Posted by : MoonlighTie 2017. június 24.

Cím:
tear rope (könnykoszorú)


Fejezetcím:
-
Sorszám:
1/3
Korhatár:
R
Műfaj:
Novel 
Hangulat:
Angst, UST
Fejezetek hosszúsága:
1800 szó
Fandom:
Jakob Dylan
Szereplők:
Jakob Dylan, OC
Slash/Nonslash/Multi
Fülszöveg:
,,Örzöd még azokat a meleg, édes emlékeket, amiknek kártyalapjait együtt építettük hatalmas toronnyá? Vagy a könnyemmel festett joker hiánya összedöntötte az egészet? Az én kártyaváramból egy árva lap sem hiányzik, mert sosem veszítettelek el magamból. Csak megtanultam a sötét arcodat is szeretni. " Jake híres rocksztár. Roxy kisvárosi ápolónő. Pedig ugyanazon a képzőművészeti egyetemen tanultak, és tervezték álmaik birodalmát, miközben legjobb barátokká váltak, akik levegőt sem bírtak egymás nélkül venni. De azóta nem beszéltek.
NA:
Megtört az egész, és kis részekből áll, de azért három részre bontottam, mert egész hosszú.
Kellemes olvasást!


0


Ezt a novellát azoknak az embereknek címezem, akik közösen olyan sok fájdalmat okoztak nekem, és visszaélve azokkal a dolgokkal, amik nekem sosem adatottak, tönkre tették az egyik arcomat a sok közül. Ez az utolsó alkalom, hogy mégis magamra húzom.


25


Mikor tudunk végre őszinték lenni egymással? Mikor hajthatnám a válladra a fejem anélkül, hogy okot keresnék rá? Mikor ölelhetlek meg magyarázat nélkül? Szerethetlek egyáltalán anélkül, hogy a szerelememnek nevezlek?


17


Már harmadjára ültem le éppen a kanapéra, mikor csalódottan, és kissé dühösen pillantottam meg, hogy Gogan lábait összehúzva áll szorosan az ajtó mellett, és kezdi el apró karmait a finomra csiszolt fa domordíszekbe mélyeszteni.
 - Ne már Gog. Pont most? – kérdezem felháborodottan a vörösszőrű macskát, aki gőgösen kapargat tovább. Félredobom magam elől a müzlistálam, és sietve kitárom durcának az ajtót. Ő persze azonnal kiszalad, bármilyen köszönet nélkül. Sóhajtva foglalom el helyem ismét a meleg, puha párnák között, amik a kedvenc Beatle-jeimet ábrázolják. Szorosan karolok Johnba, míg a lábamat Ringora rakom. Paul szolgál tálcaként, amit a porcelántál alá helyezek, miközben George piedesztálról nézi a tévét a jobbomon.
Éppen az MTV adása megy a képernyőn, amit nem is tudnék megváltoztatni, mert elromlott a távirányító, és én biztosan nem állok most fel. Inkább hallgatom a nyálas popsztárok megrendezett interjúit, minthogy egy végigdolgozott nap után még itthon is futkossak.
Boldogan kapom fel a fejem, mikor a negyedórás reklám után egy punkrock műsor intrója csendül fel. Már várom az újabb Kurt Cobaint dokumentumfilmet, mikor a semmiből hirtelen a te arcod bámul rám a pixelek milliónyi közül. A te izzó ciánkék szemed, és mindened, ami egykor olyan közel volt hozzám.
Hirtelen erőre kapok, és sikerül felállnom, de nem a tévéhez megyek. A polchoz lépek, aminek sarkában ott vagy. A kis Jake képe. Amikor ez készült éppen ballagtál, és még nem ismertük egymást. Talán ezért tűnsz annyival boldogabbnak.
 - Milyen itt, újra New Yorkban? – kérdezi a riporter, de te csak motyogsz, ahogy régen is tetted.
 - Öhm, furcsa. Nem igazán találom a helyem. Minden annyira megváltozott, hogy el is tévedtem idefelé – makogod, mire akaratlanul is elnevetem magam. Mások azt hiszek viccelsz, de én jól tudom, hogy ennyire szerencsétlen vagy. – Nem. Szeretek itt lenni. Sok szép emlék köt ide.
 - Reméljük újak is születnek, hiszen egy héten át fogsz itt kisebb, nagyobb koncerteket adni, most szólóban, ugye?
 - Igen.
 - De most egészen más lesz, mint a Wallflowers-szel volt anno. Nem igaz?
 - Igen, most ha elcseszem senki nem javítja majd ki helyettem – a közönség ismét nevet. Milyen naivak, nem? – Most csak egy gitárral leszek, akusztikussal, mert az albumon főleg olyan dalok vannak.
 - Egészen az új lemezed megjelenéséig nem is tudtam, hogy szereted az ilyen visszafogottabb stílust is.
 - Pedig minden ezzel kezdődött. Egy Pasadena Royal-al. A saját pénzemből vettem. Egész nyáron újságot hordtam ki, hogy meg tudjam venni, de sajnos már elhagytam valahol – szeged le az ajkad, de nem a hülye gitárod hiányolod, ugye? Nem mered elmondani az igazat. Még magadnak sem mered bevallani, hogy miért vagy olyan szomorú. Álszent vagy, és hazug.


3


Az első igazi fehérneműmet egy sarki kis szalonban vettem, ahol az eladólány egy pirosan izzó csipke kombinációt sózott rám, aminél feltűnőbbet el sem tudtam képzelni. Már nem emlékszem pontosan, hogy milyen célból vettem, vagy tervezett volt-e egyáltalán, de végül a szobánkban kötöttem ki. Izgalmas volt a kis szatyrot bevinni a portás szeme láttára, és azt is élveztem, ahogy a folyosón lézengő emberek lassan rámképzelték azt a pár centinyi kis anyagot, ami a selyempapír alatt lapult. Minden percét imádtam annak a rövidke kis időnek.
Már a szobánkban voltam, ahol egy kis szusszanás után úgy döntöttem, itt az ideje magamra ölteni a bájos ruhakölteményt.
Este hét lehetett, és én fél órája a tükröt bámultam. A bársonyos érintésű, apró csipke finoman megfeszült minden kerekded testrészemen. Kényelmes volt, és vadító. Sosem sejtettem, hogy a furcsa, színes ruháim alatt valami ilyesmi bújt eddig el. Talán el is felejtettem, hogy felnőttem.
Látva azt az ördögi angyalt, aki előttem állt, végre gyűlt annyi bátorságom, hogy talán neked is megmutassam.
Nem is sokkal később ki is nyílt az ajtó, és én a kiscicás köntösömben olvasgattam valamit, mikor ajtó mögül ketten léptetek elő. Te, és Josh.
Az a Josh, akivel már két éve egy párnak hittek benneteket, tekintve, hogy J sosem titkolta ferde hajlamait, te pedig, te sosem mondtál annyi szót egymás után mások előtt, hogy cáfolhasd.
 - Ó, bocsi, már megyek is! – álltam fel sebesen.
 - Nyugi, csak egy lemezt hallgatunk, és már megy is – hadartad, mikor megakadt a szemed a köntösön. – Úgyis mész fürödni, nem? – kérdezted, és nekem nem volt bátorságom ellenkezni.
 - Igen, igen, már megyek is – kaptam fel a neszeszerem, és még vissza sem mertem nézni, ahogy kiugrottam az ajtón. Befutottam a közös fürdőbe, és magamra zárva a kabint rögtön összegörnyedtem. Az arcom a tenyeremben landolt, míg a tusfürdőm a padlón. Mély levegőkért kapkodva szedtem fel a maradékot az üvegbe, miközben a feszítő mellkasomról próbáltam megfeledkeznem. Azzal nyugtattam magam, hogy ugyan nem történt semmi. Csak majdnem csináltam valami őrültséget. Csak majdnem.
Míg én az érzelmeimmel vívtam a század nagy csatáját, körülöttem egyre többen kezdtek valóban tusolni. A lányok jöttek, mentek. Beszéltek, fecsegtek. Néhány pletykát sikerült is meghallanom Maggie May-ről, aki a diákposta szerint az egyik házibuliban teljesen pucérra vetkőzött, és mogyoróvajjal kente tele magát, hogy a legbátrabb pasinak minél nagyobb élvezetet nyújtson, csakhogy nem számolt a házigazda pajkos kutyájával.
 - Volt valami a könyvtárban, ami a hasznodra vált? – ütötte meg a fülem egy másik lánycsapat csevegése.
 - Sajnos semmi csajok, viszont ma megint egymással enyelgett az a két pasi előttem. Gusztustalan.
 - A, te mázlista!
 - Ugye csak viccelsz? Te nem hánysz tőlük?
 - Kiktől? Én lemaradtam.
 - Az édi, félénk kis Jakob, aki folyton feketét hord, meg Josh Will, a kosarasok kapitánya. Mindketten olyan rohadt jóképűek. Meghalok értük!
 - Fogd be Meg! Visszataszító vagy.
 - Ó, szóval az a kettő, akiket folyton kiraknak arra az idióta egymáselfogadó plakátra?
 - Igen. Nagyon gázak.
 - Szerintem nem is homokosok, csak megjátsszák a hírnévért.
 - Tiszta hülye vagy, azok melegebbek, mint a kályha. Felfordul a gyomrom tőlük.
 - Én szívesen lennék közöttük, ha értitek mire gondolok – nevet vidáman.
 - Ahj Meg, kuss már!
 - Jól van na – halkul el. – Amúgy is az a fura, rózsaszín csaj kell nekik. Jakob folyton vele lóg.
 - Ki?
 - Hilary Roxanne, de Roxy-nak hívja mindenki. Tudod, folyton cuki kis szoknyákban jár, meg pink cuccokban. Festészetre jár.
 - Ó tudom. Ő a másik Hilary barátnője, akivel egy városból jöttek, nem?
 - De. Bár Hilary azt mesélte, hogy csak azért vannak jóban Jake-el, mert ő is meleg.
 - Mi? Roxy leszbika? Ne már!
 - Hilly ezt mondta nekem. De ha belegondolsz van valóság alapja. A csaj szűzebb, mint bárki az egész egyetemen. Egy sráccal alszik egy szobában, folyamatosan a srácok közelében van, és mégsem? Mi más lehetne?
 - Te jó ég, ez a kurva egyetem egyre gusztustalanabb, hogy milyen embereket be nem engednek ide? Ha ezt az apám tudná…
 - Fúj.
 - Ez tényleg durva.
 - Szóval még véletlenül se menjetek a közelébe!
 - Dehogy. Soha.
Azon az estén nagyon sokat sírtam. Máskor sosem foglalkoztatott mások véleménye, de most kivételesen összetörtem alatta.


18


A polc mellől odanyúlok a tévéhez, és ujjhegyem a villogó vörös gombra nyomva kikapcsolom. Ennyi elég volt mára. Mielőtt visszasétálnék a konyhába a tekintetem megakad a falon. Ott lóg az a hülye Pasadena Royal, rajta ezer matricával, megnyúlt húrokkal, és rengeteg karcolt firkával. Mindegyiknek története van. Emlékszel még?
A cicik, amiket akkor véstünk bele, amikor Ive a fényképművészet szakról hozzádörgölte magát a gitárhoz, és te megakartad örökíteni a csodás pillanatot? Szegény Pasadena csak mocskosabb lett tőle, te meg kanosabb, és azon az éjszakán először kellett szembesülnöm vele, hogy te tényleg nem kislány vagy. Se nem meleg.
A tulipán, amit együtt dobtunk az Apám koporsójára, miután elénekeltük együtt a te édesapád egyik legszebb dalát. De hiszem, hogy Apunak nem kellett kopogtatnia, tárt kapu várta a másvilágon, ahogy engem is a tárt karjaid vártak, amikor sírni vágytam a válladon.
 A szemek, amiket én karcoltam oda, hogy még akkor is lássalak, ha nem vagyok veled, de azt a gitárt sosem tudtad letenni, igaz? Pedig mielőtt barátok lettünk egy matrica, karcolás, vagy folt sem volt rajta. Most viszont olyan, mint egy könyv, és minden apró részlete mesél valamiről. Örülök, hogy végül nem törtem össze.
Hát nem vicces, hogy végül nálam kötött ki? Akkoriban utáltam, és te szeretted, most mégis az én nyakamon maradt, te pedig valószínűleg rá sem tudnál nézni.
Megrázom magam, és rögtön az előszobai komódra pillantok, ahol ott sorakoznak azok a bontatlan levelek, Samtől. Az egyetlen embertől, aki nem gyűlölt meg annyira, hogy a pokolra kívánjon. A bátyádtól, aki hitt annak, amit mondok, és nem nevezett hazugnak. Évente küldi el a telefonszámod, de egy ideje már nem bontom ki, vagy olvasom el. Valószínűleg akkor is ide küldené, ha már rég elköltöztem volna.
Nem is tudom felfogni, hogy mennyire hiányzol. A barátságunk, a nevetésed. Már olyan régóta nézem saját magam a gitárról, hogy beleuntam a tükörképembe. Hogyan felejthetnélek el, ha ez az ártatlan Pasadena ott vár rá, hogy hazavigyem.
Túl sok fájdalmat éreztem már ahhoz, hogy egy lezáratlan történetet is a hátamon cipeljek. Túl sok hazugság, ármánykodás áll már mögöttem ahhoz, hogy boldognak nevezzem magam. De mást sem akarok, csak szabadnak lenni. Szabadulni ezektől az égető, hólyagos sebektől, amik a szívemet borítják, de az idő nem gyógyította be őket. Mindennap ugyanannak a szörnyű embernek érzem magam, és ez így is van jól. De szeretném, ha csak én emlékeztetném magam rá, nem minden apró tárgy körülöttem.
Hirtelen megindulva felkapom a legfelső borítékot, és a mobilomhoz nyúlva tárcsázom a rajta szereplő számot. Sam nem is fűzött hozzá mást. Csak pár számjegy. Ennyit jelentesz csak, Jakob Dylan.


1


 - Most, hogy a szobatársaink hivatalosan is összejöttek, és mi valószínűleg egy szobában fogunk minden este kikötni, meg kell próbálnunk jobban kijönni egymással. Szóval, te ilyen nagy zenés vagy? – mordultam fel arra számítva, hogy te majd lelkes beszámolóba kezdesz, akár mindenki más, de csak egy csendes bólintást kaptam. – Gondolom rocker vagy. Ebben a sok feketében nem is lehetsz más – folytattam bután, míg a te kezeid lassan, gyengéden simogatták a féltve őrzött Royalt.
 - Mindenfélét hallgatok. De a Clash a kedvencem – bújtál a gitár mögé félénken, és én csak megráztam a fejem.
 - Most megleptél – voltam életemben először szarkasztikus veled, és valódi meglepetésemre hangosan felnevettél, most először. Bágyadtan mosolyogtam rád, és te miután a szemeink találkoztak gyorsan a cipőd orrára néztél, ezt motyogva:
 - Szörnyű humorod van, nem érdemled meg, hogy a szobámban legyél – dadogtad, és én kislányosan kacagni kezdtem. Lassan odaléptem melléd, és az ágyadra ültem, melléd. – Nagyon jól értelmezed az elutasítást, ugye? – kaptad fel fejed, és életemben először találkoztam közelebbről azzal a csodálatos szempárral, ami örökké kísérteni fog minden álmomban.


19


A telefon tárcsáz, és hallom azt az élettelen, nyomasztó hangot, ami visszajelzést küld a másik fél létezéséről. Nem tudom mit kellene érzenem. Talán izgatottságot? Félelmet? Nem érzek semmit.
A fülsüketítő sípolás egyszerre megszűnik, és a te ismerős, mély hangod szól bele a kagylóba, ami átrohanva az egész testemen hidegzuhanyként hallatja velem minden szavad, amit hozzám intéztél.
 - Igen? Itt Jake – mormolod, és én nagyot nyelek, mielőtt rávenném magam a megszólalásra.
 - Roxy vagyok. Találkoznunk kell – jelentem ki határozottan, és bátran. – Hajnalban a Scotchikin’ vörös asztalánál. Rendben? – kérdezem.
 - Igen. Ott leszek – feleled, ahogy szoktad. Tömören.
Lecsapom a telefont, és egy árva szót sem pazarolok tovább rád.




Köszönöm, hogy elolvastad!
Előző rész

Ask me why

Subscribe to Posts | Subscribe to Comments

Copyright © S e x & S h o u t