Archive for március 2017

Akár a reklámokban - Just like in commercials 

The Monkees * RPF * One-shot * Hurt/Comfort * Jossed * PG-13 * Zene 

Sziasztok! Ma egy kis Monkees csemegét hoztam, ami non-slash, és vicces is, meg nem is, meg eh. Micky a sztár, meg ja. Jó étvágyat.

Kellemes olvasást!





Egy átlagos szerelmi történet két emberből áll. Egy fiú, és egy lány. Rakjuk őket lehetetlen helyzetbe, hogy semmiképpen ne lehessenek egymáséi. Törjenek utat az érzelmek, és végül a világ lássa meg, ők bármilyen akadályt leküzdenek egymásért. Nos, a legtöbb dolog olyan egyszerű, mint ez az elmélet, mégsem boldogul mindenki a szerelemmel.

 - Biztos vagy benne, hogy ez egy jó ötlet? – kérdezi Davy félénken, miközben Micky ingujjába kapaszkodik.
 - Nyugi, azért annyira nem rasszisták a szüleim, hogy egy máglyán elégessenek. Csak angol vagy, nem fekete – feleli a dobos ironikusan, mire kis barátja először megkönnyebbül, majd elszörnyed. Mick nevetve csapja vállon, bolondá téve Davidet ismét. – Nyugi törpicsek, csak ugratlak.
Davy duzzogva kulcsolja össze karját, és fejét rázva sétál tovább. Már átkozza a percet, amikor naivan igent mondott Micky ebédmeghívására. Csak a kérdés után közölte vele Peter és Mike, hogy a Dolenz família rasszista, és olyannyira amerikai, amennyire csak lehet. A vicces az, hogy ezt pont Nez szüleiről képzelte el. Nez egy terrorista.
Mr. és Mrs. Dolenz színészek voltak, még a harmincas években, amikor csak a színházakban lehetett igazán jó komédiákat látni. Micky szülei egy ilyen színházban ismerkedtek meg, aztán vonultak vissza, ahogy a kis Mick megszületett. Már azelőtt is nagy volt bennük a hazaszeretet, de amint egy ház falai közé szorultak, kibimbózott bennük a nacionalizmus iránti szenvedély. Egyke gyerekként kivételes nevelés illette meg Michaelt. Már csecsemőként is a tévében szerepelt. Reklámok, komédiák, sorozatok, minden. Persze Micky amint tudott, le is lépett otthonról, megszakítva ezzel tévés karrierjét.
Talán ezért is rettegett ettől az ebédtől, még ha ingyen is kapta.
Davy meg a máglyától.
A megbeszélt hely egy egyszerű, átlagos étterem, a Homelander’s. David természetesen sokkot kap, amint meglátja a nevet, és az autentikus, western berendezést. A szívroham csak akkor éri, mikor tekintete találkozik a vastag szivart szívó, és whiskyt kortyoló férfivel, és a vörös ajkú idős hölggyel. Már indulna is a kijárat felé, ha Micky nem ragadná meg a nyakát.
 - Jones szedd össze magad. Csak telezabáljuk magunkat, aztán lelépünk, ennyi – súgja a fülébe, majd szülei elé érve álvigyort húz magára. – Sziasztok! – mosolyog. – Anya, apa, ez itt Davy – hadarja, és már le is ül, az étlapot nézegetve.
 - Öhm, jó napot! – próbálja Davy leplezni akcentusát.
 - Mimi, azt hittem három barátodat hozod – szólal meg az anya.
 - Sajnos nem tudtak eljönni, de ne aggódj, mi eszünk helyettük is – vágja rá határozottan a pincér felé intve.
Eközben a kis Davy remegő térdekkel várja, hogy ugyanazt kérhesse, amit Micky. Fel sem emeli a fejét, nehogy az arcvonásai alapján analizálni tudják.
 - Fiam – hörög fel Mr. Dolenz mély hangja, mintha csak egy maffiózó szólalt volna meg. – Ez a kis törpe ugye nem a szeretőd? – kérdezi közömbös arckifejezéssel.
 - Nem apa, ő a másik Michael kiscicusa – nyugi petyhüdten, majd az egyik sarokban ülő öltönyös férfire mutat. – Én vele szoktam ágyba bújni – vág kéjes arcot.
 - Fiam ne játszadozz apáddal – nyögi rá Mrs. Dolenz.
 - Csak viccelt – köhögi Davy lila fejjel.
 - Mimi – mondja az apa, és az ő szájából lehetetlenül hangzik. – Már egyre öregebb vagy, itt az idő, hogy szépen megházasodj.
 - Éppen ezért – szól közbe az anya – szerveztünk egy randevút neked.
 - Mi? – akad fenn most igazán Micky szeme. És Davy-é is.
 - Kedves kislány, a vidéki színházban játszotta Júliát ebben az évadban. Csinos rövid haja van, és bár kissé fura ruhákat hord, nagyon aranyos – hadarja a nő, de Mickben csak forr a vér. – Már alig várja, hogy találkozzatok. Már elküldtem neki a címed, holnap hétre megy. Kérlek, legyél vele illedelmes! Ne hozz szégyent ránk.
 - Ch – szökik ki Micky-ből, miközben az asztal kockás terítőjébe markol.
 - Legyen közöd végre normális emberekhez, ne csak homokosokhoz és kis britekhez – mormolja Mr. Dolenz.
 - Vagy a kettőhöz együtt – teszi hozzá a feleség, és Davy túl van még néhány szívrohamon.
 - Vagy a kettőhöz együtt – ismételi a férfi a whiskyjébe kortyolva.
 - Oké, ennyi – áll fel hirtelen Micky. – Nem elég, hogy tönkre tettétek a gyerekkoromat, és folyamatosan rám erőltetitek a szélsőséges nézeteiteket, még az életemet is ti akarjátok irányítani? Közlöm veletek, szabad ember vagyok. Azzal a pasival dugok, akivel akarok. Azt a nőt veszem el, amelyiket én választom, és ehhez rohadtul semmi közötök – sorolja, miközben Davy lassan, kimérten egyenesedik fel, és tolja be a széket. – Amint egy ebéd nem elég ahhoz, hogy ki tudjam bírni a társaságotokat – ragadja meg Davidet, és indul az ajtó felé. Kirontanak, és a kis Davy pár sarokig meg sem mer szólalni. Mikor Micky rossz felé megy, mégis megembereli magát.
 - Jobbra kellett volna menni – súgja gyengéden.
 - Ugye mekkora barmok? Nem is értem, miért hittem, hogy egy óráig tudnak viselkedni? Gyűlölöm őket – hadarja.
 - Ők meg engem.
 - Ők mindent.
 - De mégis mi lesz a lánnyal? Megbántanád csak mert a szüleidet nem csíped? – kérdi Davy érdeklődve.
 - Gondolom elmondom neki mi a helyzet, és talán megérti, talán nem. Ha nem, elé doblak, és meg is vagyok mentve – nevet Micky, és David megint duzzoghat.

Hazaérve a két srác szembesülhetett vele, hogy amíg ők a poklok poklát élték át, a másik két semmirekellő a kanapéból bámulta a tévét pizzát majszolva. Ettől persze átjárta őket az irigység, de inkább örültek, végre túl vannak a dolgon.
 - Milyen volt a randi a szüleiddel? – motyogja Mike.
 - Az tuti törvénybe ütközik – szólal meg Peter értetlenül.
Micky a fejét fogva dől le a kanapéra, és tulajdonít el egy egész doboz pizzát. Ebből nem nehéz rájönni, az ebéd nem éppen simán ment.
 - A szüleim tuskók, és holnapra ideküldtek egy katolikus színésznőt.
 - Miből gondolod, hogy katolikus? – néz fel Peter.
 - Nem figyeltél, a szüleim küldték.
 - Lökd oda Davy-t – feleli Mike, mire a csörgődobos felháborodva ül a sarokba. Gyerekesen.
 - Ez a tervem.
 - Tudjátok hozhatnánk egy törvényt, hogy mostantól nem lökhettek semmilyen nő vagy lány elé csak azért, hogy magatokat védjétek – emeli kissé fel hangját. – Kivéve, ha csinos – mosolyodik el. – Vagy kedves. Vagy szőke, barna, vörös… – sorolja, majd hirtelen megtorpan. – Oké srácok, azt hiszem kezdem érteni.

Másnap a terv készenáll, és Micky mégis kételkedni kezd saját magában. Mi van, ha a lányt is csak kényszerítették? Cseppet sem lepné meg a dolog. A szülei mindenre képesek.
A nap egyre lassabban telik, és Mick egyre idegesebb lesz. Hirtelen azon kapja magát, hogy a haját fésüli a tükörben.
 - Mégis mi a fenét csinálok? – kiálltja a fésűt a tükörhöz vágva.
 - Hét év balszerencsét? – szól be Peter, és Micky elégedetten sóhajt tudva, a lényeg nem változik körülötte. Lesétál a nappaliba, és a tévé elé dobva magát elhatározza, el nem mozdul, amíg a lány nem jön. A számításai csak akkor dőlnek meg, mikor délután négy körül egy színházi tudósításba botlik.

 - Vidéki előadás a városi színházban. Mi sem lenne autentikusabb, mint a világ leghíresebb drámája, a Rómeó és Júlia? A részletekről a főszereplőt, vagyis a Júliát alakító Cindy McKee-t kérdezzük.
A képernyőn egy gyönyörű, ártatlan lány jelenik meg. Az arcán pír, és egy hatalmas mosoly. Mintha egy angyal szállt volna bele abba a sziklányi dobozba.
 - Hihetetlen élmény volt itt fellépni, és tudom, hogy az is lesz az elkövetkező egy hétben. Rettenetesen más itt, mint otthon. Felejthetetlen – csilingel a hangja, amibe az egész ház beleremeg.

 - Ez meg ki? – néz fel Mike a kómából.
 - A szüleim ők küldik ide – próbálja Micky ajkait beszédre bírni, de amint megteszik Nez hangosan kezd nevetni.
 - Hogy lehetsz ekkora szerencsétlen, hogy le kell ráznod egy ilyen numerát ahhoz, hogy lázadj a szüleid ellen – vigyorog, míg Micky lassan hátra dől, arcát egy párnába temetve.
 - Csak Davy meg ne lássa.

Így egészen más érzelmek fogják el Micky-t a várakozás alatt. Örlődik. Vajon mit is kellene csinálnia? A lány tényleg halálian aranyos, de ha meg is tetszik neki, ez a szülei diadala lenne. Végtére is, valamit mindenképpen veszít.

Az óra hetet üt, és odakintről kopognak. Micky kihúzza magát, megigazítja zavaros haját, és kitárja az ajtót. Kész a visszautasításra.
A lány mosolyog.
 - Szia! – nyújtja kecses kis karját vidáman. Mick arca elzöldül.
 - Szia Cindy – rázza meg a kezét. – Istenem, de szép vagy – szalad ki a száján, mire a színésznő még jobban kivirul.
 - Köszönöm – tűri rövid, barna haját a füle mögé.
Micky mély levegőt vesz, majd kijjebb tárja az ajtót.
 - DAVYYY – kiált hátra.
A kis csörgődobos éppen mutogat előre, közeledik.
 - Döntöttem, sajnálom, de mégsem vagyok benne, hogy előre bodjaaa… - akad el a szava megpillantva Cindy-t. – A-halihó! – feszít, és a lány nevetni kezd.
 - Szóval ő itt az egyik lakótársad, Michael? – néz Cindy boci szemekkel a dobosra.
 - Már ezerszer mondtam, hogy ne hívj így, ha mérges vagy rám – sétál arra Mike haragosan, majd sápad el. – Ó, szóval te voltál az McKee – suttogja magának, és már hátat is fordít, kihúzva magát a problémák alól. – Bocsánat a zavarásért – teszi hozzá a lépcsőről.
 - Ő volt Mike, és nem szereti, ha a teljes nevén szólítják. Engem inkább hívj Micky-nek, ha lehet. De tudod mit, jobb lenne elindulni. Ez a csürhe sosem fog megjavulni. És Petert, még nem is hallottad – mutat a kijárat felé, és a lány lassan el ki is lépked.
 - Örültem! – integet Cindy Davy-nek, aki csak némán küld neki egy csókot, azt tátogva:
 - Sze-ret-lek!
Micky, és a lány kimennek az épületből, egyenesen a tengerpart felé.
 - Ne haragudj, de csak ilyen programmal tudok szolgálni. A pénztárcám jelenleg nem létezik, de ezt gondolom nem közölték a szüleim – túrja Mick a haját bűnbánóan.
 - George a rendező. Be kell valljam, féltem volna nem elfogadni az ajánlatát – mosolyog Cindy a homokot rúgva.
 - Szóval téged is kényszerített, már értem miért vagy itt – mondja Micky vidáman, és a lány kacagni kezd.
 - Nem bántam meg.
 - De meg fogod – súgja a dobos hallkan. – Figyelj, én nem akarlak átverni, szóval el kell mondanom. Az én szüleim mindenhogyan irányítani akarják az életem, és nem hagyják, hogy saját döntéseket hozzak. Ebből már rettenetesen elegem van, és kicsinyesnek hangzik, de te is az ő döntésük voltál, nem az enyém – szavalja, és Cindy ajkai lekonyulnak.
 - Értem – halkul el. – Akár a reklámokban. Rád tukmálnak minden hülyeséget, ahelyett, hogy te választhatnál.
 - Nehogy félreértsd, te fantasztikus vagy! Kedvellek, és ha nem a szüleim akarnának rám tukmálni már rég rád másztam volna, de nem tehetem. Tudom, egy seggfej vagyok, és megérdemlem, hogy utálj.
 - Semmi baj, én megértem. Csak irtó helyes vagy, szóval… - próbál egy mosolyt magára erőltetni.

Micky csalódottan sétál vissza a házba, az ajtón, majd dobja le magát ismételten a kanapéra, miközben Davy egy vidéki telefonkönyvvel a kezében rohangál, Mike-al a nyomában.
 - Tedd már le, még csak rád se nézett. A nevedet se tudja – kiabálja a gitáros.
 - Te nem érted az igaz szerelmet, ő is éppen rám gondol – hadarja a kis csörgődobos.
 - Szerintem éppen sír – teszi hozzá Micky lehangoltan.
 - Mi történt? – kérdezi Davy, és Mike gyorsan kikapja kezéből a könyvet. – Ne már! Nez, valakinek meg kell vigasztalnia, hiszen Micky kidobta! – ugrál, de semmi esélye.
 - Buktad törpe – kárörvend Mike, majd felrakja a könyvet a felső polcra. – Rajtad tartom a szemem. – Davy ismét duzzog.

Micky mozdulatlanul fekszik a kanapén, és ott is alszik el. Bűntudata van, amiért szegény lányt visszautasította a saját önös céljaitól vezérelve. Mikor reggel felébred egyszerűen képtelen bármi jóra is gondolni. Olyan mély szomorúság ette be magát a mellkasába, hogy mozdulni is alig bír.
Mivel hajnali hét óra, és mindenki más hullaként fekszik valamerre mégis fel kell tápászkodnia. Elvonszolja magát a konyháig, ahol egy kopott tálba tejet, önt, aztán Kellogg’s müzlit, amiből mindig van nyolc doboz a szekrényben. Miután elkészítette életmentő reggelijét újra a kanapéig csoszog, és bekapcsolja a tévét. Szomorúan tömi magába az ételt, míg a csatornák között váltogat. Mikor már elege van a sok reklámból, ami mind csak Cindy-re emlékezteti, inkább nem kapcsolgat tovább. Egy furcsa komédia megy, ami egyáltalán nem vicces. Alig figyel az adásra, és máris újabb reklám kezdődik el. Már tekergeti is a fejét a müzlireklám idegesítő zenéjét hallva, mikor egyszerre elsápad.
 - K-E-L-L-O-G-G-S, Kellogg’s best to you! – énekli négy félkegyelmű, mire Micky végre észreveszi, hogy éppen az a kedvenc müzlije, amit a tévé reklámoz.

just like in commercials

Posted by : MoonlighTie
2017. március 29.
7 Comments

To Kingdom Come - Király közelegre

The Band * RPS * One-shot * Dankobertson * Hurt/Comfort * Jossed * Songfic * PG-13 * Zene

Sziasztok, hoztam egy jó kis, kicsit Green-es tinidrámát, vagy mi a halál az. Szóval ilyen 60's illegális melegnek lenni dolog. Az ígért Band slash. Yey.


Kellemes olvasást!



Fekete, fehér, és szürke. Némi piros. Talán egy kis kék. A sárga és a zöld mellőzve. Enyhén érdes, de finom tapintású. Így festett Robbie új ingje, ami nem is olyan régen még hófehéren csillogott. Kicsit bűntudata volt miatta, de mégsem érezte kimondottan rosszul magát azok után, ami a táborban történt.
Ahogy belépett a kert kapuján mégis valami hihetetlenül sötét lebegett fel előtte. Furcsa gyász özönlött a Robertson-házba. Olyan bús szelek gyötörték a régi lakás falait, mintha minden elhagyta volna, ami valaha összetartotta belül. Leszakadt gerendák, félbetört oszlopok. Még ha nem is látszott, Rob jól tudta, valami nagyon nincs rendben.
Besétált az előszobán, majd bőröndjét a földre dobta. Csak némaság fogadta, ahogy belépett.
Mostoha-apja az étkezőasztalnál ült, kezét a feje elé tartva, míg édesanyja a konyhában állt szoborként, hátat fordítva neki.  
 - Valaki meghalt? – kérdezte Robbie ironikusan, mialatt kabátját az egyik székre akasztotta.
 - Én, én végig azt hittem ostobaság – dadogta Mrs. Robertson összekulcsolva karját. – Csak képzelem – tette hozzá bizonytalanul, mire Robbie arca kővé vált.
 - Ülj le Jaime – bújt ki Mr. Robertson szégyenkező tekintete tenyere mögül.
 - Mi az? – próbálta a fiú tettetni tudatlanságát, de mind jól tudták, hogy ezután mi fog következni. – Ki vele? – mosolygott Robbie kényszeredetten, válaszul a nagy hallgatásra, majd lassan leült.
Az anya vizet töltött a teáskannába, és a gázra rakta, mialatt férje hadban állt gondolataival. Az ujjaival kezdett játszani, hogy elvonja figyelmét arról, mit is fog tenni. Mélyet sóhajtott, majd megszólalt:
 - Jaime, Rick apja ma itt járt – mormolta, de nem volt kétsége felőle, hogy fia hallja szavait. – Mindent elmondott arról, ami a parton történt – folytatta, mire Mrs. Robertson egyszerre a csempézett padlóhoz vágta az alumíniumkannát. A csattanásra mégsem figyelt fel senki. A szobában nem volt rezzenés, vagy bármilyen óvatlan mozdulat. Az anya a polc felé nyúlt, és egy whiskys üveget vett elő. Habozás nélkül kortyolt bele az üvegbe, majd elégetetten kapott levegőért utána.
 - Többé nem találkozhatsz Richarddal – jelentette ki megfontoltan az asszony, egy pohárba whiskyt öntve férjének.
 - Ezt nem tudjátok megakadályozni – horkant fel Robbie mellében perzselő dühvel.
 - Hát nem érted? – szorította markába Mr. Robertson az üvegpoharat. – Mr. Danko bármikor feljelenthet – emelkedett fel a férfi hangja, amit az égető nedűvel kívánt lecsitítani. Ahogy az ital lecsorgott a torkán, az agyán is úgy futott végig újra az egész. – Az istenért kölyök! – kiáltotta. – Ez illegális – dobta teljes erejéből a falnak a vacak poharat, ami abban a pillanatban ezernyi darabban érte el a földet. Mrs. Robertson mégsem ragadott rögtön seprűt. – Sajnálom drágám – súgta az apa megtörten hátra, és ismét a kezei védelmébe bújt.
 - És nektek a törvénnyel van bajotok, vagy velem? – szólalt meg Robbie, akinek elkezdett rángatózni a lába. A feszültség kíméletlenül lógott bilincsként a nyakán. – A törvénnyel -, állt fel hirtelen, amint a szíve dübörgő dobogása már nem csillapodott -, vagy velem? – kérdezte emelt hangon, a szék támlájába kapaszkodva.
 - Persze, hogy nem veled! – csapott a férfi az asztalra. – De tudnod kell, hogy ez életem legnehezebb napja. Mégis mit felelhettem volna annak a bigott Dankonak, ha? – kapott hátra a pulton pihenő üvegért, és ismét az ital oltalmában találta magát. – Ki fogod nőni ezt az egészet – nyögte szipogva.
 - Nagyon remélem – tette hozzá Mrs. Robertson a falat támasztva. – Vagy magányos életet fogsz élni. Szomorú életet.
 - Még sosem voltam ilyen boldog – rántja vállát a fiú, mire az anyja idegesen mutat rá.
 - Fogd be a szád fiam! – rázza a fejét méregtől fűtve. – Richard nem teheti be a lábát a házunkba, és te soha többé nem fogod felhívni, vagy meglátogatni!
 - Elég! – rúgta odébb a széket, ami a sarokban kötött ki. – Baszódjatok meg! Remélem hamar megdöglötök! – nézet szülei szemébe, szívében lángoló haraggal.
Kiviharzott a házból, amilyen gyorsan csak tudott, és biciklijére pattanva hajtott. Csak tekert, miközben arcára kiült minden kín, amit valaha érzett. Az indulatai lángokként csaptak egymásba, és átkos táncot jártak.
Már nagyon rég sírt utoljára így, ahogyan most. Égette a bőrét.

A Danko-ház három kilométernyire feküdt a Robertson-háztól, Robbie mégis pár perc alatt letudta a távot, az emelkedőkel, és könnyeivel harcolva. Amint megpillantotta az ismerős téglákat, amiből az épület összeállt, elöntötte valamiféle megnyugvás, tudva, Rick ott ül a szobája sarkában, és valószínűleg éppen rá gondol.
Ledobta a rozsdás biciklit, majd Ricky ablaka felé vette az irányt. Közelebb érve fülét elérte az ismerős férfi hangja. Mr. Danko éppen Rick-et oktatta ki. Rob közelebb osont az ablakhoz, de nehezen látott be, köszönhetően a szúnyoghálónak. Ricky az ágyán ült feszengve, míg apja a háta mögött állt az ajtóban. Az érzelemmentes, egyoldalú beszélgetést nem olyan volt, mint az övéké. Itt Rick nem kapott szót, se jogot bármire.
 - Fiam, az élet ajándék, és én azt akarom, hogy rendesen éld le. Mindent érted teszek, ha még nehezen is tudod elhinni. Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük. Beszélsz az orvossal, és az már csak a múlt lesz. Jaime. Jobb, ha már most elfelejted – szónokolt a férfi, aztán ridegen megérintette fia vállát, és kisétált.
Rick egy ideig meg sem bírt mozdulni. Mintha a látása, a tekintete végleg bekormosodott volna, és hamuval telt szemei nem találták volna a fényt. A mozdulatlan Ricky egyszer csak előre hajolt, és térdébe kapaszkodva összerogyott. Kitört a benne lakozó fájdalom fekete tengere, és elárasztott mindent körülötte. A kín, akár felcserélhető lett volna a könnyeire, de mégsem csillapodott. Egyik csepp a másik után fojt végig a térdén, mire Robbie összeszedte magát, és a párkányba kapaszkodva közelebb mászott.
 - Hé! – súgta. – Hé Ricky! – erősködött, mire a másik felkapta fejét. Megilletődötten lopózott az ablakhoz, és hajolt le Robbie-hoz.
 - Mit keresel itt? – kérdezte nedves arccal.
 - Szerinted? Látni akartalak. Téged is…? - hallgatott el.
 - Igen. Orvoshoz akarnak küldeni – nyüszítette, akár egy kiskutya.
 - Legalább nem részegek – bólintott Rob ironikusan, amivel halvány mosolyt csalt Rick arcára. – Nyugodj meg, oké? Túl leszünk ezen. Ígérem! – hadarta, mire Ricky megint prüszkölni kezdett. – Na, húsom ne búsulj már.
 - Robbie, tudom, hogy nem így akartad hallani, mert tiszta takony vagyok, de én…
 - Én is szeretlek te nyomi, csak gyere már ide! – vágott közbe olyan udvariatlanul, ahogyan szokta. Rick mégis elvigyorodott, és a szúnyogháló érdes szálain át megcsókolta. Nem számít hány falat húznak közéjük.
 - Richard! Vacsora! – jött a hang a konyhából, mire a fiú először riadtan húzódott el, majd határozottan hessegette Robbie-t odébb, aztán rúgta ki a hálót.
 - Tűnjünk el!

A két fiú egyetlen öreg biciklin érkezett a főtér parkjába. Robbie ült elől, Rick hátul. Miután megérkeztek egy padot foglaltak el. Rick rendesen foglalt helyet, míg Robbie befelé fordult. Ő sosem tartott be semmilyen szabályt. Még egy ilyen aprót sem.
 - Szerinted mi fog most történni? – kérdezte Richard remegő hangon.
 - A szüleid sosem keresnének minket ilyen nyilvános helyen. Azt hiszik el akarunk bújni – felelte Rob monoton hangon.
 - Nem így értem – rázta meg magát a fiú. – Biztos nem hagyják, hogy együtt legyünk. Nem mintha ne tudtuk volna, hogy ez a dolog veszélyes. Mintha az egész világ ellenünk lenne. De én nem akarom. Téged akarlak. Miért nem lehet ez egyszerűbb?
 - Tűz és víz vagyunk, az is csoda, hogy nem gyűlöljük egymást – vágott Robbie ismét közbe.
 - Igaz – dőlt hátra csalódottan. – Talán jobb lenne, ha mi vetnénk véget neki?
 - Ne kezd el. Te is olyan akarsz lenni, mint azok a begyöpösödött öregek? Azt sem tudják merről fúj a szél – rúgott a homokba, míg a pad vállfájába mélyesztette körmét. – Engem nem érdekel, hogy ki mit mond. Bassza meg mindenki! – emelte kissé fel hangját, és a járókelők felfigyeltek egy pillanatra. Robbie himbálózni kezdett, aztán Ricky felé nézett. – Én nekem csak te számítasz, és ha csak egy ölelést kapok belőled, én már annyival is beérem. De ameddig nem kötöznek egy fához, vagy bilincselnek meg, addig ott ölellek meg, és úgy, ahogy akarom! – mondta magabiztosan, majd gyorsan a karjába húzta Ricky-t, aki nevetve borult Rob ölébe. – Sosem akarlak elengedni téged. Nyomi.
 - Csókolj meg, Jaime! – pirult Rick. Az arca vörös volt, és kicsit még mindig nedves, de ez érdekelte Robbie-t a legkevésbé. Lassan, szenvedélyesen hajtotta lefejét, és ízlelte meg szerelme sós ajkait, akár a szabad, végtelen óceánt.

Király közelegre

Posted by : MoonlighTie
2017. március 23.
4 Comments
Love Minus Zero over No Limit ( - Hadne )

Bob Dylan * RPF * One-shot * Songfic * Hurt/Comfort * Ficlet * Zene

Nem, még nem találtam rendes magyarázatot rá, hogy mi is ez. Csak ilyen itt hagyott mini falrahányt izé. Ez van, ha az ember túl sok Bobot hallgat, dől belőle a hülyeség, amiről azt hiszi rohadtul zseniális. Szerintem ez valami retek hipnózis. He Dylan lebuktál pf.

Öhm, btw bocsánat a lógásért, jöttem mindent bepótolni.   
Kellemes olvasást!

Az égen szállnak a suhogó szelek magukkal húzva az életeket, akár apró emléktöredékeket, de van, aki sosem változik. Te képtelen vagy tovább nézni a fekete, sötét végtelenbe, mert csak a halált látod benne. A világ jóval tisztább, mint hiszed. Nem látod a csillagokat, vagy a fénylő, üde holdat? Az űr a legszebb hely a világunkban. A súlytalanság megfoszt minden kötéltől, amivel erre a földre kötöttek téged. Hát nem akarod eldobni igáidat, és velem elszállni a többi rab felett?
Nézlek téged, ahogy lélegzel. A tüdőd kitágul, összemegy, míg te magad észre sem veszed milyen csodálatosan látod el magad oxigénnel. Mi hiányzik ennyire belőled?
Hátra dőlsz.
A fenyőfa érdes oldala felsérti a te oldalad.
Mit csinálsz, ha éppen semmire sem gondolsz? Talán az én arcomat nézed? Vagy csak figyeled a levegő horizontját a szemed előtt? Egyáltalán behunytad, vagy nem?
Ki vagy te?
Felnézek, de nem látok. Lénezek, de hiába keresem a világot. Nem találom. Csak a semmit látom.
Az égről bús meteoridok hullnak felénk. Íveket húzva a kormos, átkos vászonra. A világ legtehetségesebb festőjére ingyen sem figyel fel senki.
A hegyalja csillog a fényben, ahogyan az ilyenkor lenni szokott a tél árnyékában. Félek, hogy elveszítem belőled az, amit olyan régen találtam meg, hogy a felfedezés diadalíve már a vállamra omlik. Elveszítem a bizonyosságom benned, és mindenben, amit teszel, vagy mondasz. Egy olyan tengeren hajózok, ahol ok nélkül kel fel a nap, majd nyugszik le.
Nem keresek okokat.
Ebben a szívben túl sok érzelem akadt. Nem kell tudnom, vagy hallanom azt, amire vágyom. Már rég elfelejtettem mi is az. Te, és az aranybarna hajad.
Ez így marad. 

Love Minus Zero over No Limit

Posted by : MoonlighTie
2017. március 21.
0 Comments

Copyright © S e x & S h o u t