Posted by : MoonlighTie 2016. december 2.

Cím:
Szökőév

Fejezetcím:
Tears of Rage
Sorszám:
2/?
Korhatár:
R
Műfaj:
Novel, A/A
Hangulat:
Hurt/Comfort, Suspensive
Fejezetek hosszúsága:
2000/3000 szó
Fandom:
The Band
Szereplők:
Robbie Robertson, Levon Helm, Rick Danko, Richard Manuel, OC
Slash/Nonslash/Multi
Fülszöveg:
Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska
NA:
Egy új élet kezdődik meg, és új emberek érkeznek belé.
Kellemes olvasást!


A város alatt futó metróhálózat adott otthont a legtöbb fedél nélkülinek, akik már feladták a melegebb, és intimebb hely keresését. Főleg vén, szakállas, őszülő férfiak. Inkább voltak csövesek, mint szimplán hajléktalanok. Egyikük sem fürdött, vagy borotválkozott.  És senki sem tudott megsajnálni egy büdös, piszkos öreget, ahogy a kóbor kutyákat sem fogadják be sáros szőrrel. Az emberek ilyenek.
Kit meglehetősen kilóg a sorból. Legalábbis a temérdek télapó között látszik jobban krampusznak. Egy fiatal, helyes srácnak kalapban, aki úgy játszik a szájharmonikán, mint senki a metróban. A dallama gyors, ütemes, akárcsak egy vidám népdal. Az hangok ritkán ívelnek lefelé, de ha mégis, akkor még a falban lévő téglákat is megríkatják. Ahogy látszik, a lánynak hihetetlen tehetsége van ehhez a hangszerhez. Az előtte lévő harmonikásdobozba már-már alig fér az apró, amit a járókelők beledobáltak. Ő meg csak ül, és kalapját arcába csúsztatva játszik. Nem is látja mi, folyik körülötte. Zenél. Bluest.

 - Te teljesen megőrültél – jelenti ki Lee a lehető legnagyobb meggyőződéssel, a zöld téglás falnak dőlve.,
 - Meglátod, hogy ebédre steaket eszünk – kacsint a másik magabiztosan.
 - Hát, ha te mondod – gúnyolódik Levon. – Örülhetnél, hogy itt vagy, ahelyett, hogy hülyéskedsz. Egy árva dollárt nem kap majd ezért a kerek kis kanadai valagad. Az itteniek nem szeretik a jó zenét – bizonygatja igazát, majd sapkáját a fejére tolva ott is hagyja. A fiú mégis lelkes, és az arcán feszülő mosoly meg sem torpan. Azonban, mielőtt valóban elővenné a gitárját a tokból, a fülét hirtelen egy ismeretlen, lassú dallam üti meg. A metró végéből jön, és hívogatja a fiút. Lassan enged a kísértésnek, és a folyosó mögötti sarokra érve megpillantja a dallamok forrását. Látván az előadást, a lélegzete is eláll. Egyféle szerelemmel vegyített irigységet kezd táplálni a kis taknyos iránt, aki a földön ülve, bármilyen erőfeszítés nélkül szebben játszik azon a rozsdás Fenderen, mint ő a méregdrága Pasadena gitárján. Mennyi ideig szenvedett vele, mire az ujjai megkeményedtek, és egyáltalán le tudta fogni a húrokat. Most pedig, a fal rejtekéből nézi azt, mi is az igazi blues, amit ő talán soha, semmilyen koncentráció, vagy tanulás után sem tud majd játszani. Hirtelen a zenét is megutáltatja vele ez az ismeretlen kölyök. Méreg gyúl a szívében, és csalódottan sétál fel a metróból ki, az utcára. Határozott, dühös léptekkel indul előre, és észre sem veszi, hogy elsétált az újságos előtt bámészkodó Levon mellett.
 - Hé! – kiált rá Lee. – Várj már Robbie! – fut utána. – Máris feladtad?.
 - Hagyjál.
 - Ne már. Mi történt? – hadarja a sapkás vigyorogva. A lételeme a kárörvendés.
 - Van lent egy kölyök. Alig lehet tizenhét, és úgy játszik a szájharmonikán, hogy inkább meg sem próbáltam felvenni vele a versenyt. Most örülsz? – néz rá idegesen, és Levon nevetni kezd.
 - Hihetetlen, hogy egy ilyen apróság miatt hisztizel. Miért nem rúgtad odébb? – kacag a kezét mélyen a zsebébe dugva.
 - Ilyen csak neked jut eszedbe. Amúgy is, volt egy seb az arcán. Biztos valaki megverte, vagy valami – kezdenek Robertson idegei kicsit lecsillapodni, miközben már a Skyline klub ajtajában vannak.
 - Ne is mond, tegnap este, mikor vártalak az állomás előtt, a gondnok úgy a földhöz vágott egy kissrácot, azt hittem, nem is kel fel – teszi hozzá Levon, mire belépve a lerobbant, tetőtlen bárba egy másik kandival találják szemben magukat. – Csá! – köszön Lee, mire a többiek is bólintanak. A banda majdnem összeért a napos ég alatt.
A Skyline egy alig hároméves csehó, amit egy növénytermesztő kertből alakítottak át. A tulajdonos egy évben egyszer, ha idetéved, és akkor is csak szégyenkezik, ugyanis a falak omladoznak, és mindent átjár a rothadó dohány szaga. A poharak piszkosak, és az asztalokra terített anyagok végig foltosak. Egyik kávétól, másik vértől. A padlón vastag porréteg, és a falra aggatott növények többsége már rég kiszáradt. A plafon több helyen is beázott, és a penész is beette magát a sarkokba. Az öregedés egyedül a pult mögött sorakozó whiskynek nem ártott meg.
A klub sarkában ugyan van egy vurlitzer, de még senki sem hallotta megszólalni. Azoknak, akik ide járnak, biztosan nincs pénzük zenére. Ebbe a kocsmába csak a legszegényebb emberek tévednek, akik kihasználva a hely mocskosságát, feleannyiért ihatják meg a borukat. Ugyan van étlap is, de még senkinek nem volt elég mersze bármit rendelni róla. Ezért a pultos, Mr. Gibson nem bánja, ha máshonnan vett zsemlét esznek vendégeik a reggeli kávé mellé. Mondani sem kell, az öreg Gibson hátul a raktár mögötti szobában lakik.
A négy kanadai is csak azért jár ide, mert ez a klub van legközelebb a hotelhez, amiben megszálltak. És olcsó a pia. A többit ki lehet bírni.
Az asztal belsejében ülő srác Ricky. Rick Danko. A teljes nevét nem szereti bárkinek is elmondani, és élete egyik legnagyobb hibájának tartja, hogy Lee-nek elárulta.
 - Hogy ityeg, Franko? – dobja le magát Levon.
 - Nem úgy volt, hogy elmentek pénzt keresni? – néz fel Rick ártatlanul.
 - Ez a punci megsértődött, mert egy kölyök jobban játszott nála – rántja meg a vállát, és Robbie még jobban kezdi gyűlölni az egész világot. Sértődötten kulcsolja össze karját. 
 - Miért nem kérted meg, hogy megtanítson? – kérdi Ricky félénken, mire Robertson már áll is fel ingerülten.
 - Mert nekem nincs szájharmonikám – durmolja, és indul a pulthoz. Rick megvilágosodva dől hátra, majd hessegeti el a Lee cigijéből szálló füstöt az arca elől.
 - A gyerek fiatalabb volt nála gondolom. Ez még szemüveget sem hord hiúságból, nemhogy tanácsot kérjen – motyogja Levon a csikk mögül, és a másik csak egyetértően bólogat. Robbie ilyen.
Ricky viszont maga a megtestesült tökéletesség. Sokat mosolyog, mindenkivel kedves, és kellőképpen naiv is. Mindenkinek a barátja, főleg a lányoknak, akik döglenek is érte. Érte, és az aranybarna szeméért, és vöröses, göndör hajáért is, ami mindig a szemébe lóg. Az aranyos, kisfiús vigyoráról nem is beszélve. Ő az, aki összetart mindenkit a bandában, és nem áll egyik oldalra sem. Bármennyire is utálja, pontosan illik rá a gúnyneve.

Kit koncertje a metróban több mint húsz dollárral fizetett neki. Most már nem bánja annyira, hogy az ezt megelőző napokon koplalnia kellett. A mai nap a lehető legjobban indult. A pár órán át tartó zenélést semmivel sem szakította meg. Reggel héttől délután kettőig üldögélt a kis hideg folyosón, és fújta a Fendert. Most, hogy végre végzett, úgy döntött, hogy öt nap után, amit az utcán töltött, ideje megmosakodnia. Már kezdte érezni magán az itt ráragadt szagokat, amik kellemesnek egyáltalán nem mondhatók. Szerencséjére, az aktuális otthona, a Foothill School of Fine Arts rendelkezett egy uszodával, ahová könnyedén bejuthat. A portás már napok óta úgy tartja számon, mint ,,az egyik lány bátyja a 10. B-ből.” Ezek után már a kapun könnyedén átjárhat, akár tanítási idő alatt is. Az sem nehezíti a dolgát, hogy a metrólejáró, és az iskola kimondottan közel esik egymáshoz.
Bent, az uszoda előterében a kapun csak bérlet felmutatásával engednek át mindenkit, de aki csak meg szeretné nézni a kishúgát, azt jó szívvel átengedik. Kitty pedig, elég jó színész ahhoz, hogy ezt hitelesen előadja. Amikor rákérdeznek a húg nevére Sadie-t mond, hiszen ezt hallotta, mikor az első napon elaludt az egyik osztályteremben. A tanárok közül egyik sem meri felvállalni, hogy esetleg nem ismeri Sadie-t a 10. évfolyamból.
Kit könnyedén belopózik az uszoda belsejébe, ahol a takarítószertárban lepakol, majd levetkőzik. Belebújik papucsába, maga köré tekeri törölközőjét, és hosszú idő óta most először jut eszébe, hogy nem fiú.
A teste vékony, és az alakja napról napra nőiesebb. A csípője széles, válla keskeny. Idomai pedig teltebbek. Nagyon csinos lány lenne belőle. Megrázza magát, majd magához szorítva kleopátrás szappanját átoson az egyik öltöző zuhanyzójába. A melegvíz a csapból megváltásként csordul puha bőrére, és egy percre elfelejti az utcán töltött fagyos perceket. A teste felforrósodik, mintha csak otthon lenne. Utána magához dörzsöli a szappant, ami eltávolítja róla az összes piszkot. Minden porcikáját felhabossítja, aztán leöblíti. Kétszer, hiszen ki tudja hány nap múlva lesz lehetősége újra tusolni. Csak áll a vízben. Mintha esne az eső. Egyszerre egy könnycsepp is kicsordul a szeméből, míg a belső énje ezt kérdezi tőle: Hogy jutottál idáig? Most először futna haza. Most, amikor mindene megvan, amire csak vágyott. Szabadság. Akkor miért nem érzi boldognak magát? Szipogni kezd. Kitör belőle minden fájdalom, amit eddig a ruha, belészorított. Miért nem lehet ő is egy normális lány? Miért nem járhat mondjuk ebbe az iskolába? Lehetnének barátai, és akár bele is szerethetne egy olyan fiúba, mint mondjuk Levon. Álmodozhatna híres zenészekről. Vágyhatna nagy esküvőre. De ő egyiket sem teszi. Nem vágyik semmire. A szíve üresebb, mint a sivatag.
 - Hé? – szólal meg egy vékonyka, magas hang kívülről. – Jól vagy? – kérdi, és Kitty amilyen gyorsan csak tud egy toronnyi habot dörzsöl a fejére, nehogy látszódhasson a haja. – Hahó? – Kit elzárja a csapot, majd lassan kitárja résnyire az ajtót. A vöröshajú, morcos lány áll előtte. – Nyugi, nem lesek – szorítja kezét a szeme elé. Közben Kit lassan kilépked, és maga elé rántja a törölközőjét.
 - Kinyithatod – dadogja. A hangja gyengéd, akárcsak önmaga. A szeme teljesen kivörösödött.
Az vörös kislány előbújik, majd meghökken.
 - Azta – tör ki belőle. – Bocsáss meg, de te nagyon csinos vagy – ámuldozik, és szerencsére nem ismeri fel a sebhelyet, ami ugyan halványabb, de még mindig látható. – Megkérdezhetem miért sírtál?
 - Csak összevesztem valakivel – hazudja Kitty. Senkinek nem mondaná el, hogy elszökött otthonról. Arra viszont nem figyel, hogy elfolytsa akcentusát, ezért a vörös lány gyanút fog.
 - Várj csak! Nem te vagy annak a fura brit srácnak a húga? Tudod, aki a múltkor bent aludt az osztálytermünkben – teszi ismét a csípőjére kezét, és Kit kénytelen elmosolyodni. Erre nem mondhat nemet. Hogyne lenne a húga saját magának.
 - De, lehet – nyögi.
 - Hát, akkor mond meg neki, hogy legközelebb otthon aludjon, ne a mi termünkben! – sopánkodik a lány, és indul az ajtó felé. – És ne sírj! Gyönyörű nő vagy, nincs mit siratnod – mormolja, majd kilép. Még fiatal ahhoz, hogy felfogja milyen butaságot mondott. Kit azonban elég érett ahhoz, hogy ez újra elszomorítsa. Lesöpri hajáról a habot, és a tükörbe nézve rájön, pont ezért tette magával azt, amit. Többé nem akarta, hogy csak egy csinos pofinak nézzék. Egy szép lány miért nem sírhat keservesebben, mint egy csúnya? A legtöbben nem képesek megérteni, hogy a szörnyetegre éppen úgy néznek, mint a szépségre. A rá mért irigység éppen úgy perzseli az ember bőrét, mint az undor.
Kit gyorsan lemossa magát, majd fut is át a takarítószertárba, mert már hallja a közeledő lánysereget. Bemászik, majd elkezd felöltözni. Új zoknit, bugyit húz, és pólót. A többi ruha marad a régi. Hosszú még a tél. Miután végzett kiindul, hátat fordítva kételyeinek. Az utca nem viseli el a félelmet. Szerencsére Kitty Moon egy szempillantás alatt képes összeszednie magát. El kell dobnia magától mindent, ami felesleges, és magához ragadni azt, ami nélkül képtelen élni. Kár, hogy az érzelmeit nem olyan nehéz kiválogatni, mint a tárgyakat, amiket a táskájába tömött.
Kirohan az épületből, és az utca oltalmáig szalad. Vesz egy mély levegőt, és valamilyen furcsa módon megnyugszik. Az élete ismét a régiben. Egészen megéhezett, ezért elindul a legolcsóbb vegyesbolt felé. Ugyan éttermi kosztra is tellene neki, de a takarékosság egyszer még kifizetődő lehet számára. Arról nem is beszélve, hogy az a kis Fender a zsebében tulajdonképpen örök bevételiforrás, de még milyen.
Ahogy átsétál a mozgalmas new yorki utcákon, kezdi megérteni, hogy ő még a város egyik legszebb negyedében kötött ki. Még a nevét sem tudja, ahogy azét sem, amin éppen átsétál. Abban viszont biztos, éjszaka nem szívesen tévedne erre.
Ahogy lépdel a boltok, mozik sokasága előtt, hirtelen egy sikátorba érve egy srácot pillant meg, aki egy üdítő automatát akar a fejetetejére állítani. Alapvető esetben némán tovább sétálna, de most valamiért rá tör a nevetés. A halk kacaj azonban rögtön a sráchoz ér.
 - Hé, te! – kiáltja az automatával szenvedve – Te kalapos. Ha segítesz kapsz belőle – mormolja, és Kit egy pillanat hezitálás után mellé sétál. – Köszi – mosolyog rá a névtelen, és Kitty-ben kissé erőre kapnak lányos vonásai. A névtelen vonzásába kerül, ahogy az ujjaik egy apró ideig összeérnek. 
 - Nincs mit – motyogja miközben segít felemelni a hatalmas gépet. Az, ahogy a helyére fordul, hirtelen zörögni kezd. Az összes üdítő kihullik belőle, egyenesen a tetőre illesztett lyukba. Az ismeretlen srác elégedetten összecsapja tenyerét, aztán a lányra pillant. Megilletődik a nőies vonásokat látva. Még el is gondolkozik rajta, hogy milyen nemű segítőre találhatott. Az egészen tiszta számára, hogy akármiféle is, gyönyörű. 
 - Szolgáld ki magad – mutat végül a dobozok felé, és Kit felkap három narancsost.
 - Köszi – szól oda halkan, mire a fiú aranybarna szeme összehúzódik. – Mi az? – hátrál a lány.
 - Te véletlenül nem vagy brit? Még sosem találkoztam egy angollal sem – magyarázkodik vidáman, mire Kitty megemeli a fejét, helyeselve. – Tudtam! – Mutat a srác boldogan a levegőbe. – Amúgy Rick vagyok – nyújtja előre a kezét gyengéden.
 - Kit – rázza meg a lány, mire Ricky újra elbambul. Elvesz a gondolataiban egy másodperc alatt. 
 - Ne vedd sértésnek, de még sosem fogtam ilyen puha tenyeret – lelkendezik, és Kit egyre kellemetlenül kezdi érezni magát. Ez az indokolatlan szimpátia nem utal semmi jóra. – Tényleg nem akarlak megbántani, de eleve nagyon aranyosan nézel ki. Angliában mindenki ilyen? – hadarja, miközben az automatából mindent a nagy zsebű kabátjába pakol.
 - Hát, nálunk inkább levert mindenki. És nagy orrunk, meg csúnya fogaink vannak – feleli őszintén a lány. Egyik kedvelt hobbija szidni a saját országát. Rick erre feláll, és az utca felé fordul.
 - Ez elég tipikus – vágja rá, miközben mindketten elindulnak. – Te merre mész? – kérdezi, de mielőtt Kitty válaszolhatna, Rick háta mögül hirtelen egy ismerős alak lép elő. Levon az. Kit ahogy megpillantja érzi, hogy ennek semmiképp nem lesz jó vége. Ebben egyre biztosabb lesz, amikor Lee hirtelen előlép, és egy hatalmasat a vállára üt, ezt kiáltva:
 - Ó, hát ez az én haverom, Kit! – vigyorog, mire Ricky értetlenül néz rá. – Mikor Robbie-t vártam, láttam ahogy szegényemet a földhöz vágják, tudod – hadarja, de a másik csak rázza a fejét. – Ne kezd már te is… - morcog, majd a lányra pillant. – Látom begyógyult a sebed kis herceg. Mi a helyzet? – kérdi rátámaszkodva, amit Kitty alig bír.
 - Hagyd már szegényt, mindjárt összetöröd! – szedi le Levont Kit hátáról. – Éppen most segített kipakolni a gépet, amíg te elszöktél. Használhatatlan vagy – veti oda Rick, mire Lee csak kinyújtja a nyelvét rá. Kitty ezen kénytelen elmosolyodni. A nevetése édes, és mázos, akárcsak ő maga. Ez természetesen végtelenül szokatlan a két srácnak. Egymásra nézve egyből tudják, hogy mit tegyenek.
 - Hát, Kitie, ma velünk fogsz este lógni. Ezzel a szép kis pofival egy rakás nőt összeszedünk majd – csíp bele Levon a lány orcájába elevenen. Rossz előjel.  Nagyon rossz.

Köszönöm, hogy elolvastad!

{ 4 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Ajjaj mi lesz itt. Úg ytudtam, hogy levon még csinál majd itt nekünk valamit :D De Robbie új, és igazából elsőre rettenet szerencsétlen. Lányosabb mint Kitty. Rickí meg tipikusan ez az eh karakter. Cuki is, meg ott is van, meg kedves is, de na. Viszont Levon hatalmas pofa, ő a kedvencem, abszolút. Persze bízva magamban úgyse vele fog majd összejönni. Tuti.
    De őszintén szólva várom már a következő részt, és kíváncsi vagyok mi lesz ebből. Láthatóan Levonak szurkolok, de mivel a többieket sem ismerem talán be kéne fognom. Hajrá!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen! És majd meglátjuk, ki kivel, mi mivel. :D

      Törlés
  2. Jaj, ne. *mintamikorazIdőfutrbanekmentcsajozniacsaj,heee*
    Továbbá üzenem Kitnek, hogy rohadt nehéz olyan hajat viselhetővé tenni, mint amilyen neki van, és bokáig hajolok, mert neki sikerült :D
    Ilyen is van
    Robbie meg össze fogja törni magát
    Vagy egyszer lánynak fogja nézni, ha nem visel szemüveget

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hm, ha nem lenne meg a folytatás, talán felhasználnám az ötletet. Hm. De így sajna már késő. Azért próbálkozok. Köszönöm a kommentet! :)

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t