roger mellett.
 - Ahoy – nyögte a gitáros lélektelenül. – Keith? – nézett fel míg bemászott a belső székre Rog mellé.
 - Te láttad már valaha pontosan érkezni? – felelt az énekes gúnyosan. Nem bántásnak szánta, Keith személyisége egyszerűen csak ilyen volt. Szeles, eleven és fékezhetetlen. Senki sem tudta, hogy éppen mi jár a fejében.
Mind nevettek Roger megjegyzésén, kivéve John, aki inkább elszégyellte magát a dobos helyett is. Nem értette, hogyan lehet valaki ennyire felelőtlen.
Keith jó pár percet váratott magára, mikor végre ő is kivette a részét a csengő táncoltatásából. Szél fújta haja, és a széltől kipirosodott arca volt, míg fekete kabátja fölé egy kockás sálat húzott. Miután belépett, rögtön a fogasra akasztotta télies ruháit, majd némi keresgélés után rá is talált a többiekre.
 - Sziasztok skacok! – vigyorgott vidáman, és Enty kénytelen volt megfeledkezni minden céltalan haragjáról. Keith nagyon jól nézett ki. Ennyi elég volt a felejtéshez.
 - Csá – köszöntötte Pete az asztalnál, mikor beült John mellé. – Most mi volt? – nézett Keithre.
 - Nem fogjátok elhinni! – kezdett boldogan a mesébe, mire John rögtön közbe vágott.
 - Az nem kétséges – jegyezte meg halkan, mire Keith egy fejrázás után folytatta.
 - Ahogy jöttem a főúton sétáltam, meg minden, erre megpillantottam egy nőt. Szőrme kabátot viselt, meg kalapot, és a csatorna fölött zokogott.  Odamentem hozzá, és kiderült, hogy a pincsi kutyája beesett a rácsok közé – kezdett nevetni a társaság. – Erre fogtam, kihúztam a kis dögöt, és a nő nem viccelek, konkrétan rám ugrott. Behívott a kabátboltjába, hogy válasszak valamit. Beküldött egy fülkébe, aztán ő is bejött, és nem viccelek, az a nőci profi volt – kezdett mutogatni. -  Csak úgy lekapott. Semmi kérdés, semmi válasz, csak csinálta, csinálta, én meg nem tudtam semmit tenni – sóhajtott elégedetten, és John egyszerűen képtelen volt elviselni Keith önelégült arcát. Hirtelen Rog és Pete nevetése közben felállt, és szó nélkül a mosdó felé indult.
Keith mosolya hirtelen elmosódott, és kezdte megbánni, hogy ilyen hülyeséget talált ki, ami nyilvánvalóan nem lehetett igaz. A valóság kifulladt annyiban, hogy elaludt.
 - Nem kéne ilyeneket mondanod előtte, tudod milyen érzékeny – mormolta Roger komor arckifejezéssel, mire Pete kéjesen elvigyorodott.
 - Én is érzékeny vagyok ám – kacsintott a gitáros, de Roger csak szánakozva elmosolyodott.
 - Nem bírod, ha egy percre is nem rólad van szó, mi? – nézett vissza rá kihívóan, és Pete alig bírta visszafogni magát, hogy ne csókolja meg szőke hercegét.
 - Nyugi, csak azt utálja, ha te nem róla beszélsz – vetette oda Keith, majd lassan felállt. – Na meglátogatom hókefélkét – folytatta, mire Rog és Pete elröhögte magát. Nem zavartatták magukat különösebben, és azt sem bánták, hogy Keith lelépett.
Ami azt illeti, ő a mosdóba indult, ami a pulttól balra helyezkedett el. Csupán két kis szoba volt, benne egy-egy mosdóval, bármilyen olcsó piszoár nélkül. Keith belépett a férfi részre, aminek szűk előterében lógott egy tükör, alatta egy mosdócsészével. Vett egy mély levegőt, mire orrfújást hallott meg hirtelen. Egyértelműen John bőgött odabent.
 - Hé! Te vagy az Oxy? – kopogott be, nem jött válasz. – John, ne csináld ezt velem, sajnálom! – támaszkodott az ajtónak, hogy jobban hallhassa Enty fészkelődését. – Bocsánatot kérek, hallod? Egy pöcs voltam. Egy pöcs is leszek. De tudod, nem gondolom komolyan – halkult el. – Naa, gyere ki! – rebegte.
 - Hagyj békén – felelte John remegő hangon. – Nem érdekelsz.
 - Csak vicceltem, te is tudod – mormolta Keith tudva, ennyi azért mégsem lesz elég. – Azt akarod, hogy kimondjam? – tette fel először a kérdést. Eddig még sosem beszéltek az egymáshoz fűződő érzelmeikről. Nem is igazán volt ez a dolog egyértelmű. Hogy mik is voltak. Szeretők, szerelmek, vagy csupán közeli barátok? Nyitott kérdésként tekintettek rá. A nyilvánvalóvá annyi vált, Keith néha részegen rámászott Johnra, aki hagyta. Szerették megölelni egymást. Sokáig, hosszan. Csók, puszi, és valahogy mindig egy szűk helyen kötöttek ki, többnyire ruha nélkül. Az egymásra vetett mosolyok miatt mégis tudni lehetett, ezek ketten őrülten szeretik egymást. De józanul erről nem beszéltek. Sosem került szóba a tegnapesti menet vagy csók. Titok volt. Legalábbis Rogeren és Pete-en kívül senki sem tudhatott róla. A rajongók, meg az újságok főleg nem. Tilos volt nyilvánosan hosszan egymáshoz érni, a kézfogásról meg szó sem eshetett. Egyszerűen tabu volt. Teljesen más, mint Rogéknál. Ők bármikor kacérkodtak egymással, vagy ölelkeztek. Szeretők voltak. Talán éppen ezért fájt annyira Johnnak, hogy Keith képtelen volt egyáltalán magának bevallani, hogy mi is a helyzet. Unta már a sok nőkről szóló csodabeszédet. Ezért sem kapott levegőt a vécé szűk falai között, mikor Keith ezt kérdezte tőle. Mi?
 - Hagyd abba a viccelődést – nyögte Enty elgyengülten, mielőtt még Keith egy kiscicáról kezdett volna dumálni. Hirtelen megszólalt a Fly me to the Moon, és Sinatra hangja beszivárgott egészen John füleihez. Jól ismerte ezt a dalt. Mindketten kívülről tudták, hogy miről szól. Bár a tükörben nem olyan nehéz felismerni saját magunkat.
 - John – súgta Keith szelíden, összeszedve minden bátorságát. – É-én szeretlek.
Nem jött válasz. Egyedül Sinatra és a szívdobogás nem hallgatott el.
Az zár egyszere megmozdult, és az ajtó lassan kinyílt. Keith bebújva Entyt a mosdó tetején kuporogva találta, rózsavörös arccal. Elmosolyodott, majd visszazárta az ajtót.
 - Én is – fordította el a fejét, nehogy a holdja szemébe kelljen néznie, még véletlenül se.
 - Te is? Azt hittem már egyedül nyúltam a zeném egy fekete bandától – vágott álszent képet Keith, és Johnnak mosolyognia kellett. Végülis, amit annyira utált, azt éppen annyira szerette is benne.
 - Én is szeretlek, te idióta – nyögte ki végre, és Keith elégedetten vigyorodott el.
 - Na, ha valóban így van húzz arrébb, mert mindjárt össze hugyozom magam – mutogatott a kezével, és Oxy ma sem csalódott benne. Odébb lépett, mire Keith hirtelen a kezébe nyomta a zakóját. – Fogd már meg lécci – tette hozzá, mire John kidülledt szemekkel vette tudomásul, hogy szerelme bármi szégyenérzet nélkül vette igénybe a mosdót az orra előtt.
 - Moon! – fordult meg olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudott összeszorítva szemét.
 - Jajj ne már, férfiak vagyunk, kibírsz ennyit hercegnő – jegyezte meg, míg Enty arca szépen újra elpirult. Miközben Keith éppen végzett, az kinti ajtó kinyílt, és valaki besétált. Keith és John tekintete elborzadva találkozott, mikor rájöttek, ebből a helyzetből nem jöhetnek ki jól. Meg a fülkéből sem. A dobos lehúzta a vécét, majd lassan kisétáltak. Mindketten. Egymás után. Mondani sem kell, az idős, őszülő, szakállas férfi méltatni sem bírta a helyzetet, csak rémülten pillantott végig rajtuk.
Kiérve a folyosóra persze egyikük sem tudta visszatartani nevetését.
 - Láttad az arcát – gúnyolódott Keith, és csak hergelte Johnt.
 - Oké, ez vicces volt – bólogatott Enty is mosolyogva, kiindulva, de a dobos hirtelen megfogta a könyökét. – Mi az? – nézett vissza rá, de többet nem is tudott mondani, mert Keith pipiskedve megcsókolta. Ez már a századik is lehetett, hogy ajkaik összeértek, de mégsem volt ugyanolyan. Mindketten tudták, hogy odabent az előbb valami megváltozott. Nem voltak négy fal között, John mégis magához ölelte a kis Keith-et, olyan szorosan, ahogyan csak tudta. A sajátján érezte a szíve dobogását.
Hirtelen azonban egy hangos durranás hallatszott az előtérből. Mindketten megrezzentek, és egyből a másik szemébe nézve, azt tátogva: „Ez mi volt?”
Keith hátra tolta Johnt, hogy megnézze mi is történt, de mikor kiért volna, egy maszkos fickó ugrott elő, kezében egy revolverrel. Szerencsétlenségükre nem a Beatles új albumával.
 - Mozgás előre, gyerünk! – mondta éles hangon, mire mindketten felemelt kézzel előre ballagtak. A férfi végig fegyvert tartott rájuk, majd a mosdóból az öreget is kirángatta. Az előtérben mindenkit egy helyre terelt, míg a társa a kasszát pakolta ki Agahta holteste felett.
Keith és John gyorsan Rog meg Pete mellé lépett, mégis csak egy csapat.
 - Mi a helyzet? – súgta a dobos oda nekik halkan.
 - A két faszi éppen kirabolja a kócerájt – vetette oda félvállról Pete, mintha neki csak egy újabb hétfő lenne. Nyilván a süketsége miatt cseppet sem rémítette meg az eldördült lövés.
 - Fasza – sóhajtotta Keith, mire a kettes számú maszkos pacák rászegezte a pisztolyt.
 - Kuss legyen kertitörpe! – ordította ingerülten.
 - Ez még annak se jó – tette hozzá halkan a vénember, mire a revolver hirtelen rá mutatott.
 - Még egy szó, és én esküszöm lelövök valakit! – emelte vel a maszkos még jobban a hangját, az öregre meredve.
 - Őket lője le – nézett az öreg Johnra és Keithre. – Azok ott ketten buzik! – háborgott, mire Pete képtelen volt visszafogni a nevetését.
 - Maga meg szatír kukkoló! –  fordult felé Keith komolytalanul. – Melyik a rosszabb?
 - Mindenki, pofa be! – kiáltotta a tolvaj, majd a plafonba lőtt. – Talán meg akartok halni? – kérdezte fenyegetően, de Pete nevetve szólalt meg.
 - Kedvesem, zenészek vagyunk. Szerinted? – ironizált, mire minden túsz hangosan röhögni kezdett. Még ilyenkor sem tudtak komolyak maradni.
Ez a történet mégis szomorú. Nem?


{ 2 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Oké, és azzal kezdődött, hogy Agatha meg fog halni. Ezek meg itt röhögnek. Észveszejtő.
    Roger Daltrey biztos mindig nagyon kedves és illedelmes volt, de amennyire ő végül eljut igazából helyekre, ott már olyan, mintha egy tucat fehér hollót kopasztottak volna meg.

    Az Ökör csak ne vigyorogjon. Tényleg nagyon-nagyon szeretem őt, de ne. Nem vigyorog. Durcul. Já?

    Képzeld, letôltöttem egy csomó Who klipet, és a zzembereknek a környezetemben mutogattam őket, és.... És... FLAWLESS VICTORY! Egy értelmesebb rájött, hogy miért kell Keith Moonnak az élet egyik központi szereplőjének lennie. És hogy igenis, lehet befeszített csuklóval dobolni.

    Továbbá... "de mikor kiért volna, egy maszkos fickó ugrott elő, kezében egy revolverrel. Szerencsétlenségükre nem a Beatles új albumával. " Veraa??! *szomorkás hangon nyivákol*
    Ma már kitöltöttem vagy húsz helyesíráscuccot (mert én minden évben ellátogathatok helyesírni egy versenyre, detökjó nekem, már fogalmam sincs, milyen jé a toàs, wat) összefoglaltam a második világháborút háromszor, de ez a gázkamráknál is jobban fájt.

    Mindegy, persze, szomorú volt. Mint egyedül Monty Pythont nézni egy tavaszi délutánon. Micsoda találó hasonlat, na. Olyan.

    Láttad amúgy az All You Need Is Cash-t? Ha nem, pótold be hamar.


    Na, egy sokadik ide nem illő téma még...
    Nem akar valaki valamikor (már tényleg bárki) egy
    1. Don/Phil Everly
    2. Fenyő/Szikora (dey ship demselves)
    3. Jagger/Bowie (dey ship demselves very very hardcore)
    4. Traveling Wilburys édesötös-hatos-fenetudja
    ficet írni?

    De tényleg, amikor az Everly-incest (everlincest, háháhh) először az eszembe ötlött, akkor elgondolkodtam, hogy másnak már ugyanez beugrott-e-é-e. Nincs új a nap alatt, tudom, de naaaaahahahh.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. WAh :D Öhm, köszönöm, azt hiszem. Megint sikerült a székhez szegezned. Egyébként igen irtó izgi mások arcába nyomni dolgokat, és láttam, és a Travelling Ws fic már érik a fejemben.♥♥♥

      Oh és sorry a szörnyű humorom miatt.

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t