Archive for 2017

Sziasztok! Nem, ez nem lesz hosszú bejegyzés. 

Csak ezért írok ide valamit, mert ha esetleg a három ember közül valaki megijedne, közölnöm kell, hogy most egy ideig lehet, hogy nem lesz sok bejegyzés. Elkezdtem valami komoly cuccon dolgozni, és egészen tetszik a dolog, szóval szeretném a legtöbb energiámat arra fordítani. Már, ami maradt. 

Előre szólok, ez talán szomorú lehet, hogy azt nem fogom itt megosztani veletek. Keresztre feszíthettek nyugodtan, de szeretném neki megadni azt az elismerést, amit valóban érdemel. Olyanoknak megmutatni, akik értik, és valóban ad nekik valamit. Csak magamat, és a regényt törném össze azzal, hogy megosztom itt. Tudom, hogy vannak sokan, akik csak idejönnek, olvasnak pár sort, és már mennek is. Ezzel nincs semmi baj, én is gyakran csinálom ezt, és az eddigi írásaimmal, és a jövőben remélhetőleg még többel, nem is bánom. Nem annyira jók, és annyi időt sem öltem beléjük. Viszont ez más. 
Ez valami. 
És olyan tipikus ostobaként rejtegetni fogom, mert azzal áltatom magam, hogy túl jó ehhez a helyhez. Most kezdem kapizsgálni, hogy mekkora drámakirálynő vagyok. Itt dumálok valamiről, amit senki sem fog soha látni. Be kellene fejeznem.

Szóval, gondoltam adok némi magyarázatot. 

Most of the time

Posted by : MoonlighTie
2017. augusztus 23.
1 Comment
Cím:
You have to join the Holly Rollers for love


Fejezetcím:
We Don't Live Here Anymore
Sorszám:
4/12
Korhatár:
R
Műfaj:
Novel, Skateboard AU
Hangulat:
Hurt/Comfort, A/A
Fejezetek hosszúsága:
2000 szó körül
Fandom:
Jakob Dylan/Dhani Harrison crossover
Szereplők:
Jakob Dylan, Dhani Harrison, George Harrison, Eric Idle, Olivia Arias, OC
Slash/Nonslash/Multi
Fülszöveg:
A Harrison család George tüdőrákja miatt Angliából egy melegebb helyre, Malibuba költözik. A 16 éves Dhani nem ismer itt senkit, ezért beteg apja bemutatja neki egyik közeli barátja, Bob fiát, Jakobot. Ő ugyan majdnem egy évtizeddel idősebb nála, mégis gondját kell viselnie új barátjának. Sajnos nem túl jó az ilyesmiben, azért elviszi Dhanit a barátaihoz, akik szerencsére hamar megkedvelik, és be is fogadják a deszkás csapatukba, a Holly Rollers-be. Jakobnak már csak meg kell tanítani gördeszkázni. És lehetőleg nem beleszeretni.
AN:
Nos, itt van a hőn áhított új fejezet, hoztuk a szokásos színvonalat, meg minden. Reméljük, tetszeni fog!
Kellemes olvasást!

Amikor Dhani kinyitotta a szemét, az első dolog, amit észrevett, a kínzó fejfájás volt. A második az, hogy valakinek az orra bele volt fúrva a vállába, a harmadik pedig, hogy az a valaki Jakob Dylan volt. Azután sorra az is eljutott az agyáig, hogy Jakob Dylan ágyában fekszik Jakob Dylan házában, ami azt jelenti, hogy nem otthon van. Anyukája aggódik. És mérges.
Erre kis híján szívbajt kapott, ami még mindig jobb volt annál, amit otthon fog kapni.
Megpróbált kibújni Jakob karjából, lehetőleg úgy, hogy ne keltse őt fel, még ha nehezére esett is. A kibírhatatlan kábaság ellenére pontosan érezte Jake finom, bársonyos illatát, és meleg, érzelemtől fűtött ölelését. Ugyan nem tudta tisztázni magában a tényt, hogy beleszeretett-e már Jakobba, de az nem volt kétséges, jól érezte magát a karjában. Mégis, az előző éjszaka eseményei kezdtek felélénkülni az agyában.
– Te jó ég – morogta, és nem volt büszke magára. Mert Jakob erre elkezdett mocorogni.
Dhani összeszorította a száját és visszatartotta a lélegzetét. Nem látta szükségét annak, hogy Jake felébredjen.
Szerencséje volt, mert Jake nem ébredt fel, de legalább elengedte őt, így anélkül tudott kiosonni az ajtón, hogy bárki észrevette volna. Viszont nem ismerte a járást a Dylan-házban, és Bob bácsit sem volt szándékában életre rázni és megkérni, hogy ugyan mondja már el, hogyan kell innen kijutni. Már ha Bob bácsi egyáltalán a házban volt.
Belátta, hogy jobban jár, ha mégis felkelti az ifjabb Dylant, ha nem akarja, hogy egy életre kitiltsák a házból, ha nem ügyes.
Egy frusztrált sóhajjal visszament a folyosóról Jakob szobájába, és megrázta a karját.
– Jake! Pszt – keltegette, és tudta, hogy az arca olyan vörösen izzik, mint egy közlekedési lámpa.
– Kelj fel, légyszi – próbálta észhez téríteni az idősebbet, nem sok sikerrel. Belátta, hogy itt a szép szó nem segít.
– Jakob! – sziszegte a fogai közül hirtelen, ami elég meglepő volt ahhoz, hogy Jake végre felriadjon. Ködös tekintettel bámult bele Dhani arcába.
– Dhani – mosolygott rá mámorosan, majd elkerekedett a szeme. – Dhani! Öhm… Jó reggelt?
– Neked is – bámult vissza Dhani, és egy pár deka kőtörmelék leesett a szívéről. Akkor Jakob nem nagyon vette a szívére a tegnap történteket. Jó. Legalább ő nem.
– Bocs, hogy felkeltettelek, csak hát nem tudom, merre kell kimenni – vallotta be Dhani, és jámboran megvonta a vállát.
– Aha. – Jakob valószínűleg nem fogta fel, mit akar tőle a törpe. – Ja! Kikísérlek – törölte ki az esthajnal maszatos emlékét a szeméből, és feltápászkodott.  Megy ez.
– Na, és hogy érezted magad tegnap? – próbált csevegni Jake, ahogy leballagott a lépcsőn.
Dhani, aki mögötte ment, nyugodtan felvonhatta a szemöldökét, mert Jakob úgyse látta.
– Jófejek a barátaid – motyogta végül, és Jake erre a válaszra várhatott, mert nem kérdezett többet.
– Akkor ez azt jelenti, hogy szeretnél csatlakozni, ugye? – nyitotta ki a hátsó ajtót Jake, és kilépett a napfénybe, Dhani megint csak mögötte.
– Aha. Hát, igazából nincs túl sok választásom – hagyta helyben a kicsi.
– Ahhoz viszont… Tudod mit? Most elmegyünk neked deszkát venni, mert amilyen szerencsétlen vagy, még az sincs. Deszkamegszállott – ráncolta össze az orrát Dylan, majd ki is simította, és elnevette magát. – Na, gyere.
Dhani úgy döntött, ezt a kis időt már, amit az élők sorában tölt, Jakobbal is töltheti akár. Már mindegy, ha hazaér, így is, úgy is vége mindennek. Legalább fél napig. Olivia szigorú anya volt.
– Na, megyek – mondta hát, és újra az ösvényre tért, most megint józanul.
A skatebolt a belváros közepén volt, mint kiderült, így nem sokáig kellett az ösvényen menniük.
Pont annyira volt messze, hogy Dhani elfáradjon és Jake átkozza a saját fejét, hogy miért nem hozta a deszkáját. Erről hamar elterelte a figyelmét a kis törpe. Azon kapta magát, hogy ok nélkül fürkészi minden léptét, minden apró mozdulatát. Sosem állt a folyton mosolygó tini hírében, de most valamiért belül olyan melegséget érzett, ami felért ezernyi jelentéktelen mosoly boldogságával.
A Hyracenne nevet viselte magán a bolt, ami félig a föld alá volt rejtve, ezért egy lépcsőn kellett lemenni, hogy bejuthasson, aki akart. Meg az is, aki annyira nem.
A falakat különféle deszkák és egyéb gurulós közlekedési eszközök díszítették, ízlésesen elrendezve.
Kis sorokban álltak a szerszámok és a pótalkatrészek.
Dhanit az egész egy hangszerboltra emlékeztette, azzal a különbséggel, hogy itt kevésbé érezte otthonosan magát, mint ott.
Szerencséjére Jakob viszont úgy viselkedett, mint aki itt lakik, és habozás nélkül a pult mögött álló magas, hosszú hajú és rövid szakállú férfihez fordult. Akinek Dhani elfelejtett köszönni, bármilyen erősen is bökte oldalba Jake.
– Hagyd csak – szólt rá a férfi, és rátámaszkodott a pultra –, csak nézelődött.
– De csak-csak jó neveltetésben részesült, érted – vigyorgott Jake, amivel kiérdemelt a másik két személytől egy-egy elégedetlen grimaszt.
– Mivel előző héten jártál már itt, így gondolom, nem neked van valamire szükséged – fordult újra Jake-hez a férfi. De igazából csak reménykedett. Jake és a barátai fosztották ki minden adandó alkalommal a boltját. Bár körülbelül csak nekik volt fenntartva, ha jobban belegondolt. Amikor Kiara, a lánya először hozta a kis csapatot át hozzájuk, már tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Egy ilyen bolt. De nem volt látnok, így mégsem tudta.
 – Jól gondolod – rázta vissza a valóságba Jakob. – Nagyravágyó törpe deszkával álmodik. Úgyhogy gondoltam, valóra is válthatnánk az álmát, és vehetne egy longboardot. Olyat, amilyen nekem van. Az jó lesz? – kérdezte a miheztartás végett Dhanit, aki csak hápogott, mert fogalma sem volt, milyen longboarja van Jake-nek.
– Ha te mondod – hagyta rá.
Így Jakob és Dhani egy negyedórával később felmásztak az ajtón, vissza a szabad levegőre, amit már kezdtek hiányolni, egy longboard társaságában, ami biztos olyan volt, mint Jakob-é. Mert az jó, ugye.
– Arra gondoltam, akár ki is próbálhatod most rögtön, talán ráérzel – biztatta Jake Dhanit. – Az első lépés, hogy ráállsz a deszkára.
– Na ne mondd – állt rá Dhani a deszkára. Így a feje búbja egy szintre emelkedett Jake szemöldökével. Eltartotta maga mellől a karjait, hátha úgy jobban megy majd az egyensúlyozás. Kicsit bizonytalanul, de állt. A deszkán.
– Eddig jó – bólogatott Jake. – És most…
– Elkezdem hajtani magam? – töprengett bele Dhani, és így is tett. Ennek következtében előbb előre, majd hátra dőlt, és gyorsan leugrott a longboardról, hagyva, hogy jó pár méterrel elguruljon tőlük. Jakob utánafutott és megállította.
– De nem így – vonta össze a szemöldökét. – Azaz elvileg így, igen, de valahogy jobban kéne egyensúlyoznod. Olyan, mint a szörfözés, vagy a snowboardozás. A csípőd, és a vállad párhuzamos a deszkával, míg a térdedet hajlítva váltogatod a súlypontodat előre, és hátra. A törzsed egyenes, és a válladon át nézed merre is mész. Sosem szabad elfordítanod a testedet, mert akkor elveszíted az uralmat a board felett. Csak engedd siklani. Lazán. Nézd – állt fel ő maga a deszkára, és simán, méltóságteljesen gurult egy darabon. Még csak a karjait sem használta egyensúlyozásra.
– Így – mosolyodott el diadalittasan. Visszafordult Dhani-hez, aki a nyomában loholt. Leszállt a deszkáról, és újra átengedte azt neki. A kis Harrison ezúttal ha lehet, még óvatosabban állt fel rá, és nagyon lassan érintette hozzá az aszfalthoz a bal lábujjait, amikkel aztán igencsak finoman lökte meg magát. Ez bevált, és nem esett le. De nem is haladt semmit.
– Meglesz az – drukkolt Jake, mindhiába. A deszka kerekei beleütköztek a következő járdaszegélybe, és Dhani megállt egy finom rándulással. Ami elég volt ahhoz, hogy a teste földre zuhanjon. Ugyan kissé lehorzsolta az állát, jobban örült annak, hogy Jakobnak most legalább nem kell újra a deszka után futnia.
– Dhani! – tette Jake mégis, miközben aggodalmasan lehelte a törpe nevét a levegőbe. – Jól vagy? – hajolt sebesen mellé, odébblökve a longboardot.
– Persze, persze – hadarta Dhani, míg Jakob a hátára fordította. – Semmi bajom – mosolyodott el, ahogy a másik karja ismét az övéhez ért.  – De azért újraélesztenél, ha esetleg elájulok? – nyögte ki kacéran, de már meg is bánta, ahogy elhagyta a száját. Legalábbis nehezen dolgozta fel, hogy valóban kimondta. Nem mintha Jake túl komolyan vette volna.
– Nem fogsz – vágta rá, és felsegítette a törpét. – Biztos jól vagy? – görnyedt kissé össze, hogy állva is egy vonalban lehessen vele, amitől Dhani persze azonnal zavarba jött. Bele is pirult. – Kicsit lehorzsoltad az állad – fogta meg Jake a kicsi nyakát, és felemelte.
– De nem vészes – tette hozzá, majd idegölően lassan megnyalta hüvelykujját, és végighúzta az apró seben. – Tudom, hogy kicsit gusztustalan, de hidd el, hogy segít – súgta Jake bocsánatkérő tekintettel, míg Dhani előtt leperegtek élete utolsó, legcsodálatosabb percei. Nyelt egy nagyot, hogy képes legyen visszafognia magát.
 – Köszi – felelte halkan, míg Jakob ismét a kerekeire állította a deszkát. – Na most! – csapott a fiú lelkesen a levegőbe, de ahogy Jake kinyújtotta a kezét, szinte hasba vágta. – Mi az? – értetlenkedett.
– Ennyi elég lesz mára. Nem akarom, hogy bármi bajod legyen – állította meg Jake. – Gyere! – mutatott le a longboardra.
– Hogy érted? Azt mondtad, mára ennyi.
– Egyedül nem is engedlek rá, de ha már ez itt van, nem fogunk sétálni – mormolta. – Kiarát is így tanítottam meg, nincs benne semmi. Csak elém állsz és kész – szavalta, míg Dhani félénk léptekkel lépett mellé.
– Nem akarom, hogy miattam te is eless, vagy valami – nyögte a törpe gyengéden, ahogy rálépett a deszkára, lábait Jake-éhez helyezve.
– Nem lesz baj, amíg én irányítok – jelentette ki Jakob határozottan, ahogy Dhani csípőjét hirtelen a magáéhoz rántotta. A fiú teste eltelt forrósággal, és bokáig elvörösödött. – Ne nagyon mozogj, jó? – súgta Jake a fülébe, és ő némán bólintott. Érezte Jakob minden kényes testrészét, amit csak kellett. Ahogy a magasabbik fiú kimérten hajtani kezdte a deszkát, és a kerekek egyszerre elindultak, Dhani reflexből Jake nadrágjához nyúlt, amibe sebesen belekapaszkodott.
– Bocsi –  csukta be a törpe szemét, ahogy gyorsulni kezdtek.
– Semmi baj – vigyorodott el Jake, majd egyik kezét Dhani-éra rakta. Ugyan ketten álltak egy deszkán, és az út is repedezett, piszkos volt, egyikőjük sem érezte még nagyobb biztonságban magát.

Mindeközben az idősebb Harrison otthon pihent csöndesen, ahogy szokása volt, de nem egyedül, mert azért szerette a társaságot. Az ágya mellett Eric üldögélt, mert az előző nap megértette, mennyire fontos neki, hogy csak ő legyen George-nak. Meg, hogy az a vénember jobban érdekelje George-ot, mint ő, aki szép volt és fiatal…! Hát milyen dolog ez?
– Min töröd a fejed ennyire? Ismerlek már, valami épp nem tetszik, ugye… – szólalt meg George, aki ezek szerint végig Ericet bámulta, pedig úgy nézett ki, mint aki alszik.
– Semmi bajom – tagadta persze Eric csípőből.
– Aha – George nem volt meggyőzve. – Akkor mesélj, tegnap miért nyársaltad fel a tekinteteddel Bobot? Olyan volt, mintha ott helyben ki is süthetnénk, megforgathatnánk a tűz felett, meg minden… – halt el a hangja. Úgy tett, mintha csak rádöbbent volna a butaságára, de valójában éles fájdalom érte.
– Ja, Bobot. Mondom, semmi bajom. Se Bobbal, se senkivel, a világra sem vagyok mérges egyáltalán, mondjuk okom lenne, de nem vagyok, tényleg – szipogott megvetően Eric, és összefonta a karjait.
George megvakarta az orrát egy néma sóhajjal.
– Pedig jó fickó, a rendőr se bántja, meg egyebek. Valahogy felfrissül tőle az ember – próbálta tömören összefoglalni mondandóját, álcázva a kínt, amit a torkába süppedő gyenge izmok erőltetése okozott.
– Akkor én ezennel megkérdőjelezem, hogy ember vagyok-e – vonta fel a szemöldökét gúnyosan Idle. – Megkaptuk végre az engedélyt a tolókocsidhoz, mellesleg. Elmegyek érte – mondta ellentmondást nem tűrően, és már fel is állt, készen arra, hogy otthagyja George-ot. Néha túlfűtötte magát.
El is ment, és csekély két és fél óra múlva vissza is tért tolókocsistul, azon morogva, hogy itt Amerikában milyen lehetetlenül szervezték az orvosi ellátást. Erre akart koncentrálni, nem George odaadó rajongására egy hamburgerzabáló iránt.
Belépett a konyhába, ahol Olivia állt, valamit kavargatva a tűzhelyen. Még mindig szokása volt margarétából levest főzni, bár már ritkábban tette, mert egyszerűen nem lehetett sehol efféle növényt találni. Rámosolygott Ericre és a tolókocsira, és már épp szóra nyitotta volna a száját, de Eric gyorsabb volt, és már le is nyomta George szobájának kilincsét.
Benézett a szobába, és elszállt az életereje. Meg a maradék is. Aztán mind visszajött, és Eric a haragtól elhűlve taszított egyet a tolókocsin, hogy az nekikoppanjon a falnak, és szó nélkül kinn is volt az ajtón. Olivia szívesen utánament volna, de akkor a vérrel verejtékezett munkája kárba veszett volna egy pillanat alatt, így csak tanácstalanul kavargatta tovább a löttyöt.
Ez is biztos azért volt, mert nem mondta meg Ericnek, hogy Bob már ott volt George mellett, és valószínűleg alszanak, csendre és nyugalomra van szükségük, de rá nem. Mindig ő volt a hibás, persze.
Olivia jókedvén csak tetézett, hogy alighogy Eric kiviharzott, bejött Jake és Dhani.
Szívesen megérdeklődte volna a fiától, hogy mégis hol volt egész éjjel, és hogy képzeli, hogy még csak egy szót sem szólt, hogy nem jön haza, de túl kimerült volt ahhoz, hogy Dhanivel veszekedjen.
Amúgy is, kicsi fia túl jó kedvben volt ahhoz, hogy azt most ő elrontsa.  Így hát egy dolog maradt csak hátra, amivel beszélgetést tudott kezdeményezni.
– Éhesek vagytok?
Válaszul Dhanitől egy „nem igazán”-t, Jake-től pedig egy „nagyon is”-t kapott.
Leültette őket az asztalnál, és mindkettejük elé odatett egy tányérnyi levest. Jake rá is vetette magát az ételre, de Dhani csak karistolta a tányér alját a kanalával. Ez a leves amúgy sem volt épp a kedvence, és még mindig elég másnapos volt.
Jakob bámulatosan gyorsan befejezte a saját adagját. És még mindig éhes volt. Hidegkék farkasszemekkel nézte Dhani tányérját, aki igazán hálás volt, hogy odaadhatja neki azt, így amikor Olivia nem figyelt, gyorsan tányért cseréltek. Jake rekordsebesség alatt beburkolta Dhani adagját is. Majd elment. Megköszönte az ételt Oliviának és a minőségi időt Dhaninek, és eltávozott. Magával vitte Dhani újdonsült deszkáját, mert „úgyis visszahozza, és így gyorsabb”. Dhani felment a szobájába.
Fáradt volt és másnapos, mégis, ritkán érezte ilyen jól magát, mint most. Miért is ne dobja sutba a jókedvét?
Eszébe jutott, hogy látta Ericet kirontani az ajtón, amikor befordultak az utcába Jake-kel. Nem épp úgy nézett ki, mint aki békében távozott. Fel kéne hívnia, megkérdezni, hogy minden rendben van-e, igaz? Igaz. Vagy nem. De. Sebaj, mindig az nyer, aki mer.
Dhani felkelt és kiosont a szobájából, át Oliviáéba, ahol volt egy telefon. Fejből tudta Eric számát, még szép, hogy fejből tudta. Visszatartotta a lélegzetét, ahogy tárcsázott, és még akkor is elfelejtett lélegezni, amikor már kicsörgött a túloldalon. Éveknek tűnő percekkel később sem jött válasz. Eric nem vette fel. Egyáltalán. Pedig Dhani türelmesen várt és várt. Ha tehette volna, egész nap csak neki telefonált volna.
Dhani próbálta magát azzal nyugtatni, hogy Eric biztosan kocsmázik, vagy valaki másnál van. Talán éppen alszik. Golfozik? Az agyán minden egyes lehetőség átrohant, a forgó kerék nyila mégis a legkellemetlenebbnél állt meg.
Eric nem szereti. Nem kíváncsi rá.
A fiú legtöbb esetben ilyenkor kiborult, sírt, és mély depresszióba sodorta volna magát, most valamiért harag borította el. Lecsapta a kagylót, és intenzív dühtől tüzelve rohant fel szobájába. Ott aztán a falba ütött, szerzett még egy csúnya sebet. Ekkor jött rá, hogy pontosan azt teszi, mint szívszerelme.
Elmosolyodott.
Csinálhat az az idióta bármit, ő valahol örökké szeretni fogja.
Bedőlt az ágyba, és erőtlen teste hópehelyként simult a takarójába, ami selymes érintéssel fogta magához. Sokkal kényelmesebb volt Jacob kemény, nyirkos ágyánál. Akkor miért gondol most is szüntelenül rá? Az illat.

Dhani szemére hamar álom szállt. Álmai erdejében volt egy fiatal elf, aki elindult a pagonyerdőből, hogy a törpök tisztásán, és sellők tengerén át az emberek királyságába, ahol az apja volt a palota mágusa. Szerencsétlenségére a várat pont saját testvérei támadták meg, a patakvölgyiek. Az emberek persze rögtön árulónak sejtették őt és a mágust, ezért menekülniük kellet, ahogy a kastély vesztével a gyermekhercegnek és a királynak is. Az uralkodó kíséretét megölték a völgyielfek szövetségesei, a mezei ölyvök. A sors úgy hozta, hogy a két pagonyelfnek vált a feladatává a király és a fiatal herceg kimenekítése a vidékről. Ahogy egyre nagyobb utat tettek meg, a kis pagonyelf szembesült a király súlyos betegségével, ami hamarosan a vesztét is okozta. A herceg így egyedül maradt, birodalom és apa nélkül. Már csak parányi reménye maradt. Az öröksége, és a bátor, erős pagonyelf. 



Köszönöm, hogy elolvastad!
Következő rész

Holly Rollers - Négy

Posted by : BohemianBeatle
2017. augusztus 5.
4 Comments
Szökőév - Tizenhárom
The saga of Pepote Rouge - A Pepote Rouge meséje

The Band * RPF * Novel * Hurt/Comfort * A/A * Suspensive * R * Zene 

,,Egy februári napon Kitty végre megteszi azt, amire már hónapok óta készült, elszökik Manchesterből. Leborotválja hosszú, szőke haját, a fejére kalapot húz, és a fiatal vándorfiú szerepében tetszelegve repül egészen New Yorkig. Otthontalanul vág neki új életének tervek nélkül, de reményben úszva. Útja során végül egy folkot játszó zenekar mellet köt ki, akik érthetetlen okból kabalájukká fogadják, anélkül, hogy tudnák, Kit Moon igazából lány, nem csak egy brit suhanc fiúcska."

Oké srácok, nincs táblázat. Igen, egy lusta disznó vagyok. Ez van. Örülni inkább az új fejezetnek, meg minden. Nem tudom miért, de most úgy a moodban voltam, hogy írjam kicsit. Ez esett. Kellemes olvasást hozzá, ez már a második évad. Minden kicsit új, kicsit más. Döntsétek el, hogy tetszik-e. 



Kellemes olvasást!

Szökőév - Tizenhárom

Posted by : MoonlighTie
2017. augusztus 3.
3 Comments
Cím:
Nem minden tündérmese válik valóra, higgy nekem


Alcím:
-
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Angst
Szavak száma:
1000+ 
Fandom:
Bob Dylan, The Band Crossover
Szereplők:
Bob Dylan, Robbie Robertson, Albert Grossman
Slash/Nonslash
NA:
Robbie belül. Bobby kívül.
1965, London
Kellemes olvasást!

 - Túl sok neved van. Melletted senkinek érzem magam. – Ó hányszor próbáltam már megszólalni?

Ott ülsz. Egy régi, százéves bársonyfotel karjában, és én csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak egy napra átvehetném a helyét. De már azzal is beérném, ha hirtelen megszólalna, és megkérdezhetném tőle milyen téged átölelni.
Amikor rólad kell beszélnem csak szakadozva jutod szavakhoz. Percenként mosolygok. Egyszerre érzek szégyent, és szomorúságot, mégsem vagyok máskor boldog, csak ha rád nézhetek. Ha előttem vagy hirtelen tisztának érzem magam, bűntelennek.

A szemed.
Kék, szürke, cián, fehér, és úgy csillog, akár az összes csillag az égen. A tekinteted az Antarktisz jéghegyeinek serege, amiken a jegesmedvék élnek békében. A pillantásod olyan varázsvilág, amiben örökké bolyongani szeretnék. Ha ártatlan szemhéjad szelíden felemelkedik én máris a padlón fekszem, és várok, hogy koporsómat körém építsék. Egyszerűen nem tudok elképzelni szebbet.
Minden nap csak arra várok, minden reggel arra ébredek, minden éjszaka azért álmodok, hogy megláthassam
a szemed.

A szád.
Mások nem láthatják, de én tudom, hogy az ajkaidon zöldellő alpesi dombok fekszenek. Úgy kanyarognak fel le, hogy az maga a megtestesült harmónia. A rózsaszín, pirosló hús, amibe legszívesebben gyengéden beleharapnék olyan, akár a tiltott gyümölcs, amit sosem szabadna megízlelnem. Néha sekély harapással bünteted magad, de én képtelen vagyok nyugton végignézni, ahogy fogaidat romlatlan ajkadba mélyeszted, helyettem.

Az orrod.
Toronyként emelkedik ki az arcod mezejéből, mintha többet akarna, mint a többi apró pórus. Túlromantizálom ezt az egyszerű orrot, ami nem is szép, és nem is csúnya. Számomra mégis többet jelent egy egyszerű szervnél, amivel a világot ízleled. Nem tudom nem fürkészni minden nevetésed, mikor ez az apró, bátor orrocska fel-fel ugrál, ahogy orcádra pirosság ül.

Én vagyok az ostoba, amiért ilyen értelmetlen gondolatokkal szennyezem magam, de testemet, ahogy elmémet, a mérgeddel egyre gyengébbé teszed. Minden melletted töltött pillanat egyre elveszetté tesz. Nem tudom mit akarok igazán, hiszen rajtad kívül mégis mi létezik? Mi okoz örömöt? Minek kellene boldoggá tennie?
Hazudok magamnak, amikor ezt szerelemnek nevezem. Nem lehet egy emberben ennyi érzeleme olyasvalaki iránt, akit még csak meg sem érintettem. Akit csak messziről szemlélek. Csodálok. Ebből is látszik, hogy milyen kicsi vagyok.

 - Mi lesz a következő? – kérdezi egy hang a tömegből.
 - Talán Baltimore. Szeretem Baltimore-t. Főleg a nevét. Hangzatos, nem? Talán írok róla egy dalt – feleled gúnyolódva, mégis komolyan. Mások kifigurázása közben vagy a legőszintébb saját magadhoz.
 - Mi lesz a címe?
 - Baltimore.

Bárcsak megtalálhatnám a választ, hogy mi vonz hozzád ennyire. Mi az, amiért beléd szerettem. Nem a tény, hogy mindenért életemet adnám, ami te vagy, hanem az indok ezek mögött. Sosem vettelek el. Pedig azt mondják, az idő hozza szárnyán az érzelmeket. Nekem nem tartott sokáig.

 - Oké, oké! – kiabál Al, miközben az ajtó felé mutogat. – Le lehet lépni, jó? Ennyi elég volt mára! – emeli fel még jobban a hangját, és csak ekkor kapok észbe. Hol is vagyok? Mi történt? – Vége! – A konferenciának vége, és csak annyit látok, hogy te a napszemüveged alatt dörzsölöd szemed, míg hátat fordítasz az utánad sikoltó tömegnek.
 - De hát, én csak annyit kérdeztem elmegy-e valaha énektanárhoz – nevet az egyik riporter dölyfösen. – Nem tud énekelni, ezt miért olyan nehéz felfogni? – kacarászik magában, mire az egyik női újságíró fejbe csapja a ridiküljével. Én ezen olyannyira elmosolyodok, hogy talán még hangot is csatolok hozzá. Ettől te szipogni kezdesz.
Al kitereli a tömeget, majd az ajtóból felém fordulva ennyit súg:
 - Robbie, vígasztald már meg, az istenit! – mérgelődik, és vállon bök. Én, akár egy falevél odébb esek, de legalább a talpamra. Az ajtó becsukódik Al mögött, és te azonnal összehúzódsz. Lábadat a fotelra teszed, és arcodat a térdedhez feszíted. Látom, hogy szenvedsz. Nem könnyezel, de szinte biztos vagyok benne, hogy a szemeid vörösebbek a Grand Canyon rozsdás kőszikláinál.
Ketten vagyunk. Csend van, ahogy az lenni szokott.
Tanácstalanul nézek jobbra balra, de kétségbeesetten veszem észre, hogy semmi sincs körülöttünk. Székek, terítők, és az ablakok. Minden fehér, minden tiszta. Még egy beszédes kávéfolt sincs a szőnyegen.
 - Jobban tennéd, ha elmennél – prüszkölsz halkan.
 - Én tényleg szeretnék megszólalni – felelem bután, majd meghallva saját némaságomat gyorsan hozzá teszem. – És valami hasznosat mondani.
 - Hasznosat? – nyögöd halkan, majd hadarni kezdesz. – Ebben a kibaszott világban mi hasznosat lehet mondani, ha? Úgysem a szavakra figyelnek, amit mondasz, hanem a levendulalevélre, amire leírod. Ezen a retkes földön nincs semmi hasznos. Minden el van cseszeve, és kezdem azt érezni, hogy én csak még elcseszettebbé tudom csak tenni – rántod magad kisebbre. Mintha el akarnál tűnni. Csak egyszerűen felszívódni. – Tudod miért szeretek veled lenni, Robbie? – suttogod hirtelen, és a szívem hirtelen megáll, a válaszra várva. – Mert olyan, mintha saját magammal lennék. Nem tudok túl vicces lenni, ha magamat kell szórakoztatnom. Még megvígasztalni sem tudom magam, hiába szeretném, vagy tudom, hogy jót tenne…
 - Akkor jó – válaszolom gyengéden, és kissé elvigyorodok.
 - Mi jó? – kukucskálsz ki a két térded között.
 - Hogy szereted magad – vágom rá, hogy minél hamarabb túlessek rajta. Nem is kételkedem benne, neked azonnal értelmessé válik ez a három szó. Lassan leengeded a lábad a fotelról, és a szemüveged is lecsúsztatod.

Itt állok előtted meztelenül. Levetve magamról minden titkomat, és félelmemet. Mindig is szeretted az olyan dolgokat, amiknek több értelme volt, vagy lehetett két oldalról nézni, most mégsem csodálatot tükröz orcád. Kétségeket. Talán most van jelentősége, hogy fekete vagy fehér?

Al a semmiből terem elő, ahogy kitárja az ajtót, és sebesen feléd fut.
 - Jól vagy, Bobby? – kérdezi a szerető, aggódó apa szerepében tetszelegve. – Ugye nincs semmi baj? Nem kell ezeket a szarokat magadra venned, jó? Nehogy az legyen, mint a múltkor. Azt te sem akarod. Ugye? – mondja sietve, és felállít a fotelből. – Itt az idő, hogy menjünk – Vezet az ajtó felé, mintha vak lennél, de te zavarodottan követed. – Gyere Robbie, ne kószálj el! – szól oda hozzám, és kisétálunk.

Minden olyan gyorsan véget ér, ami számít. Látni a szemedben a világosságot, és az őszinteséget. Miért nem varrhatom magam hozzád, és hímezhetem rád, mennyire szeretlek? Talán sosem derül ki mi volt, vagy mi lesz. Az is lehet, hogy még ma mindketten meghalunk, vagy találunk valaki mást. De sosem felejtem el a fényt, ami rád világít. A forróságot, ami elönt mindkettőnket. Az érzelmeket, amik fegyverként döfnek szíven, akárhányszor rád gondolok.

Egy széles, ezüsttollú daru vagy, ami őrzi álmaimat, hogy mindig rólad szóljanak. Talán még nem tudom, és sosem fogom milyen kötéllel kötött a mindenség hozzád, de ameddig elvágni nem tudom, és az idő sem emészti fel, addig hozzád tartozom.  

Nem minden tündérmese válik valóra, higgy nekem

Posted by : MoonlighTie
2017. július 30.
2 Comments
Cím:
Sugárvégen

Alcím:
-
Korhatár:
PG
Műfaj:
One-shot, Vignette
Hangulat:
Suspensive
Szavak száma:
300 db
Fandom:
Original
Szereplők:
-
Slash/Nonslash
NA:
Ez csak úgy megtörtént, amikor olyan sok dolog loholt a fejemben, hogy gyorsan leírtam. 
k. e. 31, Dionüszosz színháza
Kellemes olvasást!

Nézem az embereket körülöttem, mintha percenként lándzsát rántanának. A szavaik élesen szúródnak szívekbe, de az arcuk ékes címere tetteiknek. Nincs titok a vándor előtt, aki országokon át csak a békét keresi. A tálentum nem számít, a tehetség kapa’, ha a többi aranyásó közt is csak ember vagy. Nézz mélyen a földre, aminek horizontja megvilágítja következő életedet. Egy lobogó zászló lesz a népünk reinkarnációja. Égnek szegezett orral, büszkén pillantunk tova, míg táncoltat minket a szél. – Bármilyen gőgösek, annak csak játéka vagyunk.

Hát mi vagyok én, a saját démonjaim mögé bújva? Mi vagyok, ha az emberségemet a tükrön keresztül csak hazugságnak látom? Nézek, nézek és nézek, egy kaméleon tűnik fel előttem. Váltogatja a színét, és rejtőzik előlem. Tehetek bármit, sosem találom meg magam a szívem mély gödrében. Talán nem is akarom, mert saját szememre találva csak borzalomra lelnék. Így a magány kezében élve érzem magam annak, aki sosem voltam. A félelem kabátját húzom magamra, ami nem véd, csak elfedi csupasz testemet. Az egyetlen, amit érzek üres fájdalom, ami fülsüketítő hangon cseng fejemben percről percre. Egy lassú, komisz haldoklás kínoz, amire gyógyírt csak az őszinteségben lehet találni, amely bármely drágakőnél ritkább ebben a világban.

A sötét óráimban rád rengeteget gondolok, mert olyankor elfelejtem a földet a talpam alatt, és az eget a fejemen, amik ebbe az életnek nevezett kalitkába zárnak. Veled a képzeletemben elnyel a szenvedély örvénye. A színek élénké vállnak, és a szürke sivárság belefullad saját céltalanságába. Te vagy a folyton mozgó idő, ami először életet ad, és én bátran adom kezedbe mindazt, amit tőled kaptam. Általad hullok majd a sírba, ahová szántál, ahová eltemetik azt a lyukat, ami bennem tátong nélküled. Nem vihetlek sehová magammal, hiszen éppen a te elmédben járok, ahogy te az enyémben.

Nincs igazi valóság, csak te és én, ahogy önmagunkról megfeledkezve, sikoltva fohászkodunk a másik boldogságáért egy életen át. 

Sugárvégen

Posted by : MoonlighTie
2017. július 25.
2 Comments
Cím:
You have to join the Holly Rollers for love



Fejezetcím:
Lend a Hand
Sorszám:
3/12
Korhatár:
R
Műfaj:
Novel, Skateboard AU
Hangulat:
Hurt/Comfort, A/A
Fejezetek hosszúsága:
Ez épp 3700 szavas lett 
Fandom:
Jakob Dylan/Dhani Harrison crossover
Szereplők:
Bob Dylan, Jakob Dylan, Dhani Harrison, Olivia Harrison, OCs
Slash/Nonslash/Multi
Fülszöveg:
A Harrison család George tüdőrákja miatt Angliából egy melegebb helyre, Malibuba költözik. A 16 éves Dhani nem ismer itt senkit, ezért beteg apja bemutatja neki egyik közeli barátja, Bob fiát, Jakobot. Ő ugyan majdnem egy évtizeddel idősebb nála, mégis gondját kell viselnie új barátjának. Sajnos nem túl jó az ilyesmiben, azért elviszi Dhanit a barátaihoz, akik szerencsére hamar megkedvelik, és be is fogadják a deszkás csapatukba, a Holly Rollers-be. Jakobnak már csak meg kell tanítani gördeszkázni. És lehetőleg nem beleszeretni.
AN:
Megint csak közösen írtuk a fejezetet. Én speciel meg tudom különböztetni a mondatainkat (vicces lenne, ha nem tudnám), de másnak megy-e? Én ártatlan vagyok.
Kellemes olvasást!


Jakob másnap délután megérdeklődte a Harrison-család telefonszámát Bobtól, de, mint kiderült, ő sem tudta.
– És mégis mit fognak szólni, ha hívatlanul rájuk török? – vakarta meg a tarkóját apjára nézve.
– Biztos nagyon fognak neked örülni – biztosította az idősebb Dylan egy fancsali álmosollyal.
– Persze, hogy direkt csinálod. Azt akarod, hogy kitiltsanak onnan – nevetett kínjában Jakob, majd elkomolyodott.
Bob megforgatta a szemét, majd a fia kezébe nyomta a deszkáját, ami az ajtó mellé volt támasztva.
– Csak menj már, örülni fognak, ha Dhani egyáltalán kimozdul. Gondolom, a haverjaid nem fogják a Yellow Submarine-nel zaklatni – lökte ki az ajtón kedvenc fiát.
Ebben volt valami. Jakob ezer meg egy emléket tudott hirtelenjében előhívni, amikor az osztálytársai vagy esetleges barátai az apja hírnevével cukkolták. A Like a Rolling Stone-ra és a Blowing In The Wind-re vonatkozó megjegyzéseket hamar megtanulta figyelmen kívül hagyni, de időről időre felbukkantak olyanok, akik igen mélyrehatóan ismerték Bob munkásságát, és ők olyan dolgokra céloztak, amiket Jake csak akkor értett volna, ha kétszer születik, és másodjára húsz évvel korábban.
Hát milyen lehetett Dhani-nek és a többi Beatle gyerekeinek? Jobb nem is belegondolni. Pedig már belegondolt, késő.
Legurult a tengerpartra, ahol egy, a melegre való tekintettel épp üres járda futott végig, pár méterre a parttól.
A járda egyenletesen ki volt kövezve, így bár nem volt meg az a suhanásérzés, ami az aszfalton szokta elfogni Jake-et, felszabadultnak érezte magát az út alatt, ami rövidebbnek tűnt, mint az autóban az előző nap.
Egy szempillantás előtt ott találta magát a küszöbön, és kicsit félve emelte fel a kezét, hogy bekopogjon. Inkább becsengetett. Nem mintha ettől kevésbé félt volna, de valamiért ezt biztonságosabbnak érezte.
Az ajtó most nem nyílt olyan gyorsan, mint tegnap, de egy fél perc ácsorgás után Jakob újra meglátta Oliviát, aki most is ugyanolyan boldognak tűnt, hogy látja.
– Kezét csókolom – köszönt Jake, és elpirult. Máris elrontotta, hihetetlen.  – Bocsánat, hogy csak így eljöttem, de szeretném megkérdezni Dhanit, hogy volna-e kedve eljönni gördeszkázni velem és a barátaimmal. Beszéltünk tegnap, ugye, és, öö, megtudtam, hogy ő is szeretne deszkázni meg ilyenek… – halt el a hangja, és bocsánatkérően pislogott Oliviára. Akármilyen erősnek mutatta magát, belül telis-tele volt kétségekkel.
– Aha – bólintott Liv –, én is úgy tudom. Bejössz megkérdezni, vagy elég, ha lehívom?
– Ó, bőven elég – hadonászott idegesen Jake, majd gyorsan abba is hagyta a hadonászást. Nem nézett ki elég jól.
Olivia sarkon fordult, és eltűnt a lépcsőfordulóban, otthagyva Jake-et a nyitott ajtóban.
Három perc sem telt bele, és George felesége és fia vissza is jöttek, az utóbbi egy kezelhetetlen bozonttal a fején, ami arra utalt, a gazdája az imént kelhetett fel, ami érdekes volt, mert már jócskán elmúlt az uzsonna ideje is. Ezek szerint Dhani mindent örökölt George-tól, csak a híres-hírhedt étvágyát nem.
Dhani egy álmos, de lelkes vigyorral üdvözölte Jakob-öt, aki egy hasonlóval köszönt vissza.
– Szóval van ez a klub-féleség, ahol gördeszkázunk, és gondoltam, te is eljöhetnél – csapott Jake a dolog közepébe, mintha Dhani-nek pontosan tudnia kellett volna, miről beszél.
És pontosan tudta. Jakob elmagyarázta a dolgok rendjét neki, ahogy otthagyták a házat. Mert Dhani persze, hogy beleegyezett a programba, habár nem is tudta, mi lesz az. Örült, hogy Jakob mellett lehet.
A városban volt rengeteg iskola, szakkör, egylet és csapat, de mindnek volt vezetője. Tanárok és tanultak. Ez tette a Holly Rollers-t olyan különlegessé. A tagok a saját szabályaik szerint éltek, találkoztak és gurultak. Nem volt ez más, mint néhány suhanc, aki tudott gördeszkázni, és pénze is volt longboardra. Egyedül menni unalmas, ezért megkeresték egymást.
A nevük Nathan-től származott, akinek apja protestáns lelkész volt egy külvárosi kápolnában. Sokat viccelődött Istennel, annak ellenére, hogy ateistának vallotta magát. Egy alacsony, világosbarna hajú srác volt, akinek legnagyobb példaképe Marlon Brando volt.
Nat Sus-t hívta a barátnőjének, még ha nem is volt köztük valójában semmi. Folyamatosan ugratták egymást, ugyanis Susan megrögzött Taoista volt. A keleti vallásokról, és a Tao-ról beszélt egész nap, és képtelen volt bármi rosszat mondani, vagy akárkit megbántani. Őhozzá nem tudott bárki gorombán szólni, már a csodaszép szeplős mosolya miatt sem, a gyönyörű szőke hajáról nem is beszélve.
Sus féltestvére volt Hugh, de ez csak jelképes rokonság lehetett, ugyanis mindketten a nevelőotthonban éltek. Susannak nem maradt élő rokona, míg Hugh elszökött Kanadából, az alkoholista szüleitől, akikről azóta egy szót sem hallott. Ő egy tartózkodó, érzelmes fiú volt. Magába zárkózott sokszor. Egyedül ő nőtt magasabbra Jakobnál, viszont az arca rendkívül fiatalnak tűnt. Szőkés, hullámos haja volt, és zöld szeme.
Ugyan Nath volt az általános mókamester, Hugh sokszor beszállt a bolondozásba, és együtt hülyéskedtek. Ebből Jake gyakran kimaradt, és inkább a távolból nézte őket Kiara oldalán.
Kiara volt a legidősebb közülük, és évek óta reménytelenül szerelmes volt Jakobba. Ezt a többiek tényként kezelték, de mégsem tartották hivatalosnak. Kiarát kedves, vicces, néha bunkó és flegma lánynak ismerték, ezért is volt furcsa, hogy mély érzelmeket táplál valaki iránt. Jake is tudott a dologról, de nem akarta felhozni a Kiara előtt, aki viszont mindig hallgatott róla. Inkább csak legjobb barátok voltak, mint bármi más.
Ezekből a tagokból ált össze a Holly Rollers. Velük kellett most egy egész estét a szegény kis Dhani-nek eltöltenie.
– De remélem, tudod, hogy nincs deszkám – szaladt össze Dhani dús szemöldöke, és vágyakozva nézett Jakob longboardjára.
– Nyugi, törpe – nézett le rá Jakob, ahogy sétáltak –, ma csak ismerkedünk.
– Ez úgy hangzott, mint egy-
– Na? – vonta fel a szemöldökét Jake, egy mosollyal a szája sarkában.
– Hát úgy. Tudod – magyarázta Dhani.
– Persze, hogy tudom.
A Holly jelenlegi székhelye a Dylan-háztól jobbra helyezkedett el pár kilométerre. Ugyanazon a járdán mentek, amin Jake deszkázott végig, de sokkal lassabban. Egyrészt gyalogoltak, másrészt Dhani meg-megállt, hogy végigkacsáztasson pár követ az öböl vizén. Az öblök tetszettek igazán neki abban, hogy ideköltöztek. A gondolat, hogy az egész, megszokottnál sokkal hatalmasabb óceán terült el előtte, bár csak egy ártatlan kis fürdőhelynek tűnt onnan, ahol állt. Megragadta a képzeletét, és rátelepedett a lelkére. Kicsit félelmetes volt.
Az apró út alatt egyikőjük sem tudta visszafogni azt a titokzatos kíváncsiságot, ami arra kéztette, hogy folyamatosan a másikra bámuljon. Ez egy szimpla esetben kimondottan kellemetlenné tette volna az egész helyzetet, de Dhani-nek akadt egy tulajdonsága, ami mindent egy pillanat alatt teljesen feszültségmentessé tett. Mosolygott, mint a bolond. Ha csak egy kósza pillantása találkozott Jakob ciánszemével, az arca máris virágba borult. Talán ez a látvány és a sok néma vigyorgás késztette még inkább arra, hogy lassabbra vegye lépteit.
Jakob örült, hogy Dhani húzza az időt, mert ma napnyugtára beszélte meg a találkozást a többiekkel. Egy tábortüzet szerettek volna rakni, és ha szerették volna, meg is csinálták. Nem is lehetett volna jobb alkalom arra, hogy bemutassa Dhanit.
Ettől függetlenül kezdte végképp lenyűgözni a kifejéstelen kőszívét ez a kis törpe.

Ahol véget ért a járda, elkezdődött egy szélesebb, sóderes rész. Ide már ritkábban jártak az emberek, mert ugye ki szereti a sódert? Onnan már csak pár száz méterre volt a tűzrakóhely.
A Nap lemenőben volt, de rajtuk kívül még senki nem volt jelen. A tengerpartot már egészen elöntötte a dagály, és egy idő után már néhány elfelejtett napernyőt is fel-fel borított a megpihenő óceán.
– Foglalj helyet – mutatott Jake az egyik kőre a rég kialudt hamu körül, és Dhani leült, hogy belebámuljon a többhetes üszökbe.
– Most mi van? – nézett fel egy idő után, a nadrágja térdét vakargatva. Rá kellett jönnie, hiába élvezi mindennél jobban a fiú társaságát, nem beszél túl sokat.
– Várunk – bámult bele Jakob Dhani kiskutyaszemeibe.
Ahogy ezt a szót kimondta, megszüntette magát a várakozást. Mint akiket falra festettek, jelentek meg a barátai. Jakob néha komolyan elgondolkodott, hogy emberekkel vagy bukott angyalokkal hozta-e össze a sors.
– Jaaaake! – hallottak meg egy éles hangot, és ezzel egy időben bukdácsolt be a célba az alacsony, barna hajú… Nat. A ruhái koszosak voltak, ahogy az arcát is egy hosszú sebhely rajzolódott ki. Már méterekről is lehetett érzeni, hogy tele van energiával.
– Naaat! – nyivákolt vissza Jakob, és elhúzódott, mielőtt Nat ráugorhatott volna. – Nem lett volna muszáj rohannod, tudod, ugye?
Nathan rágrimaszolt Jakobra. – Elfelejtetted, hogy nem egyedül jövök, anyu?
– Teljesen kiment a fejemből – ismerte be Jakob, és átült Dhani mellé.
Már épp eszébe jutott volna, hogy bemutassa Nat-nek az kis Harrisont, amikor Kiara is befutott, látszólag nem valami elégedetten. Ugyan már rég betöltötte a huszonötöt, mégis ő volt a legfiatalosabb az egész társaságból. Lilára festett haja és sok fekete ruhája volt, de a metá zene iránti rajongását sem titkolta.
– Szia – pattant fel Nat a homokból, ahová az imént landolt, és feltápászkodott az egyik hosszú farönk szélére, aminek másik oldalán a lány foglalt helyet. – Héhé, Jake, én is elfelejtettem, hogy nem egyedül jössz – villantott egy mosolyt a kékszeműre, aki elégedetlenül visszabámult rá.
– Nat, Kiara, ő itt Dhani Harrison. Szeretne csatlakozni a csoporthoz. Igaz? – bökte meg Jake Dhani vállát, aki eddig csendesen nézte a két új arcot. Kiara és Nat kíváncsian ráhunyorogtak a szürkületben, ami jó volt, mert addig sem egymást látták. Dhani kicsit kényelmetlenül érezte magát.
– Igaz – helyeselt azért bőszen –, lehet?
– Ezt ne kérdezd – sziszegte Jakob, de szerencsére Nat-nek nem volt alkalma elmagyarázni neki, hogy hány sárkányt kell kiszabadítania ahhoz, hogy csatlakozhasson hozzájuk, mert a másik két Roller is megérkezett.
Nem úgy, mint Nathan és Kiara, ők eleve érdeklődést mutattak Dhani iránt. A fiú, Hugh, megmutatta, hogy békével jött, és a lánynak mutatnia sem kellett, mert tényleg látszott rajta.
– Sus vagyok – mosolygott kedvesen Dhanire, ahogy közvetlenül megölelte. Ő sosem riadt vissza bárkitől, aki láthatóan szeretetre szorult. Márpedig Jakob neki már elmesélte, hogy valójában miért költözött ide Dhani családja. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek! – villantotta meg a gyémántnál is fényesebb mosolyát, ahogy megigazgatta a fiú kócos haját.
– Szép név – dorombolta Nathan, és felállt, hogy bemutatkozzon. – Örvendek, Sus, a nevem Nathan, de te úgy hívsz, ahogy akarsz, rendben? Hoztam pillecukrot, meg minden – viccelődött a srác illetlenül.
– Ja – nyugtázta Sus a hallottakat. – Nagyon emlékeztetsz valakire – fordult Dhani felé –, de nem igazán jut eszembe, hogy kire…
– Dhani vagyok, személyiség – árulta el Dhani, egy keresetlen éllel a hangjában, amit rögtön meg is bánt.
– Hogy úgy – bólogatott Susan, és újra Nathan-hez fordult, aki a hátizsákjából már nem csak két csomag összenyomódott mályvacukrot halászott elő, de pár régi újságot is, egy öngyújtót, öt összehajthatós fémnyársat és jó pár doboz különféle üdítőt is.
– A személyiség addig keressen egy ágat, ha akar pillecukrot pörkölni – figyelmeztette Dhanit, aki felpattant, és elrohant a sóderes részen túl található bokrokig, hogy egy megfelelő ágat keressen magának. Szerencséje volt, és hamar vissza is mehetett a többiekhez.
Megállt Nat mellett, és nem volt boldog azon észrevétel miatt, hogy bár Jake nagyon alacsonyként írta le őt, még így is magasabb volt nála vagy egy hüvelykkel.
Hugh elkezdett tüzet rakni. Ő nézett ki a legmegbízhatóbbnak, és valószínűleg ő is volt a többiek szerint is, rábízták hát a tűzgyújtást. A nevelőotthonban művészet lett volna eldugni az italokat, így ő és Sus nem hozhattak, Kiarára, Nat-re és Jake-re maradt ez a feladat, és igyekezték ezt rendesen ellátni. Mire mindannyian kipakolták a hátizsákjukat, egész szép italarzenál sorakozott előttük.
A napot főleg Nat, Sus és Kiara csacsogása kísérte álomba, de néha-néha Hugh és Jake is beleszólt a beszélgetésbe. Dhani igazán sajnálta, hogy Hugh nem beszél többet, mert látszólag remek humora volt. Ő maga is igyekezett lépést tartani a többiekkel, de ez csak akkor sikerült neki, amikor már mindannyian a lobogó tűz körül ültek, és mindegyikük kezében és testében elegendő mennyiségű alkohol volt.
Sus épp egy történet kellős közepén volt, ami arról szólt, hogyan jött rá, hogy az ő lélekállata Nyuszi a Micimackóból, amikor Kiara csillogó szemmel felnézett, és félbeszakította Susant.
– Szerintem Felelsz vagy merszezzünk! – javasolta, és lopva Jake-re nézett.
– Szerinted? Szerintem… is – csapott le rá Nat –, bocsi, Sus. Majd elmondod máskor – vont vállat, mire Susan is vállat vont. Susan mellett Hugh ült, és ő sem tervezett kimaradni a jóból, úgyhogy ő is megvonta a vállát. Jake, Dhani és Kiara folytatták a láncot, így szépen mindenki megvonta a vállát.
– Ez remek volt – húzta be a nyakát Jake. – Na, ki kezdi? – próbált bátornak tűnni, de valójában az érdektelensége mögött csak arra tudott gondolni, ebből még valami jó is kisülhet.
– Aki kérdezi – rebegtette a szempilláit Nat. – De nekem, nekem mondd!
Jake sóhajtott, és úgy döntött, mindenki jobban jár, ha eleget tesz Nat kérésének. Eközben Sus lassan Dhani-hez hajolt, és kedvesen megfogta a kezét. Áradt belőle az őszinte szeretet, ami igazi angyallá festette a többiek között. A fiúnak nem kellett túl sokat rágódnia rajta, hogy az összes hím Roller fülig belé van esve.
– Ne ijedj meg, de tudod mi ilyen szégyentelen, nyitott baráti kör vagyunk. Mindenki szeret mindenkit, és elfogadjuk a másikat úgy, ahogy van – súgta mosolyogva, hiszen nem telt tíz percnél többe, hogy rájöjjön, Dhani nem igazán rajong a gyengébbik nemért. Susnak szeme volt hozzá.
– Felelsz vagy mersz? – kezdte Jakob a szabály szerint a kérdéssel, még véletlenül sem Nathan-re nézve.
– Öö… Felelek! – tett úgy Nat, mintha lenne esélye egy szelídebb játszmának.
– Csodás. Hm – gondolkodott el Jakob. – Lennél inkább elefánt vagy bálna?
Nathan a kezébe temette az arcát.
– Elefánt, de ezt a játékot nem épp így kéne játszani – vihogott, és belekortyolt az italába.
– Fogd már be, gnóm, kiskorú is van köztünk! Nem is egy – rúgta Kiara erőteljesen vállon az alacsony fiút, aki majd’ a homokba harapott. Ismét. A jelenet viszont csak még jobban elgondolkodtatta Dhani-t. Ha Nat gnóm, ő mégis mi?
– Na, na, akkor mondd te, te jössz, hívj ki valakit – fonta össze a karját maga előtt Jake.
– Rendben, Sus! Felelsz vagy mersz? – kacsintott Nat Susra, aki csak mélyet sóhajtott, majd kacéran elmosolyodott.
– Merek – döntött a lány, és előre félt, mit fog kitalálni neki Nat.
– Akkor próbáld meg megnyalni a könyököd – vetette oda neki kedves plátói párja.
– Gazember – morgott Kiara, ahogy Sus megkísérelte kitörni a saját karját, mire Hugh csendesen kuncogni kezdett.
– Látom, nagyon visszafogod magad. Máskor már rég faszfejezted volna szerencsétlent – köhögte Hugh az italába fulladva. Kiskorúak, ugye.
– Megvolt! – kiáltott fel a szőke hajú lány büszkén, és a többiek egy életre megjegyezték maguknak, hogy az első körökben ne szólítsák meg Nat-et.
– Sus, ki a következő? – húzta ki a tűzből a barnuló pillecukrát Kiara. – Jobban teszed, ha engem választasz, mert kezdünk unatkozni.
– Á, akkor Kiara! Felelsz vagy mersz? – adta be a derekát Susan.
– Merek – mondta ki a szent szót az idősebb.
– Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik – sóhajtott Hugh. Hogy ezt a sort honnan vette, nem tudta, de a magáénak érezte.
– Uhu, tudok egy jót – huhogott Sus. Még szerencse. – Mondd te a feladatot a következőnek – bökte ki. Még nem bocsájtotta meg, hogy félbeszakították.
– Köszönöm – szótagolta Kiara, és Jake-re nézett. – Jake, csókold meg azt, akit a legvonzóbbnak tartasz a tűz körül – hadarta egy levegőre. Meg sem kérdezte, hogy merne-e. A többiek azonnal elhallgattak, és a néma csend egyértelművé tette, hogy a következő kérdés nem volt olyan légből kapott, mint aminek tűnt. A szerelmi játszmák mind az ilyen kérdéseknél kezdődtek.
– Máris?  – sóhajtott Jakob, próbálva könnyedre venni a dolgot, és végig mérte a többieket, majd a szeme megállapodott a mellette lapító Dhani-n, aki szemlátomást máris több volt, mint spicces. Legszívesebben őt csókolta volna meg, ami nyilvánvalóbb már nem is lehetett volna, azonban nem akart még véletlenül sem visszaélni a fiú kiszolgáltatott helyzetével. Lassan, és bánkódva vette le szemét, majd Nat-re nézett, aki már el is vigyorodott.
– Gyere, cuncimókus! – nyújtotta az alacsony fiú karját szét, és mindenki harsányan nevetni kezdett. Gyorsan lehajolt hozzá, szájon csókolta, majd el is húzódott. – Ó, te kis huncut, tudtam, hogy engem választasz – tette hozzá Nat vigyorogva, amit még Jake sem bírt ki közönyös arccal.
– Ezzel most kicsit megbántottál – nyögte Hugh sértődötten, mire Jakob újra nevetni kezdett.
– Sus, felelsz vagy mersz? – nézett Jake most a lány felé, és próbált illedelmes maradni, ahogy éppen az üvege mélyére nézett.
– Merek, ha már ilyen izgi minden – kacagott vidáman.
– Mutasd meg Kiarán, hogy hogyan csábítanád el Lao-ce-t – mormolta, mire Susan akaratlanul is csücsörített egyet a nagy gondolkodásban.
– A világ legbölcsebb emberét? - szólt magához.
– Ugyan már, férfi volt, nem kell túlgondolni – nyögte Nat, mire Sus megrántotta a vállát, és pólóját a földre dobva Kiara ölébe ült. Erre Nathan és Hugh hangosan éljenezni kezdtek, ami senkit sem lepett meg. Susan nagyon csinos idomokkal rendelkezett.
– Így maradunk egész este, ugye? – vigyorgott Sus, és Kiara lehajtotta fejét, imitálva a kínai bölcset, vagy legalább, amit képzelt róla. Ahogy újra kitört a kacagás a csapatból, Susan képtelen volt nem észrevenni, hogy a kis Dhani-nek a mellek ilyen közeli látványa igenis újdonság volt. De nem rajongással nézett a csipkés melltartóra, inkább színtiszta kíváncsisággal. – Dhani! – szólította meg a lány. – Te jössz!
– Öhm – kapta fel fejét zavarba esve. – Merek! – hadarta, és Susan fejében már rég megszületett az ötlet.
– Most te csókold meg azt, akit a legvonzóbbnak találsz közülünk – szavalta Sus, de Dhani arcán máris látni lehetett a megilletődöttséget. – Nyugi, csak lazán – kacsintott a lány.
Dhani félénken emelkedett kissé fel ülőhelyéről, hogy jobban szétnézhessen. Ugyan a csapat tagjai mind dögösek voltak, a fiú mégiscsak a szívére hallgatott. Lassan, határozatlanul fordul oldalra, ahol Jakobbal találta szemben magát. Az idősebb fiú arcára egy apró mosoly ült, ami még inkább tettre késztette a kis törpét. Ő nem is várt tovább, felemelte kezét, amivel Jake nyakába kapaszkodott, hogy elérjen hozzá, de Jakob nem hagyta ennyiben, gyorsan lehajolt hozzá, és elragadva az irányítást, érzékien ajkát Dhani-éhez tapasztotta. Mikor itt lett volna az elhúzódás ideje, azon kapta magát, hogy a nyelveik már egymás szájában vannak, és eszük ágában sincs távozni. A többiek ugyan nevetve tapsolni kezdtek, Jake azonban inkább érzett magában bűntudatott. Olyan gyorsan véget akart vetni a jelenetnek, ahogy csak lehetett, ezért úgy tett, mintha az alkohol miatt elvesztené egyensúlyát, és Dhani-vel a karjában a homokba dőlt.
– Na, ezt hívják kavarásnak! – állt fel Nat lelkesen, és hujjogni kezdett, míg Jakob és Dhani a homokban feküdve tértek magukhoz. A kis törpe huncut módon mosolygott, és hirtelen egy adag homokot nyomott Jake nyakába.
– Direkt löktél fel! – nevetett, és a másik fiú örömmel szállt be a játékba. Elkezdte gyorsan a törpét a földbe temetni, míg az próbált menekülni Jake hatalmas, hosszú kezei elől.
– Gyertek, folytassuk. Ezek ketten még ellesznek egy ideig – mondta Hugh, és igaza is volt. Jake és Dhani még egy pár percig boldogan elszórakozott a homokkal és egy kagylóval. Már három kör is lement a játékból, mire újra a tűz körül ültek.
– Szóval – köszörülte meg a torkát Kiara, aki egy részletes „szüzességelvesztős” sztorin volt túl –, Hugh. Felelsz vagy mersz?
– Felelek – biccentette oldalra a fejét Hugh.
– Öhm, hány éves is vagy? – kérdezte Jakob, és válaszul kapott egy hangkavalkádot, amiből kihallotta, hogy „csalás, hé!”, „tizenhét”, „ne csináld már!”, „kizárunk, ha így folytatod”, és nevetést.
– De kérdés volt, feleltem – védte meg Hugh Jake-et, majd körül járatta szemét, a következő áldozatot mérlegelve. – Dhani!
– Felelek, asszem – motyogta a legfiatalabb, és beharapta az alsó ajkát.
– Asszed – tartott Hugh egy kis szünetet –, hm, kivel feküdnél le most a legszívesebben?
Hohó! Komisz, ej? Dhani hátradőlt és felnézett a félholdra. Kicsit pörgött vele a világ.
Visszanézett újdonsült ismerőseire, és álomittasan kivillantotta a fogait.
– Hát. Ugye hallottatok már Eric Idle-ről? – kérdezte. – Na, vele.
Jakobnak kedve lett volna kiköpni a ragadós cukrot, amit egy kicsit tovább a tűzbe lógatott a kelleténél.
– Na jó, Dhani, mennyit is ittál? Nyilvánvalóan túl részeg vagy. Köszönjük a vendéglátást, jóurak és hölgyek, de most inkább hazaviszem szegényt. Gyere, törpe – darálta gyorsan, és felhúzta Dhanit álló helyzetbe a hónaljánál fogva, de a kisebb vissza is csuklott, mint egy rongybaba. Jake-nek volt egy sejtése, hogy még sosem járt a bárpult mögött igazából. De Eric Idle? Az a vén trotty?
Jakob gondolt egyet, és a karjába vette Dhani-t. Egyszerűbb, mint végigtámogatni az úton, nem? Annyira könnyű volt, mint egy alkotmánykönyv, persze, hogy haza tudja vinni.  Haza? A Harrison-házba nem volt szíve vinni, hiszen nem kis bajba keveredne mindkettőjük, ha az anyja így látná Dhani-t. És a saját házuk amúgy is közelebb volt.
– Majd találkozunk – köszönt el, közelebb ölelve magához Dhanit, aki félig már aludt. Elindult visszafelé, de pár lépés után utánakiáltottak.
– Várj! – Nat volt, aki először visszanyerte a gondolkodási képességét.
– Mondd – fordult vissza sóhajtva. Dhani feje a másik oldalra billent.
– Ki az az Eric Idle? – kérdezte Nathan, a körmét tépkedve. Mindig ezt csinálta, ha nem értett valamit, és most, hogy nem volt teljesen józan, nem igazán értett semmit.
– Fene tudja – morgott Jake, bólintott, megint megfordult, és már szaporább léptekkel ment vissza a járdáig.
Az út most olyan hosszúnak tűnt, akár az eddigi részeg séta hazáig. Enyhe nehezítéssel. A koromsötét égen villogtak a gombostűnyi csillagok, amik fellegbeli festményt alkottak együtt. Királynők és istenek csatáztak a képeken, amiknek története minden éjjellel megváltozott. Ki a nyertes, ki a vesztes? Ezt mindenki kitalálja maga. Jakob éppen valami erdőmélyi tündérmesét látott a hold körül, ami egy nyírfáról szólt, aki egy napon nimfává változott, de sosem tudta meg miért. Így részegen nagyon szépnek tűnt a gondolat.
A Dylan-házban nem égtek a lámpák, pedig nem volt annyira késő még. Jakob okosan arra következtetett, hogy Bob nincs otthon, de biztos büszke lett volna a fiára, ha látja, ittasan is milyen élesen vág az esze.
A hátsó ajtó mindig nyitva volt, csak tudni kellett, hol lehet bemenni. Mivel nem volt se ideje, sem ereje arra, hogy a kulccsal vesződjön, megkerülte a házat, és ott vitte be Dhani-t.
Gondolta, kevésbé macerás, ha a saját szobájába viszi, mintha a vendégszobát készíti elő a kis Harrisonnak, úgyhogy így is tett.
Dhanit, aki az úton elbóbiskolt, gyengéden lerakta az ágyára. Mire persze felébredt. Hogyne.
– Jake – nyöszörögte –, ez nem az én ágyam. Ez a te ágyad? Jaake – nyújtotta el a nevet –, te túl jó vagy hozzám. Most is, meg a… a tűznél is. Ugye? Túl jó vagy. Én nem akarlak kitúrni az ágyadból, jó, Jaaake? – és azzal felnyúlt Jake tarkójáig, és lehúzta, a második csókjukba.
Jake nem húzódott el, de nem is csókolt vissza. Csak tartotta az arcát egy helyben, mozdulatlanul, míg Dhani megpróbálta felfalni azt.
Hát, a törpe tényleg ennyire nem bírja az alkoholt, gondolta Jakob. Előbb Eric Idle, most meg ez. Mondjuk ő hagyta magát, ez tény…
És megadta magát. Nem véletlenül hagyta magát az előbb sem.
Végre visszacsókolt, és Dhani belemosolygott a szájába. Furcsa volt. Nem is alkoholízű, hanem inkább citrom és bazsalikom keveréke volt. Ez lenne Dhani? Olyan más volt, mint az előbb. Abból a kis törpéből, aki az imént még a földre dobta a jégkockákat, most áramlott a tesztoszteron és az erotika. Legszívesebben leszabta volna róla az összes ruhát, és nem hagyta volna aludni egy szemhunyásnyit sem egész éjjel. Már el is képzelte, mikor Dhani egyszer csak megállt, és Jake nyaka köré fonta a karját.
– Nem akarlak kitúrni az ágyadból, tudod.
Jake elmosolyodott, és engedve Dhani-nek, befeküdt mellé az ágyba. Dhani átölelte, és az egyik legboldogabb mosolyt villantotta rá, amit Jake valaha látott. Jake egy hasonlóval válaszolt.
– Jó éjt – ölelte vissza ő is Dhani-t, és hamarosan mindketten úgy aludtak, mint akiket leütöttek.

  
Köszönöm, hogy elolvastad!

Holly Rollers - Három

Posted by : BohemianBeatle
2017. július 18.
4 Comments

Copyright © S e x & S h o u t