Archive for május 2017

Cím:
Dosztojevszkij


Alcím:
-
Korhatár:
PG
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
General
Szavak száma:
871 db
Fandom:
The Monkees
Szereplők:
Mike Nesmith, OC
Slash/Nonslash
NA:
Egy bóklászó eb.
1958, Texas
Kellemes olvasást!

Már nagyon régen volt ilyen idő, mint ma. A nap hevesen süt a fákra, amiken piroslanak a lédús bogyók, gyümölcsök. Nincs sok belőlük a tegnapi szélvihar miatt. Amik ott maradtak a feslett fa ágain, azok igazi túlélők. Hiába karcolta, karmolta őket a szél zord marka, ők páran meg sem rezzentek. Hősök.
Nos, ezekkel a bogyókkal szemezget az az apró, ökölnyi kiskutya is, akinek még nincs neve. A bőrén alig látszódik az a bolyhos szőr, amiből később a vastag bundája lesz majd. A szemei épphogy kinyíltak, és ő maga sokkal gyengébb, mint aminek látszik. Így, húsz centi hosszan. A halk, gyenge nyüszítéseit senki sem hallja, pedig neki lenne rengeteg mondanivalója. Ehelyett csak ül magas cseresznyefa tövében, és nézi a bíbor színbe öltözött bazsalygó bogyókat. Azok gőgös tekintettel merednek a semmibe, mintha ezzel is csak ingerelnék az apró kutyuskát, aki még azt sem tudja milyen fajta.
A füle le-le konyul néha, míg a sötét, örökké nedves piszeorra feketén csillog. A kis karmocskái hegyesek, míg az ínyéből kikandikáló fogacskák éleivel már most is le tudná harapni a saját nyelvét. Szinte biztos benne, hogy ő egy farkas. Véreb. De legalább sakál. Még ha kutya is. Amikor ez eszébe jut nagyokat ugrik, és a kanyargós autóút melletti fák törzsének támad.
Miután diadalmasan megfélemlítette a közelében lévő összes növényt, elégedetten dobja le magát az egyik bokor árnyékába. Lihegve szemléli a mellette hatalmas zajjal elhaladó autókat, míg néha-néha a hátára feküdve az egyik kósza mogyoróbokorággal játszadozik.
A szél barátságosan simogatja hátát, míg a fűben ólálkodó bogarak kihívóan mennek jobbra-balra. Ezt a kiskutyus nem hagyhatja szó nélkül. Ingerülten ugat rá az ártatlan katicára. Talán a piros szín az, ami -, ha a kölyök számára érzékelhetetlen is -, kihívja haragját. Vakmerő vakkantásait hirtelen egy hatalmas lökés szakítja félbe, ami egy óriás kamion száguldó kocsija után jön, széllökés formájában. A riadt katica kihasználja az eb elkalandozott figyelmét, és gyorsan megfutamodik a helyszínről. Mire a kutya újra visszafordul, keresve ellenségét, annak csak hűlt helyét találja. Dühösen kapar a földbe, de ijedten ugrik hátra, mikor a homokból egyszerre egy kisvakond bújik elő. A kutya értetlenül szagolgatja meg a távolba kémlelő vakondot, aki egy szempillantás alatt el is tűnik. Hiába kezd a kölyök ásni, az ismeretlent már nem éri el.
Beleunva a cseresznyefa árnyékába, és a barátságtalan bogarakba a kutya tovább áll. Mindenhová benéz, minden ajtót megkapargat, míg az eget lassan felhők lepik el. Amíg a kiskölyök az utcákon vándorol a hasa egyre hangosabban korog, mintha az életéért sikoltozna. Furcsa érzés szédíti a kutyát, ahogy a tappancsai elnehezednek, és a látása is gyengül, nem úgy, mint az szaglása. Már most is érzi a szomszédos utcasarkáról az illatát annak a sonkás szendvicsnek, amibe még bele sem fogtak. Bátran indul el, és összeszedve maradék erejét sebesen lohol a kósza illat hívogató képe után.
Mikor szemtől szemben találkozik a kissé összenyomott, de érintetlen szendviccsel rögtön megtorpan, ugyanis egy kéz tartja szorosan. De nem is akármilyen. Egy koszos, izzadt férfi kezéből lóg ki a mennyei eledel, míg az felelőtlenül bóbiskol. Az eb először inkább odébb lépked, de a korgó gyomra rögtön visszaszólítja. A kísértés ördögi hálója elkapja a kiskutyát, aki félénken ugyan, de a szendvicsért kap.
A férfi azonban pont abban a pillanatban húzza el karját, mikor az eb fogacskái összekoccannak. A kölyök biggyeszti ajkát, és szomorúan kezd piszegni, de a férfi megvető pillantással néz vissza rá.

 - Mit képzeltél? – morcog a férfi, majd elégedetten harap nagyot a zsemléjébe. Erre a kutya féltékenyen ugat egyet. – Na! – nyammogja a férfi, majd megrázza a fejét. – Öcsi, ez bűn és bűnhődés. Ha elakarod lopni valakinek az ebédjét, akkor az a minimum, hogy végig nézed, ahogy szépen megeszi – vág vissza, míg kölyök puffogva bújik mancsai mögé. – Vicces kis dög vagy te – mosolyodik el a férfi. – Hol van a gazdád? A szüleid? – kérdezi, de a kutyus csak elkeseredetten vakkant. – Nincsen nyakörved se – jegyzi meg a férfi, majd sajnálkozva ugyan, de a szendvics felét a kutya elé dobja. Az vidáman ugrik rá, és mintha csak zsákmány lenne, irgalmatlanul elejti. A férfi nevetni kezd, majd bekapva ebédje utolsó falatjait hátra dől, élvezve a nap utolsó meleg, vörösen fénylő sugarait. Mikor lomhán lecsukná szemét, hirtelen éles foghegyeket érez a csuklójában. A kutya az, aki éppen a tenyerére vadászik. – Hé, ezt nem szabad! – csapja gyengéden orrba az ebet, aki bocsánatkérően megnyalogatja a saját fogainak lila nyomait. – Ne gyere, te kis rosszcsont – ülteti óvatosan az ölébe, és a kölyök egy mukkanás nélkül hozzásimul. A meleg kis teste boldogan illeszkedik a férfi sudár testéhez. Gyengéden kezdi simogatni, és mire újra ránézne, a kutyus már alszik is. – Na jó, maradhatsz velem, de csak ha jó kutya leszel – súgja a férfi oda neki hallkan, mikor furcsa, nedves érzés önti el a hasát. Az új barátja máris teljesen összenyálazta az ingjét. – Hajj, még sok gondot fogsz nekem okozni, ugye? – sóhajtja a szemét forgatva, de inkább csak tovább simogatja az apróságot. – Az én nevem Mike. Mostantól te vagy Mike kutyája. De valami normálisabb név kellene neked – vakarja meg fejét, mikor ismét egy kamion húz el az úton, ami azonnal felveri álmából a kölyköt. Az haragtól fűtve kezd ugatni, majd lángoló indulattal kezdi kergetni a kamionról lógó kötelet. Mike először csak megrázza magát, majd kutyafuttában inal utánuk. – Ez egy született bajkeverő – szidja magában, és kezd kiabálni olyan hangosan, ahogy csak bír. – DOSZTOJEVSZKIJ! DOSZTOJEVSZKIIIIIIIJ!

Dosztojevszkij

Posted by : MoonlighTie
2017. május 23.
2 Comments
Cím:
Summer of Crazy-fornia at '88


Fejezetcím:
A sikoltó szétválás
Sorszám:
5/5
Korhatár:
R
Műfaj:
Novel, AU
Hangulat:
Hurt/Comfort, Psycho
Fejezetek hosszúsága:
2500/3000 szó
Fandom:
Jakob Dylan
Szereplők:
Jakob Dylan, Jesse Dylan, Bob Dylan, OC
Slash/Nonslash/Multi
Fülszöveg:
Jakobnak nem annyira könnyű akárhonnan is nézzük. Az apja a világ egyik leghíresebb dalszerzője, és a barátai folyamatosan kihasználják, hogy közelebb kerüljenek hozzá. Titokban ő maga is próbál dalokat írni, de azokat még csak meg sem meri mutatni senkinek. Elfuserált élete akkor ér mérföldkőhöz, mikor végre otthagyja Los Angelest, és New Yorkba költözik, hogy egy művészeti egyetemre járjon. Talál magának egy gyönyörű lányt, Ritat, aki szerencsére semmit sem tud a zenéről. Minden jól alakul, egészen 1988 végzetes nyaráig. Jake és Rita haza utaznak pár hétre, hogy közösen találkozzanak a Dylan-családdal. Beüt a krach. Sunny, egy ismeretlen, őrült lány, akit Jakob eddig soha sem látott, de egy nap alatt képes teljesen felforgatni mindent, amin olyan sokat dolgozott. Csakhogy el sem tudná képzelni milyen sok titkolnivalója van a kis majomlánynak.
NA:
Hát, elérkeztünk a befejezéshez. Kicsit hosszabb, mint a megszokott. Nem lövök le semmit, a kommenteknél találkozunk.
Kellemes olvasást!


A kórház előtt állva fogta fel először Jakob, hogy az egyetlen barátja mennyivel keserűbb sorsra ítéltetett, mint ő. A falak omladoztak, és már rég elveszítették hajdani fehér színüket. Az egykor hatalmas, csillogó, és tekintélyt parancsoló épület ma már csak egy koszos kis lyuk volt a többi kórházhoz képest. Még a húszasévekben építhették, mert a domborművek, és az a néhány faragott angyal akkoriban volt divatos. Egy hosszú, zöld műfűvel fedett lépcsősor vezetett a koszos üvegkapuig, amin át pontosan lehetett látni az unott képű, öreg portást. Jake-nek össze kellett szednie minden bátorságát ahhoz, hogy bemerjen menni ebbe a kopott, dohos építménybe.

Nagyot nyel, majd elszántságot magára erőltetve megmássza a lépcsőket, és magabiztosan lép az ismeretlen férfi elé.
 - Sunny Hosterhez jöttem – jelenti ki merészen, mire a portás csak köhint egyet a dús bajusza alól.
 - Előre be kell jelentkezni, öcsi – mormolja megvetést sugárzó arckifejezéssel, mire a fiú kihúzza magát, és erőtlenül a pultra csap.
 - Márpedig én, ha kell az összes szobába benyitok! – erősködik, de még ezzel sem tud érdeklődést kiváltani a férfiből.
 - Hívjam a yardot, fehér Hendrix? – nyögi összekulcsolva karját, mikor hirtelen egy köpenyes középkorú nő lép a pult mellé. Magas, és vakító, élénkvörös haja van, amit a vastag keretű szemüvege mögé tűr. Le sem tagadhatná, hogy orvos.
 - Beütné a gépbe, Popper visszajött-e már? Megint késik a terápiáról – szólal meg magas hangján, és Jakob szinte láthatatlannak érzi magát, ahogy a férfi azonnal engedelmeskedik a számítógéphez fordulva. A nő még csak rá sem néz, nem úgy, mint az éppen szorgoskodó portás, aki átkos tekintettel pillant néha fel rá.
 - Most komolyan? – vág közbe felháborodottan. – Ez egy kórház. Mi van, mi van, ha azért jöttem be ide, mert éppen meg akart ölni valakit az egyik skizofrén énem? Mi van, ha egy doboz nyugtató van a gyomromban, és mi van, ha az egyetlen barátom, aki itt ül az egyik retkes szobájukban éppen egy borotva pengéjével vágja fel az ereit, mert rohadtul nem figyel rá senki? – emeli fel a hangját leplezve reszkető testét. – Hogy képesek ezt a helyet kórháznak nevezni? – lép hátrébb, mire a doktornő az orrára csúsztatja szemüvegét.
 - Kérlek nyugodj meg! – közelít felé tartózkodóan.
 - Ne érjen hozzám, nekem semmi bajom, csak végre látni akarom Sunny-t! – hadarja Jakob vörösödő arccal, és a nő ábrázata megilletődötté válik.
 - Miss Hostert? – kérdezi, és a fiú félénken bólint. – Gyere velem! – fogja meg Jakob vállát, és indul a végtelen folyosó felé.
 - De Kisasszony, a látogatókat be kell írnom! – kiált utánuk a portás.
 - Arthurt már rég beírtam – feleli a nő félvállról, miközben le sem lassítanak. A neonfénnyel telt folyosón egymás után sorakoznak az ajtók, amiken egytől, egyig ablak van. Akad olyan is, amin rács. Jake még sosem járt ilyen rémisztő helyen. – Nem kell megijedni, ezek a rácsok, mind a betegek védelméért lettek felszerelve – látja meg a nő a fiú meszes színét. – Én vagyok Summer kezelőorvosa. Már sokat mesélt rólad nekem, de sosem gondoltam, hogy bárkit is ide hívna. Nem igazán beszélget itt benn senkivel, és csoportba se jár. Csak ül egész nap a szobájában, és a lemezeket hallgatja, amiket a nagybátyja hozott neki. Nagyon örülök, hogy valaki végre eljött hozzá – mosolyog a nő, ahogy befordulnak az egyik sarkon. – Legközelebb csak nyugodtan gyere be, nem kell azzal a flepnis portással törődni, rendben? – áll meg a nő egy kimondottan apró ajtó előtt, amire a 201-es szám van vésve. Mellette áll egy lakattal zárt szekrény, amiben Jakob azonnal kiszúrja a kulacsot, ami nem is olyan régen még Sunny babzsákja mellett állt. – Ó, ezek az elkobozott tárgyak. Ki szoktuk őket rakni ide, hogy a betegek lássák, hogy amint meggyógyultak visszakaphatják őket.
Az üveg mögött van könyv, szike, borotva, dezodor, öngyújtó, fogkefe, és egy nagy kupac gyógyszeres üvegcse. Jake csak remélni meri, hogy ez nem mind Sunny-é.
 - Bemehetek hozzá, most? – néz fel a doktornőre bociszemekkel.
 - Álltalában a társalgóban kell beszélgetni a betegekkel, de mivel ő sosem menne oda ki önszántából, így ezesetben megengedem. Viszont van valami, amire meg kell kérjelek – sóhajt mélyen, és megmarkolja a kilincset. – Miss Hoster a mai napig sem tudta feldolgozni az anyja halálának körülményeit. Remélem tisztában vagy vele, hogy a nagybátyja egy washingtoni konferencián volt, mikor Mrs. Norman felakasztotta magát. Ezért légy oly szíves, ne beszélj neki a betegségéről vagy a kinézetéről. És ha elkezdi rágni a körmeit, kérlek szólj azonnal egy nővérnek. Olyankor ideges, és legutóbb majdnem az összes körmét letépte magáról – mondja a nő szánakozó tekintettel. – Jó?
 - Igen – válaszolja Jakob, és a doktornő mosolyogva sétál el. – Rendben – súgja erőt adva magának. Óvatosan nyitja ki az ajtót, ami mögül rögtön fülön üti a zene. Az apja második lemeze pörög a játszón, és éppen a Don’t think twice It’s allright című dal szól. Sunny az ablak elé tolt széken ül, és kibámul a messziségbe, míg a vénájába szúrt branülön keresztül folyik a falra akasztott zacskóból az infúzió a testébe. A szoba maga olyan apró, hogy alig lehet benne elférni, és Jakob még csak a küszöböt lépte át, már az ágy felénél áll. A polcon nincsenek zsebkendők, törölközők vagy könyvek, csak lemezek. Ezernyi bakelit sorakozik fel a falon, míg az apró lánykán megint csak a Bambuszzöld póló lóg. Nem mozdul meg, ahogy hallja az ajtót becsukódni, és hátra sem néz Jakob lábdobogására.
 - Szia Sunny – töri meg a csendet a fiú, de a lány most sem moccan.
 - Mit keresel itt? – kérdez vissza remegő hangon.
 - És te? – vágja rá Jakob ridegen, mire Summer fagyos tekintettel néz rá, míg egy kerekded könnycsepp gurul le az arcán. – Elmondhattad volna.
 - Tényleg nincs jobb dolgom, mint idegeneket traktálni a lakóhelyem minőségével – hajol a majomlány ismét az ablak irányába.
 - Barátok vagyunk Sun. Megbeszéltük – fordul Jake szeme bíbor árnyalatba, ahogy elérzékenyülve lép közelebb Sunny-hoz. – Megegyeztünk! Nem vonhatod vissza – csuklik el hangja.
 - Nem is ismersz – súgja a lány halkan.
 - Hát ez az! – emeli fel Jakob hangját. – Ha nem adsz rá időt? Meg akarlak ismerni, de ahhoz te is kellesz! Miért nem vagy hajlandó bárkiben is megbízni? Én bemutattalak az apámnak tegnap, pedig a legtöbben csak ennyit akartak tőlem, és már le is léptek. Egy autógramm, és vége. Akkor te miért nem mondtad el nekem ezt? Nem hihetted azt, hogyha tudom rólad, hogy beteg vagy, majd hátat fordítok neked! – Sunny sír. Hangosabban, mint valaha.
 - Mi a fenéért vagy ennyire jó hozzám? Hm, szánalomból? Mert abból nem kérek. Ne hidd azt, hogy angyal vagyok csak azért, mert gyenge is! – fuldoklik Sunny könnyeiben. – Nem vagyok normális, tudom. És nem is akarok úgy tenni, mintha az lennék, de ne várd tőlem, hogy olyan legyek, aki megjátssza magát előtted csak azért, mert kedves vagy. Sosem kértem a kedvességedből, és nem is fogok. Nem akarok az a pátyolgatott, törött szárnyú madárka lenni, aki egyedül képtelen megmaradni a lábán.
 - Akkor mégis mit akarsz tőlem? Miért engem zsaroltál meg? Miért nekem adtad azt a fehér lemezt, és miért kísértél el? Én nem hiszem el, hogy nem kedvelsz, és csak szívességből tetted. Tudom, hogy te is szeretsz velem lenni, akkor miért csinálod azt az egészet? – hajol hirtelen a zokogó lányhoz, és ügyelve a csőre, ami a kezéből áll ki, megöleli. Nem túl szorosan, de ahhoz épp elég erősen, hogy mikor felegyenesedik Sunny a kezében marad. – Megígérem, hogy meggyógyítom a szárnyadat, és utána hagylak repülni – súgja a lány fülébe, aki ettől a mondattól csak még jobban sír. – Tudnod kell Sun, hogy én máris beléd szerettem. Már akkor, amikor először megszólaltál, felugrottál, és a kezembe nyomtad azt a flúgos bandát. Nem vagy egyedül – motyogja Jakob csendesen, míg a könnyei azt a bambuszzöld pólót áztatják.
 - Köszönöm – nyögi Sunny belemarkolva Jake hátába.

Bob idegesen nyomkodja a telefont, aminek a számlája valószínűleg már triplázódhatott egyetlen délután alatt, de még mindig nem találta meg, amit keres. Hiába tárcsáz, most mit sem ér az a híres, milliárdos neve. Bob Dylan. Most ugyanúgy egy senki, mint régen. Képtelen elérni azt az egy dolgot.
Már beesteledik, mikor még mindig a telefont forgatja a kezében.
 - Egy Summer nevű lányt keresek – szól idegesen a kagylóba. – Nem, nem tudom a vezetéknevét. Lehet Norman, vagy Hoster is. – kezdi ingerülten tekergetni a zsinórt, mikor az ajtó hirtelen kinyílik. – Nem, ne tegye le! – kiabál a telefonba Bob újra, majd haragosan a földhöz vágja. A készülék ezernyi darabra törik, ahogy Bobby is a haját fogva görnyed össze. A tekintete mégis azonnal Jakobra vetül, mikor a fiú, ahogy becsukja maga után az ajtót, összeesik.  – Jake! – kiált ijedten, és rögtön odarohan hozzá. Az arcát kezdi ütögetni, és Jakob, mintha mély álomból kelne fel forgolódik. – Fiam, ébresztő! Jól vagy? – kérdezi Bob aggodalmasan, mire Jake visszatérve a valóságba, hirtelen összehúzza magát, míg arca elvörösödik. – Mi a baj? Mond már! Halálra rémítesz – harsog Bobby, mire Jakobból hirtelen kifakadnak a könnyek. Még sosem sírt az apja szeme láttára egészen idáig. Bob lassan felemeli a fiú fejét, és az ölébe veszi. – Mesélj, mi a baj kicsifiú? – kezdi gyengéden simogatni Jake göndör haját.
 - Apa – piszeg Jakob elgyengülve. – Szerettél már bárkit annyira, hogy képes lettél volna meghalni érte? – dadogja, és Bob szíve dobban, szívkamrái megforognak. – Szerettél már valakit sokkal jobban, mint önmagadat? Hogy az ő boldogsága hirtelen fontosabb lett minden másnál? – rejti arcát kezei mögé.
Bob mély levegőt vesz, és karjában legártatlanabb fiával képtelen hazudni. Legszívesebben ő is sírna. Siratná azt, amit tesz, amit tett, és amit tenni fog.
 - Igen – feleli reszkető hangon. Jakob lassan felül mellé, és szemét törölgetve öleli át. Egymás tükörképei összesimulnak, és a meleg szeretet gyúl ki köztük.
 - Hazudtam, Apa – húzódik el a fiú. – Sunny-t pár napja ismertem csak meg, és őt kértem meg, hogy helyettesítse a barátnőmet, aki kidobott, vagy én őt, mindegy – hajtja le fejét csalódottan. –  De én azt hiszem beleszerettem ebbe a lányba, és ő beteg. Egy kórházban lakik, én mégis ott akarok lenni vele. Legszívesebben el sem mozdulnék mellőle. Hogy történhetett mindez? – gyűlnek ismét könnyek a denimkék szemekbe. Bob szelíden fogja fiát újra magához, és hagyja, hogy az a vállán sírja ki magát. Mégis mi mást tehetne? – Egy szörnyű helyen tartják, ahol omladoznak a falak, és rácsok vannak az ajtókon. Az egész annyira horrorisztikus. Miért kell neki ott lennie? – motyogja Jakob el-el akadozva.
 - Szeretnéd, ha át vinnék egy jobb kórházba? Mondjuk New York-ba? Ott veled lehetne – töri meg a csendet az apa, és Jake egyszerre felkapja fejét.
 - Még sosem kértem soha semmit. De ezt megtennéd? – kérdezi üveges tekintettel, és Bobby elmosolyodik.
 - Hát persze – feleli Bob higgadtan, és Jakob el sem tudná képzelni, milyen nehezen engedte ki a száján ezeket a szavakat. – Persze – sóhajt. – Persze.

Bobby reggelig nem tehetett semmit. Most viszont elindul, hogy végre megtalálja Sunny-t. Tudva a lány hollétét már nyugodtabbnak kellene éreznie magát, de ő sokkal idegesebb, mint tegnap. Hiába látja meg a kórházat, fizeti le a portást, és áll meg a 201-es szoba előtt, semmi sem változik. Lassan nyit be az ajtón, és ahogy sejtette, Summer még alszik. A hajnali órában fényesen süt be a nap, de a lány mégis az ablak felé fordulva fekszik, és arcát megvilágítja az egyetlen örök társa.
Bob némán settenkedik mellé, és ül az ágyára. A földön saját magával találkozik, ahogy a lemezek szétszórva hevernek mindenhol. A férfi még levegőt is alig vesz, Sunny mégis forgolódni kezd. A szeplős, világos arca olyan, akár egy elrontott porcelánbabáé, ami mégis gyönyörű. A kócos haja, a vékony kis teste, és az édes virágillata mind újra eszébe juttatják Bobby-nak az összes vele töltött percet, és az iránta érzett szerelmet. Olyan melegség önti el, akárhányszor csak megpillantja, mintha egy angyal hátulról átölelte volna, és a fülébe ezt súgná: ,,Ez Isten ajándéka, neked.” Bobby éppen ezért érez olyan mély fájdalmat, akárhányszor Sunny elvesztésére gondol. Mert ez fog történni, és ő ezt jól tudja. Talán soha többé nem láthatja, talán nem is hall felőle.
Bobot hirtelen elönti a félelem. Mégis mit csinál? Hogyan képes hozzáérni, és gyönyörködni fia szerelmében? Gyorsan felálll, és hátrébb lép, mikor a polcba rúgva egyszerre egy szétnyűtt, koszos kis füzet pottyan le a cipőorra elé a párkányról. Lehajol, és jól látja, hogy a szakadt papírlapok Sunny világában naplóként funkcionálnak. Az utolsó oldalon nyitja ki, ahol az utolsó bejegyzés pár nappal ezelőtt íródott. A kapart írás így szól:

„Újra látni akarlak Bob. Sajnálom, egy hatalmas hibát fogok elkövetni, de csak így tudok a szemed elé kerülni. Nem lehetek egyedül.”

Bobby valamiért elmosolyodik, majd hirtelen eszébe jut a nap, amikor Summert a karjaiban vitte a kórházba. Ahogy leugrott a motorról, és ahogy a körmeit tépkedte, Bob legrosszabb órái zajlottak le. A kín mégis rosszabb volt, mikor Hoster nem árulta el neki, hol van. Majdnem egy évig várt rá, hogy Sunny végre visszatérjen az életébe, és most újra szélnek kell eresztenie. Elővesz egy tollat, és a saját, jóval olvashatóbb írásával firkant oda néhány mondatot. Ezt Summernek sose szabad elfelejtenie.
Bob visszaül a lány mellé, majd óvatosan befekszik mellé az ágyba.
 - Aludj tücsök, aludj – súgja bársonyos hangon, és Sunny gyengéden átkarolja.
 - Hogyan tudnék, ha itt ólálkosz? – mosolyodik el, majd lassan kinyitja szemét, és szemben találja magát Bobby-val.
 - Milyen nevet adtál Jakobnak, hogy Chuck ne tudja, hogy a fiam? – kérdezi Bob halkan. – Tudom, hogy kitaláltál valamit.
 - Neked akkor se mondja el hol vagyok, ha megkérem rá – fintorog a lány, majd elvigyorodik – Arthur – nyögi kuncogva, és Bob kínjában hátra húzza a fejét.
 - Fanatikus vagy – grimaszol a férfi, amivel csak még több kacajt csábít ki a lányból. – Miért nem értem rajongsz annyira, mint ezért a hülye brit bandáért?
 - Több lemezem van tőled – húzza a száját Sunny. – De csak mert te több idióta dalt írtál – nevet, mire Bobby hirtelen a bőrébe csíp. – Áu! – védekezik a lány, és sebesen megfogja a férfi kezeit. – De, ő hogy van? – csitul el Sunny.
 - Sírt. Rendesen kiborította ez a hely, bár nem is csoda. Sejthettem volna, hogy annak az alkoholista baromnak csak erre futja – morogja Bob letörten.
 - Az egyetlen élő rokonomról beszélsz – szorítja össze Summer szemeit.
 - Hát, nem volt szerencséd, mikor azokat osztották – vágja rá Bobby kelletlenül, és a lány ajkai lekókadnak. – De ne aggódj, Jakob sok nehéz időszakon ment már keresztül. Jól bírja a strapát. A gimiben sokat szekálták miattam, és sok kölyök csak azért barátkozott vele, hogy hozzám eljusson. Neki volt a legnehezebb, mert echte úgy néz ki, mint én. Még most is. Szóval nem szeretném, ha megint ezt kellene átélnie.
 - Nem akarom többé megbántani – suttogja a lány félénken.
 - Azzal, hogy a barátot játszatod vele mást sem teszel – hajtja le fejét a férfi, és Summer arcára egyszerre ezer borús érzelem költözik. Egyből megérti, hogy mit akar neki Bob mondani.
 - Bobby, nem kérheted tőlem, hogy őt szeressem helyetted! – fogja meg Sunny Bob állát, és felemeli tekintetét. – Tudom, hogy ő a fiad, de nem lehetsz folyton te az áldozat – szökik könny Sunny szemébe. –  Nem én vagyok az egyetlen nő a földön, ezt se felejtsd el! Csak egy elmebeteg kislány vagyok, aki a társadalom szemében mit sem ér. Ha a dolgok szabály szerint működnének, meg sem ismertelek volna, és Jakob sem lenne kitaszított bárhol jár. Te pedig, egoista barom lennél, de nem vagy. Sokkal jobban szereted a fiadat, mint saját magadat, vagy engem. Az egyetlen baj az, hogy nekem te vagy fontosabb saját magamnál – érzékenyül el a lány ismét. A szeme teljesen elvörösödik, és a keze is reszketni kezd. – Miért nem tudsz önző lenni, és kisajátítani engem? – kérdezi Sunny zokogva.
 - Egyszerűen tudom, hogy mellette boldogabb leszel, mint az én oldalamon. Ő igazán szeret téged. Nem vehetlek el a saját fiamtól, milyen ember tenne olyat? – remegnek Bob ajkai.
 - Nem te mondtad, hogy az ember nem lehet egyszerre bölcs, és szerelmes? – ül ki a fájdalom Summer egész testére, mintha éppen az óceánba fojtanák azt.
 - Nem kell bölcsnek lennem ahhoz, hogy neked, és a fiamnak is jót akarjak, és tudom, hogy sokkal boldogabbak lehettek együtt, mint mi valaha is. Hiába szeretlek mindennél jobban, tudnod kell, hogy mindent a te boldogságodért teszek – gördül le egy kerek könnycsepp Bob Dylan arcán, miközben gyorsan feláll, és kiindul.
 - Miről beszélsz Bobby? – ül fel a lány értetlenül. Fél.
Bob mellkasába ezernyi tű döf, ahogy kilép az ajtón, és látja, ahogy Sunny kiugrik utána. Az ajtó apró ablakán nézi, ahogy a lány kiabál, üvölt, de alig hall belőle bármit is. Itt kell hagynia akármilyen nehéz is. Summer elkezdi ököllel ütni az apró üveget, míg Bobby ennyit tátog az ajtón túlról: Szeretlek. Ettől Sunny még jobban kezd sírni, és csapkodni.
 - Nővérek! A 201-esnek rohama van – kiált előre, és szinte azonnal jön két termetes asszony, fehérbe öltözve. Egy szempillantás alatt berontanak, de arra a pár másodpercre, míg az ajtó nyitva van, Bobby jól hallja Sunny mit ordít felé.
 - Bobby kérlek ne hagyj el így! Kérlek! – üvölti torka szakadtából. Az egyik nővér lefogja, míg a másik két tablettát nyom le a torkán. Utána kijönnek, és kulcsra zárják az ajtót.
 - Pár perc és lenyugszik, szóljon, ha utána újra beszélne vele – nyögi oda az egyik nő, de Bobby megrázza a fejét.
 - Köszönöm, nem szükséges, viszont tudna adni egy papírcetlit? Elköszönnék tőle – mondja az arcát törölgetve, és a nővér a kezébe nyom egy lapot.
Bob ismét az ajtóhoz lép, ahonnan jól látja, hogy Sunny az ágyon ül, mozdulatlanul. Kopog egyet és a lány tekintete rá szegeződik. Még mindig sír. Bobby felemeli a lapot, amin az áll: Nézz bele a naplóba!
Sunny lassan, reszketve nyúl a füzetért, és félénken olvas bele.

Nem vagy egyedül, és sosem leszel szerelmem. Sajnálom, hogy így kell elválnunk, de másképp nem tudnálak elengedni, ha nincs egy fal köztünk. Majd meglátod, hogy Jakob sokkal tapintatosabb és gyengédebb, mint én, hiába rázod most a fejed. Ne sírj! Kiharcolta, hogy New Yorkba mehess vele, ahol egy jobb kórházban fognak ápolni. Magánklinikán. A lelked mélyén te is tisztában vagy vele, hogy így lesz a legjobb mindnyájunknak. Te sem tudnál úgy tükörbe nézni reggelente, hogy azzal, ahogy velem vagy, a fiamnak ártassz, és én sem. Sokkal jobb ember vagy annál, mint aminek hiszed magad. Én hiszek benne, hogy tudod mi a helyes, és végre hagyod, hogy valaki végre segítsen talpra állnod, aztán elengedje a kezed. Nem vagy áldozat, ahogy én sem. Azért fogunk úgy tenni, ahogy, hogy Jake se legyen az. De tudnod kell, hogy van valami, ami sosem fog változni. Nézz ide!

Sunny az ablakocska felé pillant, ahol Bob boldogságot magára erőltetve néz vissza rá. A lány képtelen nem elmosolyodni, ha csak egy kicsit is.
 - Szeretlek – tátogja Bob. – Örökké szeretni foglak! – ívelnek fel ajkai, még ha hatalmas kín árán is, majd a füzetre mutat.

Gyere ide!

A lány erőtlenül áll fel, miközben véletlenül összekönnyezi a lapokat. Odalép az ajtó mellé, és belenézve Bob denimkék szemébe oly sok mindent hall. Oly sok mindent lát. A férfi lassan az üveghez érinti fejét, mire Sunny is így tesz. A homlokuk összeér, ahogy régen. Mintha egy pillanatra egyé válnának, megosztva minden fájdalmas, és örömteli érzelmet. A szenvedélyt, és egyben a sikoltó szétválást, ami most már elkerülhetetlen.
 - Olvasd tovább! – mondja Bobby hangosan, és Summer meg is hallja a vastag ajtón át. Sunny lepillant, és újra könnyezve bámul a szövegre.

Te vagy az áldás az életemben,
és tudom, bárhol jársz, itt leszel velem.
Nem kell félned a holnaptól,
mert már elváltál a magánytól.
Lesz veled valaki, aki szeret,
és valaki, aki a távolból szeret.
Sosem tudnálak elfelejteni, és nem is foglak.

Bobby.

Ahogy Sunny felhajtja a fejét, Bob már nincs sehol. Elment.


Tél van. Hideg, fagyos tél, egy olyan városban, ahol nyoma is marad. New York sokkal hangosabb, és jóval ridegebb, mint Los Angeles. Az utcákat hótakaró fedi, míg a levegőt a rideg szél fújja. Sunny sapkában, hatalmas kabátban ül krumpliszsákként az autó anyósülésén, amit Jesse vezet.
 - Nagyon örülök, hogy végre hosszabb időre is kiengedtek a kórházból – csámcsog a fiú, miközben egy nagy szendvicset rágcsál. – Már családtag vagy. – A haja éppen olyan, mint Bobby-é, csak az alkata jóval testesebb.
 - Miért nem Jakob jöttél értem? – kérdezi Summer kifejezéstelenül.
 - Jajj, de kis szerelmesek itt valakik – visít fel fülsüketítő hangján. – Ne aggódj, ő akart, de Apa kért meg rá – feleli, és a lány ábrázata végleg lefagy. – Ez egy családi találkozó, tudnod kellett volna, hogy ő is ott lesz – nyammog Jesse, figyelembe se véve Sunny öblös tekintetét. – De nyugi, rajtam kívül senki sem tud rólad, meg Apáról. Azért küldött, hogy megnyugtasson, nem lesz semmi baj – mormolja a fiú a szendvicsbe harapva.
 - Hát, ettől most megnyugodtam – feleli Sunny ironikusan, mire Jesse vidáman kezd mutogatni.
 - Na látod? Ez az! Ez a stílus az, Jakob is mindig pontosan így beszél velem – nevet, majd a fejéhez kap. – Hihetetlen, hogy ennyire hasonlítotok. Már értem, miért pofáz rólad annyit – hadarja, míg a lány csak lenézően forgatja a fejét. – De egyébként Apára visszatérve, nem tudom mit vártál. Nagyon játssza a vagányt, de nem viseli túl jól a karácsonyi pörgést. Hihetetlen, hogy JK Dee-nek nem esett le, ami kettőtök között volt.
 - Neked se esett volna le, ha nem törsz be a házba – kulcsolja össze Sunny karját sértődötten.
 - Érdekes csaj vagy te Sun. A végén még én is beléd szeretek – kezd el Jesse nevetségesen röhögni, de a lány inkább a kapucniját is magára húzza, hogy minél kevesebbet halljon belőle. – Na, itt is vagyunk – motyogja Jesse mosolyogva, ahogy behajtanak egy mély parkolóba, aminek az alján végig sorakoznak a drágábbnál drágább kocsik. Sunny egy számára kimondottan idegen családba csöppent bele.
Kiszállnak az autóból, és Jesse bekapja szendvicse utolsó darabját, kezébe fogja az a bőröndöt, amit a lány a kórházból hozott. Szinte az összes rendes ruháját Jakobtól kapta. A kedvence az a fehér póló, amin a Lola album borítója szerepel. Most is azt viseli a sok kabát, pulóver és mellény alatt.
A lifthez indulnak, ami felviszi őket egészen a negyedik emeletig, és ahogyan kilépnek a lépcsőházba, Sunny-t a forróság csapja meg. Meleg, fahéj illat, no meg karácsonyi díszek mindenhol.
 - Na, anya úgy tűnik gondolt rád. Ez a hűség csak is azért van, mert egy percig se bírná, ha kabátban mennél be a lakásba. Valósággal istenít téged – vigyorog Jesse, és ez kivételesen jól esik a lánykának.
Besétálnak az ajtóig, amin Jesse egyszerűen belöki Summert. Egyből találkozik Saraval, aki már rengetegszer meglátogatta kórházban, de ennyire még sosem örült neki.
 - Ó, Sun! Kedvesem, úgy örülök – ugrik a nyakába az anya, és már kezdi is vetkőztetni. – Na le ezzel a sok gönccel! Direkt befűtöttem, hogy mindenki lássa milyen csinos barátnője van az én legkisebb, semmirekellő fiacskámnak.
 - Tudtommal a semmire kellő az én vagyok – szól közbe Jesse integetve.
 - Drágám, megrendezik az első filmedet, te már az író fiam vagy – vágja rá Sara csípőből, a fogasra akasztva Suny mázsányi göncét. – Add ide szépen Sunny cuccait, és beviszem őket Jake szobájába – nyúl a nő a bőröndél, és már el is tűnik.
Summer félénken lép beljebb a nappaliba, ahol sorban ülnek a testvérek. Denikék szempárok mindenhol. Hullámos hajfürtöm, és ugyanaz a testalkat. Jakob kitűnve a többiek közül azonnal felugrik, és boldogan öleli át a majomlányt.
 - Minden rendben, Sun? – kérdezi szívéjes, mély hangján, és Sunny bólogat. –  Srácok – emeli fel a hangját, majd a többiek felé fordítja Summert. – Drága testvéreim, ő itt Sunny! – vigyorog, és hirtelen mindenki más arcára is hasonló érzelem ül.
 - De cuki! Édik vagytok így együtt – fogja arcát Anna, de a nővérét sem kell félteni.
 - Egyelek meg, nagyon aranyos vagy Sun. A kicsi Jake-nek be sem áll a szája, ha rólad van szó – hadarja Maria vidáman, mire Samuel hirtelen oldalba vágja.
 - Ezt nem illik közölni, fruska – forgatja meg könyökét a hasában, de a lány visszavág.
 - Újra kezdjük, öcsi? Régen mindig én nyertem! – harsogja vérre szomjazó tekintettel.
 - Nem emlékszel jól? Én vagyok a bajnok – száll be Jakob is. Igazi testvérekként esnek egymásnak. Csípnek, rúgnak harapnak, mintha még mindig kisiskolások lennének.
 - Gyerekek, befejezni – szólal meg villámcsapásként hátulról az ismerős hang. Bob áll a konyhapult mögött, és csitítja a bajos kölyköket. Sunny félve néz hátra, de egyből megnyugszik, ahogy Bobby-t éppen úgy pillantja meg, akár régen. Mit sem változott. – Nem nézel ki jól kislány. Adjak valamit? – mondja a bársonyos hangján, és a lánynak türtőztetnie kell könnyeit.
 - E-egy, egy pohár víz jól esne – dadogja elgyengülve, és a férfi a csaphoz lép. Vizet enged, míg Sunny megfontolt léptekkel sétál mellé. Bob próbálja a legkevesebb jelét mutatni annak, amit valójában érez. A gyomrában tomboló vulkán tör ki éppen, míg a szívét a nyugati szél szabdalja szét. Még sosem érzet olyan kínzó fájdalmat, amit most. Summer látványa sokkal elbűvölőbb, mint valaha.
 - Tessék – nyújtja át az üvegpoharat, de képtelen Sunny-val szembe nézni. Csak a cipőjét bámulja.
 - Köszönöm – csillan meg a lány mézédes hangja, és Bobby jól tudja, mosolyog. Sokkal nehezebb megtagadnia magától a látványt, mint hitte. Gyorsan a konyhapultra támaszkodik, hátha nem csúszik ki a föld a lába alól. Summer óvatosan teszi az üvegpoharat le, majd mély levegőt vesz. Neki is meg kell támaszkodnia.
Bob hirtelen újabb kard döfést érez, amint megérzi Summer ízletes virágillatát. Ennyi gyötrelmet már ő sem képes kiállni. Ahogy a rég elveszett bölcsességének tűrőképessége elillan, vágyakozó, pillantással néz a lányra, és abban az árva tekintetben ezernyi érzelem jár keringőt egy szomorú dallamra. Az ujjhegyeik lassan, egyetlen másodpercre összeérnek, és újra maguk előtt éreznek mindent, amit valaha szerelemnek neveztek. A férfi kimérten pislant arra a parányi, védtelen kézre, ami régen az övéhez tapadt, és finoman elmosolyodik, mire Sunny vissza rá, mert látnak a másik szemében egy apró szikrát, a boldogságukat.


Vége

Köszönöm, hogy elolvastad!
Következő rész

Summer of Crazy-fornia at '88 - Öt

Posted by : MoonlighTie
2017. május 13.
3 Comments
Cím:
Summer of Crazy-fornia at '88


Fejezetcím:
Szeplőtlen szerelem
Sorszám:
4/5
Korhatár:
R
Műfaj:
Novel, AU
Hangulat:
Hurt/Comfort, Psycho
Fejezetek hosszúsága:
2500/3000 szó
Fandom:
Jakob Dylan
Szereplők:
Jakob Dylan, Jesse Dylan, Bob Dylan, OC
Slash/Nonslash/Multi
Fülszöveg:
Jakobnak nem annyira könnyű akárhonnan is nézzük. Az apja a világ egyik leghíresebb dalszerzője, és a barátai folyamatosan kihasználják, hogy közelebb kerüljenek hozzá. Titokban ő maga is próbál dalokat írni, de azokat még csak meg sem meri mutatni senkinek. Elfuserált élete akkor ér mérföldkőhöz, mikor végre otthagyja Los Angelest, és New Yorkba költözik, hogy egy művészeti egyetemre járjon. Talál magának egy gyönyörű lányt, Ritat, aki szerencsére semmit sem tud a zenéről. Minden jól alakul, egészen 1988 végzetes nyaráig. Jake és Rita haza utaznak pár hétre, hogy közösen találkozzanak a Dylan-családdal. Beüt a krach. Sunny, egy ismeretlen, őrült lány, akit Jakob eddig soha sem látott, de egy nap alatt képes teljesen felforgatni mindent, amin olyan sokat dolgozott. Csakhogy el sem tudná képzelni milyen sok titkolnivalója van a kis majomlánynak.
NA:
A dolgok tovább pörögnek, és Bob romantikus, Jakob meg szokás szerint nem ért semmit.
Kellemes olvasást!


Furcsa, fülledt nyár volt ez, amikor is a madarak valamiért mind a fészkeiken kívül éjszakáztak. Nem volt olyannyira meleg, hogy az otthonos vackok túlfűtsék őket, de hideg sem, hogy jobb búvóhelyet kelljen keresniük. Az egész állatvilág kifordult magából ebben a három hónapban, mikor is egy éves évfordulóját ünnepelte volna két egymáshoz régen közelálló személy. Szülinap volt ez, de egy feledett fajta. Olyan, amit legszívesebben észre sem vennénk.

A már rég besötétedett ég felhői sodródnak egymásra, mikor Jakob kikíséri Sunny-t. A lány félénk léptekkel hagyja el a verandát tartva tőle, hogy Jakob meg akarja majd csókolni. Végül a fiú szorosan megöleli, és mosolyogva integet.
 - Köszi – tátogja, míg Sunny a biciklijére ül, majd Jake-hez hajítja a Kinks albumot.
 - Vigyázz rá jobban, flepnis – nevet, miközben elkezdenek gurulni a kerekek.
 - El ne üssenek, te őrült liba! – kiált Jakob utána, de Sunny csak az tébolyodott kacaját hallatja. A fiú elvigyorodik, majd visszalép a házba, ahol apja már a kabátját húzza magára. – Hová készülsz? – mered rá fia értetlenül.
 - El kell intéznem valamit a városban. Te addig érezd magad otthon, rendelj valami kaját, vagy ilyesmi – nyúl a kabátzsebébe, ahonnan kidobja a cigarettáját. – De azért bulit ne tarts, ha lehet. Jesse a múltkor kitörte az összes üveget, szóval… - motyogja, mire a tekintete találkozik a Jake kezében lógó színes albummal. – Ó, ne is álmodja róla. Ebben a házban nincs Kinks! – rázza a fejét, és Jakob bambán fintorog.  – Majd jövök – fordul az ajtó felé, és magára hagyja Jakobot a hatalmas házban. Ő persze rögötön a lemezjátszóhoz siet.
Bob kívülről megy a garázsba, aminek felnyíló kapuja mögött már vár rá az a bizonyos motor, ami a legközelebb áll a szívéhez. Felül, és a megdördülő motor hangja sebességre, száguldásra éhezik, pedig Bobby tudja, nem fog sokáig menni. Ahogy kifordul az utcáról, már meg is pillantja Sunny biciklijét a szalagkorlátnak támasztva. Bob már teheti is le a motort. A lány a sziklás, tengerparti domb tetején üldögél összegörnyedve. Jól látni, és hallani, hogy sír.
Bob lassan, kimérten közelít hozzá, még akkor is, ha a lány rég tudja, ő az. A zokogás alábbhagy, amint a férfi leül Summer mellé. Nem szól egy árva szót sem. Nem érinti meg, vagy öleli át. Ő azért van most itt, hogy hallgasson.
Az óceán hullámai hangosan mossák a sziklák oldalát, míg az égen fénylő csillagok keringőt járnak felettük. A szél friss, hűvös levegőt hoz, ami az arcukra érve hűsen simogatja őket. Nincsenek egyedül. Sosem.
 - Valami hatalmas hibát követtem el megint, ugye? – piszeg Sunny, miközben a vádliján végig csorgó könnyeket nézi.
 - Nem – feleli Bob az éjsötét eget kémlelve.
 - Az életem nagy részében csendben vagyok – kezdi mormolni. - Összehúzódok egy sötét sarokban, és behunyom a szemem. Megfeszül a testem a kíntól, és úgy érzem, mintha a belső szerveim legszívesebben szétrobbannának bennem. Azokban a leheletnyi pillanatokban, mikor képes vagyok gondolkodni, belül annyit üvöltök, hogy – halkul el, ahogy a hangja összecsuklik, majd hirtelen, felhajtva fejét hangosan kiabálni kezd. – Mikor lesz már vége? Azt akarom, hogy vége legyen. Ennyi. Csak legyen már végre vége, örökre! – lecsukja szemét, és ökölbe szorítva apró kezét újra összegömbölyödik. – Álltalában sírok is, és a könnyeim csípik az arcomat, amit már rég lekapartam magamról. Immunissá váltam a legtöbb dologra, amit mások sokkal jobban megszenvednek, mint én. Ha valaki sajnáló tekintettel néz rám, én csak mosolygok. Ha valaki helyettem sír, megbolondulok. Olyan régóta érzem magamban ezt a fájdalmat folyamatosan, hogy néha már észre sem veszem. Számomra normális az, hogy minden magányosan töltött percem a falak lassan összenyomnak. Hétköznapi a sírás, a félelem. Afféle dolgok ezek, amiket mások csak a legszomorúbb óráikban éreznek, de nekem minden óra szomorú. Minden nap a halálom napja. Azt hiszem az egész világnak vége lesz, és ezért nem érdekelnek a tettem. Úgysem lesz már következményük számomra. De ezzel tönkreteszem mások életét. Az egyetlen, ami van bennem, az a gonoszság. Képtelen vagyok jót cselekedni. A föld sokkal békésebb hely lenne nélkülem. A nagybátyám, az egyetlen rokonom nem érezné rosszul magát miattam, csak gyászolna. Te már rég elengedtél, és Jakob is új barátra lelne. Nem okoznék gondot, ha egyszerűen csak eltűnnék. Ezt akarom tenni. Csak csettinteni egyet, és eltűnni. Valaki másnak lenni. Valakinek, akinek nem ezekből a dolgokból áll az élete. Aki képes boldog lenni. Úgy irigylem azokat, akik őszintén tudnak mosolyogni. A tükörbe néznek, és elégedettek magukkal, az életükkel, a családjukkal, a szerelmükkel. De én semmit sem érdemlek, amim van, ha képtelen vagyok örülni neki. Vagy bárminek… - Sunny könnyei újra kifakadnak, és a teste összerogy. A tekintete találkozik a fehérlő teliholddal, ami szánakozva néz le rá.
Bob nem beszél, csupán feláll, és gyengéden felveszi a karjába. Sunny a gallérjába kapaszkodva lóg le a férfi kezéből, míg az felmegy, majd a motorra helyezi a lányt. Ő is felül, és az ölébe helyezi Summert, hogy szemmel tudja tartani, nem úgy, mint legutóbb.
 - Most te vezetsz – súgja Bob halkan. – Ha le akarsz ugratni egy szikláról, én ott leszek veled. Együtt repülünk, és halunk meg – folytatja, és Sunny ismét pityereg. – Ne sírj, nem vagy egyedül. Azt mondtad, hogy csak akkor csinálod, ha magányos vagy.
 - Nem érdemellek meg, Bobby – nyögi megtörölve arcát.
 - Én sem érdemellek meg téged, tücsök – sóhajt Bobby kimerülten, és állát a lány vállára helyezi. – Hová szeretnél menni? – fogja kézbe Sunny kis tenyerét, majd a kormányra helyezi.
 - Oda, ahonnan elérem a csillagokat – mondja arcát felszegezve, mire Bob elmosolyodik. Sokkal jobban szereti ezt az apró, ártatlan kislányt, mint szabadna neki. Az érintése puha, és meleg. Valóban olyan lenne, mintha a szende, forró nyár ülne az ölében.
A motor beindul, és lassan gurulni kezd a járgány. Egyre gyorsabb lesz, és ahogy a szél erősebben fúj, Sunny kihúzza a kezeit kormány felől. Bob átveszi az irányítást, és a lány bal válla felett nézi az utat, míg az kinyújtja oldalra karjait, és hangosan nevet. Most olyan, mintha repülne. Súlytalannak érzi magát. Talán még sosem érezte magát ilyen szabadnak. Ha nem húz semmi a földre, olyan, mintha nem is léteznél. Ha eltűnik minden problémád, minden sérelmed, olyan, mintha nem lennél. Sunny számára ennél felemelőbb érzés nincsen is. Ahogy a kaliforniai dombok kihalt utain száguldanak, és a benzinszag átjárja a ruhákat, igazi álom válik valósággá.
Egy kilátóhoz érve állnak meg. Ez egy régi parkoló, ami valamikor régen benzinkút volt, de ma már a kutya sem ismeri. Nem divatos ezen az úton közlekedni, hiszen túl kanyargós, és a látvány sem a legszebb. Mindenki az autópályán jár.
Bob leállítja a motort, és kitámasztva azt hátra dől. Kinyújtja izmait, míg a lány megfordul, hogy szemben legyen vele.
 - Emlékszel még rá, hogyan találkoztunk? – kérdezi mézédes hangján.
 - Viccelsz? Kiszúrtad egy késsel a kerekeimet, aztán odaadtad a nagybátyád szervízének telefonszámát, mintha nem is te tetted volna. Én meg idióta onnan vettem gumikat – sorolja a fejét rázva, mire Sunny kacagni kezd. – Tudhattam volna, hogy csapda az egész.
 - Oké, én is meglepődem, mikor te jöttél oda. Ha tudom, hogy az Bob Dylan motorja, nem rongáltam volna meg. Rá kellene írnod valahová – mosolyog a lány a motor oldalához hajolva.
 - Hé! – tolja vissza Bob. – Még csak az kéne, hogy elboruljunk, kislány.
 - Nem tudnád felállítani, mi? – vigyorog Sunny kacéran, mire a férfi megforgatja szemét, majd az ajkába harap. – De… - fagy le a lányka mosolya. – Mi lesz Jakobbal? Tényleg nem akarom megbántani. Jó lenne, ha lehetnénk barátok – szomorodik el kissé.
 - Figyelj – hajtja Bobby fejét a lányéhoz. – Ő bizonyára már fülig szerelmes beléd, és ha te is többet érzel iránta, nyugodtan legyél vele. Én beérem annyival, hogy a közelemben vagy, és vigyázhatok rád – próbál komoly maradni, de Sunny tekintete hirtelen haragossá válik. Erősen Bob mellkasába bokszol.
 - Ne legyél ostoba! – emeli fel a hangját. – Szerelmes vagyok beléd. Kislányosan. Úgy, amilyen vagyok. Őrülten. Soha sem tudna bárki a helyedbe lépni – rázza a fajét a távolba bámulva. – Csak szeretném, ha lenne valaki, akinek elmondhatnám ezt. Aki nem te vagy. Valaki, akinek szidhatom a büdös lábadat, a hegyes körmeidet, és valaki, aki nem utálja a kedvenc bandámat. Nagyon kedvelem Jakobot, de ő a fiad, aki…
 - Aki beléd esett. Világos, tiszta apja – vág közbe Bobby, és Sunny felnevet. – Én rád bízom. Azt teszel, amit szeretnél. Örülnék neki, hogy Jakobnak köze lenne olyanhoz, mint te – mormolja Bob kifejezéstelen arccal, de a majomlány elmosolyodik. – Az én életem is üres volt, amíg nem ismertelek. Hálával tartozom Istennek, amiért hozzám vezetett téged – próbál a férfi erős maradni, mire Sunny hirtelen szorosan hozzábújik. Fülét a mellkasához támasztja, míg Bobby karjai körbe ölelik. – Hallod? – súgja csendesen. – Ez a szív csak érted dobog.
Sunny lassan felnéz, és kettejük tekintete találkozik. Bob finoman eligazgatja a lányka kócos haját, aztán egy apró, lágy puszit nyom a csupasz homlokára, amibe belepirul. A férfi gyengéden megemeli Sunnyt, hogy közelebb legyen hozzá. Hogy jobban érezze virágillatát, hogy jobban lássa gyönyörű, szeplős arcát. Azok a sebezhető, ártatlan szemek úgy néznek fel, mintha Bob lenne ez egyetlen oltalom. Az otthon.
 - Szeretlek – nyögi a majomlány, majd lehunyja szemét, és gyengéden megcsókolja a férfit. Az ajkai mézédesek, és puhák. Mintha legízesebb gyümölcsöt kóstolná. Nem evilági élvezet. Mámorba ejtő csók ez, ami soha sem ér véget. Bobby finom érintése lassan cikázik a lány derekáról a vállára, majd vissza. Még közelebb húzza magához, amennyire csak lehet.
Hirtelen már nem érdekli őket a motor, vagy az idő, vagy a csillagok. Csak egymás. Bob férfias, udvarias, és gyengéd, míg Sunny szűzies, romlatlan. Tökéletesen illenek egymáshoz. Mintha két angyal csókolná egymást Sion legmagasabb csúcsán. Ahogy szeretkeznek, úgy születik meg a festmény, ami a szerelmüket ábrázolja. Szeplőtlen, őszinte érzelmek festik a vászont. Bobby minden egyes pillanatban szorosan fogja kezében Sunny-t, még a legvégső pillanatban is vigyáz rá, míg a lány halkan végig az ő nevét suttogja. Az egész mesébe illő, igaz kiteljesedés.

Bob boldogan rakja le a kórház kapuja előtt Sunnyt, aki hosszú búcsúcsókot ad neki útravalónak. Nem szólnak egy szót sem, a testük elmond mindent helyettük. A lány apró gödröcskéje, és Bobby denimkéken csillogó szeme természetes bizonyíték. Ezek mellé nem szükségesek a szavak.
 - Holnap reggel újra jövök! – kiáltja a zúgó motor gyeplője mögül Bobby, és a lány vidáman integet neki vissza, amint fellépked az épületbe vezető lépcsősoron. A férfi elhajt, és Sunny indulhat haza.

Ez egy kimondottan napos, meleg nyári reggel. Az utcákat beteríti az embertömeg, de a Greendream Records most is üresen áll. Alig néhány vendég érkezik csak ide. Most sem egy lehetséges vásárló ront be a csilingelő ajtón át. Ideges ábrázattal, haragtól fűtötten csapja be maga után az üvegajtót. Bob Dylan az, akinek a lemezei a díszpolcon hevernek szerte szét a boltban. Ő mégis idegesen találkozik saját tükörképével.
 - Hol van? – emeli fel rögtön a hangját, pedig még a pulthoz sem ért. Mr. Hoster éppen újságot olvasna, mikor Bob indulatosan tépi ki a kezéből, a padlóra dobva. – Hol van! Gyerünk, mond meg! – Az eddig nyugodt férfi felállva jóval nagyobb Bobby-nál, de az ő dühe mit sem lankad. – Direkt rossz kórháznál rakatta ki magát, ugye? Chuck, bazdmeg, hol van?
 - Ne csináld, Bob – próbálja Hoster mély, tiszteletet kívánó hangján csitítani vendégét. – Miért kell drámázni?
 - Mert csak így mondod el, hogy hol van Summer – csak a fapultra válaszul.
 - Tévedsz, nem fogom elmondani. Ha ő nem akarja, hogy meglátogasd, akkor én sem – feleli Hoster velősen, mire Bob a tarkóját fogja. – Egyébként is a te hibád miatt kell most bent lennie. Tudom, hogy veled volt. Lekéste a vacsorát, és az infúzióját sem tudták időben beadni neki. Nem szabadna elfelejtened, hogy a te hibádból került oda, ahol most van – teszi hozzá a lemezboltos higgadtan, de a mélyen lappangó haragját ő sem tudja teljesen elrejteni.
 - Ó az istenit Chuck, mind jól tudjuk, hogy a te hibád volt a húgod halála – mondja Bobby halkan, és már meg is bánja, hogy megtette. Mr. Hoster szeme összehúzódik, és vállai megfeszülnek.
 - Takarodj Dylan! – parancsolja visszafogottan, de Bobot nem könnyűfából faragták.
 - Te ölted meg, és ha nem engeded, hogy lássam, Summert is megölöd! – kiabálja, és Hoster ökle hamarabb éri Bobby arcát, minthogy levegőhöz jutna. A földre terülve fogja vérző ajkát, ami Chuck szempontjából kegyelmes célpont volt.
 - Tűnj el a boltomból, és soha ne is merj visszajönni! – üvölti Hoster hangosan, és Bobby kénytelen hallgatni rá.
 - Meg fogom találni, akárhol is rejtegeted – teszi hozzá, mikor kisétál a boltból. Felül a motorjára, aminek zaja eléri az egész utcát. A hangosan ordító gép éppen olyan zabolázhatatlanul mérges, mint az, aki éppen vezeti. Úgy rója az utcákat, mintha árvíz elől menekülne. Ahogy fékezhetetlenül végig hajt az egyik utcán, észre sem veszi, hogy a fia gurul az utca másik felén.
Jakob bambán pillantja meg Apját, aki már el is tűnik a szeme elől. Értetlenül néz utána, hiszen eddig Bobot nyugodt, megfontolt sofőrnek ismerte. Megrázza magát, és már gurul is tovább a deszkáján, egészen a Greendream Records-ig. Oda betérve máris jobban érzi magát a lemezek társaságában. Most kivételesen Mr. Hoster is szem előtt van, még ha a szokásosnál is durcásabbnak tűnik.
Jake kissé esetlenül sétál oda hozzá, majd szólítja meg.
 - Jónapot! – köszön illedelmesen de a székében lustálkodó férfi meg sem moccan. – Sunny-t keresem – folytatja, mire a lemezboltos szemöldöke összeugrik. – Muszáj beszélnem vele – kezd ijedten magyarázkodni. – Meghallgattam a Face to Face-t, és el kell mondanom neki, mennyire tetszett – hadarja, és a férfi arcára egyszerre örömszerű érzelem ül.
 - Szereted a Kinks-t, kölyök? – dörög a hangja, míg felnéz a homloka alól.
 - Imádom – feleli Jakob félénken. – Ha kell az összes lemezt megveszem, csak mondja el hol van! – harsogja, reménykedve. – Sunny a legjobb barátom – sóhajtja Jakob, és nem hazudik. Még alig ismeri, de a lány máris sokkal többet jelent neki, mint egy idegen ismerős.
Talán a kis sutasága vagy az őszintesége az, de valami meglágyítja Mr. Hoster kőszívét.
 - Tényleg a barátja vagy? – morogja.
 - I-igen – dadogja válaszul Jakob.
 - Elmondom hol van, de ígérd meg, hogy kedves leszel, de legfőképpen tapintatos. Tudod, Summer nem olyan lány, mint a többiek. Nagyon sok olyan dologgal kell napról, napra megküzdenie, amit az átlagos embereknek sosem kell megtapasztalniuk. Főleg ebben az évszakban.  Nem szeret róla beszélni, és a látogatókat sem szereti, de te talán kivétel leszel. Rólad vidáman mesél, és mára is várt, de… Summer beteg. A kórházban lakik, és csak reggel, meg délután jöhet ki onnan. Tegnap történt valami, ami miatt ma nem engedték ki, de örülnék, ha végre nem lenne magányos odabent. Megtennéd nekem, hogy vetsz rá egy pillantást? – kérdezi Mr. Hoster, aki most kedvesnek, és melegszívűnek tűnik.
Jakob megilletődve hallgatja a férfi szavait, és mintha minden egyes mondat után megállna számára az idő. Sosem gondolta volna, hogy Sunny valóban beteg. Már mélységesen megveti magát azért, hogy őrültnek, vagy dilisnek nevezte.
 - De mégis mi a baja? – kérdezi Jake elgyengülve.
 - Summer anorexiás. – Jakob kezd percről percre mindent megérteni. Sunny kis termetét, vékonyságát, és gyermeteg kinézetét. A kép összeáll, és ő még jobban szégyelli magát. – Tessék, itt a kórház címe – nyújt át a lemezboltos egy kis cetlit. – Summer Hoster néven keresd! – ül vissza helyére.
 - Köszönöm szépen! – szólal meg Jakob üde hangja, ahogy az ajtó felé indul. Már szinte az utcán sétál, amikor megüti a fülét Mr. Hoster utolsó lelkesítő kiáltása:
 - Sok szerencsét Arthur!

Köszönöm, hogy elolvastad!

Summer of Crazy-fornia at '88 - Négy

Posted by : MoonlighTie
2017. május 11.
4 Comments

Copyright © S e x & S h o u t