Posted by : MoonlighTie 2017. július 30.

Cím:
Nem minden tündérmese válik valóra, higgy nekem


Alcím:
-
Korhatár:
PG-13
Műfaj:
One-shot
Hangulat:
Angst
Szavak száma:
1000+ 
Fandom:
Bob Dylan, The Band Crossover
Szereplők:
Bob Dylan, Robbie Robertson, Albert Grossman
Slash/Nonslash
NA:
Robbie belül. Bobby kívül.
1965, London
Kellemes olvasást!

 - Túl sok neved van. Melletted senkinek érzem magam. – Ó hányszor próbáltam már megszólalni?

Ott ülsz. Egy régi, százéves bársonyfotel karjában, és én csak arra tudok gondolni, hogy bárcsak egy napra átvehetném a helyét. De már azzal is beérném, ha hirtelen megszólalna, és megkérdezhetném tőle milyen téged átölelni.
Amikor rólad kell beszélnem csak szakadozva jutod szavakhoz. Percenként mosolygok. Egyszerre érzek szégyent, és szomorúságot, mégsem vagyok máskor boldog, csak ha rád nézhetek. Ha előttem vagy hirtelen tisztának érzem magam, bűntelennek.

A szemed.
Kék, szürke, cián, fehér, és úgy csillog, akár az összes csillag az égen. A tekinteted az Antarktisz jéghegyeinek serege, amiken a jegesmedvék élnek békében. A pillantásod olyan varázsvilág, amiben örökké bolyongani szeretnék. Ha ártatlan szemhéjad szelíden felemelkedik én máris a padlón fekszem, és várok, hogy koporsómat körém építsék. Egyszerűen nem tudok elképzelni szebbet.
Minden nap csak arra várok, minden reggel arra ébredek, minden éjszaka azért álmodok, hogy megláthassam
a szemed.

A szád.
Mások nem láthatják, de én tudom, hogy az ajkaidon zöldellő alpesi dombok fekszenek. Úgy kanyarognak fel le, hogy az maga a megtestesült harmónia. A rózsaszín, pirosló hús, amibe legszívesebben gyengéden beleharapnék olyan, akár a tiltott gyümölcs, amit sosem szabadna megízlelnem. Néha sekély harapással bünteted magad, de én képtelen vagyok nyugton végignézni, ahogy fogaidat romlatlan ajkadba mélyeszted, helyettem.

Az orrod.
Toronyként emelkedik ki az arcod mezejéből, mintha többet akarna, mint a többi apró pórus. Túlromantizálom ezt az egyszerű orrot, ami nem is szép, és nem is csúnya. Számomra mégis többet jelent egy egyszerű szervnél, amivel a világot ízleled. Nem tudom nem fürkészni minden nevetésed, mikor ez az apró, bátor orrocska fel-fel ugrál, ahogy orcádra pirosság ül.

Én vagyok az ostoba, amiért ilyen értelmetlen gondolatokkal szennyezem magam, de testemet, ahogy elmémet, a mérgeddel egyre gyengébbé teszed. Minden melletted töltött pillanat egyre elveszetté tesz. Nem tudom mit akarok igazán, hiszen rajtad kívül mégis mi létezik? Mi okoz örömöt? Minek kellene boldoggá tennie?
Hazudok magamnak, amikor ezt szerelemnek nevezem. Nem lehet egy emberben ennyi érzeleme olyasvalaki iránt, akit még csak meg sem érintettem. Akit csak messziről szemlélek. Csodálok. Ebből is látszik, hogy milyen kicsi vagyok.

 - Mi lesz a következő? – kérdezi egy hang a tömegből.
 - Talán Baltimore. Szeretem Baltimore-t. Főleg a nevét. Hangzatos, nem? Talán írok róla egy dalt – feleled gúnyolódva, mégis komolyan. Mások kifigurázása közben vagy a legőszintébb saját magadhoz.
 - Mi lesz a címe?
 - Baltimore.

Bárcsak megtalálhatnám a választ, hogy mi vonz hozzád ennyire. Mi az, amiért beléd szerettem. Nem a tény, hogy mindenért életemet adnám, ami te vagy, hanem az indok ezek mögött. Sosem vettelek el. Pedig azt mondják, az idő hozza szárnyán az érzelmeket. Nekem nem tartott sokáig.

 - Oké, oké! – kiabál Al, miközben az ajtó felé mutogat. – Le lehet lépni, jó? Ennyi elég volt mára! – emeli fel még jobban a hangját, és csak ekkor kapok észbe. Hol is vagyok? Mi történt? – Vége! – A konferenciának vége, és csak annyit látok, hogy te a napszemüveged alatt dörzsölöd szemed, míg hátat fordítasz az utánad sikoltó tömegnek.
 - De hát, én csak annyit kérdeztem elmegy-e valaha énektanárhoz – nevet az egyik riporter dölyfösen. – Nem tud énekelni, ezt miért olyan nehéz felfogni? – kacarászik magában, mire az egyik női újságíró fejbe csapja a ridiküljével. Én ezen olyannyira elmosolyodok, hogy talán még hangot is csatolok hozzá. Ettől te szipogni kezdesz.
Al kitereli a tömeget, majd az ajtóból felém fordulva ennyit súg:
 - Robbie, vígasztald már meg, az istenit! – mérgelődik, és vállon bök. Én, akár egy falevél odébb esek, de legalább a talpamra. Az ajtó becsukódik Al mögött, és te azonnal összehúzódsz. Lábadat a fotelra teszed, és arcodat a térdedhez feszíted. Látom, hogy szenvedsz. Nem könnyezel, de szinte biztos vagyok benne, hogy a szemeid vörösebbek a Grand Canyon rozsdás kőszikláinál.
Ketten vagyunk. Csend van, ahogy az lenni szokott.
Tanácstalanul nézek jobbra balra, de kétségbeesetten veszem észre, hogy semmi sincs körülöttünk. Székek, terítők, és az ablakok. Minden fehér, minden tiszta. Még egy beszédes kávéfolt sincs a szőnyegen.
 - Jobban tennéd, ha elmennél – prüszkölsz halkan.
 - Én tényleg szeretnék megszólalni – felelem bután, majd meghallva saját némaságomat gyorsan hozzá teszem. – És valami hasznosat mondani.
 - Hasznosat? – nyögöd halkan, majd hadarni kezdesz. – Ebben a kibaszott világban mi hasznosat lehet mondani, ha? Úgysem a szavakra figyelnek, amit mondasz, hanem a levendulalevélre, amire leírod. Ezen a retkes földön nincs semmi hasznos. Minden el van cseszeve, és kezdem azt érezni, hogy én csak még elcseszettebbé tudom csak tenni – rántod magad kisebbre. Mintha el akarnál tűnni. Csak egyszerűen felszívódni. – Tudod miért szeretek veled lenni, Robbie? – suttogod hirtelen, és a szívem hirtelen megáll, a válaszra várva. – Mert olyan, mintha saját magammal lennék. Nem tudok túl vicces lenni, ha magamat kell szórakoztatnom. Még megvígasztalni sem tudom magam, hiába szeretném, vagy tudom, hogy jót tenne…
 - Akkor jó – válaszolom gyengéden, és kissé elvigyorodok.
 - Mi jó? – kukucskálsz ki a két térded között.
 - Hogy szereted magad – vágom rá, hogy minél hamarabb túlessek rajta. Nem is kételkedem benne, neked azonnal értelmessé válik ez a három szó. Lassan leengeded a lábad a fotelról, és a szemüveged is lecsúsztatod.

Itt állok előtted meztelenül. Levetve magamról minden titkomat, és félelmemet. Mindig is szeretted az olyan dolgokat, amiknek több értelme volt, vagy lehetett két oldalról nézni, most mégsem csodálatot tükröz orcád. Kétségeket. Talán most van jelentősége, hogy fekete vagy fehér?

Al a semmiből terem elő, ahogy kitárja az ajtót, és sebesen feléd fut.
 - Jól vagy, Bobby? – kérdezi a szerető, aggódó apa szerepében tetszelegve. – Ugye nincs semmi baj? Nem kell ezeket a szarokat magadra venned, jó? Nehogy az legyen, mint a múltkor. Azt te sem akarod. Ugye? – mondja sietve, és felállít a fotelből. – Itt az idő, hogy menjünk – Vezet az ajtó felé, mintha vak lennél, de te zavarodottan követed. – Gyere Robbie, ne kószálj el! – szól oda hozzám, és kisétálunk.

Minden olyan gyorsan véget ér, ami számít. Látni a szemedben a világosságot, és az őszinteséget. Miért nem varrhatom magam hozzád, és hímezhetem rád, mennyire szeretlek? Talán sosem derül ki mi volt, vagy mi lesz. Az is lehet, hogy még ma mindketten meghalunk, vagy találunk valaki mást. De sosem felejtem el a fényt, ami rád világít. A forróságot, ami elönt mindkettőnket. Az érzelmeket, amik fegyverként döfnek szíven, akárhányszor rád gondolok.

Egy széles, ezüsttollú daru vagy, ami őrzi álmaimat, hogy mindig rólad szóljanak. Talán még nem tudom, és sosem fogom milyen kötéllel kötött a mindenség hozzád, de ameddig elvágni nem tudom, és az idő sem emészti fel, addig hozzád tartozom.  

{ 2 megjegyzés... tell me what you see Comment }

  1. Ó te jó ég
    Ez a páros...
    Ez a páros kell.
    Kell.
    Jó.
    Összeillenek.
    Vigasztald meg, Robbie.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kis cukik, nem? Szerintem az életben is ilyen kis csendeskék lehettek. Ilyen kis érzelmesek.

      Törlés

Copyright © S e x & S h o u t